USA (Alfred Hitchcock Production Company), 119 perc, Technicolor, angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: Alfred Hitchcock

A Madarak valószínűleg a Psycho mellett Hitchcock másik legismertebb filmje. Legalábbis egy átlagosan művelt filmkedvelő ezt a két filmet szinte biztosan ismeri a borzongás és feszültségteremtés mesterétől.

Hitchcock sok filmjére rá lehet sütni a krimit, mint műfaji besorolást, ami ugye alapvetően valamilyen bűnügyi történetet jelent. Itt azonban erről szó sincs! A "gyilkosságokat" ugyanis ezúttal madarak serege követi el, amit hagyományos értelemben nem szokás bűnügyként említeni. Annyiban is eltér ez a film a sablontól, hogy általában a néző szokott kapni valamilyen feloldozást a bűnügyi filmek végén: a keresett gyilkos személyét, vagy ha már korábban is ismertük, akkor az indítékot, vagy legalább azt, hogy látjuk az elkövető leleplezését. Ezúttal azonban a néző hiába számít bármilyen megnyugtató lezárásra, még azt sem magyarázza meg a film készítője, hogy mi okozza azt, hogy ezek a madarak hirtelen egyik napról a másikra seregestül támadnak az emberekre.

A film első felében - bár érezhető némi feszültség a felszín alatt - egy romantikus történetnek indul az egész. Az első órában csak szórványosan jelenik meg egy-egy eltévedt, megvaduiltnak tűnő madár.

Grace Kelly helyett - mivel házassága miatt otthagyta Hollywoodot - Hitchcock kénytelen volt egy másik szőke szépséget találni a főszerepre. A 32 éves Tippi Hedren lett a kiválasztott. Kora csak azért érdekes, mert egy reklámfilmben tűnt föl a rendezőnek, komolyan filmszerepe korábban nem volt. Így hát teljes joggal nevezhetjük őt Hitchcock felfedezettjének

Tippinek fogalma sem volt ekkor még, hogy mire szeretné Hitchcock leszerződtetni. Volt a rendezőnek egy tévésorozata Hitchcock bemutatja címmel. Hedren azt hitte, hogy ebbe szeretné őt Hitchcock állandó szereplőnek, hiszen 7 éves szerződéssel kínálta meg. Előtte persze csinált vele rengeteg próbafelvételt. A rendező korábbi filmjeinek jeleneteiből vett fel jónéhányat Tippivel, és arra a véleményre jutott, hogy megvan benne az a nőies elegancia ami Grace Kellyben annyira tetszett neki. Így végül ezzel a szerződéssel övé lett a Madarak című előkészület alatt álló film főszerepe.

Tippi Hedren egyébként nemrég lett 90 éves! Érdemes még róla megemlíteni, hogy lánya Melanie Griffith, egyik unokája pedig Dakota Johnson. Nőágon tehát mindenképpen öröklődni látszik a színjátszáshoz való tehetség.

Egy kisállat kereskedésben Melanie (Tippi Hedren) közelebbről is megismerkedik Mitch Brenner (Rod Taylor) nevű ügyvéddel, akit egyébként futólag korábban is ismert már. Az ügyvéd egy törpepapagájt szeretne vásárolni 11 éves kishúgának, de ilyen madár éppen nem kapható a boltban. Angolul egyébként lovebird-nek hívják a törpepapagájt, ezért sokáig azt hiszi a néző, hogy valami egészen különleges madárról van szó, ugyanis a szinkron készítői egész egyszerűen szó szerint lefordították a lovebird-öt szerelemmadárnak. Pedig magyarul egyszerűen törpepapagájnak hívják ezt a fajtát...

Mindenesetre a hölgy másnap elhatározza, hogy meglepi a férfi húgát a madarakkal, el is autózik a két frissen vásárolt papagájjal a San FRanciscotól nem messze fekvő Bodega Bay-be, ahol a férfi édesanyjával és kishúgával lakik egy parti házban.

