Nagy-Britannia (Horizon), 216 perc, angol, Technicolor

Rendező: David Lean

Producer: Sam Spiegel

Az első világháború idején a törökök számára elsősorban vallási okokból volt szükségük a muszlim szent helyek (Mekka és Medina) fölötti ellenőrzés fenntartására. A britek viszont szívesen láttak volna egy - a világháború után megalakuló -  baráti arab államot a közel-keleten.

Eme terv kivitelezését a britek úgy képzelték el, hogy különböző sivatagi arab törzsek egyesítésével török-ellenes felkelést robbantanak ki. Ennek vezetését Fejszál szíriai emír vállalta magára, segítőjéül (illetve közvetítőként) azt a T.E. Lawrence alezredest küldték mellé, aki amúgy a háborút megelőző években végig a közel-keleten régészkedett, azaz pontosabban ezzel a fedőtevékenységgel álcázta katonai hírszerző tevékenységét. Tökéletesen beszélt arabul, népszerű volt az arabok körében. Felvette szokásaikat, arabként öltözködött. Az alábbi képeken a valódi Lawrence látható. Róla érdemes megjegyezni, hogy amellett, hogy a brit hadsereg alezredese volt, Fejszál herceg is vezérkari főnökének nevezte ki.

• 
• 
• 

A fenti képek közül a jobb alsó egy olyan kérdést vet fel, amire évtizedek után a film segítségével találtam meg a választ: a jobb alsó képen látható, közel 180 fokban meghajlított tőrtokból vajon hogyan lehet kihúzni a tőrt? Én mostanáig valóban azt hittem, hogy ilyesmi csak rajzfilmeken, illetve elfuserált jelmezeken léteznek. Most kiderült a nagy igazság. Tévedtem. Aki nem tudja a megoldást, az a poszt végéig törje rajta a fejét. Ott elárulom, mit láttam a filmben.

1918-ban az összevont arab erők a brit csapatokkal egyeztetett hadműveletekben elfoglalták Damaszkuszt, a mai Szíria fővárosát, mely akkoriban az arab szellemi élet egyik fontos központja volt. Bár a sivatagi területeken megalakult a hatalmas Szaud-Arábia, a közel-kelet nagy része mégis brit és francia gyarmatként üzemelt tovább még egy jó darabig. Lawrence kapcsolata meg is romlott a britekkel, visszautasította az angol királyi kitüntetést is. A háború után kedvenc hobbyjával, a motorkerékpározással foglalkozott leginkább. Egy motorhalesetben halt meg 1935-ben. Egyes vélemények szerint ez egy szándékos merénylet volt ellene.

A film ezzel a balesettel indít... majd visszapörgetve az időt, látjuk, ahigy a kissé kelekótya tisztet megbízzák a Fejszál emír felkutatásával...

És itt álljunk meg egy szóra... A főszerepet alakító Peter O'Toole-on kívül tulajdonképpen minden szereplő játéka tetszett. Legjobban az alábbi képen is látható szürke öltönyös Claude Rains tetszett, aki feltűnésének első pillanatától ismerős volt, de istennek sem tudtam megmondani, hogy honnét ismerem. Yoda mester egyik reinkarnációjakén folyton bottal sántikálva, apró termetével, és szellemi fölényével a háttérből mozgatja a szálakat. Ő valójában egyike a valóságban nem létezett személyeknek. Karaktere mindenesetre jól kitalált. Claude Rains egyébként a Casablanca Renault kapitányaként vésődött emlékezetembe, húsz évvel fiatalabb másával.

Rajta kívül is volt persze ismerős arc, akiken nem nagyon kellett gondolkoznom. Anthony Quinn volt az egyik arab törzs vezetője: Terjesen rendben volt, azon az egy kis zavaró ponton túl, hogy egy hatalmas kampós műorrot szerkesztettek neki, amit viszont nem sikerült soha az arcbőrével azonos színűre sminkelni. Ezért akárhányszor feltűnt, soha nem tudtam másra figyelni, csak arra a fura orra.

• 
• 
• 

A Fejszál emírt alakító Alec Guiness átalakulása viszont olyan jól sikerült, hogy a forgatáson az ott dolgozó arab stábtagok és statiszták többször azt hitték, hogy maga az igazi emír mászkál közöttük.

