USA, 45 perc, 16mm-es színes

Rendező: Michael Snow

Producer: Michael Snow

Ahhoz képest, hogy ez a film tulajdonképpen egyetlen beállításból áll (de több snittből), és cselekménye tulajdonképpen elhanyagolható, nem volt olyan borzasztóan megterhelő 45 perces hosszának végigszenvedése, mint néhány ehhez hasonló - elnézően - "kísérletinek" nevezett avantgárd film megtekintése volt - lásd: Kutya, Csillag Ember (1962) vagy Blonde Cobra (1963). Hogy miért nem? Mert a film készítője - lehet, hogy akaratlanul - végig abban a hitben ringatott, hogy a legvégén jön valami nagy csattanó...

Az említett egyetlen beállítás egy apartman totálja, amiről szép lassan, időnként kis mértékben zoom-ol Snow (a film készítője) a kép közepén látható falra függesztett fotóra. És én azt hittem, hogy azon a fotón, amire szép lassan közelítünk, majd látni fogunk valamit, ami mindenre magyarázatot ad... 

A szobában többnyire nem történik semmi... Nagy néha van egy kis mozgolódás: egyszer egy szőrmebundás hölgy behozat egy szekrényt, majd kicsit később bejön egy barátnőjével iszogatni, zenét hallgatni, még később valaki bejön és meghal...(komolyan!) és ezután egy fiatal hölgy telefonon bejelenti a halálesetet... ezek a cselekmények teszik ki a film elenyészően kis részét. A szobában többnyire tényleg nem történik az égvilágon semmi!

A kép közepén látható rikítóan citromsárga széken kívül szinte minden egyenletesen szürkéskék tónusú...

Ahogy említettem, a 45 perc nagy részében az apartman teljesen üres. Nem egyértelmű, hogy a mi 45 percünk tulajdonképpen mennyi időt fed le... Lehet, hogy egy napot, lehet, hogy csak néhány órát, de akár az is lehet, hogy éveket... 

Hogy ne unatkozzunk annyira, a véletlenszerű időközönként megtörténő apró zoomolásokon kívül más ingerek is érnek minket: halljuk az utca zaját...(amíg valaki be nem csukja az ablakot) ... hallunk egy búgást, mely a film elején a még nem hallható mély tartományból eljut a film végére a már emberi fül számára nem hallható ultrahang tartományba... (útközben néha megterhelve az idegszálaimat néhény kellemetlen frekvenciával) ... a kép is folyamatosan változik, hol vibrál, hol csak átszíneződik mindenféle élénk színbe... 

Van, hogy Snow megkegyelmez nekünk, és megszólal egy kis Beatles  ....

Csak 12 perc után kezdtem először unni a dolgot egy kicsit, ami nagy szó egy avantgárd filmtől... általában 1-2 perc elég, mire elkezdek fészkelődni tőlük...  Érdekességképpen megjegyzem, hogy ez a negyedóra körüli "türelmi zóna" valószínűleg mások esetében is megjelenhetett, mert Snow 2003-ban (tehát 36 évvel az eredeti alkotás létrehozása után!) készített egy erősen átdolgozott változatot, mely ekkor már csak 15 perces. Az lett a címe, hogy "Wavelength, azoknak, akiknek nincs idejük"... megjegyzem: nekem időm volt, de türelmem kevésbé... bár így is tisztességgel végigültem a 45 percet!

Itt látható egyébként az a kép, amire a kamera folyamatosan közelít, és amivel kapcsolatban végig abban reménykedtem, hogy majd egy nagy AHA élményt okoz a legvégén, amikor majd pontosan látni fogom, hogy mit is ábrázol... 

A nagy AHA élmény természetesen elmaradt, de ettől függetlenül nem árulom el, hogy pontosan mi látható a képen... hátha valaki veszi a fáradtságot, és végignézi...

