Magyarország (MAFILM), 120 perc, ff., magyar

Rendező: Fábri Zoltán

Fábri eme tizedik filmje Sánta Ferenc 1964-es riportregénye alapján készült, mely az azt megelőző húsz év magyar történelmét kísérli meg bemutatni a vidéki kisember sorsán keresztül, az ő konfliktusaik közül szemezgetve.

A film igyekszik megtartani az eredeti mű riportregény jellegét, ehhez az író egyik régi barátja, Köllő Miklós nyújt segítséget a forgatókönyv megírásával. Köllő egyébként a MAFILM II. stúdiójának volt a vezetője, míg a film az I-es stúdióban készült.

Viszonylag újszerű filmes megoldás kerül alkalmazásra: egy faluban nyomozó újságíró 20 óra alatt tár fel egy évtizedeken átívelő konfliktust úgy, hogy különböző idősíkokban játszódó mozaikdarabokból áll össze a kép a szeme előtt. Itt jegyzem meg, hogy míg a regényben egyértelmű, hogy az "oknyomozónak" húsz órája van az összefüggő eseménysor felgombolyítására, addig a film esetében ez az időkorlát teljesen elsikkad, nem is igen derül ki, hogy a film címe (Húsz óra) mire is utal valójában... ez talán hibaként róható fel, hiszen a film nézőjétől nem várható jogosan el az eredeti regény ismerete, sőt!

A kérdéses történet középpontjában négy barát áll, akik a második világháború előtt ugyanannál a gazdánál szolgáltak, majd a kezdődő átalakulásban vezető szerepet töltenek be, ők szervezik a földosztást, a termelőszövetkezetek megalakulását, az új élet kibontakoztatását...

Négy különböző egyéniség, és idővel szembe kerülnek egymással.... és ennek több értelmetlen halál lesz a következménye...

Nemcsak maga a történet érdekes a riporter számára, hanem a cselekmények mozgatórugója, az egyének motivációja is érdekli... A film riport-jellegét erősíti, hogy teljesen hiányzik a zene. Pedig nem riportokat látunk a szó szoros értelemben, hiszen a szereplők által elmesélt történetek megelevenednek, alapvetően mégiscsak klasszikus játékfilmes elemekből épül fel a film. A zene hiánya így karakteres tulajdonsága a filmnek.

Nem akárkik álltak Fábri rendelkezésére a történet elmeséléséhez: a teljesség igénye nélkül néhányan a szereplők közül: Páger Antal, Szirtes Ádám, Görbe János (talán élete egyik legerőteljesebb alakításával), Őze Lajos, Bodrogi Gyula, Sztankay István, Tordy Géza... stb...

Egy hangyabolyba egy másik bolyból származó néhány hangyát dob valaki. Azokat a hangyákat azonnal megölik a többiek. "Látja?" - mondja az illető - "Itt olyasmi zajlik, amit mi úgy hívunk: TÖRTÉNELEM"

Páger ebben az évben (részben a Húsz Órában nyújtott alakítása miatt) megkapja a Kossuth-díjat, amivel végképp megbocsájtja a hatalom neki nyilas múltját és az emigrációs éveket...

Belgium (BRT, Nemzeti Oktatási és Kulturális Minisztérium), 94 perc, ff., flamand

Rendező: André Delvaux

Producer: Paul Louyet, Jos Op De Beeck

Eredetileg tévéfilmnek készült. Láthatjuk is, hogy a produkciós cégek között egyrészt a belga oktatási és kulturális minisztérium van feltüntetve, másrészt a BRT, ami a Belga Rádió és Televízió rövidítése. Belgiumban tehát 1965-ben a tévében került bemutatásra, de később Párizsban és Londonban sikeresen vetítették mozikban (megtehették, hisz akkoriban még filmre készültek a tévéfilmek is, nem videószalagra, mint a nyolcvanas évektől pár évtizeden keresztül), így 1966-ban végül úgy döntöttek, hogy a belga mozikban is műsorra tűzik.