A sok arab karakter közül egy volt, akit valódi arab származású színész alakított. Az egyiptomi Omar Sharif ekkor már nagy sztár volt szülőhazájában, és a nyugati filmes világot tervezte meghódítani. Szerencséje volt, mert ezzel a filmmel nem csak azonnal világhírű lett, de rögtön Oscar jelölést is kapott. (A film egyébként tíz jelöléséből 7-et meg is nyert)

Neki köszönhető egyébként, hogy több arab országgal ellentétben - ahol be sem mutatták a filmet, mert úgy érezték, hogy kedvezőtlen színben mutatja be őket - Egyiptomban Nasser elnök Sharif hathatós kampányolása miatt nagyon kedvelte a filmet, és hatalmas kasszasiker is lett belőle az észak-afrikai országban.

• 
• 
• 

Peter O'Toole-t hagytam a végére... Be kell vallanom... és simán lehet, hogy ezzel teljesen magamra maradok... (főleg mivel őt is Oscarra jelölték) ő volt a leggyengébb szereplője a filmnek. Állítólag súlyos alkoholista volt, és néhány jelenetben látható furcsa megoldását ez talán meg is magyarázza... A producerek először egyébként Brando-ban gondolkoztak. Valószínüleg az jobban tetszett volna... de Brandonak - kis túlzással - nem volt kedve életéből két évet tevegeléssel tölteni...

A sivatagi forgatás valójában 14 hónapot vett igénybe, ami tényleg nem kevés. Először Jordániában kezdtek el forgatni. Husszein jordán király gyakori vendége volt a munkáknak. Mint később kiderült, nem csak a filmművészet iránti érdeklődése vitte oly gyakran a helyszínre, hanem az egyik női stábtag iránt lobbant szerelme is, akivel később össze is házasodott. A képen balról Peter O'Toole, középen a fiatal Husszein király, jobbra pedig a rendező David Lean. 

Ha valaki nem ismerné, Husszein az a jordán uralkodó, aki később 1994-ben a Washingtoni Fehér Ház kertjében kezet fog Izrael akkori elnökével, Yitzak Rabinnal, szimbolikusan is megjelenítve a két ország békekötését. Ő volt az is, aki közel egy évvel később (arabként!) az egyik legmeghatóbb beszédet mondta a merényletben megölt Rabin temetésén.

Innét visszakanyarodva a filmhez, megjegyezném, hogy a jordániai hosszú forgatás olyan drágának bizonyult, hogy le kellett állítani a munkálatokat. Sam Spiegel producer két hónapos szünetet rendelt el, ami alatt nem csak előteremtette a forgatáshoz szükséges pénzmennyiséget, de megszervezte a forgatás helyszínének áttelepítését Spanyolországba. Nem feltétlenül azért volt ugyanis drága a jordániai forgatás, mert maga az ország olyan drága volt, hanem azért mert egyrészt állandóan betegségek tizedelték a stábot, másrészt az infrastruktóra akkoriban olyan gyenge volt arrafelé, hogy alapszükségleteket is csillagászati áron lehetett csak biztosítani. Volt olyan helyszín például, ahonnan a legközelebbi ivóvíz vételezési forrás 150 km-re volt.

 

• 
• 
• 
• 

A film forgatókönyve alapvetően T.E. Lawrence önéletrajzi írása alapján készült, ami egyben azt is jelenti, hogy nem feltétlenül történelmileg hiteles benne minden. Sokak szerint Lawrence leginkább magáról nyilatkozott elfogultan önéletrajzában. 

A film kivitelezésére panasz nem lehet. A hatvanas évek technikájának legjava került felhasználása. 70mm-es Super Panavision, ami lehetőséget adott a sivatagi panoráma olyan hű visszaadására, hogy szinte érezzük bőrünkön a tűző nap forróságát.

Grandiózus totáljaival a szemnek legalábbis mindent megadott ami egy jó moziélményhez kell.

Számomra ez azonban kevés volt ahhoz, hogy ezt a három és fél órás filmet élvezni tudjam. O'Toole zavaró játéka mellett a forgatókönyv számomra teljesen érdektelen volta tette nehézzé, hogy jól szórakozzak. Nyilván a főbb eseményekben (az adott városok elfoglalása, illetve a gerillaakciók ábrázolása) nem térnek el a valóságtól, a karakterek motívumai, a személyiségek azonban számomra rettenetesen sablonosak, többnyire unalmasak és semmitmondóak maradtak. Lawrence-t például helyenként idióta félnótásként ábrázolják, aki tisztelegni sem tud szabályosan feletteseinek, holott a valóságban egy ilyen félnótás nyilván el sem jut az alezredesi rangig. Katonáknál legalább annyira fontos az élre vasalt egyenruha és a tökéletes vigyázban állás képessége (és ezt némi gúnnyal mondom), mint az ész.

Ami a film felénél kezdett feltűnni, hogy gigantikus hossza ellenére ez egy olyan film, amibe nem sikerült egyetlen beszélő női szereplőt sem beleszuszakolni... ez azért érdekes ... mondjuk a rendező-producer páros másik nagysikerű filmje, a Híd a Kwai folyón sem hemzseg az izgalmas női karakterektől...

