USA (The Assiciates & Aldrich company), 134 perc, ff., angol

Rendező: Robert Aldrich

Producer: Robert Aldrich

Azok közé tartozott ez a film, melyekkel szemben nem voltak különösebb elvárásaim. Bevallom, nem különösebben rajongtam az ötletért, hogy két "öregasszony" nosztalgiáját fogom több, mint két órán keresztül nézni.  Márpedig annyit előtte is tudtam, hogy két jobb napokat is látott színésznő áll a történet középpontjában..

Ráadásul nem akárkik játsszák a főszerepeket: Bette Davis és Joan Crawford. Pár évvel ezelőttig talán csak a régi filmek hardcore rajongói tudták, de a hatvanas években még mindenki, aki kicsit is olvasta a pletykalapokat, hogy Davis és Crawford gyűlölte egymást. Annyira, hogy 1989-ben könyvet is kiadtak azzal a címmel, hogy Bette & Joan, ami kettejük élethosszig tartó viszályáról szól. De ez még semmi! 2017-ben Feud (Viszály) címmel egy nyolcrészes sorozat készült kifejezetten a Mi történt Baby Janenel forgatásáról, és a két színésznő közötti viszályról. A sorozat olyan jól sikerült, hogy számtalan díjat (köztük négy Golden Globe-ot) nyert. Ha a film forgatása után 55 évvel egy sorozatot építenek kettejük ellenségeskedésére, akkor itt nem holmi csajos csipkelődésről lehet szó!

Napi szinten üzengettek egymásnak a sajtóban, ahol tudtak, ott tettek keresztbe egymásnak a forgatáson. Kedvencem, hogy Bette Davis állítólag egy Coca Cola automatát állíttatott üzembe magának a forgatás helyszínén, tudva jól, hogy Crawford a Pepsi volt elnökének az özvegye. Ebből az ellenségeskedésből természetesen az alábbi képeken semmi sem látszik, de ez persze ne csapjon be senkit!

• 
• 
• 
• 
• 

Mint ahogy kezdtem is, a kötelezően letudni való végigszenvedős filmek közé soroltam előzetesen ezt a címet, de nagyobbat nem is tévedtem volna! Az utóbbi év talán legnagyobb meglepetése volt számomra. Olyan izgalmas volt, amilyenek Hitchcock jobb filmjei szoktak lenni. Sőt, ha azt mondták volna, hogy a pocakos rendező rendezte a filmet, biztosan elhiszem. Épp ezért akadt meg a szemem azon az információn, hogy Bette Davis állítólag pont Hitchcockot próbálta első körben rábeszélni, hogy vállalja el ezt a filmet, de amaz ekkor már a Madarak előkészítésével foglalkozott, így nem jutott rá ideje (vagy nem volt hozzá kedve).

Két lánytestvérről van szó, mindketten színésznők lettek. 1917-ben, gyerekkorukban találkozunk velük először, amikor a kis szőke Baby Jane hatalmas sztár. Dalokkal lép fel, és annyira rajonganak érte, hogy még Baby Jane babákat is árulnak. (Az alábbi képen együtt láthatóak az egyes szerepeket fiatalon és idősen játszó színésznők) A lánytestvér Blanche Davies (barna hajú) ekkor még hugának árnyékában duzzog.

Ugrunk 18 évet az időben... A lányok felnőttek, és megfordult a helyzet. A korai sikereket halmozó Baby Jane kiégett, alkoholista - és sikertelen - színésznő lett, míg a barna Blanche beelőzve őt elismert és sikeres. Nehéz lehet mindezt feldolgozni a korábbi kis csillagnak. Ennek a korszaknak az utolsó jelenetében egy autóbalesetet látunk, melynek szereplője a két testvér, és amely következtében a sikeres Blanche deréktól lefelé lebénul.

Újabb 27 évet ugrunk az időben, az 1962-es jelenidőben vagyunk. A testvérek ekkor már ötvenes éveik második felében járnak. Blanche (Joan Crawford) egy fedél alatt lakik nővérével, akiről egyesek azt gyanítják, hogy szándékosan meg akarta ölni tehetségesebb testvérét, ezért ütötte el. De ha nem is volt szándékos, az biztos, hogy hulla részeg volt az elkövetéskor, és megpróbált elszaladni a helyszínről. 

• 
• 
• 
• 
• 

És most jön a film nagy részét felölelő szituáció: A tolókocsis, gazdag Blanche-al él elszegényedett huga. De Baby Jane kihasználja Blanche kiszolgáltatott helyzetét, leginkább emeleti szobájában tartja, ahonnét ő kerekesszékével egyedül le sem tud jönni a lépcsőn.

• 
• 
• 

A testvér kegyetlenkedései egyre durvább méreteket öltenek. Odáig fajul a dolog, hogy a bejárónőt is lemondja, és a telefont is eltávolítja a fenti szobából, nehogy segítséget tudjon hívni Blanche.