Fura egy film, az biztos... A flamand mágikus realizmus egyik első példányaként szokták említeni. 

wikipedia: A mágikus realizmus olyan művészeti irányzat, amelyben varázslatos, mágikus elemek tűnnek fel az amúgy realista megjelenítésben.

Elsősorban irodalmi irányzatként ismerhetjük a mágikus realizmust, melynek egyik remek példája Bulgakovtól A Mester és Margarita. Magát a kifejezést azonban az 1920-as években használta először egy német kritikus olyan amerikai festőkkel kapcsolatban, akiknek a képein a valóság keveredett szürreális elemekkel.

A film első felében egyértelműen a realizmus dominál. Megismerkedünk egy kissé introvertált, gátlásos tanárral, aki valamilyen művészeti iskolában tanít, és szerelmes egyik tanítványába. Látjuk, ahogy a diplomaosztón vélhetően utoljára látja titkos szerelmét. Az eseményt megelőzően szinte hiper-realista módon nézzük, ahogy a fodrásznál frizuráját igazíttatja. A kamera hosszasan időz szuperközelivel, ahogy az olló nyissz-nyissz belevág a tincsekbe, miközben a főszereplő monológjában ecseteli, miért szereti, ha viszonylag rövid a haja. (Mert ez kellemes érzés szélben és esőben)

Majd a diplomaosztó után, abbeli elkeseredésében, hogy (a mellesleg családos férfi) nem láthatja többet szerelmét otthagyja az iskolát, és másik állást keres. Egy bíróságon kezd el dolgozni, ahol egy halottkém kolléga egyszer elinvitálja egy bűncselekmény nyomozásával kapcsolatos utólagos vidéki boncolásra. Tehát egy már eltemetett, oszló félben levő halottat kiföldelnek, és végeznek rajta különböző vizsgálatokat, melynek része a halott test viszonylag mélyre hatoló felnyitása is.

A legtöbb ember nyilván a közelébe sem menne egy ilyen eseménynek, de gátlásos főhősünk nem elég bátor ahhoz, hogy nemet mondjon kollegája szívélyes meghívásának. (Akiben természetesen fel sem merül, hogy egy laikusnak esetleg megterhelő lehet ez a látvány) Mi nagyrészt megússzuk a gusztustalan részeket, de azért halljuk ahogy a szerszám recsegve-ropogva vágja a porcokat a mellkason, illetve elhűlve nézhetjük, ahogy a boncmester elismerően emeli ki a koponyát, dicsérve annak fejlettségét...

Valószínűleg itt valami eltörik hősünkben, mert ettől a ponttól (azaz a film utolsó fél órájában) kezdenek furcsán alakulni az események. Itt kezd a néző számára is keveredni a valóság a szürrealizmussal. Nemrég láthattuk Polanski Iszonyat-ában, hogy milyen az, amikor a megbomlott elme szemszögéből látjuk a világot. Ez esetben annyival más az élmény, hogy mi nézők sem kapunk végső magyarázatot azzal kapcsolatban, hogy tulajdonképpen mi is volt a valóság, míg Polanski filmjének esetében ez szinte minden pillanatban egyértelmű volt.

A traumatikus boncolás után egy váratlan meghívás miatt a szakemberek vidéken töltik az éjszakát egy szállodában, ahol a férfi összefut titkos szerelmével. Visszatekintve erre a jelenetre, már itt sem lehetünk biztosak, hogy ez valóság vagy csak a képzelet játéka volt. Ezután a férfi ülve elalszik, majd felriad, és tovább gyűrűznek, a furcsánál furcsább dolgok... A férfi az estét a nő társaságában tölti...

Már több filmben is láttam azt a megoldást, hogy egy hosszabb szürreális jelenetet úgy old fel a film készítője, hogy visszavág az alvó emberre, aki egyszer már látszólag felkelt, de mint kiderül, az a felkelés csak az álom kezdete volt, és a szürreális szakasz lezárásakor kel csak fel valójában. Ahogy írom, erre a már sokszor eljátszott cselre számítottam, de ravasz módon ez most elmaradt, azaz jól becsapott a rendező, és más irányba ment el...

