Olaszország (Pathé - Riama), 167 perc, ff., olasz

Rendező: Federico Fellini

Producer: Giuseppe Amato, Franco Magli, Angelo Rizzoli

Már a film első perceinél éreztem, hogy most jön az a Fellini, akiért rajongani fogok. Az Országúton és a Cabiria Éjszakái  is jó filmek voltak, de nem olyanok, amik engem kifejezetten lehengereltek volna. Ezzel a filmmel viszont egy olyan újszerű - megkockáztatom... figyelem! - mai szemmel is modernnek ható filmet készített, amivel Fellini a kedvenceim közé emelte magát. Sejtésem szerint a későbbi filmek megtekintése során ez még fokozódni is fog.

Ez Fellini hetedik filmje, és annyira más, mint a többi, hogy ha elkezdeném a benne szereplő történetet leírni, akkor nem, hogy nem segítenék, de csak zavart okoznék. 

Tíz kis epizód van összefűzve közel három órában. Ezeket az epizódokat Marcello (Marcello Mastroianni) karaktere köti össze. Maguknak az egyes epizódoknak a története Fellini szerint is szinte annyira esetleges, hogy akár lehettek volna nyugodtan más történetek is, fel is lehetett volna cserélni a sorrendjüket, semmit sem változott volna a film. Az említett közel három óra is lehetett volna tulajdonképpen kétszer ennyi is, de akár fele ennyi is elég lehetett volna.... Fellinit a stílus érdekelte ezúttal első sorban, ami ebben a filmben sokkal fontosabb a tartalomnál.

Ez a szökőkutas kép, melyen Anita Eckberg fürdőzik, talán a film leghíresebb képe, a korabeli Filmvilágban is írtak olyasmit, hogy Fellini legújabb filmje Mastroianni és Anita Eckberg főszereplésével készül, holott Eckberg szerepe a tízből egy-két epizódra korlátozódik, a mellékszereplők között is sokan vannak nála fontosabbak... Mellékesen jegyzem meg itt, hogy milyen furcsa és szinte misztikus érzés a korabeli filmes magazinban olvasni egy beszámolót egy újságírótól, aki meglátogatta a római Cinecittá stúdiót, és egy olyan film forgatásáról ír, ami azóta klasszikussá vált.

Nem a film története a lényeg tehát, hanem a hangulat, amit felvillant. És ez a hangulat engem az első perceiben megfogott. Az 1960-as olasz felső tízezer romlott, lezüllött, ostobán unatkozó, ám folyton izgalmat hajszoló életét mutatja be. Tökéletesen.

Miért érzem tökéletesnek az olasz arisztokráciáról festett képet? Mert azonnal éreztem, hogy ezt már láttam valahol a saját szememmel. Nem kellett sokáig gondolkoznom, hogy rájöjjek: ez a céltalan és sokszor gusztustalan nagyzolás, mindenkin átgázolás nálunk a kilencvenes években pont úgy zajlott, mint ahogy Fellini itt bemutatja. Néhány párbeszédet mintha szó szerint hallottam volna a rendszerváltás után, olyanok szájából, akik a hirtelen jött vadkapitalizmusban hirtelen olyan tempóban gazdagodtak meg, hogy temérdek pénzükkel próbálták boldogságukat megvásárolni. Nem értették, hogy ha arany hitelkártyájukkal formázzák kokain-csíkjukat, melyet az őket körülvevő luxus-hölgyek társaságában fogyasztottak, vajon miért nem érzik boldognak magukat? Ez a film valamennyire megválaszolja ezt a kérdést...

Ezek szerint mi nagyjából harminc évvel vagyunk lemaradva az olaszoktól, ami náluk végbe ment a háború utáni első fellendüléskor, az nálunk a rendszerváltás után ment végbe.

Sajnos nem vihetlek a lakásomra - mondja Marcello egy fiatal hölgynek - ott van a bolond menyasszonyom, nem értené meg... 

És, hogy rátegyenek egy lapáttal, a hölgy őszinte naivitással vissza is kérdez: Nem értené meg???

Hát igen, melyik bolond menyasszony értené meg, ha vőlegénye egy idegen hölggyel állítana be otthon... 

Olaszországban a lesifotósok is megjelentek már a hatvanas években, de azt most tudtam csak meg, hogy azért hívják Paparazziknak ezeket a levakarhatatlan sajtómunkásokat, mert ebben a filmben Paparazzo volt a neve egyik képviselőjüknek.

Nino Rota láthatóan igen népszerű volt már ekkoriban is, hiszen a lista előző filmjének (Rocco és Fivérei) is ő volt a zeneszerzője. Fellini ezúttal egy pompás, de lerongyolódott karaván képét kérte tőle zenével ábrázolni. Vagy még inkább: egy erre-arra dülöngélő pazar és nyomorúságos gályát, fényes hajótörést sugalmazó zenét kért. Selymek, brokátok, ékszerek, kristályok romlását, alámerülését.

Talán az utolsó epizódok, az orgia, és az azt követő tengerparti hajnal helye a leginkább stabil a filmben. Olyan tökéletes lezárást biztosítanak, aminél jobbat nehéz elképzelni ehhez a filmhez.Amikor Marcello meglátja az angyalszerűen romlatlan fiatal lányt, ahogy integet neki egy kis öböl túlpartjáról, még felcsillan a remény, de mivel a lány hangja már nem éri el, hátat fordít neki, és csatlakozik a másnaposok csapatához...