Na és akkor mi annak a furcsán meghajlított tőrnek a titka? Hogyan lehet kihúzni őt a meghajlított tokból? Hát az, hogy a tőr nem hajlik meg ennyire. Csak pont annyira, hogy be lehessen dugni. A tok tulhajlítása csak dísz, oda már nem csúszik be semmi...

Hogy erre nem jöttem rá magamtól....

 

Olaszország (Cineriz, Interopa, Paris), 118 perc, ff., olasz

Rendező: Michelangelo Antonioni

Producer: Raymond Hakim, Robert Hakim, Danilo Marciani

Antonioni laza trilógiájának harmadik darabja ez a film. Az első, A Kaland Cannes-i bemutatójakor tulajdonképpen botrányba fulladt, de ettől függetlenül elnyerte a zsűri különdíját, és az utókor végülis a rendező egyik legjobb filmjének könyveli el. Monica Vitti azzal a filmmel lett közönségkedvenc színésznő. (Vitti a trilógia mindhárom filmjében szerepel.)

A trilógia második filmje, Az Éjszaka már egyértelmű siker volt. Mondhatjuk nyugodtan, hogy világsiker.

A Napfogyatkozás is elnyerte a Cannes-i zsűri különdíját, de közönségsikerről ez esetben nemigen beszélhetünk. Üzletileg legalábbis nem volt túl erős. Talán ennek a kisebb kudarcnak is lehet némi szerepe abban, hogy ez volt Antonioni utolsó fekete-fehér filmje.

A film kritikusai, akik a rendező "fáradtságáról" beszéltek, többek között azt mondták, hogy Antonioni már annyira a belső történésekre koncentrál, hogy az átlag néző számára követhetetlenné válik a film. Bevallom, ezek alapján én is az átlag-nézők közé sorolom magamat. Le merem írni: nem nagyon értek semmi az egészből. És a legaggasztóbb számomra az volt, hogy nem úgy nem értek belőle semmit, mint mondjuk a Dog Star Man esetében, ahol meggyőződésem, hogy valóban semmi értelme nem volt az egésznek, hanem inkább azt nem értem, hogy Antonioni mit akart tulajdonképpen az egészből kihozni?

Antonioni elindít szálakat, majd mintha megunná őket eldobja, és valami egészen mást hoz elő. Ez izgalmasnak is hangozhat, és eleinte úgy is gondoltam, hogy majd ez a sok szál egy izgalmas gombolyaggá áll össze. Ilyenkor mindig megengedem, hogy az én készülékemben van a hiba, de az én fejemben sajnos nem nagyon állt össze semmi. Nem értettem például, hogy a tőzsdekrach bemutatására miért szentelt Antonioni közel negyed órát. Talán ez volt a film egyik leginkább arányt tévesztő része. 

A tőzsdei jeleneteket egyébként a Római értéktőzsdén forgatták, vasárnap, amikor a tőzsde amúgy zárva tartott. Hogy minél autentikusabb legyen a zsibvásár jellegű üzletkötések kavalkádja, az alkuszok nagy részét valódi brókerek játszották.

Igen furcsa volt az utolsó jelenet is, mely kétségtelenül hatásos, de ezzel kapcsolatban sem tudtam rájönni, hogy mire akart kilyukadni az egész. Az utolsó előtti jelenetben ugyanis Monica Vitti karaktere (Vittoria) mégegyszer körülnéz a kihalt utcán, majd az utolsó 8 percben nem látunk mást, mint a szinte szellemvárosként élő EUR városrész képeit egy-egy ember felbukkanásával színesítve.

Néhány amerikai forgalmazó - hozzám hasonlóan - annyira nem tudott mit kezdeni ezzel a záró jelenettel, hogy inkább fogták, és levágták a film végéről. Na jó... amerikaiak... azok nem értenek a művészethez... 

Az említett EUR nevű városnegyedet, - ahol a film külső jeleneteinek nagy része forgott - még Mussolini tervezte felépíteni az 1942-es Római világkiállításra (ami a második világháború miatt elmaradt). Végül az 1960-as Római olimpiára készült el nagyjából. Nevének semmi köze az Európai Unióhoz, egyszerűen az Esposizione Universale Roma (Római Világkiállítás) rövidítése. Mint általában a tervezőasztalon készült városrészek... furcsán kihalt zombi-apokalipszis díszleteire emlékeztető környék, nem túl szívmelengető látvány. Voltam többször is Rómában, de valahogy egyik alkalommal sem keveredtem errefelé. Bevallom, soha nem is hallottam róla eddig.