... azt kell mondanom, hogy a végén már annyira összezavarodtam, hogy fogalmam sincs, hogy mi volt valóság, és mi zajlott csak főhősünk képzeletében, de azt tartom a legvalószínűbbnek, hogy pontosan ennek a bizonytalanságnak a fenntartása volt a film készítőjének a célja. Talán ez a mágikus realizmus legfőbb lényege....

Hát mit mondjak... érdekes film volt...

India (J.J. Films), 123 perc, ff., bengáli

Rendező: Ritwik Ghatak

Producer: Radheshyam Jhunjhunwala

Ez a film valójában 1962-ben készült de általam nem ismert okból (talán az 1962-65-ös indiai-pakisztáni háború miatt?) csak 1965-ben került bemutatásra.

A lista eddigi két bengáli rendezője közül Ghataktól ez a második film, amit látunk, míg Satyajit Ray-tól négyet láthattunk. Előre kijelentem, hogy nekem Ghatak egyik filmje sem tetszett annyira, mint Ray bármelyik filmje a négyből. Több helyen meg is jegyzik, hogy általában Európa szerte nagyon kedvelt volt Ray, míg Ghataknak ugyanezt az európai népszerűséget meg sem sikerült közelítenie, pedig állítólag Ray sokat próbált tenni azért, hogy kollegáját földrészünkön reklámozza. Ghatak viszont cserébe otthon volt valamivel népszerűbb Ray-nál. Bár erről a filmről úgy hírlik, hogy a nézőit annyira felzaklatta a végkifejlet, hogy végül alig játszották a mozikban. 

A történet az India kettészakadása utáni zűrzavaros időszakban indít egy bengáliai menekülttáborban. Éppen hírt kapunk Gandhi haláláról, ami segít pontosan belőni, hogy 1948 január végén vagyunk.

A maga is menekült Inswar (középen) és húga Sita (balra) magához vesz egy kisfiút, Abhiramot, akinek anyját elűzték a menekülttáborból, mert kaszton kívüli, érinthetetlen. Így természetesen a fiú is az, de ő megússza a kiközösítést. 

Ugrunk pár évet: ...  Inswar egy volt osztálytársának köszönhetően igazgatói megbízást kap egy öntödében. Abhiram pedig tanulmányai befejeztével hazatér a családhoz. Azonnal észre is vesszük, hogy a két fiatal bizony vonzódik egymáshoz. Nem vér szerinti rokonok, tehát első ránézésre olyan eget rengető akadálya nem lenne kapcsolatuknak, de nem szabad elfeledkeznünk a merev indiai kasztrendszerről, melyben teljesen elképzelhetetlen, hogy a brahmin varnába (kasztba) tartozó Sita hozzámenjen a kaszton kívüli fiúhoz. 

Bátyjuk így természetesen ellenzi kapcsolatukat, aminek az lesz a vége, hogy el kell költözniük otthonról... és sorsuk végül több csavarral tarkított tragédiába torkollik. Ezek közül a csavarok közül az egyik egészen váratlan, és talán annak idején komolyabb felzúdulást és megbotránkozást is okozhatott, és nagy valószínűséggel pont ez volt az, ami a korábban említett, csak szórványos mozis vetítésekhez vezetett.

Azt szerintem leszögezhetjük, hogy a felnőtt Sita-t játszó 20 éves Madhavi Mukherje gyönyörű szép. Vele kapcsolatban nem csak azt érdemes megjegyezni, hogy Ghatak és Ray több filmjében is szerepelt, hanem azt is, hogy 80 évesen a mai napig aktív színésznő. 

A film címe szó szerint Aranyvonalat jelent, ami egy folyó neve a film legjelentősebb helyszínén. Így lett valahogy a magyarított cím kissé helytelenül Aranyfolyó. A testvérére (szerelmére) váró lány sokszor énekel ennek a folyónak a partján. Indiai filmekben nem szokatlan az éneklés, sőt hindi filmekben simán táncra is perdülnek az énekesek, itt viszont a szomorúságot támasztja alá a lány fájdalmas dala.