A film legfeszültebb jelenetei abból adódnak, hogy időről időre olyan szituációk alakulnak ki, hogy az egyre elgyötörtebb Blanche majdnem segítséget tud hívni, de az utolsó pillanatban mindig megérkezik a gátlástalanul kegyetlen Jane, hogy ebben őt megakadályozza. Jane egyre elborultabban viselkedik, a végén már a gyilkosságtól sem riad vissza, hogy megakadályozza Blanche szabadulását karmai közül.

• 
• 
• 

Baby Jane időskori formája zseniális. Tökéletesen eltalált karakter, és ezzel kapcsolatban el kell mondanom, hogy maga Bette Davis találta ki. Állítólag a Hollywood boulevard-on gyakran lehetett látni olyan egykor volt színésznőket, akik idősebb korukra eltűntek a süllyesztőben, de nem akarván elereszteni a múltat, megpróbálnak úgy kinézni mint amikor még fiatalok voltak. Ez legtöbbször egy kínosan nevetséges, és mélyen szomorú látványt eredményez. Ehhez hasonlóan rossz nézni azokat a gazdag színésznőket, akik fiatalon sokat köszönhettek szépségüknek. Sokan közülük nagyon nehezen birkónak meg az öregedéssel. Szegények néha ijesztően eltorzult arccal kerülnek elő egy-egy plasztikai sebész által végzett műtét után.

Davis elképzelése az volt a figuráról, hogy sosem mossa le magáról a sminket, mindig csak ráfest az előzőre. Látva azt a két színes fotót, amit találtam, úgy érzem, hogy fekete fehér filmen jól működött a dolog, színesben talán túlzásnak hatott volna.

• 
• 
• 
• 
• 

Megemelet a kalapomat Davis előtt. Büszkesége nem gördített akadályt az elé, hogy ilyen nevetséges figurát varázsoljon magából. Nem csak kitalálta a figurát, de ragaszkodott hozzá, hogy maga készíthesse el a sminket. Az volt a - feltehetően jogos - aggodalma, hogy a stáb sminkese nem mer majd belőle ilyen bohócot csinálni. 

Amikor Henry Farrell, az eredeti mű írója először meglátta a forgatáson a kisminkelt Davist, egészen el volt ragadtatva, hiszen elmondása szerint pont ilyen karakterre gondolt. A rendező-producer Aldrich kicsit visszafogottabb volt, ő tartott kicsit attól, hogy ez sok smink túlzásnak fog bizonyulni. Mint kiderült nem volt oka emiatt aggódni, hiszen olyan sikere volt Davisnek, hogy még Oscarra is jelölték.

Crawfordot viszont nem. Az ő esetében egyébként még az is nehézségbe ütközött, hogy rábeszéljék, legalább a körömfestésről mondjon le ebben a helyzetben, amikor a történet szerint már láthatóan teljesen leépült állapotba került.

Van kettejükről egy nagyon jellemző történet. MInt említettem Davist Oscarra jelölték, mint legjobb női főszereplő. Crawford megkérte Anne Bencroftot - aki nem tudott elmenni a díjátadóra - hogy ha esetleg ő nyerné az Oscart, hadd vehesse át a nevében a díjat. Így történt, hogy az esélyes Davis-t egy mellékesen odaszúrt "sorry" kíséretében lökte fel majdnem a mellette elszaladó Crawford, aki átvenni sietett a színpad felé a - nem is neki járó - díjat. Hát istenem, ha két nő utálja egymást, akkor ott nincsenek tiltott eszközök egymás bosszantására...

Tényleg csak elragadtatással tudok írni erről a filmről. És amikor a végéhez közeledünk, amikor már azt hisszük, hogy mindennek vége, Jane lelke hamarosan alászáll a pokol mélységes bugyraiba, akkor jön egy olyan csattanó, amivel gyakorlatilag felülíródik minden, amit előtte láttunk... és ezen a ponton többet nem is árulok el azok kedvéért, akik ezután ismerkednének a filmmel. Mindenképpen ajánlom... és utána jöhet a 2017-es sorozat (FEUD)

A film költségvetése még akkori szinten is minimális volt a 750.000 dollárjával. Mivel 1962 egyik legsikeresebb filmbevételét produkálta, ez bőségesen megtérült, 11 nap után már nyereségessé vált a forgalmazás.

USA (John Ford Productions, Paramount), 123 perc, ff., angol

Redező: John Ford

Producer: Willis Goldbeck

Vegyes érzéseim vannak John Forddal kapcsolatban. A korai filmek nagyon tetszettek tőle. A Hatosfogat szerintem a legjobb amerikai westernek egyike. Utána is készített néhány nagyon jó filmet. Aztán ráált a westernek sorozatgyártására, amik számomra már fantáziátlanok és unalmasak voltak. 

James Stewart-ot - már sokszor leírtam, kövessetek megérte - egyszerűen rossz színésznek tartom. Még akkor is, ha személyisége alapvetően szimpatikus. (Gyanúm szerint sikerének oka elsősorban ez a kellemes stílus). 