És itt - Bodega Bayben - Melanie megérkeztével elkezdődnek a félelmetes madártámadások. Mint említettem, eleinte csak egy-egy madár által elkövetett, akár véletlennek is tűnő támadás következik be. A film fele előtt nem sokkal azonban bekövetkezik az első igazán komoly, madarak által elkövetett agresszió.

Mivel az ember próbál minden furcsa dologra magyarázatot találni, bennem is zakatolt a kérdés, hogy vajon mi ez az egész? Szinte az elejétől az tűnt a leginkább kézenfekvőnek, hogy a Melanie által ajándékba vitt két törpepapagáj valamiért odavonzza a madarak tömegét, és valahogyan felkorbácsolja gyilkos ösztöneiket. Mint említettem nem kapunk választ arra, hogy helyes-e a teóriám.

Eleinte csak sirályok támadnak, akikről nem is gondolnánk, hogy Hitchcock szerint ők voltak az állatstáb legvadabb szereplői, később pedig koromfekete, baljós kinézetű varjak csatlakoznak a madárbandához, akik viszont állítólag remekül idomíthatóak voltak. A sirályok izgága vadságát viszkibe áztatott gabonaeleséggel próbálták csillapítani.

Mintegy 2300 valódi madarat, mellettük sok bábut és vizuális trükköket használtak az irgalmatlanul nagy madársereg megteremtéséhez. 

A támadások egyre félelmetesebbek, csapatuk száma egyre nagyobb. A legnyomasztóbb, legfélelmetesebb az, hogy egy idő után rá kell jönnünk, hogy az ember már sehol nincs biztonságban. Az egyedek annyira önfeláldozóak, hogy saját épségüket - sőt életüket is - feláldozzák azért, hogy a felállított barikádokon áttörjék magukat. A legbiztonságosabb bedeszkázás is hiábavalónak bizonyul végül.

Fura módon nincsen filmzene. Így méginkább félelmetes, amikor halljuk a csapatba verődü madarak ezreinek szárnycsapkodását, és fura, íjesztő, távolból visszhangó szórványos vijjogásukat.

Nekem nincs különösebb madár-fóbiám, de a végefelé már én is kezdtem kellemetlenül érezni magamat. Belegondolok azoknak a nézőknek a helyzetébe, akik 1962-ben, Londonban megnézték a film premierjét, és a moziból kilépve a park fáiról a HItchcock által titokban felszereltetett hangszórók ugyanezeket a madárhangokat játszották a filmről távozó nézőknek.

Hitchcock számára a hatvanas évek eleje mindenképpen pályájának csúcsát jelentette. Lesznek persze még jó filmjei, de a Psycho-t és a Madarakat szerintem nem sikerül felülmúlnia. Ez az utolsó filmje, mellyel Oscar-jelölést sikerült elérnie.

Magyarország, Egyiptom (Hunnia FIlmstúdió, Studi Misr), 91 perc, színes, magyar

Rendező: Mészáros Gyula

Ahogy a filmplakánon olvasható: két magyar fiú kalandjai Egyiptomban.

Mindvégig az volt az érzésem a filmet nézve, hogy ennek az egyiptomi kalandnak nem volt más apropója, mint az, hogy ezzel a stábnak lehetősége adódott Egyiptomban eltölteni néhány kellemes, nyári hetet, azzal a feltétellel, hogy cserébe valamit forgatni kellene. 

Nasszer egyiptomi elnök a nagyhatalmaktól való egyenlő távolság tartásának híve volt kezdetben, de az 1956-os szuezi váság miatt megromlott a NATO-val való viszonya, így ekkoriban Hruscsovval próbált szorosabb barátságot kialakítani. Valószínűleg ennek a szovjet-barát politikájának volt köszönhető a magyar-egyiptomi barátságot is erősítő filmes koprodukció is.