Azonban több hasonlót volt már szerencsém látni. Az olimpiai falukra többnyire ilyesmi sors vár. El kell fogadni, hogy a lakható városok (városrészek) maguktól alakulnak ki, nem tervezőasztalon.

Monica Vitti arca önmagában is szinte egy műalkotás. (Igen, bevallom, rajongója vagyok) Valószínűleg Antonioni is hasonlóan vélekedhetett, ezért érezte szükségét annak, hogy mindhárom filmjében szerepeltesse. Ebben a filmben pedig kimondottan sűrűn, és nagyon közeli képeken mutatta be ezt a műalkotás jellegű női arcot. Tulajdonképpen Vitti szereplése okozta a film legélvezhetőbb pillanatait.

No persze a női nézők szívét vélhetően Alain Delon dobogtatta meg inkább. Ő a tőzsdeügynök, aki beleszeret Vittoriába. De kapcsolatuk csak nem tud sínre kerülni. A nő épp most lépett ki előző kapcsolatából, talán még fél belekezdeni egy újba. Kettejük huzavonája az egyik legjelentősebb motívum a filmben, de ez a kapcsolat még így is jórészt kidolgozatlan maradt, mint a többi motívum, melyet a rendező elővett, majd dobott anélkül, hogy valahova is kifuttatott volna.

Japán (Shochiku), 112 perc, Agfacolor, japán

Rendező: Yasuyiro Ozu

Producer: Shizuo Yamanouchi

Ha jól tudom, Magyarországon nem mutatták be ezt a filmet, így hivatalos magyar címe sincsen. Amerikában An Autumn Afternoon (Őszi Délután) címmel vetítették, valószínűleg ezért vette át ezt a címet az 1001-es könyv is. 

Az eredeti cím azonban szó szerint: "A Makrélacsuka íze", ami utalás arra a halra, amit a filmben az egyik összejövetel alatt valaki elfogyaszt... és aminek tulajdonképpen semmi jelentősége nincs...

Az "őszi délután" ez esetben jóval találóbb cím, mint a tükörfordítás eredménye lett volna. 

秋刀魚の味 

(szánmá-no-ádzsi)

A cím első három kandzsija: makrélacsuka (szánmá), ami japánul 秋 (őszi) 刀 (kard) 魚 (hal)

utána a の (no) hiragana a birtokos kapcsolatra utal, (ez az egyetlen írásjegye a címnek, ami nem kínaiból átvett kandzsi, hanem eredeti japán hiragana)

majd a 

味 (illat - ádzsi) zárja a címet.

Szó szerint nézve tehát az őszi kardhal illata, és az ősz megjelenése itt, ami igazán érdekes, hiszen az élet alkonya kerül a film középpontjába. Ami a makrélacsukából teljesen kimaradt volna...

Rjú Csisú - a rendező kedvenc színésze (a fenti képen jobbra) - alakítja most is a főszerepet, ahogy az 1001-es lista két másik Ozu filmjében is ez volt a helyzet. Kellemes, harmóniát sugárzó egyéniség. Megnyugtató nézni, nem mintha ebben a filmben bármi felkavaró is lenne. Az egész alkotásról elmondható, hogy nincsenek benne hangulati vagy bármilyen kiugrások.

Európai szemmel kifejezetten lassú, túlságosan, szinte meditatívan nyugodt. Bőven van idő (közel két óra hosszú), hogy szemlélődve, tüzetesen megismerjük az egyes szereplők jellemét és körülményeit.

Ennek a csigalassú nyugodtságnak az egyik oka a statikus kameraállás. Soha, egy pillanatra sem mozdul meg a kamera. Mindig mozdulatlan. Vágások persze vannak.

Szinte mindig alulról, olyan 30-40 cm magasból néz a kamera, azaz majdnem a padló szintjéről. Európai szemnek ez megint csak szokatlan, ám ne feledjük, hogy a japán otthonokban nem székeken, hanem a földön ülnek vagy térdelnek. És mivel a filmben szinte semmi más nem történik, mint az, hogy jelenetenként más-más emberek a földön ülnek és beszélgetnek, ez a földközeli nézőpont teljesen érthető és tökéletes.

Ha már itt tartunk, azt hiszem, nem először esik le az állam attól a felfedezéstől, hogy szinte minden japán annyira elegánsan igyekszik mozogni, hogy a térdelésből fölállást minden alkalommal kizárólag combizomból, kézi rásegítés nélkül végez.

Próbáltam keresni olyan animgif-et, ahol ez látszik, de csak egy olyan werkfilm részletet találtam, ahol egy lemenetel látható. Nos a fölállás pontosan ugyanez megfordítva. Nyilván az az irány ami igazán nehéz.