সুবর্ণরেখা

betűzve: সু - ব - র্ণ - রে - খা           kiejtve: su - bo - rno - ré - khá

És ezzel a filmmel sajnos elköszönünk a nagyszerű bengáli rendezőktől. Lesz még néhány indiai film a listán, de ilyen költőien szép filmekkel Indiából már nem fogunk találkozni, ha jól látom...

USA (Eve Productions, BBHFILMS), 83 perc, ff., angol

Rendező: Russ Meyer

Producer: George Costello, Eve Meyer, Russ Meyer, Fred Owens

Koromból adódóan (kicsivel az ötvenes kő előtt) én abban a helyzetben vagyok, hogy előbb ismertem Tarantino filmjeit, mint azokat a filmeket, melyek letagadhatatlanul hatással voltak a rendező zsenire.

Ez is ilyen, sőt kiemelkedő abban a tekintetben, hogy egy időben még arról is szó volt, hogy Tarantino elkészíti ennek a filmnek a remake-jét. Én olyan nagyon nem bánom, hogy ez nem történt meg, de izgalmas volt olyan szemmel is nézni, hogy hol találok olyan vágásokat, kameraállásokat, illetve egyéb nüanszokat, melyek az általam egyébként imádott Tarantino filmekből már ismerősek. Egyébként a Deathproof (Halálbiztos) - 2007 című filmjének végén Tarantino a külön köszönetet (special thanks) érdemlők között Russ Meyer-t, ennek a filmnek a rendezőjét meg is említi.

Ez annyira rossz, hogy attól szinte jó. - mondtam magamban, a film eleje felé... de végül rájöttem, hogy összességében azért egyáltalán nem nevezhető jónak, mint ahogy a legtöbb exploitation filmről amúgy is elmondható általában, hogy pocsék.

exploitation filmek (wikipedia):  Ezek olyan filmes produkciók, amelyek eleve, a szerzői szándék szerint is pőrén a pénzszerzésről szólnak, és a lehető legnagyobb mértékben kiaknázzák a közönség alantasabb (szex, erőszak stb.) igényeit -- más babérokra pedig többnyire nem is pályáznak.

Aztán persze van néhány kivétel, amikor egy-egy exploitation film szerencsés csillagzat alatt születik, és véletlenül sikerül valami kimagaslót alkotni.

Menet közben itt is azt vettem észre, hogy a "színészek" játéka csapnivaló... a dramaturgia több sebből vérzik - a történet hemzseg az erőltetett, a józan észnek ellentmondó fordulatoktól. 

De aztán rájöttem, hogy a gagyi mellett megtalálható a minőség is. Esztétikailag ugyanis nagyon rendben van a dolog. És itt nem csak a szépen megkomponált képekről beszélek, hanem a látvány és a hangulat remek elegyéről.

A történet középpontjában ez a három go-go táncos lány áll, akik belekeverednek egy teljesen értelmetlen gyilkosságba, majd elrabolják az áldozat barátnőjét, hogy váltságdíjat kérjenek érte, de menet útközben - ahogy említettem, teljesen indokolatlanul - beköltöznek egy családhoz, mely egy fura, kerekesszékes apából és annak két gyengeelméjű fából áll.

Nézzük csak, ki ez a három "cicamica", akik szinte egyetlen értelmes gondolat nélkül, teljes "mellbedobással" hajtják végre gyilkosságokkal teletűzdelt ámokfutásukat.

Hármuk közül a leggonoszabb, a legagresszívebb és talán a legnagyobb mellekkel rendelkező Varla, akit a Japánban született Tura Satana alakít. Róla érdemes megjegyezni, hogy 13 évesen (!) már go-go táncoslány volt, és ugyanekkor hozzáment egy 17 éves fiúhoz, akivel házassága nem tartott túl sokáig, mindössze 9 hónapig, 

A Rosiet alakító színésznő erős akcentusa bizonytalanná tett származását illetően. Hol oroszosnak tűnt angolsága, hol latin-amerikai gyökereket véltem felfedezni benne. Végül kiderült, hogy az őt alakító Haji Kanada francia tartományában született Barbarella Catton néven, filippíno és brit felmenőkkel, tehát egyik tippem sem volt helytálló... Tura Satana fiatalkori karrierjét megismerve már szinte meg sem lepett, hogy Haji 14 évesen kezdte a topless táncolást. Kaliforniában. Ugyanebben az évben gyermeke is született.