John Wayne-el kapcsolatban pont az ellenkező állásponton vagyok: Nem rossz színész, de pokolian antipatikus személyiség (legalábbis az én ízlésem szerint).

Minden adott volt tehát ahhoz (John Ford western, James Stewart és John Wayne), hogy ne várjak semmi jót ettől a filmtől... mégis pozitívan csalódtam!

Mindját az elején felhívom a figyelmet az egyik legbosszantóbb dologra a filmmel kapcsolatban, amit általában is a filmkészítés főbűnei között tartok számon: amikor az adott színész/színésznő a valós koránál sokkal fiatalabb szerepet játszik. Ez alól kivétel a Grease, ahol 30-34 éves színésznők játszottak gimis csajokat, de ott valamiért belefért (nem tudom megindokolni, hogy miért). John Wayne itt 54, James Stewart 53 éves, és maguknál kb 20 évvel fiatalabb karaktereket játszanak. Stewart karaktere például most végezte el a jogi egyetemet, ügyvédként szeretne elhelyezkedni.

Nyugat felé költözik, hogy a megfelelő helyen hivatalt nyisson, ám útközben kirabolja őt, és nagyon összeveri Liberty Valance bandája.

Liberty Valance a környék rettegett gazembere, terrorizálja a lakosságot. Senki nem mer ellenállni neki. A marshall (kb rendőrfőnök) van a legjobban berezelve. Valance-t nem akárki játssza: Lee Marvin. Aki nagyon szerethető a Piszkos Tizenkettő tökéletes erkölcsű Reisman őrnagyjaként, de parádézik a romlott gengszter szerepében is. Liberty Valance két talpnyalója közül az egyik Lee Van Cleef. (a spagetti-western lesz majd igazán az ő korszaka)

• 
• 
• 

Bár a frissen végzett ügyvéd a rablás utáni verésbe majdnem belehal, végül mégis felépül, a közeli kisvárosban gondoskodnak róla. Cserébe éttermi kisegítőként igyekszik visszafizetni az ápolás költségeit. Végül ottragad a városban, és tanítani kezdi a sok írástudatlan polgárt. Gyorsan beilleszkedik közéjük.

John Wayne a városka pozitív keményfiúja. Tulajdonképpen ő az egyetlen, aki az időnként feltűnő Liberty Valance-nak vissza mer szólni. Nem akar ő fölösleges konfliktusba keveredni, de ha kell kiáll magáért. Ezzel a jellemzéssel valószínűleg túl nagy meglepetést nem okoztam, hiszen Wayne szinte mindegyik westernben ugyanezt a típust hozza.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Mint ahogy sejthető is, a konfliktus elkerülhetetlen lesz... Valance és haverjai addig terrorizálják a lakosságot, míg végül valakinek elege nem lesz, és ki mer állni ellene. A film beszédes címe előrevetíti, hogy valaki végül végezni fog vele. A két kézenfekvő jelölt persze a tökös John Wayne, illetve az okoskodó jogász, aki a törvényből levezetve formálna jogot Valance lepuffantására. Már csak tudni kellene használni a fegyverét...

• 
• 
• 

Hogy egy csipetnyi kis romantika is felvillanjon, egy egész lightos szerelmi háromszög is felvázolásra kerül. De tényleg csak skiccszerűen, érintőlegesen: az ügyvéd (Stewart) és a helyi keményfiú (Wayne) ugyanabba a nőbe szerelmes...

• 
• 
• 

Itt most nem kerül képernyőre az amerikai western szinte elmaradhatatlan díszlete, a Monument Valley, vörös sivatagával körülvéve. Sőt préri sincsen. Szinte mindent stúdióban vettek fel, ezúttal fekete-fehérben! Ez utóbbi volt a legfurcsább, hiszen ekkoriban a westernek már nagy számban készültek technicolor nyersanyagra. Ám ezúttal a Paramount szűkre szabta a büdzsét. Sem külsős forgatásra, sem színes nyersanyagra nem tellett Fordnak. Ezt kárpótoladnó íme egy színes fotó a film két legnagyobb sztárjával, közöttük John Ford rendezővel.

Érdekes, hogy a film végére Stewarttal kapcsolatban nem különösebben változtak az érzéseim, de John Wayne-t egy egész kicsit (na azért nagyon nem) megkedveltem. Illetve fogalmazzunk úgy, hogy legalábbis már érteni vélem, hogy miért rajongott érte annyira sok amerikai.

Brazília (Cinesistri), 88 perc, ff., portugál

Rendező: Anselmo Duarte

Producer: Francisco de Castro, Anselmo Duarte és Oswaldo Massaini

Egy férfi fáradtan menetel az utcán, vállán egy hatalmas fakereszt. Mögötte kissé lemaradva egy nő kíséri. Mint később megtudjuk, a felesége. Néhol tömeg csapódik mögéjük, néhol viszont csak gúnyosan nevetnek rajtuk.

Végül hajnalban megérkeznek céljukhoz, a Szent Borbála templomhoz, ami ebben a korai időpontban még zárva van...

