Magyarország (MAFILM), 87 perc, ff., magyar
Rendező: Jancsó Miklós
Jancsó Oldás és Kötés című filmjével valószínűleg nem tudatosan, de elindította a magyar újhullámot. Egy helyen így nyilatkozik:
Igazából folytattuk volna ezt a (Oldás és Kötés) hangulatot, és amit utána akartunk csinálni, az még "lilább" lett volna... [...] Igen ám, de Nemeskürty akkor Várkonyi Zolit preferálta, ezeket a rémes Jókai-filmeket. Azt mondta: "Mit tollászkodtok, csináljatok ti is történelmit"... Ezért lett a Szegénylegények...
... ezzel a filmmel éppen a Jókai-féle történelemszépítéssel, az álromantikus, valóságmásító magyarság-koncepcióval próbálok vitatkozni...
Azért ezek (főleg az utolsó mondat) kemény szavak! Főleg, mert Várkonyi és Jancsó is ugyanahhoz a MAFILM IV. stúdióhoz tartozott.
Érdekes ennek a tudatában összevetni a két filmet...
Jancsó tulajdonképpen a Kőszívű ember fiai (1965)-ra válaszul készített egy egészen más stílusú történelmi filmet. Bevallom őszintén... a Várkonyi film megtekintése - még akkor is, ha ezzel kiváltom a népharagot - sok energiámat és türelmemet vette igénybe. A Szegénylegények viszont egy percig sem untatott, sőt! ... Holott látszólag minden Várkonyi javára szólhatna. A Kőszívű ember fiai, színes, és - szinte - kalandfilm, de legalábbis monumentális kommerszfilm, míg Jancsó filmje fekete-fehér parabola, melyben tulajdonképpen végig egy helyszínen járkálunk körbe-körbe az Alföldön, Apajpusztán. Egy "Sánc" nevű épületben látjuk rabokat és fogvatartóikat.
A film témájának alapot adó események valójában a szegedi várban zajlottak. 1869-ben, - a kiegyezés után két évvel - gróf Ráday Gedeon különleges hatáskörrel felruházott kormánybiztos (ő hozta létre a csendőrséget) elkezdte összefogdosni Rózsa Sándor szabadcsapatokba verődött betyárjait. Ezek a betyárok a szabadságharc hősei voltak, de annak leverése után tanyáról tanyára voltak kénytelenek bujkálni, és bizony sok esetben csak fosztogatással tudtak életben maradni. A filmben találóan "szerző-mozgó" embereknek hívják azokat, akik így tartják fenn magukat. Másik szó ezekre az emberekre a "nehézéletűek"... Itt jegyzem meg, hogy 1965 augusztusában a Filmvilág még "Nehéz Életűek" címmel említi a készülő Jancsó-filmet.
Jancsó a helyszínt a szegedi várból a már említett pusztába helyezte át, és egy nagyon ötletes - bár történelmileg teljesen hiteltelen, inkább szimbolikus jelentőségű - "Sánc" nevű épületbe, és az épületet körbevevő végtelen puszta szépségébe helyezte a cselekményeket.
Ezt a "Sánc"-ot egyébként Banovich Tamás tervezte Jancsó felkérésére. (Vele találkozni fogunk hamarosan rendezőként is a 303 magyar film listáján haladva). Banovich úgy emlékszik, hogy miután Jancsó elmondta, hogy pontosan milyen jeleneteket, milyen mozgásokat szeretne megmutatni a filmben, szó szerint azt kérte tőle, hogy "olyan legyen, ami jellegzetesen magyar, de furcsa" ... és mindenképpen épített legyen, Jancsó ezúttal egyáltalán nem akart valós helyszínen forgatni.
Banovich kétségtelenül furcsa, egyedi és nagyon emlékezetes díszletet tervezett, Jancsó kérésének megfelelően. A fa keveredik a fehérre meszelt falazattal. A lépcsőn megközelíthető faszerkezetű félemeleten helyezkedik el a tíznél is több magánzárka (a fenti képen a háttérben láthatók) , melyekben állni vagy ülni lehet, fekvésre már nem jut hely szerencsétlen rabok számára. Még arra is figyelt Banovich, hogy a rabok csak úgy tudjanak belépni a szük kis zárkába, hogy le kelljen hajtani a fejüket, hogy beférjenek. Be vannak szorítva, meg vannak nyomorítva itt az emberek.
Jancsó itt villantott fel először igazán karakteresen sok olyan stílusjegyet, amivel világszerte hírnevet szerzett magának: Még nem teljes filmtekercsnyi (mint pár filmmel később), de esetenként már percben mérhető hosszúságú beállítások/snittek, melyek izgalma aprólékosan koreografált mozgékonyságukban rejlik. Senki nem mozgatta a magyar filmművészet történelmében a tömeget olyan kreatívan, mint Jancsó.
A film nézése közben szinte ötpercenként esik le az állunk attól, hogy a semmiből fölbukkan egy hatalmas színész pár percre, hogy aztán újabb percek múlva végleg el is tűnjön. A hatalom kiszolgálói, az alantas, szadista módszereket alkalmazó kihallgatók ugyanis teljesen felcserélhetők. Nem is tudjuk, hogy ki kinek a felettese, a raboknak mindegy... nekik minden egyenruhásnak egyformán engedelmeskedniük kell...
Az egymást váltó egyenruhások pedig egyformán sikeresen kényszerítik rá foglyaikat egymás elárulására. Csak, hogy néhány példát mondjak azokról, akik néhány percnyi játékidővel is hatalmasat tettek hozzá a filmhez: Latinovits, Madaras József, Őze Lajos, Basilides Zoltán, Bárdy György, Csurka László, Tordy Géza... és még lehetne sorolni... Itt jegyzem meg, hogy Latinovits érdekes módon kettős szerepet kapott: A csendőrök között és a "nehézéletűek" között is szerepel. A történetben ennek jelentősége van: összekeverik kettejüket, így a csendőr Latinovits egy rövid időre lefokozásra kerül, és a rabok közé vetik, amig ki nem derül, hogy ő csak nagyon hasonlít az egyik betyárra.
Kedvenc szereplőm a fenti képen fekete subában és kalapban látható Görbe János. Minden megszólalása aranyat ér. Annyit és úgy mond mindent ahogy kell, ahogy Jancsó elképzelte. Egy szóval sem többet.
A legemlékezetesebb jelenet pedig talán mindenki számára Juli meztelen vesszőfutása, mely során nem magát Julit büntetik, hanem a legjobban keresett Rózsa Sándornak igyekeznek csapdát állítani a kegyetlen csendőrök. Úgy akarják kiugrasztani a "nyulat a bokorból", hogy olyan valakit kínoznak látványosan, akiről tudják, hogy hozzá tartozik. (Csak, hogy érthető legyen: az is bizonytalan, hogy Rózsa Sándor a rabok között van-e. A csendőrök nem ismerik fel. Árulással és csapda állítással próbálják megkeresni)
Ezzel a filmmel Jancsó már egyértelmű nemzetközi elismertséget szerzett. A magyar Filmvilágban már a bemutató előtt éles látásáról tanúbizonyságot téve a kritikus a korszak legjelentősebb alkotásai közé sorolta. (pedig sok-sok fanyalgó írást olvastam én az akkori Filmvilágban a korábbi hazai filmes felhozatallal kapcsolatban).