Mennyit változott a világ... atyaúristen... Ma többszörös életfogytiglan és villamosszékben beadott méreginjekció várna annak a bárnak a tulajdonosára Amerikában, aki 18 év alatti topless táncos lányt alkalmazna. 

A lánybanda szőke, Billie nevű tagjáról kevesebb információt találtam: csak annyit, hogy őt az amerikai születésű Lori Williams alakította, aki egyébként néhány Elvis-filmben, illetve egyéb tengerpartos filmben játszott kisebb - de mindig fürdőrucis - statiszta szerepet. Hogy karaktere mit keres a másik két brutál csajszi társaságában, arra nem találtam semmi értelmes magyarázatot, hiszen a film első kockájától kezdve tulajdonképpen kilóg közülük. Belőle hiányzik a másik két lányban meglevő gátlástalan brutalitás, sőt, rögtön az első jelenetben össze is veszik (majd verekszik) egyikükkel. Nem találtam magyarázatot, hogy miért tart velük eszement balhéjukban.

Ezen a ponton - elkerülendő az esetleges csalódást - le kell szögeznem, hogy a filmben (eltérően Russ Meyer legtöbb filmjétől) egyetlen meztelen jelenet sincsen. A legtöbb, ami a lányokból látható, az a meztelen hátuk zuhanyzás közben. Én egyébként azt vallom, hogy a nem mutatás néha izgalmasabb, mintha minden láthatóvá válik. 

Van a filmnek egy negyedik női szereplője is, az elrabolt lány, akit az ekkor még csak 16 éves Sue Bernard játszik. 

A film rendezője, Russ Meyer a hatvanas, hetvenes évek erotikus filmjeinek, a (s)exploitation filmeknek az egyik ikonikus amerikai alakja. Korábban (fotós és filmes) haditudósító volt a hadseregben, és ezt a tudását a civil életben arra használta, hogy az ekkoriban már évtizedek óta népszerű erotikus magazinokat mozgóképes formában is megteremtse. Ne felejtsük el, hogy a Hays kódex a hatvanas évek első felében még érvényben volt, és Amerikában szigorúan tilos volt minden erotikus tartalom filmes bemutatása, még az érzéki csókolózás is, nemhogy a meztelenség.

Ma, amikor az interneten található pornó mennyisége gyakorlatilag végtelen, fura belegondolni, hogy a hatvanas évek Amerikájában a meztelenség is tabunak számított a mozikban. (Mondjuk ma gyakorlatilag újra itt tartunk, mintha a nyolcvanas, kilencvenes évek szabadsága nyom nélkül elmúlt volna) Meyer filmjeinek azonban semmi közük nem volt a pornográfiához, de legtöbb filmje tartalmazott meztelen jeleneteket. Ezért talán furcsa, hogy ebben a filmben viszont nincsen semmi ilyesmi. Ez a film egy olyan időszak terméke volt, amikor a rendező úgy gondolta, hogy stratégiát vált, ideiglenesen felhagyja a harcot a cenzorokkal, és a meztelenséget elhagyva az erőszak megjelenítésével próbálja bevonzani a nézőket. (Ez a próbálkozás akkor teljesen sikertelen volt, évekkel később került csak kult-státuszba ez a film)

Az erotikus magazinok helyett az akkoriban szintén nagyon népszerű képregények világát próbálta filmre átültetni. Ezek a jó esetben igényesen megrajzolt képregények akkoriban is jellemzően színesek voltak, ezért sajnálatos, hogy ez a film fekete-fehérben készült, hiszen a jellegzetesen élénk színek felhasználása még több izgalmat csempészhetett volna a vizuális esztétikumba.