Várnak, hogy hajnalodjon, és a templom végre kinyisson. Kezdődhessen a Szent Barbara ünnepség, és a férfi fogadalma szerint átadhassa a templom papjának a keresztet. 

• 
• 
• 

A kereszt átadása azonban nem is olyan zökkenőmentes, mint ahogy arra számítanánk... De előbb nézzük, hogy vajon miért cipel valaki közel 50 kilométeren át egy ekkora fakeresztet, ami a hosszú sétaút alatt a válláról gyakorlatilag ledörzsöli a bőrt az ingje alatt.

Nos, egy fogadalom miatt. Mint megtudjuk, legjobb barátja - egy szamár (!) - halálosan megbetegedett. Hiába hívott orvost, az nem tudott segíteni rajta. Végül egy vallási szekta - a candomblé - egyik helyi vezetője azt javasolta, hogy ajánlja fel Yansan-nak (aki a katolikus Szent Borbála szektabeli megfelelője), hogy ha meggyógyul a szamár, akkor szétosztja minden vagyonát a szegények között, és elhoz egy fakeresztet Yansan (azaz Szent Borbála) templomába a Bahia állambeli Salvadorba. A férfinak annyira fontos volt a szamár, hogy megtette ezt a fogadalmat, és az állat másnapra meggyógyult. A férfi pedig állja szavát. És most itt ülnek feleségével a templom előtt, hogy kinyissák végre a templomot és teljesíthesse fogadalmát a kereszt átadásával.

A várakozást rosszul viselő feleséget szinte azonnal elcsábítja egy arra lófráló strici. (Felajánlja, hogy szállodai szobát kerít a láthatóan fáradt feleségnek, természetesen nem önzetlen, hanem nyilvánvalóan hátsó szándékkal) A részletekbe ne menjünk bele, maradjunk annyiban, hogy a hitbuzgalomtól áhitatos férfiben fel sem merül, hogy feleségét nem feltétlenül a legmegfelelőbb férfira bízta... (a képen a fehérzakós strici éppen egy neki dolgozó hölggyel vitatkozik) - majd a későbbiekben látjuk az egyre sokasodó Krisztus párhuzamokat... így talán nem hibás a gyanú, hogy a férfi felesége Mária Magdolna jellegű vonásokat mutat azzal, hogy összeállt egy stricivel.

Végül lassan csak elérkezik a templom nyitásának az ideje. Özönlik a nép Szent Borbála ünnepére. Ám a pap nem lelkesedik a fura fazon által odahurcolt keresztért. Kifaggatja, hogy tulajdonképpen mi járatban... és amikor megtudja, hogy tulajdonképpen ő nem katolikusként, hanem a candomblé szekta híveként, szent Borbála szektabeli megfelelőjének való fogadalom ügyében jött, elzárkozik a kereszt beengedésétől.

Egy bekezdés erejéig kitérek most erre a többször is emlegetett candombléra. Ez tulajdonképpen egy afrobrazil vallás: erős afrikai alapok keveredve keresztény elemekkel. Papjai amolyan varázslók, akik "fehér és fekete mágiában" járatosak, démonűzők, szellemekkel és istenekkel tudnak beszélni. Isteneik viszont gyakran a katolikus szenteknek megfeleltethetőek. Összejöveteleiken táncolnak, miközben varázslóik révületbe nem kerülnek, és közvetlen kapcsolatba nem lépnek az éppen elérni kívánt szellemmel vagy felsőbb hatalommal. Íme kortárs egy kép róluk vallásgyakorlás közben.

Itt pedig a filmben láthatóak a szekta tagjai, amint körbeveszik a férfit.

A templom előtt a beengedésre váró férfit ugyanis elkezdik körülvenni az emberek. Szárnyai alá veszi a média, a keresztány egyház pedig kezd pánikba esni, üléseznek, mint hajdan Kajafásék Krisztus ügyében tették. Nem véletlen a hasonlatom: gyakorlatilag ugyanaz történik a férfival, mint annak idején a messiással. Az események és az egyes személyek is megfeleltethetőek a neves bibliai esemény szereplőivel. A rendőrfőnök nyilván Pilátus, a strici Péter, aki elárulja stb... még ha ezek a párhuzamok néha kicsit erőltetettek is, nyilvánvaló a szándék és a művészi eszköz.

Keresztre feszítik végül őt is, még ha itt csak jelképesen is.

• 
• 
• 

Azt gondoltam, hogy én azért nem éreztem át a film lélekemelő hangulatát annyira, mivel valami nagyon erősen brazil lehet benne, amit én európaiként nem értek/érzek egészében. Leginkább a condomblé ismeretének teljes hiánya mondjuk...

Ám, mint kiderült, ez volt az első brazil film, melyet Oscar díjra jelöltek, és a mai napig az egyetlen brazil film, mely Cannes-ban Arany Pálmát kapott, tehát Brazilián kívül is megtalálta a közönségét. Bennem lehet a hiba tehát.