Ha már szóba jött 1956, el kell mondanom, hogy hatalmas meglepetésként ért, amikor a film elején azzal vezették fel a történelmet, hogy utaltak az 1956-os forradalomra:

Én valamiért azt gondoltam, hogy 1956 ekkor még olyan tabu volt, amire esetleg kódoltan, nagyon óvatosan talán lehet utalni, de jobb inkább nem szóba hozni. Erre meg egy ifjúsági (!) film elején bumm bele...?! Két kisfiú a forradalom miatt disszidál??? Hát ez nagyon váratlanul ért... Ráadásul, - mint kiderült - az '56-os motívumnak igazából az égvilágon semmi jelentősége sem lesz a továbbiakban. Ha csak azért kellett, hogy a két kisfiú kedvet kapjon egy kis kalandozáshoz... hát... viccnek egy kicsit erős... szokták mondani... 

Leginkább az egyiptomi forgatás szüneteiben a színészekről és a stábról készített fotók maradtak fenn erről a filmről. Magát a filmet bemutató vitrinfotókat (lobby cardokat) nem sikerült fellelnem.

Az is elgondolkoztatott, hogy a legtöbb ifjúsági filmet időről időre műsorára tűzte a Magyar Televízió, de ezt a filmet nem, hogy soha nem láttam, mégcsak nem is hallottam róla soha...  (Ha valakinek vannak emlékei a korabeli bemutatóról, örömmel várnám a kommentek között!)

Mint ahogy a képen is látszik, mellékszerepekben feltűnik Psota Irén és Latabár Kálmán. Rajtuk kívül látható többek között Kiss Manyi, Pécsi Sándor, Fónay Márta és még sokan mások. Igazi jutalom-üdültetés lehetett ez a színészgárdának. Nem is kellett túl sokat dolgozni az afrikai nyaralásért, hiszen a felnőtt színészek legfeljebb nyúlfarknyi mellékszerepet kaptak. 

A munka nagy részét néhány gyerekszínész végezte. Köztük a két magyar: Tóth Laci (ő volt Nyilas Misi a Légy Jó Mindhalálig-ban) és Kiss Antal.

A történet lényege, hogy a film elején elhangzott előzmények után a két fiú épp megszökik abból az árvaházból, melyben Egyiptomban élnek. Elegük van a kalandozásból, haza szeretnének már jutni édesanyjukhoz Magyarországra.

Különböző elképesztően lehetetlen kalandot élnek át. Például rossz hajóra szállnak, ahonnét a lelketlen hajóskaptitány leszállítja őket a tengerbe egy mentőmellénnyel.

De a kedvenc fordulatom mindenképpen az, amikor egy arab kisfiú levelet tűz Juszuf nevű golya-barátjára, aki azon nyomban elszáll Magyarországra, ahol Józsiként ismeri pár magyar kisfiú. Természetesen az arabul írt levélről rögtön megsejtik, hogy valami hihetetlenül fontos üzenet lehet, ezért lefordíttatják egy arabul értő tudóssal, aki még ennél is hihetetlenebb véletleneknek köszönhetően megtalálja a fiúk édesanyját (Krencsey Marianne), aki mellesleg buszvezető (nem rendőr egyenruha tehát ez a fura kék uniformis az alábbi képen) és azon nyomban lebuszozik (nem vicc) Kairóba a fiúkhoz. (remélem, nem löttem le semmi fontos poént).

Krencseyről érdemes megemlíteni azt az érdekességet, hogy bár a filmnek volt egy olyan olvasata, hogy az ország visszavárja az 1956-ban külföldre távozókat, Krencsey néhány évvel ennek a filmnek a forgatása után gondolta úgy, hogy jobban érezné magát külföldön. Meg sem állt New Yorkig, ott élt 2016-os haláláig. De, hogy igazán megható legyen a története: végakarata szerint szülőhazájában helyezték végső nyugalomra.