Az Ozu-féle kamerakezelésnek nem csak az alsó és szigorúan statikus kameraállás a jellegzetessége, hanem a filmben szinte kizárólagos eseményként szereplő beszélgetések ábrázolása is.

A filmművészet egyik ökölszabálya a 180 fokos szabály, mely nem engedi, hogy egy jelenetet akármilyen irányokból láttasson az operatőr: 180 fokban bárhol elhelyezhetünk kamerákat, ám a másik 180 fok tabu. Ennek elsősorban az az oka, hogy ha bármilyen irányból bárhova átválthatunk, akkor a néző könnyen összezavarodik. Persze ez is, mint minden szabály azért van, hogy valakik felrúgják azt. Ezt az íratlan szabályt nagyon jól elmagyarázza ez az oldal: http://filmkelle.com/menu-vagas/tengelyszabály

Nos, Ozu kihasználja a teljes 360 fokot, ám egyszer sem okozott vele zavart, mert olyan szögeket használt, hogy minden szereplőt egyenként közel, szinte szemből mutat, és néha az egész csoportot messzebbről egyben. Így a közeliken minden szereplő szinte a kamerába beszél (természetesen szándék szerint egy másik szereplő szemébe néz), a csoportképen pedig tisztázódik mindenki pozíciója.

• 
• 
• 

Ha már ennél a képnél tartunk, érdekességképpen hívom fel a figyelmet, hogy milyen furcsán keveredik a japán tradíció a nyugati világ szimbólumaival. A lányon tradicionális japán menyasszonyi ruha, ám az örömapa és a vőlegény nyugati frakk-szerűségben (igaz, csokornyakkendő nélkül) díszeleg. 

Ugyanez a kettősség általában is megfigyelhető volt a filmben. A lakásbelsők mindenhol tradicionális japán, bambuszos, könnyű tolóajtós, ám közben Johnny Walkers viszkit isznak, golfozni járnak, és külföldi söröket isznak. Mindez 16-17 évvel az amerikaiaktól elszenvedett világháborús vereség után... Miközben ezen a látszólagos ellentmondáson járt az eszem, a filmben is elhangzott az egyik szereplő szájából, hogy... "hajj.. ha mi verjük meg az amerikaiakat... " ...

• 
• 
• 
• 
• 

Az élet fájdalmas változásaiba való beletörődés áll tehát a film középpontjában. Hirayama úr egyedül él 24 éves lányával, és ráeszmél, hogy ideje lenne férjhez adni őt, még akkor is, ha ezzel egyedül marad. Ennyiről szól a film, szinte semmi többről. 

Mindezt nyugodt elfogadással szemléljük...

Ozu soha nem volt házas, életét édesanyjával élte le, aki kb. 1 évvel a film elkészülte előtt halt meg. Ez volt Ozu utolsó filmje (második színes filmje), 1963-ban rákban elhunyt. Talán édesanyja halála, és az ekkorra esetleg már ismert betegség is hatással volt ennek a filmnek a csendes melankóliájára.

USA (Canyon Cinema)

Rendező: Stan Brakhage

Producer: Stan Brakhage

Nehezen szedem össze a gondolataimat ahhoz, hogy erről a filmről írjak.

Először is, egy művészettörténet előadás jut eszembe, ahol a mainstream-től kicsit eltérő gondolkodású előadó ama véleményének adott hangot, hogy a szürrealizmus, dadaizmus, avantgárd (ide sorolta Picassot vagy Dalít is) mind-mind általa úgynevezett "marketing művészet" kategóriájába sorolandó. Azaz véleménye szerint ezek nem művészetek, csak ügyes marketinggel a művelői elhitetik az emberek többségével, hogy művészetek.

Én akkor ezzel mélységesen nem értettem egyet, ám ezt a "filmet" elnézve kicsit pontosítani vagyok kénytelen az álláspontomat.

Előtte azonban néhány másodpercet tekintsünk meg a filmből:

Illetve még néhány másodpercet:

Azért hagyom kicsit hosszú lére ezeket a betekintőket, mert írnivalóm nem sok lesz vele kapcsolatban:

Hát igen...

Le szeretném szögezni, hogy a szürrealizmust az egyik legizgalmasabb műfajnak tartom. A Délután Szövevényei után szinte borzongtam, annyira tetszett, és azt a filmet sem lehet azzal vádolni, hogy mondjuk valami értelmezhető történettel kínálná meg a nézőt. Itt viszont kísérlet sem kerül arra, hogy valami értelmezhető dolgot lássunk... (félreértés ne essék, ezt az alkotást nem sorolnám a szürrealizmus ernyője alá)

Félek, hogy ha az ember úgy érzi, hogy egy művészeti végtermék olyan szinten van, amit nem tud értelmezni, az nem minden esetben jelenti azt, hogy a befogadóban van a hiba.