USA, Nagy-Britannia (A.A. Productions, Anya, Transworld Pictures), 152 perc, ff., angol

Rendező: Stanley Kubrick

Producer: James B. Harris

Sokat gondolkoztam, hogy a sok rendelkezésre álló poszterből melyiket használjam ide balra, a szokásos helyre. Mindig igyekszem kiválasztani azt, amelyik a legközelebb áll a film hangulatához. Végül amellett a változat mellett döntöttem, amelyik ikonikussá vált a film kapcsán, bár meg kell jegyeznem, hogy nagyon nem tartom szerencsésnek. 

Mondhatnám, hogy a filmen Lolitán soha nincs ilyen napszemüveg, és arra sem emlékszem, hogy nyalókát szopogatna... A legfőbb bajom ezzel a plakáttal, hogy ez alapján inkább egy sikamlós erotikus filmre számít az ember, holott a film nagyon, de nagyon nem ilyen. Ha nagyon skatulyába szeretném szorítani, akkor itt egy nagyon komoly lélektani drámát láthatunk, amibe sikerült beleszorítani egészen komikus és kifejezetten feszült jeleneteket is.

Ne köntörfalazzunk: Egy negyvenes éveiben járó férfi (James Mason) és egy 14 éves Lolita becenevű lány (Sue Lyon) szerelmi kapcsolata van a film középpontjában. Az csak "hab a tortán", hogy a férfi a lány mostohaapja. Az eredeti regényben Lolita 12 éves volt, és ez azért még a hatvanas évek amerikájában is kiverte volna a biztosítékot, így a filmhez két évet "öregítettek" rajta. Így már átment a cenzorokon akkor is és a kilencvenes évekbeli újrafeldolgozás alkalmával is. Ma már szerintem problémás lenne a bemutatója.

• 
• 
• 

Rögtön tisztázzuk, hogy pontatlanság ebben az esetben pedofíliáról beszélni, hisz amaz a serdülőkor előtti gyerekek iránti szexuális vonzalmat takarja. Itt viszont már jócskán serdült - ám még fiatalkorú - lányról van szó. Hebefíliának nevezi a szakirodalom a serdülőkorúak iránti vonzalmat, efebofíliának pedig a már serdült fiatalkorúak iránti vonzalmat. Ez esetben talán inkább az utóbbiról beszélhetünk, hiszen Lolita itt már a felnőtté válás elég előrehaladott jeleit mutatja. Ha azt mondanák, hogy elmúlt 18 éves, simán elhinném. A forgatás idején Sue Lyon azonban még csak 14 éves volt. (Gyorsan leszögezem, hogy a filmben meztelenség vagy szexuális aktus egyáltalán nem látható)

• 
• 
• 
• 

A férfi főszereplő Humbert Humbert (James Mason ekkor 53) a filmben negyvenes éveiben járó francia irodalomtanár munkát kap egy amerikai egyetemen, és éppen kiadó szobát keres a környéken. Egy kisvárosban az özvegy Charlotte mutatja be kissé rendezetlen lakását az érdeklődőnek, aki láthatóan nincs különösebben oda az ingatlanért, ám amikor meglátja a kertben napozó, és első pillanattól igen kihívóan viselkedő csitrit, azonnal a beköltözés mellett dönt.

Ez volt az a pillanat, amelyről kijelenthetjük, hogy a férfi sorsa megpecsételődött.

A film során olyan valóságosnak hat az összes szereplő viselkedése, motívációja, hogy gyanúm szerint a regényt író Vladimir Nabokov vagy személyesen élt át valami hasonlót, vagy a közvetlen közelében nézhette végig egy ilyen kapcsolat alakulását. 

• 
• 
• 

A film első felében az özvegyasszony (Shelley Winter) beleszeret az agglegénybe, aki hozzámegy a nőhöz, hogy annak lánya közelében lehessen. A nő persze minden idegszálával érzi, hogy igazából nem ő kell a férfinak, ám az igazságot inkább a szőnyeg alá akarja söpörni egészen addig, amíg csak lehetséges. 

A férfi persze Lolitába szerelmes, és úgy tűnik, hogy Lolita ezzel nemcsak, hogy tisztában van, de az eszközök teljes arzenáljával rendelkezik ahhoz, hogy a férfit megörjítse. És Sue Lyon rendelkezett azzal az eszköztárral, amivel mindezt tökéletesen meg tudta jeleníteni. Nézzük csak ezt a pillantást ettől a 14 éves színészlánytól... Nem közönséges, nem túlzó, pont annyi amennyi kell... zseniális...

A film második felében úgy alakulnak a dolgok, hogy realizálódik a férfi és a lány kapcsolata. A filmnek ez a része kicsit megelőlegezi a később divatba jövő road movie-kat. Járják az országot, hogy nyugodtan kettesben lehessenek... közben viszont egy titokzatos férfi (Peter Sellers) folyton ott van a nyomukban. Ezzel a férfival kapcsolatban tudhatjuk - hiszen a film első jelenetében látjuk -, hogy főhősünk pár év múlva egy feltehetően igen kiadós és elszabadult parti romjain majd lelövi. Most még csak azt tudjuk, hogy ahol ők ketten járnak, előbb utóbb feltűnik ez a férfi egy furcsa nővel, aki egyetlen szót sem szól a film sorén, de néma jelenléte így is elmondhatatlanul zseniális. 

