Magyarország (MAFILM) 110 perc, ff., magyar

Rendező: Kósa Ferenc

Az ilyen filmeknek köszönöm, hogy sok száz alkotás megtekintése után - bár természetesen továbbra is vannak filmek, amik tetszenek, és vannak amelyek kevésbé - ezek szerint még mindig van (és remélem, hogy lesz is) még olyan, ami még mindig ekkora erővel tud hatni rám.

És ezt mellesleg azzal a meggyőződéssel mondom, hogy azt hiszem, a mai átlag filmnézők körében egész biztosan nem lenne túl népszerű ez a film.

 Bár hivatalosan a MAFILM készítette ezt a filmet, valójában a Balázs Béla stúdióban fogantatott meg. (A BBS-ről szóltam már pár szót az Elégia - 1965 kapcsán.) Ez akkoriban egy olyan - Kelet-Közép-Európában egyedülálló - műhely volt, ahol a közösség tagjai teljesen függetleníteni tudták magukat a politikától. És ez azért igazán különös, mert a stúdió Aczél György "kultúrcézár" kezdeményezésére jött létre! Mégis szinte teljesen szabad kezet kaptak a rendezők, azzal a megkötéssel, hogy ha Aczéléknak nem tetszik amit csinálnak, akkor nem mutatják be sehol a filmet. Nyilván egy rendező azért csinál filmet, hogy azt megnézze a közönség, tehát a teljes szabadásg csak illúzió volt, de mégis egy szokatlanul progresszív szellemiségű műhely jött létre.

1963-ban Aczélék rendeltek egy filmet a szövetkezetesítés történetéről. (Magyarul arról a fájdalmas időszakról, amikor minden paraszttól megkövetelték, hogy önként adja be a jószágait, földjét, egyszóval mindenét a közösbe). Szokásuk szerint Aczélék semmibe sem szóltak bele, még abba sem, hogy ki rendezze a filmet. Eleinte nem is volt annak gazdája, többeket is érdekelt a dolog, így csoportosan kezdtek el foglalkozni vele. Nyolcan-tízen indultak az ország különböző tájaira, hogy anyagot, történeteket, adomákat gyűjtsenek amolyan bartóki módon, magnószalagra. Már itt látszik, hogy nem egy Várkonyi-féle idealizált film van készülőben, hanem ezúttal a valóságot szeretnék minél autentikusabb formában bemutatni.

Az országszerte összegyűjtött anyagok valahogy Kósa Ferenchez kerültek, és idővel a kezdetinél végül jóval kevesebben maradtak aktívan a projektben. Gyömgyössy Imrével és Csoóri Sándorral hallgatták a felvételeket, és kezdték összeállítani a forgatókönyvet.

Furcsa, epizódokra töredezett a film. Az alkotás időben a hatvanas évek elején a kollektivizáláskor kezd, majd visszaugrik tízezer napot (kb. 27 év) és ezután is ugrál az időben. Ebben a tekintetben nagyon hasonlít egyébként a Húsz Órára: végigtekint az adott időszak minden fontosabb történelmi eseményén egy Tisza-menti falu szemszögéből tekintve. 

Kósának ez volt a pályakezdő filmje, gyakorlatilag a főiskolás diplomamunkája. (Sokak szerint életművének legjobb darabja) Igen ám, de amikor 1964-ben Aczél meglátta az elkészült forgatókönyvet, akkor jelezte Kósának, hogy nem erről volt szó. A forradalmat forradalomnak nevezik, és a parasztok láthatóan nem nagyon örülnek a téeszesítésnek, egyszóval nem ezt a filmet rendelték a BBS-től.

Ekkor Kósa gondolt egyet, és elvitte a filmet a Balázs Béla Stúdiótól a MAFILM IV. stúdiójába, ahol annak vezetője, Nemeskürty István próbálta kicsit finomítani a forgatókönyvet. A készülő film viszont ettől a forgatókönyvtől is eltért, ráadásul igencsak necces pontokon. Nemeskürty összehívta a stúdiót (melyben olyan súlyos személyiségek voltak, mint Jancsó, Mészáros Márta, Gaál István, Várkonyi Zoltán, stb), és ezek a rendezők nem nagyon álltak Kósa mellé, amire Kósa komoly sértődöttséggel, és személyeskedéssel reagált. (Kilátásba helyezte, hogy majd ő is leszólja Jancsó éppen készülő Szegénylegények-ét)