Az apartman állítólag Snow saját New Yorki lakása a Chambers Streeten. A filmet 16mm-es színes filmre forgatta. A 16mm egyébként a filmtekercs szélességét jelenti. A hagyományos mozifilmeket 35mm-es filmre forgatták, a legolcsóbb amatőrfilmes kamera pedig 8mm-es filmre rögzített. Ebből érzékelhető talán, hogy a 16 mm valahol félúton volt a teljesen amatőr és a profi között, de még mindig közelebb az amatőrhöz.

Általában ezt a 16mm-es formátumot használták azok a "kísérleti" filmesek, akik természetes módon nem voltak anyagilag eleresztve, de nem is akarták full-gagyiban nyomni. Lehetett állványról, de kézből is használni ezeket a kamerákat.

USA (MGM), 92 perc, Metrocolor, angol

Rendező: John Boorman

Producer: Judd Bernard, Robert Chartoff

Lefogadnám, hogy Lee Marvint (majdnem) mindenki a Piszkos Tizenkettőben látta először, vagy legalábbis ott égett bele az emlékezetébe a Marvin által elsőrangúan alakított Reisman őrnagy szinte hófehér hajú, szigorúan kemény karaktere. (Itt jegyzem meg, hogy ama film, - számomra érthetetlenül - nem került fel erre az 1001-es listára... lenne ötletem, hogy mely címek helyett férhetne el simán.)

Egy 1964-es Donald E Westlake regény - The Hunter -  adaptációja ez a film. A könyvben eredetileg Parker volt a főhős neve, de számomra érthetetlen okból a szerző csak akkor engedélyezte ennek a névnek a használatát, ha sorozat készül a karakterrel. Így tehát a film alkotói kénytelenek voltak Parkerről a valamennyire hasonló hangzású Walkerre változtatni a nevet.

Ugyanennek a könyvnek készült egy későbbi feldolgozása is 1999-ben Payback (Visszavágó) címmel, Mel Gibson főszereplésével, ott pedig Porterre változtatták a főszereplő nevét. Állítólag egyébként eme későbbi változat hűségesebb az eredeti könyvhöz, mint a most tárgyalt 1967-es film.

A San Francisco közelében található Alcatraz nevű sziget-börtönt 1963-ban bezárták. Ebben az üres, elhagyatott börtönben kezdődik történetünk. Egy ismeretlenek által végrehajtott titkos készpénz átadásra csap le két férfi és egy nő. Közülük egyik a film főszereplője Walker, aki feleségével Lynnel (Sharon Acker) és barátjával Mal Reese-el (John Vernon) hajtja végre a rablást.

A börtönök egyébként is nagyon nyomasztóak, de egy teljesen üres, kongóan visszhangos börtön borzongatóan félelmetes is.  Ez az üres Alcatraz legalábbis ilyen. És érdemes megjegyezni, hogy ezeket a jeleneteket bizony valódi helyszínen, a már említett kiürített Alcatrazban forgatták, napi 2000 dollár bérleti díjért.

Nos, a rablás sikerül, ámde amolyan noir-os fordulattal, a barát lelövi főhősünket, és a hűtlen feleség eme áruló barát karjában távozik, abban a hitben, hogy halálos lövedékeket hagytak Walkerben.

Főhősünk nem hal meg, hanem felépül. Valahogy elmenekül a börtönszigetről, és ettől fogva egyetlen cél lebeg a szeme előtt: visszaszerezni a tőle elrabolt 93.000 dollárt. Itt most tekintsünk el attól a filozofikus problémafelvetéstől, hogy ez a 93.000 dollárt voltaképpen ők maguk is rabolták, így pedig nehéz lenne erkölcsi alapon jogot formálni az összegre.

Nagyjából egy év telik el a fent említett balhé után, amikor egy ismeretlen jóakaró segítségével Walkernek először hűtlen felesége nyomát sikerül fellelni... A nő elmondása szerint az eset óta lelkiismeret furdalástól szenved, öngyilkos gondolatai vannak, de képtelen végezni magával. Mond néhány használható nyomot az áruló barát elérhetőségével kapcsolatban, és legnagyobb meglepetésünkre másnap reggel megmérgezve talál Walker az ágyában a nőre....