• 
• 
• 

Masonnek az volt az érzése, - és ezzel egyetértek -, hogy Peter Sellers bizony ellopja tőle a showt közös jeleneteikben. Sellers egyszerűen lehengerlő. Kubrick hagyta improvizálni, és mivel a tapasztalat szerint mindig az első felvétel sikerült Sellersnek a legjobban, úgy döntöttek, hogy három kamerával veszik fel a jeleneteit, hogy az első felvétel teljes egészében vágható és felhasználható legyen. Normál esetben egy jelenetet egy kamerával, egymás után többször, különböző szögekből vesznek fel, és abból vágnak össze valamit. 

A sziporkázó Sellers impresszív jelenléte véleményem szerint semmit nem von le Mason teljesítményéből, sőt, neki is volt egy kifejezetten vicces jelenete az egyik szállodai szoba pótágyával. Mason szerepe jellemzően drámai erőt hordozott, és ebben ugyan úgy maradandót alkotott!

Ez volt Kubrick (az alábbi képen Sue Lyonnal) első igazán önálló filmje, ahol tulajdonképpen teljesen szabad keze volt mindenben. 

Bár a történet az Egyesült Államokban játszódik, a filmet teljes egészében Angliában forgatták, mivel jórészt angol cégek finanszírozták a filmet.

A film első forgatókönyv tervezetét maga Nabokov írta, de abból nem sok mindent használtak fel. A végső változat egyébként ettől függetlenül nagyon tetszett az írónak, csak sajnálta, hogy fölöslegesen vesztegetett annyi időt saját forgatókönyvének a megírására. Hogy valami haszna azért mégis legyen, könyv formájában kiadta az ő változatát, így aztán a film lelkes rajongói elolvashatják, hogy milyen lett volna a film, ha Nabokov forgatókönyve alapján készül el. Ja, és mellesleg így is őt nevezték a film forgatókönyvírójának, így nem csoda, hogy ő kapta a legjobb forgatókönyv kategóriában az egyik Oscar-jelölést.

Zseniális film. Egy pillanatig sem untam. Mindig hozott valami kiszámíthatatlant. A legvégén meg olyan csavart hozott, ami felülírt mindent, amit addig a szereplőkről gondoltam... Ha valaki látta az 1997-es változatot Jeremy Ironsszal, kérem írja meg kommentben, hogy az milyen. Kacérkodom a gondolattal, hogy azt is meg kellene nézni. Ha valaki esetleg mindkét változatot látta, kérem mindenképpen ossza meg a gondolatait!

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

És legvégül térjünk vissza oda, ahol elkezdtem, a filmplakátokhoz. Szívem szerint ezt választottam volna. Bár ez nem szó szoros értelemben vett filmes plakát, de talán ez adja vissza legjobban, hogy mire számítsunk a filmben.

Van egy amelyik egészen merészre, már-már találóan megbotránkoztatóra sikerült. Ha megnézzük ezt a nyalókát ábrázoló posztert, és kicsit jobban elkezdjük értelmezni, akkor talán nem nagyon kell magyaráznom találónak találó, de nagyon nem ehhez a filmhez való: egy Forró Rágógumi epizódhoz viszont simán elmenne....

És itt van ömlesztve a több is:

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (M.C. Productions), 126 perc, ff., angol

Rendező: John Frankenheimer

Producer: George Axelrod, John Frankenheimer és Howard W. Koch

Bár az USA és a Szovjetunió közötti hidegháború ekkor már vagy 15 éve zajlott, most fognak csak begyűrűzni azok a filmek, ahol a hős amerikai katonák a fura, szinte egzotikus, de mindenképpen a végtelenségig embertelen szovjetek ellen harcolnak. A James Bond filmekben is majd szovjet lesz leggyakrabban a főellenség.

Hol is van a címben megjelölt Mandzsúria? Nagyrészt Kínában fekvő, de Észak-Koreába, Oroszországba és Mongóliába is benyúló régió. Nagyjából Vlagyivosztok magasságában terül el Észak-Koreától északra. (a térképen a sötétebb piros a szűkebb értelemben, a halványabb a tágabb értelemben vett Mandzsúria). Akkora nagy jelentősége nincs a történetben, hogy feltétlenül címadóvá váljon (egy jelenet játszódik itt a film elején), de marketing okokból kétségtelenül jó ötlet, hiszen titokzatossága miatt igen jól hangzik.

1952-ben a koreai háborúban a kommunisták elfognak egy délieket támogató amerikai csapatot, Mandzsúriába viszik őket, és egy egészen fantasztikus agymosást hajtanak végre rajtuk: fényhatások és drogok alkalmazásával belépnek a tudatalattijukba, és alvó ügynökökké transzformálják őket. Magát a beavatkozást szerencsére nem kísérli meg illusztrálni a film, csak említés szintjén hallunk róla.