Végül Kósa egy ravasz csavarral a stúdióvezetéssel való egyeztetés nelkül elintézte, hogy Grigorij Csuhraj, a (háborús érdemérenddel is rendelékező) híres szovjet rendező legyen a film mávészeti tanácsadója. Gondolom az volt a stratégia, hogy ha valamit egy szovjet rendező támogat, az a magyar vezetésnek olyan lesz, mint a pápai bulla, szent és sérthetetlen. És a manipuláció működni is látszott, mert Nemeskürtyvel szemben  Csuhraj kimondottan támogatta, hogy benne maradjanak a filmben a problémás jelenetek. 

Végül Aczél behívatta mindannyiukat: Kósát, Nemeskürtyt és Csuhrajt is. Sőt, még mások is voltak ott. Amolyan raport szerű lehetett a hangulat. És ekkor Csuhraj a lehető legkritikusabban, Nemeskürty utólagos véleménye szerint igazságtalanul lesujtóan nyilatkozott a filmről. Arról a filmről aminek politikailag problémás jelenetével kapcsolatban ő maga nyilatkozott, hogy nem szabad változtatni rajta... (!) Finoman szólva is inkorrekt volt a szovjet rendező. Erre viszont Aczélék nem sokat totojáztak: Ha Csuhrajnak ez a véleménye a filmről, akkor ezt nem lehet bemutatni...

Kósa ekkor már mindenkire meg volt sértődve, és megintcsak egyeztetés nélkül fogta, és átvitte a filmet a III-as stúdióba Herskóhoz, aki Nemeskürty szerint politikailag jobb helyzetben volt. Ott korrigálták a film legproblémásabb részeit, ha jól informálódtam, akkor esetenként újraforgatásokkal, vagy ha az is elég volt, akkor az utószinkron szövegének megváltoztatásával. De bemutatni már így sem lehetett, sőt állítólag Aczél kilátásba helyezte, hogy Kósa nem fog ezért a filmért diplomát kapni, és életében nem rendezhet több filmet.

(Az eredeti változatban például az ellenforradalmárok nem lövik le a kommunistákat a kápolnában, míg a végső változatban jobbnak látták, ha a gonosz ellenforradalmárok mégiscsak gyilkolnak)

Ezután már annyira futotta csak, hogy Kósa le tudta vetíteni a BBS keretein belül szakmai érdeklődőknek. Valószínűleg itt láthatta meg valaki, akin keresztül valahogy eljutott a Cannes-i filmfesztivál szervezőinek fülébe, hogy létezik ez a remek alkotás.

1967 tavaszán egy szép napon autó érkezik Kósáért, akit legnagyobb meglepetésére a FIlmfőigazgatóságra visznek, ahol közlik vele, hogy hamarosan indulnia kell Cannes-ba, mert filmjét indították a versenyen. (Állítólag a szervezők azt üzenték Aczéléknak, hogy ha ezt a filmet indítják, akkor azt örömmel veszik, de ha ezt nem,akkor más nem kell nekik.) Ne felejtsük el, Kósának még mindíg nem volt rendezői diplomája, és a film még nem került nyilvánosan bemutatásra. Ennek ellenére Cannes-ban a film megnyeri a legjobb rendezőnek járó díjat, melyet Virna Lisitől vesz át. Érdekes adalék, hogy Magyarországon Cannes-al nagyjából egy időben mutatták be a filmet a mozikban (azaz elkészülte után néhány évvel)... mégis csak kínos lett volna, ha esetleg úgy kap érmet egy magyar film, hogy itthon még csak nem is hallottak róla az emberek... ez mindenféle gonosz pletykának adhatott volna alapot...

Ha már Cannes-ban (azaz a tengerparton) vagyunk, idekívánkozik a filmben elhangzó több remek mondatból az egyik kedvencem. Amikor a hatvanas években a fiú lehetőséget kap, hogy elutazzon a tengerpartra, nagyanyja ezzel a jótanáccsal látja el:

Kíváncsi lennék, Kósa vajon vitt-e magával híslevest Cannes-ba...