Mivel Meyerrel a későbbiek során már nem találkozunk, érdemesnek tartom itt megemlíteni, hogy 1970-ben a 20th Century Fox felkérte egy nagy költségvetésű film elkészítésére (Beyond the Valley of the Dolls), mely egyértelmű kudarcként sült el mindkét fél számára. Mindenesetre érdemes belegondolni, hogy milyen nyitott lett hirtelen Amerika a hetvenes évek elejére, ha egy mainstream hollywoodi stúdió egy köztudottan erotikus filmrendezőt kért fel egy stúdió-film elkészítésére. Ma az amerikai filmekben meztelenség sem nagyon van már nagyjából húsz éve. Visszasüllyedt Hollywood az ötvenes évek prüdériájába.

Meyer a 20th Century Fox-os fiaskó után visszatért saját jól ismert terepére, ahol az évtized végéig készítette saját stílusában a tőle megszokott sexploitation filmeket. Aztán amikor a hetvenes évek végén megjelent a pornó, és az ő műfaja ebben a környezetben már nem érte el a nézők ingerküszöbét, ahelyett, hogy beállt volna pornót csinálni, inkább nyugdíjba ment. De volt olyan előrelátó, hogy korábban megtartotta magának az összes filmes jogot, így a 80-as évek VHS őrületében sorra megjelentette filmjeit kazettán, majd a 90-es évek DVD lázában lehúzott filmjeiről még egy bőrt azoknak lemezen történő kiadásával. A pornótól megcsömörlött réteg körében ekkor kapott igazán kult-státuszt Russ Meyer.

Franciaország (De Laurentiis, Rome-Paris Films, SNC), 110 perc, Eastmancolor, francia

Rendező: Jean-Luc Godard

Producer: Georges de Beauregard

Godard tizedik filmje ez, és az ötödik azok közül, melyek felkerültek erre az 1001-es listára. A Kifulladásig még túl alternatívnak, túlságosan esetlegesnek tűnt számomra ahhoz, hogy igazán élvezni tudjam. Truffaut sokkal szimpatikusabb (és számomra emészthetőbb) volt a két feltörekvő újhullámos barát közül. 

Aztán jöttek Godard további filmjei, és azok elkezdtek egyre jobban tetszeni. A Megvetésért már szinte rajongtam, ami bevallom, részben BB-nek is köszönhető!

A Bolond Pierrot vizuális szépség dolgában vetekszik a Megvetéssel. Rikító színvilága és Techniscope szélesvásznú formátuma kimondottan kellemes hatást keltett nem sokkal az Alphaville fekete-fehér 4:3-as disztópiája után. (Amaz szintén remek mozi volt egyébként!)

A film két főszereplője Marianne (Anna Karina) és Ferdinand (Jean-Paul Belmondo). Utóbbi egy hirtelen döntéstől vezérelve kilép unalmas konszolidált életéből, otthagyja feleségét, és Marianne-al, korábbi szeretőjével egy eszement, hullákkal is tarkított ámokfutásba kezdenek. 

Anna Karináról tudni érdemes, hogy ekkoriban Godard felesége volt, ami egyértelművé teszi a rendező úr jó ízlését. Karina színészi tehetségét bizonyítja, hogy eddig ahány filmben láttam, mindegyikben egész más karaktert hozott. Most a kiismerhetetlen, titokzatos nő archetípusát formálta meg tökéletesen. Azét a nőét, akibe szerelmes vagy, aki látszólag (és talán valóban) szerelmes beléd, mégis lelép másvalakivel. És nem tudja megmagyarázni, hogy miért... Hasonló karakter mint a Noir filmek "femme fatale"-jai voltak.

Belmondot nehéz lehet nem imádni. Van benne valami gyermeki betyárság, és egy nagy adag sárm, amivel elvarázsolta a nőket, de a férfi nézők körében is igen népszerű volt. 

Ferdinand csak sodródik az árral. Marianne mindig Pierrot-nak hívja, annak ellenére, hogy Ferdinand minden alkalommal figyelmezteti, hogy őt nem így hívják, és nem szereti a Pierrot nevet. Pierrot egyébként a jellegzetes fehérre mázolt szomorú bohóc-karakter neve. Talán nem is véletlen, hogy a film drámai zárójelenetében a szomorú Ferdinánd is bemázolja saját arcát (igaz, ő kékre, nem fehérre).