Egy egészen szürreális jelenetben láthatjuk, ahogy az agymosás végeztével egy csoportos demonstráción kínaiak, koreaiak és szovjetek (azaz a gonosz kommunisták) közösen tanulmányozzák bizarr kísérletük eredményét. Míg az elvégzett agymosásról beszélgetnek, addig láthatjuk, hogy a bedrogozottnak tűnő amerikai katonák úgy érzékelik, mintha egy nőegylet előadásán ülnének, és virágtermesztésről hallgatnának egy rendkívül unalmas előadást. Szinte viccesen abszurd, ahogy vágásról vágásra látjuk a valóságot, majd az egyik katona szemszögéből a nőegyletet, és egy másik, színesbőrű katona szempontjából egy olyan nőegyletet, ahol minden nő színesbőrű.

A jelenet csúcspontján a lehető legtermészetesebben, minden érzelemtől mentesen lövi le az amerikai őrmester az egyik saját emberét a komcsik utasítására. A gonosz kísérlet tehát remekül sikerült a főpróba alapján. Jöhet az éles bevetés!

• 
• 
• 
• 
• 

Kicsit ugrunk az időben, látjuk, hogy az amerikai csapat hősként érkezik haza. Senki nem emlékszik a mandzsúriai kiruccanásra, mindegyik katona azokat a hőstetteket meséli, amiket odaát "betápláltak" a fejébe. Ám éjszakánként mindegyiküket különös rémálom gyötri, mintha így próbálna a tudatalatti előtörni... 

• 
• 
• 

Mint említettem, a művelet célja alvó ügynökök létrehozása. Ez pontosan azt jelenti, hogy egy bizonyos kiváltó effektusra a mit sem sejtő egyén szinte robottá válik, az előzetes parancsot hajtja végre gondolkozás nélkül, sőt, tudattalanul. Utólag nem is igen emlékeznek arra, hogy mit tettek.

Shaw őrmester (Laurence Harvey) esetében például a kiváltó effektus a fenti képeken is látható káró dáma. Érdemes megnézni, hogy a káró dáma arca mennyire hasonlít az édesanyját játszó Angela Lansbury-re.  Természetesen egy ilyen alvó ügynoknek a feladata nem kisebb, mint megölni egy fontos politikust, akinek a helyére majd a mandzsúriai elvetemült társaság jelöltje kerülhet. Ez tehát a cím pontos magyarázata anélkül, hogy a film minden fordulatát lelőném.

• 
• 
• 
• 
• 

A film legnagyobb sztárja az egyik agymosott katonát alakító Frank Sinatra. Akkora volt már az ázsiója, hogy a film kicsit több, mint kétmillió dolláros (nem eget rengetően nagy) költségvetésének több mint a fele csak Sinatra gázsija volt. A maradék jutott minden másra.

• 
• 
• 

Valamiért elég rossz lehetett ekkoriban Sinatra hírneve, de a rendező és a filmben szintén szereplő Janet Leigh is úgy nyilatkozott utólag, hogy nagyon kellemes meglepetést okozott nekik a sztár, nagy élmény volt számukra vele dolgozni.

• 
• 
• 
• 

Kellemes színfolt volt a női mellékszereplők között a Shaw őrmester menyasszonyát alakító Leslie Parish, aki időnként rövid kitérőket tett a mozifilmek világába, karrierjének nagy részét azonban inkább tévésorozatokban töltötte. És szögezzük le, hogy a tévésorozatok ekkoriban még (!) messze elmaradtak a mozifilmek színvonalától szinte minden téren.

• 
• 
• 
• 
• 

Egy kicsit porosnak érzem ezt a filmet. Részben a komcsik (mint főellenség) miatt, részben az agymosás miatt, amiről feltehetően akkoriban sokan el is hitték, hogy ilyen precizitással lehet agymosást és programozást végezni egy nem együttműködő emberen...

Mindenesetre 2004-ben igyekeztek leporolni, és újra feldolgozták a történetet Denzel Washington főszereplésével. Aki esetleg látta, kommentben írja meg, hogy az milyen! 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (Pakula-Mulligan,Brentwood), 125 perc, ff., angol

Rendező: Robert Mulligan

Producer: Alan J. Pakula

A fotókon látható gyerekszereplők miatt első ránézésre úgy tűnhet, mintha ez esetleg egy ifjúsági-, vagy esetleg családi film lenne. A plakáton a fekete körben olvasható  NOT SUITABLE FOR CHILDREN felirat azonban gyorsan segítségünkre siet, nehogy gyerekekkel vágjunk bele a film megtekintésébe.