A film középpontjában két barát: Széles István (Molnár Tibor) és Bánó Fülöp (Koltai János) áll. Koltai Jánossal kapcsolatban meg kell jegyeznem azt a furcsaságot, hogy őt Mádi Szabó Gábor szinkronizálja, és ehhez bizony nehezen szoktam hozzá. Talán akkoriban Koltai (az alábbi képen balra) nem volt annyira ismert, hogy ez különösebben zavarja a nézőt (Cannes-ban pedig végképp nem zavarta ez a nézőket), de nekem minden megszólalásakor elvonta a figyelmemet a hang-kép összeférhetetlensége. Érdekes, hogy sehol sem találtam még csak utalást sem arra, hogy miért volt szükség erre a meglehetősen szokatlan megoldásra...

Hála a bőséges anyaggyűjtésnek, a párbeszédek véletlenül sem erőltetettek, minden pillanatban úgy éreztem, mintha a huszadik század második negyedének vidéki valóságába csöppentem volna. Ide kapcsolódik másik kedvenc idézetem: A munkát kereső Julit faggatja lehetséges jövőbeli munkaadó gazdája:

Hát igen, ilyen, és ehhez hasonló ízes párbeszédek alkotják a film mozaikköveit. 

De ne feledkezzünk el a képi megvalósításról sem. Amint megtudtam, hogy Sára Sándor volt a film operatőre, azonnal sejtettem, hogy a látvány is parádés lesz, nem csak a beltartalom. 

Agascope szélesvásznú formátumban készült a (fekete-fehér) film, ami a gyakorlatban ugyan az, mint a  Cinemascope, csak így nem kellett érte jogdíjat fizetni... Ez a képarány monumentálissá teszi a látványt, és lehetőséget ad az operatőrnek, hogy gyönyörű kompozíciókat alkosson. Sára elképesztően szép felvételeit megcsodálhattuk már a Sodrásban megtekintésekor is, és ezúttal is néha egészen elvarázsol a látvány, amit alkotott. Mindehhez persze szükség volt arra, hogy a Magyar Filmlabor 2011-ben digitálisan felújítsa a filmet. Először egy pocsék régi változat jutott a kezembe, de éreztem, hogy Sára esetén semmiképpen nem szabad megelégedni a gyenge kópiával, így sikerült megtalálnom a felújított változatot.

Magyarország (MAFILM), 101 perc, ff., magyar

Rendező: Keleti Márton

Ki ne hallotta volna már ezt a mondatot? ... Én is sokat hallottam, és fogalmam sem volt, hogy honnét ered.

Nos, ha érzékeltetni szeretném, hogy mire számítson aki ezt a filmet megnézni tervezi, talán azt mondanám, hogy amolyan Rejtő Jenő-s humora van ennek a filmnek. Helyenként kicsit abszurd, és - bár háború van, - a gyilkolásnak csak marginális jelentősége van, gyakorlatilag képernyőn kívül történnek, és a szerencsés rendezői felfogás miatt szinte humorosak is ezek a halálesetek. 

Kezdésnek íme egy fotó arról a jelenetről, amikor egy orosz a spázban van...

Sinkovits Imre, Darvas Iván és Major Tamás hármasa kiemelkedik a filmben, holott remek további színészek színesítik a palettát. Lásd például Márkus László Oberstrumführere, aki gyakorlatilag minden jelenetében eszik, mert állítása szerint cukorbeteg. (Mivel nem vagyok érintett, nem tudom pontosan, hogy a cukorbetegség miért indokolna folyamatos evést. Eddig úgy tudtam, hogy a cukorbetegeknek pont vigyázniuk kell az evéssel)

Amolyan szovjet-jugoszláv stílusú partizánfilmnek indult ez az alkotás a MAFILM 3. stúdiójában, de szerencsére a stúdió vezetője, Herskó János azt javasolta, hogy - az akkor még csak mellékszereplő - tizedes legyen a cselekmény központi figurája, és legyen az egész inkább vígjáték. Szász Péter dramaturg nagyon jó irányba vitte el az alkotást, és állítólag Sinkovits Imre is jócskán hozzátette a magáét. Elképzelhető, hogy jónéhány poén az ő ötlete volt.