Miután kiderül, hogy Marianne tulajdonképpen egy algériai bűnszervezet elől menekül, mert lenyúlta a pénzüket, a két szerelmes elindul a vakvilágba. A "vakvilág" talán a legjobb szó útjuk illusztrálására, mert ez a kaland teljesen cél nélküli. Fittyet hánynak a szabályokra, úgy érzik, övék a világ. Végül a tengerparton megtalálják a magánnyal ötvözött tökéletes szabadságot, de hamar kiderül, hogy mégsem lesznek igazán boldogok itt sem.

Ellentmondásosak a visszaemlékezések a forgatókönyvvel kapcsolatban. Godard minduntalan azt állítja, hogy a film nagy része improvizált, szinte forgatókönyv nélkül készült az egész. Anna Karina viszont határozottan állítja, hogy nagyon is pontos forgatókönyv állt rendelkezésre már a film forgatásának megkezdésekor, amit szinte kínos pontossággal követniük kellett a színészeknek... 

Raoul Coutard, a film operatőre szerint is inkább Godard által önmagáról gyártott legenda ez az improvizálásra alapozott filmkészítés. Szerinte Godard nagyon is pontosan tudta, hogy mit akar. Coutard egyébként a francia új hullám talán legkiemelkedőbb operatőre: csak Godarddal tizennégy filmet készített, Truffaut-val négyet.

Mindenesetre itt is jelen vannak a Kifulladásig-ban megismert látszólagos hibák: a hang és a kép nem mindig van összhangban egymással. (inkább stílusjegy, mint zavaró ál-hiba). A szereplők néha narrátorként összegzik, hogy mi is történik néha, illetve bizonyos pillanatokban spontán kibeszélnek a kamerába:

Például az egyik jelenetben Marianne a kamerához fordulva egy megjegyzést tesz Ferdinánddal kapcsolatban... erre...

Ferdinand: Most kihez beszélsz?

Marianne: Hát a közönséghez.

Ferdinánd erre megértően bólint, sugallva, hogy akkor így rendben van...

Na ezen hangosan felnevettem, pedig egyedül néztem.

Közeledünk Godard szerelmes-filmes korszakának a vége felé. Jó hír, hogy ennek a korszaknak a hátralevő két évéből még további hárommal találkozunk. Rossz hír, hogy ezután viszont többet nem találkozunk vele a listán... 

Olaszország (Rizzoli Film, Francoriz Production), 148 perc, Technicolor, olasz

Rendező: Federico Fellini

Producer: Angelo Rizzoli

Fellini a 8 1/2 bemutatása után szinte azonnal, 1963 Novemberében el akarta kezdeni ennek a filmnek a forgatását, de csak 1964 nyarán sikerült valóban megkezdeni a munkát.

Fellini így nyilatkozik erről a csúszásról:

"Most olyan vagyok, mint egy hajótörött. Indulásra készen álltam. A történet a fejemben volt. Úgy éreztem, minden jól fog menni. Aztán gyártási okok miatt mégsem kezdhettem forgatni. Hónapok múltak el tétlenül. Üres hónapok, fárasztó hónapok. Mert én nem tudom hidegen átgondolni a munkámat. Csak a munka lázában tudok alkotni. A legnagyobb zűrzavarban ébred az ihlet. Most aztán itt állok többhónapos üresség és fáradtság után kimerülve. Kezdhetem elölről az egészet, és nyilván a történet sem lesz már ugyanaz, amit tavaly télen akartam elmondani. Ezért mondom, hogy hajótöröttnek érzem magamat."

Érdekes így belelátni egy nagy rendező munkamódszerébe. Én például igazán hatékonyan akkor tudok jól elvégezni egy munkát, ha rend és nyugalom van körülöttem. Ezért hát nagyon nehezen tudom magamat egy olyan alkotó fejébe beleképzelni, aki pont ennek az ellenkezőjét igényli.