A piros cikcakkos szélű körben pedig arra hívják fel a figyelmünket, hogy ez a film egy Pulitzer-díjas könyv alapján készült. Egy Nelli Harper Lee nevű írónő 1958-ban kiadott könyvéről beszélünk, mely szinte azonnal bestseller lett, majd pár évre rá el is nyerte az említett díjat. Ami számomra kifejezetten érdekes, az nem elsősorban az, hogy ez volt az írónő legelső regénye, hanem az, hogy ezután soha nem írt semmit. Pontosabban belekezdett második művébe, de azt soha nem fejezte be. Pedig ideje lett volna rá bőven, hiszen 2016-ban, 89 évesen hunyt el.

Pulitzer-díja ellenére az utóbbi években egyre több amerikai iskolában kérdésessé válik a könyv megítélése. Ennek oka azonban semmi mással nem magyarázható, mint a hagyományos amerikai álszentséggel. Rasszizmussal vádolják a könyvet, feltételezhetően olyanok, akik semmit nem értenek belőle. Sokszor elhangzik benne a "nigger" szó bizonyos szereplők szájából, ám a könyv szellemisége nem is lehetne ennél egyértelműbben rasszizmus ellenes. Mondjuk, mintha a Kertész Imre által írt Sorstalanságot akarná megkérdőjelezni valaki azért, mert benne a nácik esetleg azt mondják valakire, hogy "büdös zsidó".

• 
• 
• 

A történet egy déli (alabamai) kitalált városkában zajlik az 1930-as években. A "déli" szó azonnal előrevetíti, hogy itt a színesbőrűek elnyomásban élnek. Ne felejtsük el, hogy ugyancsak Alabamában a valóságban még 1955-ben is letartóztattak egy Rosa Parks nevű színesbőrű hölgyet, mert a buszon a fehéreknek fenntartott helyre mert ülni.

Atticus Finch (Gregory Peck) nevű ügyvéd a tisztességes ember mintapéldánya. Nála tisztességesebbnek lenni lehetetlen. Azzal vívja ki fehér polgártársai ellenszenvét, hogy elvállalja egy színesbőrű védelmét, akit azzal vádolnak, hogy megvert és megerőszakolt egy fehér lányt. A történetet Atticus lánya szemszögéből elmesélve halljuk. Ő - pontosabban felnőtt önmaga - a történet narrátora.

• 
• 
• 
• 
• 

A 9 éves Mary Badham tökéletes alakítást nyújt az ügyvéd kislányának szerepében. Mellette egyébként a többi gyerekszereplő is teljesen természetesen játssza a rábízott szerepet. Badham nem véletlenül kapott Oscar jelölést ezért az első filmjéért. Ami furcsa viszont, hogy bár volt ezután két tévés, majd további két filmes próbálkozása, de hosszútávon felhagyott a színészkedéssel. Meglepő, hogy ezek után 2005-ben és 2019-ben tért csak vissza egy-egy kisebb filmszerepben, talán nosztalgiából. Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy Mary Badham bátyja John Badham - sok más mellett - például a Szombat Esti Láz rendezője.

• 
• 
• 

A felnőtt lány narrátori mivolta azonnal sejteti, hogy az elbeszélő tulajdonképpen maga az írónő, aki egyébként nem titkolta, hogy sok helyen beleírta saját gyerekkori emlékeit a filmbe. Amikor a forgatáson felvették Gregory Peck-el az első jelenetet, meghatódottságában állítólag elsírta magát, mivel Peck szinte minden mozdulatában emlékeztette saját édesapjára, akiről az ügyvéd karakterét mintázta. (A képen Mary Badham a rendező Robert Mulligan nyakában)

A film közepénél indul az a tipikus amerikai tárgyalás, ami annyira jellegzetesen amerikai, hogy gyakorlatilag filmes műfajt teremtett. Azért írom, hogy tipikusan amerikai, hiszen az esküdtek (azaz laikusok) döntésén alapuló ítélet szinte kényszeríti az ügyvédeket (és persze a vádat képviselő ügyészeket is), hogy egy minél közérthetőbb és minél hatásosabb show keretében győzködjék a "zsűrit". (Az európai jogrendszerben, ahol jellemzően a bírók döntenek a bűnösségről, nincs erre feltétlenül szükség, hacsak nem a sajtó képviselői számára, elsősorban marketing okokból.) 

A film sikerének egyik oka talán az lehet, hogy a történet itt bátran szembemegy a sablonnal. És amikor azt gondolnánk, hogy pontosan tudjuk, mi következik, akkor csak nézünk bele a semmibe, és nem hisszük el, hogy ez megtörténhet...

Itt azonban nem bontom ki a részleteket, mert azzal meggyilkolnám a feketerigót  a feszültéget azok számára, akik ezután látják először. És ezen a ponton még nincs vége a filmnek. Robert Duval, akinek ez volt az egyik első filmes szerepe, - itt még szöveg nélkül - csak a film legvégén mutatja meg magát, és felbukkanása újabb csavart hoz a történetbe.

Zárásul csak annyit, hogy aki rasszistának bélyegzi ezt a művet akár könyv, akár film alakjában... az nem látja a fától az erdőt.