Ha már Egyiptomban forgathatták a film nagy részét, akkor persze meg kellett mutatni mindent ami erre az országra jellemző: Alexandria, Kairó, szuk (arab piac), sivatag, piramisok, a Szfinx... Akár útikalauznak is felfoghatjuk. Piramis ide vagy oda, nekem mégis akkor dobbant meg igazán a szívem, amikor a hatvanas évekbeli Budapestet láthattam színesben! A régi magyar filmek külsős jeleneteit mindig árgus szemekkel figyelem, vajon felismerem-e az adott környéket, és főként, hogy mennyire megváltozott azóta minden!

Magyarország ( Hunnia Filmstúdió), 82 perc, ff. magyar

Rendező: Mamcserov Frigyes

Kedves, könnyed kis vígjáték ez. Szinte olyan, mint a két világháború közötti közönségkedvenc filmek... persze a hatvanas évekhez adaptálva.

Politikát ezúttal - hála istennek - nem kell keresni, pontosabban keresve sem találnánk. Sőt, a hatvanas évek kicsit lazuló elnyomásának jele ez a fajta viccelődés:

A mai fiatalok talán azt sem tudják, hogy mi az a Trabant... Nos a Trabantról tényleg a legalja volt minden nálunk kapható autónak. Gyerekkoromban volt olyan vicc is, hogy "Mi marad a Trabantból, ha nekimegy egy fának?" - "Por sche"

Mivel a Trabantot természetesen az egyik "baráti" szocialista ország gyártotta (NDK), a Rákosi rendszerben valószínűleg még nem lett volna megengedett olyasmivel viccelődnini, hogy a Trabant nem autó. '62-ben viszont biztos vagyok benne, hogy az egész mozi hahotázva csapkodta a térdét azon, hogy Páger (az alábbi képen jobbra) ezt ki merte mondani.

Págernél egyébként külön éle van minden ilyen halványan rendszerellenes beszólásnak... 

Nagy túlélő volt a művész úr: A második világháború vége felé még a nyilasokkal... mit a nyilasokkal, magával Szálasival parolázott, majd nagyon jó érzékkel nagyrészt Argentínában töltötte az elkövetkező évtizedet, ahol sok náci háborús bűnös húzta meg magát ekkoriban. A párt vezetői - ki tudja miért? - teljes büntetlenséget ígérve hazakönyörögték. Nem sokkal az 1956-os forradalom előtt jött haza, mely alatt bölcsen hallgatott, nem állt ki szavalni, tüzelni a népet. Így hamarosan teljesen visszatérhetett az előtérbe. Gyerekkoromban (nyolcvanas évek) az egyik legszeretetreméltóbb öregúrnak tűnt az általam látott tévéfilmekben, soha meg sem fordult volna a fejemben, hogy egy ilyen sármos, megnyerő "bácsi" gyilkos eszmék támogatója lehetett. 

Na, de térjünk rá magára a filmre. Ki is Mici néni?

Kérem szépen, Mici néni, azaz Handay Mici (Kiss Manyi, a fenti képen balra) egy szebb napokat megélt, kiöregedett színésznő. Az idősen magukra maradó dívák nyomorúsága valószínűleg elviselhetetlen fájdalmat jelenthet. (A témát érintette a nemrég látott Mi Történt Baby Jane-nel című film is, de említhetném a szintén nagyszerű Alkony Sugárútat is.) Feldolgozni azt, hogy az embert fiatalon és szépen körülrajongják, majd picit idősebben a kutya sem kíváncsi rá... hát pokoli lehet...

Mici néni azt a megoldást választja, hogy beteget játszik, ezzel vívva ki a körülötte levők figyelmét és gondoskodását...

Ez eddig lehetett volna valóban egy harmincas évekbeli vígjáték leírása is. Ezen a ponton azonban egy tipikus Kádár kori fogalommal kerül elő: az eltartási szerződés. Ma is létezik egyébként ez a dolog, de a hatvanas években nagyon gyakori volt, hogy lakással nem rendelkező fiatal pár ilyen szerződést kötött egy idősebb lakástulajdonossal. A pár vállalta, hogy annak élete végéig gondozza az idős tulajdonost, cserébe ott lakhattak, és a gondozott halála után ővék lett a lakás.