Sosem tudjuk meg, hogy a nő végül öngyilkos lett-e vagy valaki megmérgezte.... és ez csak egy a sok megválaszolatlan kérdés közül....

Walker elkezdi felgöngyölíteni a szálakat. Ehhez igénybe veszi immár elhunyt felesége nővérének, Chrisnek (Angie Dickinson) a segítségét is, aki hugához hasonlóan szintén összemelegedett az áruló baráttal, és hugához hasonlóan szintén gyűlöli a férfit, ezért segít annak likvidálásában.

És csak menet közben derül ki, hogy itt sokkal többről van szó, mint egy barát árulásáról. Itt egy titkos szervezet teljesen átláthatatlan szövevénye hálózza be ezt a bűnügyet. Walker azonban senkitől sem riad vissza, elszántan törtet, amíg a szervezet minden vezetőjét ki nem végzi ahhoz, hogy visszakaphassa a saját jogos tulajdonának tekintett 93.000 dollárt...

Illetve, ha - enyhe spoiler - rendkívül figyelmesek vagyunk, akkor talán felfedezhetjük, hogy Walker konkrétan senkit nem öl meg. (De ott van a halálukkor) Egyes magyarázatok szerint Walker valójában haldoklik Alcatrazban, és minden, amit látunk csak az ő lázálmában létezik...

Végig furcsán hátborzongató ez a film. Részben a furcsa zene miatt, részben a furcsa, pár másodperces falshback-ek miatt, melyek úgy vegyülnek bele a történetbe, hogy szinte nem is tudatosulnak, csak pár másodpercre összezavarja a figyelmünket. 

Szokás ezt a filmet az első neo-noir-nak tekinteni. Mindenesetre érdemes megjegyezni, hogy a szerepkők motivációi viszonylag limitáltak az átlagos noir-hoz képest. Érzelmekről gyakorlatilag nem beszélhetünk. Bosszún és nyereségvágyon kívül semelyik szereplőt nem mozgatja semmi. 

Lee Marvinnak állítólag kimondottan nagy szerepe volt a film elkészítésében. Sokszor adott ötleteket a rendezőnek úgy, hogy nem a forgatókönyv szerint játszotta a jeleneteket. Például amikor volt felesége bevallja, hogy mi miért történt a furcsán alakult rablás körül, akkor az eredeti terv szerint Walker kérdéseire válaszolt volna töredelmesen a feleség. Marvin viszont úgy érezte, hogy izgalmasabb a jelenet, ha ő csak némán ül, és hidegen szigorú tekintetével, gyakorlatilag szótlanul vallatja a nőt.

Különleges hangulatú, rendhagyó film.

USA (Jalem Productions), 126 perc, Technicolor, angol

Rendező: Stuart Rosenberg

Producer: Gordon Carroll, Carter De Haven Jr.

Jack Lemmon volt, akinek a neve elsőként felmerült, mint lehetséges főszereplő... Amikor a színész elolvasta a forgatókönyvet, állítólag rögtön úgy érezte, hogy ez inkább Paul Newmannek való szerep. Viszont ki sem akart maradni a dologból, így a saját produkciós cégével vállalta a film megvalósitását. Mi is volt a gyártó cég neve? Jalem Productions. Első hallásra valami arabos hangzású cégnek tűnhet... De ha jobban megnézzük, akkor tulajdonképpen Lemmon nevének betűi vannak elrejtve a mozaiknévben: JAck LEMmon.

A film alapjául szolgáló történetet egyébként egy bűnöző (Donn Pearce) írta, aki maga is egy olyan jellegű floriadai börtönben volt elítélt, mint ami a filmben látható.