Egy nagy pozitívuma van ennek a filmnek: csak harminc perces! Én persze becsülettel végigszenvedtem, hiszen az 1001-es túra legelején szigorúan megfogadtam, hogy minden egyes filmet végig fogok nézni az elejétől a végéig.

Amikor a könyvben olvastam a filmről, és írták, hogy ebben az avantgárd filmben nem nagyon van narratíva, de egy ember a kutyájával próbál feljutni egy hegyre, akkor először azt hittem, hogy szokás szerint egy nagyon zanzásított tartalmat olvasok. De nem! Valóban néha feltűnik olyan képsor, ahol egy férfi és a kutyája egy havas hegyoldalban halad felfelé, de ezek is összemosódó, összevagdalt, zavaros anyagok.

Végig az volt a sejtésem, hogy remek szórakozást nyújthat ez a vibráló örökmozgó valami egy jól betépett néző számára... Feltételezem, hogy nekik hatalmas trip lehet.. de számomra, aki semmilyen tudatmódosító szerrel nem él, egyáltalán nem tűnt értékelhető alkotásnak...

A film rendezője Stan Brakhage az avantgárd filmes mozgalom nagyra becsült tagja volt, a Film története című könyvben külön jegyzetet kapott munkássága, úgyhogy a fentiek mellett zárójelben meg kell jegyeznem, hogy nagy valószínűséggel én látom rosszul a dolgot, és én "nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj..."

Ezen a címen egyébként több rövidfilmet is készített Brakhage. Kis kavarodás is volt, amikor elkezdtem nézni...

Összesen öt kapcsolódó kisfilm van ezzel a címmel:

Dog Star Man Prelude - 1961

Dog Star Man I - 1962

Dog Star Man II - 1963

Dog Star Man III - 1964

Dog Star Man IV - 1964

Én véletlenül a Prelude-öt tettem be. De pár perc után elkezdtem fészkelődni, mert az előzetes olvasmányaim említették a hegyen felfelé tartó kutyát és embert, abban viszont 5 perc után sem láttam semmi értelmezhetőt, csak fényeket, vibrálásokat... A Prelude egyébként a rendező szándékai szerint azt a csukott szemes élményt próbálja leképezni, amikor különböző fénylő képződményeket látunk csukott szemmel. Én olyan szerencsés vagyok, hogy, ha ilyesmit akarok látni, akkor csak becsukom a szemem, úgyhogy pár perc után beraktam azt a részt, amelyet az 1001-es könyv igazából ajánlani szándékozott (az I.-es részt). Az sem volt sokkal különb élmény.

És Brakhage valószínűleg annyira beleszeretett ebbe a ciklusba, hogy az öt filmet összegyúrta, és korábban kivágott felvételekkel együtt egy darab négy és fél órás opust kreált belőlük The Art of Vision címmel. Hát... parádés lehet, de azt már csak a kifejezetten hardcore rajongóknak ajánlom.

Ja, valamit majdnem elfelejtettem. Teljes egészében némafilm. Ami azt jelenti, hogy még a régi némafilmeknél megszokott zenei aláfestés sincsen. Egyáltalán nincs hangsáv...

Szóval... visszatérve a marketing művészetekre.... attól még, hogy úgy érezzük egy alkotásról, hogy nem értjük, nem feltétlenül van benne mit érteni... jelen esetben végig az járt az eszemben, hogy ennek a rendezőnek a rajongói szerintem nagyon át lettek verve...

 

Franciaország (Rome-Paris), 90 perc, ff/színes

Rendező: Agnés Varda

Producer: Georges de Beauregards

Florence "Cléo" Victoire (Corinne Marchand), a plakáton is látható főszereplő hölgy a filmben egy híres énekes. Épp egy fontos (mondhatjuk azt is, hogy életbevágó) onkológiai leletre vár, és az eredmény megismerése előtti másfél órát éljük át együtt a hölggyel.

A cím azt ígéri, hogy 5-től 7-ig, azaz két órán keresztül követjük a szőkeség életét, a film azonban ennél szűkmarkúbb, hiszen valójában csak másfél órát kapunk, 6:30-kor Cléo megtudja az eredményt, és abban a pillanatban véget is ér a film. Tulajdonképpen mindent valós időben látunk. Jó, ez nem teljesen igaz, mert vannak azért apróbb ugrások, de ez már részletkérdés...