Kati (Tóth Judit) és Laci (Szokolay Ottó) a két fiatal, akik beköltöznek a betegcske művésznőhöz, és természetesen mindenki él azzal a rosszindulatú feltételezéssel, hogy a két fiatal ezután csak azt fogja lesni, hogy mikor hal meg végre az idős hölgy. (Kiss Manyi ekkoriban igazából alíg múlt ötven)

A fiatalok azonban annyira megszeretik a nénit, hogy még a moziból is inkább hazamennek, mert azon aggódnak, hogy esetleg valami baj történik vele...

Mici néninek viszont elkezd udvarolni egy férfi (Páger Antal), aki még fiatal korából ismeri a művésznőt. Akkoriban természetesen esélye sem volt meghódítani, most viszont úgy érzi, eljött az ideje. Mici néni ettől pompásan kivirul, de nem akar lemondani a körülötte levő emberek odaadó figyelméről sem, így alakul ki "Mici néni két élete"... az emberek nagy részének a betegeskedőt játssza, udvarlója felé persze kicsattan az egészségtől. És, mint sejthető, ez a kettősség hozza létre a film komikus helyzeteit.

Annyi - a mai fiatalok számára talán már ismeretlen - nagy név fordul elő a filmben, hogy nem is akarok egy unalmas felsorolást írni róluk. Egyik kedvencem a fenti képen hátul álló Fónay Márta volt, aki mindent tökéletesen hozott a tipikus, testes házmesterné karakteréből. Ha kell inkább kiönti a szemetet, hogy azt újra összesöpörve tovább tudja hallgatni a lakók beszélgetését. Megsértődik, mert azt gondolja, hogy nem ízlik Micinek az ő főztje, ezért fogadja be inkább a fiatalokat, stb.

Kiss Manyi számára ez egy nagyon hálás szerep volt. Talán ez volt leghíresebb filmes alakítása.

A fiatalok közül a bájos Tóth Judit maradt meg jobban bennem. Vele kapcsolatban azt az érdekességet szeretném megosztani, hogy véletlenül leltem rá egy 2010-es színházi bemutatóról készült képre, ahol a ma is aktív színésznő a Mici néni két életében játszott, természetesen már Mici néni szerepét.

Magyarország (Balázs Béla Stúdió), 17 perc, ff., magyar

Rendező: Sára Sándor

Két évvel ennek a filmnek az elkészítése előtt az akkor még pályakezdő Sára Sándor a Cigány Szövetség felkérésére riportfilmet készített a cigányságról.

Láthatóan nem hagyta nyugodni a téma, és egy dokumentumfilm erejéig vissza kívánt térni a cigányság helyzetére. 

Ahogy a film elején felvillantott újságkivágásokból is kitűnik, az akkori hivatalos kormányzati álláspont szerint a hazai cigányság jó része már intergrálódott a többségi társadalomba. Remélem nem veri ki a biztosítékot az a megállapításom, mely szerint ez az integrálódás a mai napig nem történt meg igazán. És elnézve azt, hogy láthatóan milyen lassan halad ez a folyamat, valószínűleg az a feltételezésem is helyénvaló, hogy inkább néhány százéves távlatban kell számítani lényeges változásra ez ügyben.

Akkoriban az állampolgárok nagyon nagy része először szembesült a nyomorúság ekkora fokával. Ma ezzel kapcsolatban sokkal szerencsésebb helyzetben vagyunk, hisz nem kell filmstúdiónál házalni ahhoz, hogy valaki ilyen képsorokat készíthessen, és nem kell szembesülnie azzal, hogy fanyalgás fogadja a végül nagy nehezen elkészült filmet. Végül a Lipcsei rövid- és dokumentumfilmes fesztivál (DOK Leipzig) egyik díjának elnyerése kellett ahhoz, hogy itthon is bemutassák a filmet. Ma elég egy mobiltelefon a felvételekhez, gyakorlatilag a telefonban már található olyan vágóprogram, amivel alapszinten elkészíthetünk egy dokumentumfilmet, majd a kész anyagot elég feltenni a youtube-ra.