Luke (Paul Newman) egy vélhetően szociopata személyiségzavarban szenvedő férfi. Ezt a diagnózist természetesen annak a hiányában húzom rá, hogy bármilyen ezirányú végzettségem lenne. Mindenesetre az, hogy főhősünk a társadalmi normákat  és törvényeket nem különösebben tiszteli, és a rá kiszabott büntetések szinte teljesen hatástalanok maradnak, erősen sejteti, hogy legalábbis valamilyen antiszociális személyiségzavarban szenvedhet.

A film első jelenetében az előbb említett Luke minden ok nélkül (hulla részegen) vagdossa le egy köztér parkoló-óráit az azokat tartó oszlopokról...

Tettére különösebb magyarázatot nem tud adni. Mindenestre a tény, hogy ehhez tökéletes célszerszám is rendelkezésére állt, azt sejteti, hogy nem csak az öntudatlan részegséggel magyarázható a rombolás, hanem feltehetően tervezett akció volt ez a részéről. Mivel szinte várta a helyszínre megérkező rendőri erőket, még az sem kizárható, hogy direkt le akarta magát sitteltetni.... ez mindenesetre tökéletesen sikerült neki. Két év letöltendőt kap.

És mivel délen vagyunk, az erre a vidékre jellemző "chain gang" jellegű kényszermunkára ítélték. Az elítéltek jó része rablásért, gyilkosságért van itt, sokan először nem is értik, hogy mit keres itt Luke holmi rongálással...

A kényszermunka egyébként kicsit félrevezető elnevezés, mert dolgozni - bár ezt sokan nem tudják - a magyar börtönökben is főszabályként jelenleg is kötelező. A chain gang a munkavégzés jellegére utal. Ilyen esetekben az egész csapatot kivezénylik, és gyakorlatilag csoportosan mindenki kötelezően ugyanazt a fizikai munkát végzi. Itt például az út menti gazt kaszálják reggeltől estig. 

Igen monoton munka, nem beszélve a déli gyilkos klíma pusztító mivoltáról: nem csak meleg van, de kíméletlenül párás meleg. Nem csak nappal, de még éjszaka is gyöngyözik a félmeztelen rabokon az izzadtság. Nem csoda, hogy elsősorban ezen a déli vidéken volt olyan divatos a rabszolgaság intézménye: kinek volt kedve önszántából a napon aszalódni?

Furcsa, belterjes közösség ez a déli börtönvilág. A rabok nagyjából ötvenen vannak, az örök olyan tizen lehetnek...beleértve a börtönparancsnokot, aki ezzel a mottóval fogadja az újoncokat: 

Ez így elég világosan hangzik. Utóbb kiderül, hogy a nem ennyire egyértelmű a helyzet.

A legtöbb őr azért alapvetően normálisnak tűnik. Legtöbben szintén az igazgató filozófiáját követik: aki nem kekeckedik, rendesen dolgozik, és legfőképpen nem akar szökni, azt nem piszkálják különösebben. Sőt, hétvégenként kifejezetten lazulás van... ilyenkor lehet kiereszteni a gőzt...

Egy ilyen gőzkieresztésnek a film első harmadában tanúi is leszünk, amikor az egyik hétvégén ökölvívó mérközést tart Luke és egy Bivaly nevű hatalmas elítélt (George Kennedy). Őt is több filmben láttam már. Bivaly helyett én inkább egy nagy szelíd medvének nevezném. Sok filmben láttam már Kennedyt, és többnyire pozitív figurákat játszik, amolyan naív nagy laklikat... 

Bivaly először konfliktusba keveredik az újonccal, de végül legjobb barátok lesznek... már amennyire egy Luke-féle szociopata képes barátságra... 

A filmnek két különösen emlékezetes jelenete van. Az egyik a tojásevős fogadás. Luke kijelenti, hogy ő egy óra alatt képes 50 főtt tojást is megenni... 