Agnés Varda tulajdonképpen az új hullámosokhoz tartozik. És itt újra megemlítem, hogy a francia új hullám véletlenül sem stílus. Egyszerűen csak arról van szó, hogy hullám-szerűen, közel egy időben megjelent egy új francia rendezőkből álló generáció, - melyek tagjai többé-kevésbé ismerték is egymást -, akik valami mást akartak csinálni, mint az elődök. Próbálták feszegetni a filmművészet addig kialakult határait, szabályait.

Ha már az új hullámos kollégáknál tartunk, itt említem meg, hogy van egy burleszk jellegű betét ebben a filmben, melynek főszereplője Godard (ő látható az alábbi képeken kalapban, a cigarettázó hölgy pedig maga a rendező az egyik forgatási szünetben). Ha nem tudom előre, hogy Godardnak is van egy kis cameo-ja, lehet, hogy meg sem ismerem.

• 
• 
• 

Az ítélethozatal... pardon... a laboreredmény megismerése előtti utolsó másfél órában olyan nagy drámai fordulatok nem történnek, hogy emiatt lerágjuk a körmünket... szép lassan csordogálnak az események. Arról, hogy ez az idő mégse teljen unalomban, Varda remekül gondoskodik.

Nem a cselekmény teszi izgalmassá ezúttal a filmet, hanem a szokatlan vizuális és egyéb technikai és művészi megoldások. Nem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy a film mindvégig gyönyörűen van fényképezve. Szerencsére létezik egy nagyon szépen felújított változat, ahol zavartalanul csodálható ez a képi pompa.

• 
• 
• 

Gyönyörű a film zenéje is. Többször visszatér instrumentális formában a film során az alábbi dal szép melódiája. Érdemes külön is meghallgatni. Bár annak, aki még nem látta, de tervezi megnézni ezt a filmet, azt javasolnám, hogy előbb nézze meg az egészet, mert ez a film egyik legjobb pillanata, sokak szerint ütősebb, ha váratlanul éri az embert. (Aki hallgat rám, annak az alsó ablakban egy 2011-es felvételen szintén a zeneszerző kíséretével ugyanez a dal)

És akkor mutatok is ebben a jelenetben mindjárt egy tipikusan új hullámos eszközt. Cléo a zeneszerzőivel "elpróbál" egy dalt.  (A zongora előtt valóban a dal komponistája, Michel Legrand ül) Nyilván a férfiaknak adja elő a dalt, mi, mint nézők nem vagyunk jelen. Kb az első perc végén azonban Cléo váratlanul felfedezi magának a kamerát, és onnéttól nekünk énekel. Hasonló gesztust mutatott Belmondo a Kifulladásigban, amikor egyszer kinéz ránk, és közvetlenül nekünk címezve mond valamit. (Woody Alen az Annie Hallban többször is él ezzel az eszközzel, nyilván több hasonló példát is lehetne említeni) - A dal címe: Sans Toi (Nélküled)

A film első felében nagyon nem szimpatizáltam a főszereplő Cléo-val. Volt benne valami nagyon zavaró. Sajnos van bennem egy leküzdhetetlen paróka-fóbia. Ha valakinek szüksége van rá, persze hordja... de akinek nincs rá szüksége, jobb, ha nem teszi...

• 
• 
• 

A kezdetben kifejezetten antipatikus főszereplő a film felénél leveszi parókáját, és hirtelen bájos csajszivá változik. A legmeglepőbb, hogy a haja (színe) szinte ugyanolyan, mint a paróka, csak normálisan néz ki...

• 
• 
• 
• 
• 

Hasonló vizuális eszköz a fekete-fehér és színes nyersanyagok jeleneten belüli váltogatása. Amikor a jóskártyákat mutatja a kamera, azok a képek színesek.

Hogy milyen lesz végül Cléo laboreredménye...nos azt nyilván nem árulhatom el... Lehet izgulni érte, de nem mondom, hogy nagyban befolyásolja a film összképét. Itt is igaz, mint oly sok esetben, hogy nem a megérkezés a lényeg, hanem az út maga...

A francia újhullám viszonylag harsány "mozgalom" volt, ami amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan le is csengett. A rendezők ettől persze még nem hagyták ott a szakmát. A most 90 éves Godard például 1-2 évente még mindig csinál egy-egy filmet, és a tavaly elhunyt Agnés Varda is szinte haláláig dolgozott...

Olaszország (Cineriz), 105 perc, Technicolor, olasz

Rendező: Paolo Cavara, Gualtiero Jacopetti, Franco E. Prosperi

Producer: Gualtiero Jacopetti és Angelo Rizzoli

"Minden jelenet, amit ebben a filmben látni fog valódi, megtörtént. Ha esetenként megdöbbentek, az azért van, mert a valóságban is sok a megdöbbentő dolog. Mellesleg a krónikás feladata, hogy ne szépítsen az igazságon, hanem objektíven mutassa azt be."