17 perc hosszúság nem sok. Majdnem egy pillanat alatt elrepült... a végén az volt az érzésem, hogy szinte semmit nem láttam, csak felvillanásokat. Tény, hogy sok minden volt benne, és mégis szinte semmi... 

Sára maga is deklaráltan lemondott a "teljesség igényéről".

Bár valószínűleg ő a teljességet más viszonyrendszerben értelmezte, azaz az integrálódott és a jómódú cigányságról egyáltalán nem tett említést, nekem azonban más módon volt hiányérzetem. Túl sok mindenbe próbált belekapni, azokat viszont nem bontotta ki olyan mélységig, ahogy azt szívesen láttam volna.

Volt itt gyermekorvosi vizsgálat, ahol a nem-cigány orvos türelmetlenül kérdezgeti a megszeppent szülőket, hogy szerintük 1 évesen miért nem tud még járni a gyerek, eszik-e egyáltalán a gyerek...?

Látunk rövid, megdöbbentő nyilatkozatokat felnőttektől: "30 éves vagyok, de még nem feküdtem ágyban"... illetve "élő ember vagyok, és földben lakom"...

Látunk egy halottvirrasztást, majd egy idősebb hölgy cigány eredetmesét mesél a gyerekeknek, mely szerint ők (a cigányok) madarak voltak, szabadon szálltak, és csak élelemér szálltak le a földre. Egyszer egy olyan helyet találtak, ahol több élelem volt, mint amennyit meg tudtak enni, ezért ott maradtak. Elvesztették szárnyukat, és így már szállni sem tudnak... de azért remélik, hogy egyszer majd őjra repülhetnek... 

Ugyanilyen szép ősi dallamok is megszólalnak a tábortűz körül...

Rövid volt ez a 17 perc, még néztem volna.

Nagy-Britannia (Woodfall Film Productions), 104 perc, ff., angol

Rendező: Tony Richardson

Producer: Tony Richardson

Tony Richardson talán a legfontosasabb, de mindenképpen az egyik központi figurája volt a brit új hullámnak (British New Wave Cinema). A Szombat Este, Vasárnap Reggel c. film kapcsán megemlítettem az inkább dokumentumfilmeket készítő free cinema mozgalomból kibontakozó Kitchen Sink Cinema realizmusát, a "dühöngő ifjúság" lázadó fiataljait bemutató filmeket, melyek jellemzően a részben Tony Richardson által alapított Woodfall Films stúdióban készültek.

Angliában többnyire problémás a kültéri forgatás, mivel - Hollywoodtól eltérően - kimondottan gyakori, hogy nem süt a nap, felsős az ég. Richardson (a film rendező-producere) azonban pont ezt a fényhiányt akarta, hogy az angol iparvárosok szürkeségét minél realistább módon ábrázolhassa. 

Nottingham egyik lepusztult negyedében él a film főszereplője, Colin Smith (Tom Courtenay). A környék egyszínűségét sikerült olyan jól érzékeltetni, hogy az embernek az az érzése, hogy ha nem fekete-fehér, hanem színes nyersanyagra forgott volna a film, akkor is ugyanezt a szürkeséget látnánk.

Két idősíkon mozog a film. A jelenben Colin bekerül egy javító-nevelő intézetbe. A jelenbe ékelődő közelmúlt eseményeit nézve pedig látjuk azt a folyamatot, ahogy Colin ebbe az intézetbe került.