Az első igazán szembeszökő ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy pályája során Fellini először engedett a színes nyersanyag csábításának, Mit engedett... szinte gyermeki lelkesedéssel kísérletezett vele. Mintha kezébe kapva a színek használatával kapott lehetőségeket, hirtelen minden más háttérbe szorult volna. Olyat is olvastam valahol, hogy Fellini maga vallott arról, hogy kis LSD hatása is komoly szerepet kapott a film vizualitásának megformálásában. Ezt sem tartom teljesen elképzelhetetlennek.

Fellini maga mondja egy másik helyen, hogy:

"Mesét akarok mondani, s az effajta elbeszélésben mindennek meseszerűnek kell lennie. Egy kicsit igaznak és egy kicsit képtelennek"

A színekkel való játéknál ne felejtsük el, hogy amit a technicolor nyersanyag esetén a vásznon látunk, az legtöbb esetben igencsak messze van a valóságtól. Az alapszínek (vörös-zöld-kék) jellemzően nagyon élénkek. A másik ami megjegyzendő, hogy kamerába nézve a forgatás alatt természetesen ugyanazokat a színeket látja a rendező és az operatőr, mint amik a valóságban léteznek. Ezek az elvarázsolt színkavalkádok csak a nyersanyagon kelnek életre. (Itt most felejtsük el a modern digitális technikát, ahol természetesen már a kamera kijelzőjén látszik, hogy mi az amit rögzítünk, és amit persze az utómunka folyamán még mindig ezerféleképpen változtathatunk.)

És valóban: a valóság keveredik álomszerű jelenetekkel. Néha nem is teljesen egyértelmű, hogy a valóságban vagy egy látomás-szerű jelenetben vagyunk, esetleg éppen a kettő határán...

Az Országút - 1954 forgatásakor, a külső jelenetek felvételének egyik helyszínén egy kolostorban Fellini talált egy jegyzetet, melyben egy kis apáca látomásait jegyezte fel annak főnöknője. A lányt később boszorkányság vádjával Rómába rendelték, ahol a kínvallatások során a keresztényi szeretet jegyében meghalt. Először ezt a történetet szerette volna Fellini megfilmesíteni, de aztán úgy érezte, hogy ez túl sok megkötést jelentene számára, és szép lassan eltávolodott ettől,  tulajdonképpen csak a látomások maradtak meg az eredeti elképzelésből...

Ez a film felfogható a 8 1/2 ellenpárjaként is abban a tekintetben, hogy ott egy férfi nézőpontjából járta körül Fellini, hogy szerinte hogyan lehet megszabadulni a nevelés némely korlátjától, bizonyos hibáktól és téves berögződésektől. Itt viszont egy férjétől elhidegült nő útkeresését látjuk, aki problémáinak megoldását a szomszédban lakó szexmániás nő barátságától, szellemidéző spiritisztáktól, pszichoanalitikustól, magánnyomozóktól vagy éppen egy furcsa szektától várja, noha végül mindegyik esetben megijed, szinte elmenekül az általuk kínált lehetőség elöl... 

A két film (a 8 1/2 és emez) a hasonló témák ellenére formailag egyébként teljesen különböző, még akkor is, ha mindkettőre igaz, hogy a valóság és az álom határán téblábol végig a történet. A 8 1/2 elképesztő hatással volt rám, emezzel viszont nem nagyon tudtam mit kezdeni... és azon kívül, hogy nyilván az én fogadókészségem okolható ezért elsősorban, én megint csak Giulietta Massinát hibáztatom... akit úgy általában nem különösebben szeretek (még ha talán ez szentségtörésnek is tűnhet). Azok a Fellini filmek, melyekben nem szerepel a maestro felesége, számomra nagyságrendileg jobban működtek.

A film egyik pikantériája egyébként, hogy az a Sandra Milo (az alábbi képen balra), aki a filmben Giulietta férjének szeretőjét játssza, a valóságban Fellini szeretője volt, aki így tehát gyakorlatilag a filmben leképezte a valós szerelmi háromszöget az élet valós szereplőivel. Hát tényleg elég pikáns...

Az álomjelenetek izgalmasak voltak. Az utolsó harmad helyenként már átment lázálom szerű light-horrorba... 

Mindenképpen ki kell emelni Nino Rota remek zenéjét, mely néha karneváli, néha félelmetes hangulatot adott a filmnek...