Ezzel a felirattal találkozunk a film elején, ami egyrészt előrevetíti, hogy lesz néhány igen sokkoló jelenet, másrészt azt füllenti, hogy ez egy olyan dokumentumfilm, ami hiteles képet próbál mutatni a világ furcsaságairól. 

Sokkolónak valóban sokkoló. Volt egy-két jelenet, ahol tényleg inkább nem néztem oda, annyira rossz volt nézni. Pedig egyáltalán nem tartom magam érzékenynek, még kevésbé prűdnek. A magukat kövekkel véresre csapkodó vallási fanatikusok vágták ki nálam különösen a biztosítékot, ha valakit kíváncsi lenne, hogy melyik volt ez a jelenet.... Valószínűleg sokkal többen lesznek, akik az állatkínzást bemutató részeket fogják nehezen megemészteni, lásd kígyók élve nyúzását vagy amikor bosszúból cápák száját szúrós tengeri sünökkel tömik tele.

Azt, hogy a szó megszokott értelmében dokumentumfilmet látunk, rögtön az elején érdemes elfelejtenünk. Maradjunk inkább abban, hogy ez egy színvonalasan elkészített, rendkívül szórakoztató áldokumentumfilm, mely helyenként tartalmaz valódi felvételeket, van benne emellett sok rekonstruált felvétel, és bőségesen mutat teljesen hamis, beállított jeleneteket is. Továbbá az egyes epizódokon belül is él azzal a klasszikus manipulációs módszerrel, hogy a vágások segítségével építenek fel teljesen hamis "valóságot". Egyik legjobb példa erre, amikor a kínai haldoklók képeit vágják össze egy fesztivál képeivel, az alámondással azt sugallva, hogy a hozzátartozók jókedvűen vacsorázva várják, hogy a haldokló rokon végre meghaljon. Mintha Kínában ez lenne a haldoklás hétköznapi formája.

Ahogy az eddigiekből is kiderül, a világ legkülönbözőbb tájain felvett laza epizódokból (ha jól számolom, 35-ből) fűződik össze ez az áldoksi film. Az egyes epizódokat - nagyon ügyesen - mindig valamilyen szabad asszociáció köti össze. Például a szingapúri kígyó-leves előkészítését mutató jelenet után, egy Abruzziban felvett Szent Domonkos fesztivált mutatnak, ahol sokan kígyókkal a kezükben vonulnak a vallási menetben.

A film sikeréhez nyilván hozzájárult, hogy gyönyörűek (és színesek) a képek. És minden téren kifejezetten  színvonalas a megvalósítás. A zenéje például Oscar-díjat nyert.

Az egyik legjobban sikerült epizód, amelyik egy atomkísérletektől sújtott helyszínen a megváltozott környezetben mutatja az állatok pusztulását. 

Nem tudom persze megmondani, hogy ebben az epizódnak mennyi volt a fikció és a dokumentarizmus aránya...

Mindenesetre a felvételek, és az a mód, ahogy megvágták, illetve zenével illusztrálták, nagyon megrázóra sikerültek...

Nem csupa borzongás volt az egész film. Voltak persze vicces, és enyhén erotikus epizódok is. (Nem ezért, hanem a brutalitása miatt kapta ez a poszt a 18+ -os taget.)

Az egyikben részben például felajzott bennszülött lánycsapat kergetett szerelmi vágytól hajtva egy férfit a kókuszfa tetejére... máshol pedig egy avant garde festő - Yves Klein - meztelen női testekkel festi meg fura műalkotását.

Alapvetően semmit sem szabad készpénznek venni ebből a filmből, de persze mutatóban van néhány valóságos dolog...

Ez a film bátran nevezhető az exploitation filmek egyik alapkövének. Sőt, gyakorlatilag műfajt hozott létre az exploitation-ön belül, az úgynevezett "mondo" filmekét, melyek mindegyike hasonlóan sokkoló áldokumentumfilm volt. Nyilván legtöbbjük messze nem ilyen színvonalas, mint eme műfajteremtő előd.

Mondo Hollywood, Mondo Bizarre, Mondo Erotica, Mondo Inferno, Shocking Asia 1-2, A Halál Arcai... hogy csak néhány példát említsek... De nem muszáj ilyen messzire menni. Ha a kortárs művészeteket nézzük, akkor például az MTV hírműsorai hasonló kreativitással kezelik a valóságot, mint Jacopetti és társai.