Először nem értettem pontosan milyen intézet lehet ez, ami nem börtön, de amiben nem is kifejezetten fiatalkorúak (azaz 18 alattiak) élnek. Kicsit utána kellett olvasnom, hogy mi is ez az angolul borstal-nak nevezett intézmény. Eredetileg 21 éves korig lehetett ide bekerülni, de 1930-tól a korhatárt felemelték 23 évre. Tehát nem kifejezetten gyerekeknek, hanem annál egy kicsit idősebb korosztály számára fenntartott büntető-nevelő intézményről van szó. Feltehetően az a szerepe, hogy az ide bekerülő kezdő bűnözők még egy sanszot kapjanak az élettől, anélkül, hogy profi, hétpróbás bűnözőktől kapjanak kiképzést az igazi bűnöző életformával kapcsolatban, mint ahogy az a normál börtönökben elkerülhetetlen.

Közös munka és szervezett sportolási lehetőséget biztosítanak minden fiatal számára. Sőt, a kiemelkedő tehetségek lehetőséget kapnak különböző versenyeken való részvételre is. A film főszereplője hosszútávfutásban bizonyul kiemelkedőnek, amiből nyilván adódik, hogy a film egy - rivális bentlakásos iskolával szembeni -  nagy futóversenyen való erő-összemérésbe torkollik. De csak azért, hogy az utolsó pillanatban lázadó hősünk jól odaszúrhasson egyet az őt felhasználó hatalomnak...

A visszatekintésekben pedig látjuk, hogy a csellengő fiatalok - részben a nem megfelelő családi háttérnek is köszönhetően - hogy kapnak rá fokozatosan a könnyen szerzett pénz okozta gondtalanabb élet ízére. 

A jelent ismerve pontosan tudjuk, hogy a bukás elkerülhetetlen lesz, mégis olyan jól építí fel a rendező a feszültséget, hogy szinte azt hisszük, hogy a srácnak esélye van megúszni, hogy fülöncsípjék.

Tom Courtenaynak ez volt az első mozifilmje. Előtte egy tévéfilmben és egy tévé sorozatban szerepelt. Tökéletes választás a lepattant városi fiatalság megjelenítésére. Pár napon belül 84 éves lesz, és egészen a legutóbbi  időkig aktív színész. 

Amikor a filmet záró nagy versenyen látjuk futni, a sáros, izzadt fiúnak simán elhiszem, hogy rengeteg mérföld van a lábában, és épp utolsó erejével küzd. Egyébként a film legütősebb része pont ez a futóverseny, mely során a rendező remek (eisensteint megidéző) montázsokkal érzékelteti velünk a fiú fejében zakatoló gondolatokat. 

A film szinte minden pillanata nyomasztó, és valószínű, hogy ez a hatás nem áll távol a rendezői szándéktól. Újszerűsége miatt jónéhány hasonló jellegű kitchen sink cinema készült, de mivel egy idő után túl sok újdonságot nem tudtak belecsempészni ebbe az alműfajba, viszonylag hamar le is csengett.

Franciaország (Les Films de la Pléiade, Pathé Consortium Cinéma) 80 perc, ff., francia

Rendező: Jean-Luc Godard

Producer: Pierre Braumberger

Bár a két legismertebb francia új hullámos figura - Truffaut és Godard - neve szinte összeforr, filmjeik között nem túl sok hasonlóság található. Ez persze alapjában véve nem különösebben furcsa, hiszen a francia új hullám nem stílus vagy műfaj, inkább azon francia rendezők összessége, akik többé kevésbé egy alomból, egy rövid, pezsgő időszak során kerültek rendezői székbe. 

Attól eltekintve, hogy Truffaut és Godard közeli barátok voltak (amíg össze nem különböztek az 1968-as események kapcsán), munkásságuk teljesen különbözött. Truffaut filmjei sokkal inkább hasonlítottak a "hagyományosnak" mondható filmekhez, míg Godard filmjeire könnyelműen rá merem sütni már-már az anti-film jelzőt is.

Az eredeti cimből kiderül (a magyarból nem), hogy ez egy film tizenkét képben bemutatva. Tizenkét, átlagosan kb. 7 perces képben meséli el ahogy a fiatal Nana (Anna Karina) elkezd prostituáltként dolgozni, majd végül meghal. Rengeteg utalást helyez el Godard a film során itt-ott. Nanáról is nyilván mindenkinek a szintén prostituált Émile Zola féle Nana jut az eszébe.