A másik, amikor a fiúk munkavégzése mellett egy dögös szőke úgy dönt, hogy megörjíti a férfiakat, és a filmtörténelem egyik legszexibb autómosását hajtja végre... és tényleg nem semmi a látvány... az, hogy ilyen jelenet bekerülhetett ebbe a filmbe, mindenképpen a Hayes-kódex végét jelzi, annak hatálya alatt ilyesmi nem kerülhetett volna vászonra...

Ahogy említettem, a börtönőrök viszonylag normálisak. (Amíg a rabok együttműködőek). Van egy azonban, amelyik kicsit kilóg a sorból. Állandóan tükröződő napszemüveget visel, és soha nem szól egy szót sem...

Érezni lehetett, hogy ez a szerep nagyon határozottan fel van építve, pontosan tudtam, hogy az nem lehet, hogy a film vége felé nem lesz komolyabb jelentősége ennek a börtönőrnek... és nem is tévedtem nagyot...

Állítólag az őt játszó színész olyan komolyan vette ezt a szövegmentes szerepet, hogy a jelenetek szüneteiben is mindig ugyanebben a napszemüvegben pózolt, és soha nem szólt senkihez egy szót sem...

Ahogy a szociopatákkal kapcsolatban megjegyeztem, a büntetésből nem tanulnak. Luke elszökik egyszer. Lábbilincset kap...

... elszökik mégegyszer. Hosszas, lélekölő magánzárkát kap, hatalmas verést és dupla bilincset... és megigérik neki, hogy ha harmadszor is elszökik, akkor megölik...

A magánzárka egyébként nem olyan kellemes, mint ahogy én elképzeltem volna. Az én fejemben a magánzárka egy viszonylag hűvös, kisméretű cella valahol az alagsorban, ahol legalább senki nem piszkál. (Oké tudom, a magányos bezártság néhány nap alatt felörli a pszichét) Itt viszont egész másról van szó. Az alábbi képen látható kis fabódé a magánzárka, melyben még kinyújtott lábbal feküdni sincsen elég hely. És, ha belegondolunk, hogy milyen meleg van kint, akkor elviselhetetlen forróságot kell elképzelnünk egy ilyen szinte teljesen zárt kis faházban.... az elítélt le is veheti rabruháját, és egy hálóing szerű ruhadarabban tölti bent büntetését...

Hosszú ideig egyedül bezárva lenni állítólag lélekölő, ha hozzávesszük a forróság okozta fizikai kínt is, akkor brutális büntetésnek tűnik itt néhány óra is...

Mondanom sem kell, hogy Luke-ot nem olyan fából faragták, hogy testi vagy lelki kínzással meg lehessen törni... ha ő úgy gondolja, hogy ebből elege van, akkor lépni fog....

Féltem ettől a filmtől, mert alapvetően távolságtartó vagyok az olyan filmekkel kapcsolatban, ahol a szereplők kizárólag férfiak. Szerencsére volt két női szereplő is, akik közül az egyik a már említett szexy autómosó lány...

De ettől függetlenül is szórakoztató volt ez a film. Newman minden kétséget kizáróan remek színész, ettől függetlenül valamiért nem tudom igazán megszeretni. Jók voltak a képek. Szinte engem is perzselt a déli nap égető sugara, amikor szegény elítéltek robotoltak a tűző napon...

Franciaország (CICC, Fida, Filmtel, TC), 105 perc, Eastmancolor, francia

Rendező: Jean-Pierre Melville

Producer: Raymond Borderie, Eugéne Lépicier

Melville több műfaj irányába tett kísérlete után, a Bob Nagyban Játszik - 1956 sikerét követően túlnyomórészt gengszterfilmeket készített. Előbb Belmondohoz volt hűséges, majd átpártolt Alain Delonhoz, aki ennek a filmnek is a főszereplője.

Melville mindig kalapot viselt, ráadásul amerikai stílusú Stetson kalapot. Nagy rajongója volt ugyanis az amerikai kultúrának. Valójában Jean-Pierre Grumbach néven született, és állítólag a második világháború alatt a francia ellenállás tagjaként vette fel a Melville álnevet az amerikai író, költő Herman Melville-től kölcsönözve. Később ezt a nevet megtartotta rendezői művésznévként is.

