Lengyelország (Zespół Filmowy Kamera), 62 perc, ff., lengyel

Rendező: Andrzej Munk, Witold Lesiewicz

Furcsa, megdöbbentő, és elgondolkoztató torzó ez a film. Megdöbbentő egyrészt a haláltábor merész, az akkori normákhoz képest igen nyers, realisztikus ábrázolása miatt, másrészt gondolkozásra készteti az embert, hogy vajon milyen lett volna a film, ha teljes egészében elkészül? 

A film rendezője (Andrzej Munk) a film 1961-es forgatása közben 39 éves korában autóbalesetet szenvedett és meghalt. Messze nem volt még leforgatva a teljes film. Kb. mint a Sagrada Familila Gaudí balesetekor.

Ilyen esetben - ha megfelelő szándék van a film bemutatására -, kétféle úton lehet elindulni. Az egyik lehetőség, hogy valaki átveszi a filmet, és saját belátása szerint befejezi. A másik - ahogy ez esetben is történt -,hogy a rendelkezésre álló anyaggal, és a rendezői elképzelés tiszteletben tartásával - amennyire lehet - valamilyen végső formába öntik azt ami már elkészült. Ez esetben az utóbbi történt. Nem tettek hozzá semmit, amit nem Munk forgatott. Kollégája Witold Lesiewicz végezte ezt a rekonstrukciós munkát, amivel 2 évvel Munk halála után végül bemutathatóvá vált a film.

Repüljünk vissza egy kicsit az időben: 1942-ben náciellenes iratok terjesztése miatt letartóztatják a képen látható, bájosan kedves arcú, 19 éves Zofia Posmysz nevű lengyel lányt. Ezek a képek már Auschwitzban készülnek róla, ahova mint politikai elítélt kerül, ahol az elkövetkező három évének túlnyomó részét tölti. Szerencséje van. Túléli 1945-ben az amerikai hadsereg szabadítja ki egy másik táborból. Ha jók az információim, akkor a poszt írásának idején 97 éves.

1959-ben - ekkor már író, újságíróként - Párizsban járt, ahol a Concorde téren egyszer csak meghallott egy félelmetesen ismerős hangot egy német turistacsoport felől. Annak a nőnek a hangját hallotta, aki Auschwitzban az ő SS felügyelője volt, egy bizonyos Anneliese Franzét. Teljesen lemerevedett. Cikáztak a gondolatok a fejében. Jelentse fel, mint háborús bűnöst, vagy csak menjen oda hozzá egyszerűen, és kérdezze meg tőle: "Hogy van Felügyelő Asszony?" Nem mert hátranézni. Pár pillanatig ugyanazt a félelmet érezte, mint 15 évvel korábban a haláltáborban.

Végül amikor másodszor is megszólalt az illető, hátrafordult, hogy jobban szemügyre vegye magának a hang forrását, és azonnal egyértelművé vált, hogy nem egykori felügyelőjét hallotta szólni, csak hangjuk hasonlított. De Posmysz ekkor már nem tudta kiverni a fejéből ennek a majdnem-találkozásnak az élményét. Ebből született 1959-ben az "Utas a 45-ös kabinban" című rádiójáték, melyben viszont valóban létrejön egy ilyen furcsa találkozó...

Íme pár percben ugyanez a történet az írónő saját szavaival elmesélve:

Míg Munk 1961-ben a filmen dolgozott, aközben az írónő a korábbi rádiójátékot dolgozta át regénnyé, mely 1962-ben jelent meg.

A történet egy luxushajón játszódik, amivel egy dél-Amerikában álnéven bujkáló Lisa nevű volt SS felügyelőnő (Aleksandra Slaska) - nyilván álnéven - hosszú idő után először Németországba tart. Férje úgy tudja, hogy ő is fogolyként volt Auschwitzban, és a háborús emlékek miatt nem kívánt eddig szülőhazájába visszatérni.

Lisa a hajó egyik utasában felismeri Marta-t (Anna Ciepielewska) aki az ő felügyelete alatt dolgozott a haláltáborban. Mivel Munk az Auschwitban forgatandó jeleneteket tudta csak felvenni, ezek a hajós jelenetek nem készültek még el halálakor. Nem világos, hogy miért, de rendelkezésre álltak állóképek a hajós jelenetekről. Ezekből az állóképekből a La Jeteé-hez hasonlóan, Lisa szemszögéből elhangzó narrációval készültek el a hajós jelenetek diavetítés szerű ábrázolása. 

A vélhetően közel teljes Auschwitban játszódó múltbeli események pedig hagyományos mozgóképként láthatóak. Ott készültek a felvételek, ahol az írónő maga is raboskodott. Nem díszlet tehát amit látunk, ez az Auschwitzi tábor. A nácik válogatott kegyetlenkedései is vélhetőleg első kézből származó információk alapján kerültek rekonstruálásra.

A film készítéséről szóló dokumentumfilmben valaki elmeséli, hogy Auschwitzban még a kerítésnek is gyilkos hangja volt. Ahogy az irdatlan hosszú árammal teli acéldrótokat mozgatta a szél, olyan dermesztően fémes hangja volt, ami semmihez nem hasonlítható.

Lisa a hajón való furcsa találkozás után először férjének ad elő egy történetet, melyben bevallja, hogy valójában SS felügyelő volt a táborban, és úgy emlékezik vissza, hogy próbálta megmenteni Marta és vőlegénye életét.

Ezután pár pillanatra kilépünk a filmből: egy férfi narrátori hang - akit a film elején is szól pár szót a félkész film sajátosságairól - ejt pár mondatot az el nem készült részekről, majd rögtön ezután kapunk egy kicsit részletesebb, kicsit árnyaltabb képet Lisa és Marta viszonyáról. Ezt már feltehetőleg nem a férjnek meséli Lisa. Talán magának, talán nekünk... elképzelhető, hogy a végső változatban kiderült volna, hogy Marta számára meséli el kettejük kapcsolatát a sajtát szemszögéből. Valószínűleg a regény ad majd pontosabb támpontot, ha elolvasom, hiszen magyar nyelven is elérhető a könyv antikváriumokban. (Egy nő a hajón címmel)

1968-ban egyébként opera is készült a műből, aminek még a filmnél is hányatottabb sorsa volt, ugyanis 2006-ig sehol nem mutatták be, akkor is csak a zeneművet adták elő dramatizálás nélkül, ha jól tudom. 2010-ben volt az első teljes értékű előadás Ausztriában, amiről állítólag DVD kiadás is megjelent. Ugyanebben az évben végre Lengyelországba is eljutott az előadás, majd a következő évben Nagy-Britanniába, és a későbbi években Németországban, az USÁ-ban, Izraelben és Spanyolországban is látható volt. 

Ebben a formájában is remekműről beszélhetünk, de érdemes belegondolni, hogy mi lehetett volna belőle, ha Munknak lehetősége van befejezni is ezt a filmet. Legkönnyebben úgy juthatunk válaszokhoz a film után bennünk maradó sok-sok kérdésre, ha elolvassuk a regényt.