Állítólag egy oldalnyi vázlat alapján forgott az egész film, nem volt előre leírt szöveg a dialógusokhoz, a színészek a témán belül szabadon improvizálhattak. Ez érezhető is. Jeleneten belül általában nem halad előre a cselekmény. Az utolsó jeleneten kívül tulajdonképpen "nem történik semmi", a szereplők beszélgetnek arról, ami eszükbe jut. A tizenkét tabló között viszont, - a mi általunk nem látható időben - történnek a lányeges események, amiknek mi csak a következményeivel szembesülünk rendszerint. A cselekménytelenség miatt akár olyan érzésünk is lehet, mintha diaképeket látnánk, állóképekkel mesélné el Godard a történetet.

Az első képben például két ember egy kávézóban beszélget nekünk háttal, a bárpultnál ülve. Csak a szemben levő fal tükrében látjuk arcukat. Egy másik jelenetben Nana moziban van, hosszasan látunk részletet Dreyer Jeanne D'Arcjából. A hagyoményos némafilm vetítéstől eltérően, ahol szokás valamilyen zenével aláfesteni a hangulatot, ezúttal mi is (és Nana is) némán tekinti meg a filmet.

Mind a tizenkét kép előtt feliraton olvashatjuk a következő rész rövid tartalmát. 

A film költségvetése állítólag kb. 40.000 dollár volt, ami hollywoodból nézve még nagyítóval sem látható összeg. Csodálkozhattak is, (ha egyáltalán eljutott hozzájuk ennek a filmnek a híre) hogy mekkora siker lett belőle. Nem csak a mozikban, de a kritikai visszhang is igencsak pozitív volt.

Mint a Kifulladásig-ban, Godard itt is igyekezett a szűkös költségvetés - és talán a lustaság, vagy felületesség - okozta technikai hibákat, gyengeségeket úgy tálalni, mintha azok művészi eszköztárának a részei lennének. Előfordul, hogy az utcai jelenetnél, az elsétáló járókelők izgatottan bámulják a szereplőket, de leginkább a kamerát. Előfordul, hogy a jelenetek egy részének nincs hangja... Van, hogy a presszóban zajló beszélgetés szinte érthetetlen a háttérzaj miatt (nincs utószinkron). A franciául nem tudók itt előnyben vannak, mert a felirat segít legyőzni a zörejek okozta érthetőségi problémákat.

Meggyőződésem, hogy az ugróvágások (jump cut) használata elsősorban nem művészi eszköz volt, hanem megoldás egy-egy technikai hiányosságra. 

Ami vitathatatlanul lenyűgöző a filmben, az a 21 éves Anna Karina ártatlanul szép, szabályos arca. Mivel mind a tizenkét tablónak ő a főszereplője, ebből az esztétikai élményből igazán nem szenvedünk hiányt..

A másik igen kellemes esztétikai élmény okozója a különlegesen lágy zene. Első hallásra megszerettem. Amikor utánanéztem, akkor derült ki, hogy ugyanaz a Michel Legrand szerezte a zenét, aki a Cléo 5-től 7-ig zenéjéért felelős... és hát az is elvarázsolt!

Godard és Anna Karina 7 évig házasok voltak. Karina Dániában született, és 18 évesen érkezett Párizsba. A Kifulladásig-ban is megkaphatta volna Godard-tól a főszerepet, de akkor azt még visszautasította. 

Godard nekem egyelőre valahogy túl száraz. Látom, hogy forradalmi technikai újdonságokat vezet be, a probléma ott lehet, hogy ezek nagy részét ma már ipari mennyiségben láthatjuk művészi indíttatásból (lásd pld. ugróvágás), míg akkoriban ezek tényleg megdöbbentő erővel hathattak újdonságuk folytán.