Nem beszélnek túl sokat ebben a filmben. Az első párbeszéd nagyjából a tizedik perc környékén hangzik el, és végig olyan érzése van az embernek, hogy a rendező csak akkor alkalmaz dialógusokat, ha nagyon muszáj. Persze egyszerű indokkal is magyarázható ez a szövegtakarékosság: a főszereplő magányos hősként a film nagy részében egyedül látható, és nem amolyan magában beszélő típus (mint mondjuk én). 

A kép is kifejezetten hideg, sötét tónusú. A meleg színek hiányoznak. Ezt a rendező elsősorban nem optikai megoldásokkal (pld szűrőkkel) érte el, hanem egyszerűen csak olyan tárgyakat szerepeltetett a színen, amelyek nem meleg színűek. Talán még Delon kék szeme is hozzájárul ehhez az összképhez.

Mindezeknek  köszönhetően a már letűnt idők amerikai film noir-jainak hangulata köszönt vissza a vásznon. Gátlástalan zsaruk, zenés éjszakai lokálok, gyilkosságok, és viszonzatlan, önzetlen szerelem...

Eme viszonzatlannak tűnő szerelem - melynek múltjáról, eredetéről semmi nem derül ki - elszenvedője egy gyönyörű nő. És az őt alakító színésznőt mellesleg Nathalie Delonnak hívják.

Nathalie és Alain 1964-től 1968-ig voltak együtt. A hölgy eredetileg fotómodell volt, és erős a gyanúm, hogy elsősorban Alain Delonnak köszönheti, hogy ezzel a filmmel színésznőként is debütálhatott. Később aztán több filmben is szerepelt, melyből néhányat én is láttam, és nem éreztem, hogy rendkívül esztétikus megjelenésén túl más is indokolta volna filmes karrierjét.

Delon egy bérgyilkost alakít. Egy érzelmektől teljesen mentes férfit, aki megfelelő összegért bárkit különösebb szívfájdalom nélkül meggyilkol. 

Egy ilyen küldetés végrehajtásával kezdődik a film. Delon karaktere nem fektet túl nagy hangsúlyt a küldetés titkosságára, több szemtanú is látja őt távozni a tett helyszínéről. Bár nagyon szilárd alibit biztosít számára a fent említett szőke szépség, mégis a rendőrség látókörébe kerül. Leginkább kalapja miatt. (Ugyanis egy kalapos férfit láttak távozni a szemtanúk)

Az ügy nyomozója nemes egyszerűséggel elrendeli, hogy a rendőrök minden kerületből állítsanak elő 20-20 kalapos embert, hogy a szemtanúk elé állíthassák őket felismertetésre... és hát bérgyilkosunkat bizony néhány szemtanú felismeri... de a masszív alibije miatt mégis kénytelenek őt szabadon engedni.

Igen ám, de ekkor már a megbízók is elbizonytalanodnak: mi van, ha a rendőrök azért engedték ki a végrehajtójukat, mert az együttműködik a nyomozókkal? Két tűz közé szorult hát Delon karaktere: tudja, hogy a rendőrség megfigyeli, de a volt megbízók is döntést hoztak kiiktatásáról.

Néhány fordulat bizony erőltetett... (a rendőrök például azért állítják elő egy kártyapartiról, mert elismeri, hogy övé a fogason látható kalap, és azt is, hogy pont a gyilkosság ideje után érkezett a játékba)... Legalább egy gyenge próbálkozást tehetett volna arra, hogy végig ott volt. Ha a kártyapartnerek feldobják (ami szerintem kizárt) akkor is pont ugyanott tart, hogy beviszik gyanusítottnak...

Ettől föggetlenül végig megvan a kellő feszültség, jó ez a film noir-os hangulat. Egész kis nosztalgiám lett a 10-20 évvel ezelőtti különleges stílusú divatos bűnügyi filmekhez.