A tizedes (Sinkovits) egy motorral száguld különböző ellenőrzési pontokon keresztül. Nyakában hatástalanított kézigránátokban elrejtve a zászlóalj zsoldjával. Egyszer csak úgy dönt, hogy neki elege van ebből az egész háborúból baromságból és beköltözik egy hatalmas villába, hogy lehetőség szerint kellemes körülmények között ott vészelje át a háborúból még hátralevő időt. A tizedes figurája az a tipikus magyar karakter, aki a legnehezebb időkben is megtalálja boldogulását, amolyan "szemesnek áll a világ" jelleggel.

Igen ám, de mint kiderül, a villában mások is vannak. Először is ott van Albert, a korábbi lakók által otthagyott inas. Major Tamás remekül hozza a karaktert. Hozzá van szokva a  jó modorhoz és a műveltséghez. 

Mint kiderül, már bujkál ott három másik dezertőr is, élükön Gálfy Eduárt zászlóssal, akit Darvas Iván alakít remek visszafogottsággal. Poénjai kevésbé harsányak, Darvasra jellemzően inkább kimértek.

Melléjük csapódik még egy munkaszolgálatos kommunista (Pálos György), aki folyton abban bízik, hogy ha majd megérkeznek az oroszok, akkor jön el az ő ideje.

Szép kis szedett-vetett társaság jön össze, és ők gondoskodnak a néző szórakoztatásáról. Meg kell mondanom, hogy remekül. 

Nem csoda, hogy kirobbanó kasszasiker lett ez a film már akkor is, és Sinkovits - ha lehet - az eddigieknél is nagyobb közönségkedvenc lett. 

Ahogy kell, a nácikból bohócot csináltak, úgy, hogy az oroszokból nem csináltak különösebben pozitív karaktereket. A magyar főhősök is inkább amolyan szerethető gazemberek voltak, mint a háború példamutató hősei.

A film cselekményének nagy része a Tóalmási Andrássy-kastélyban játszódik.

Magyarország (MAFILM), 87 perc, ff., magyar

Rendező: Jancsó Miklós

Jancsó Oldás és Kötés című filmjével valószínűleg nem tudatosan, de elindította a magyar újhullámot. Egy helyen így nyilatkozik:

Azért ezek (főleg az utolsó mondat) kemény szavak! Főleg, mert Várkonyi és Jancsó is ugyanahhoz a MAFILM IV. stúdióhoz tartozott. 

Érdekes ennek a tudatában összevetni a két filmet... 

Jancsó tulajdonképpen a Kőszívű ember fiai (1965)-ra válaszul készített egy egészen más stílusú történelmi filmet. Bevallom őszintén... a Várkonyi film megtekintése - még akkor is, ha ezzel kiváltom a népharagot - sok energiámat és türelmemet vette igénybe. A Szegénylegények viszont egy percig sem untatott, sőt! ... Holott látszólag minden Várkonyi javára szólhatna. A Kőszívű ember fiai, színes, és - szinte - kalandfilm, de legalábbis monumentális kommerszfilm, míg Jancsó filmje fekete-fehér parabola, melyben tulajdonképpen végig egy helyszínen járkálunk körbe-körbe az Alföldön, Apajpusztán. Egy "Sánc" nevű épületben látjuk rabokat és fogvatartóikat.

A film témájának alapot adó események valójában a szegedi várban zajlottak. 1869-ben, - a kiegyezés után két évvel - gróf Ráday Gedeon különleges hatáskörrel felruházott kormánybiztos (ő hozta létre a csendőrséget) elkezdte összefogdosni Rózsa Sándor szabadcsapatokba verődött betyárjait. Ezek a betyárok a szabadságharc hősei voltak, de annak leverése után tanyáról tanyára voltak kénytelenek bujkálni, és bizony sok esetben csak fosztogatással tudtak életben maradni. A filmben találóan "szerző-mozgó" embereknek hívják azokat, akik így tartják fenn magukat. Másik szó ezekre az emberekre a "nehézéletűek"... Itt jegyzem meg, hogy 1965 augusztusában a Filmvilág még "Nehéz Életűek" címmel említi a készülő Jancsó-filmet.

Jancsó a helyszínt a szegedi várból a már említett pusztába helyezte át, és egy nagyon ötletes - bár történelmileg teljesen hiteltelen, inkább szimbolikus jelentőségű - "Sánc" nevű épületbe, és az épületet körbevevő végtelen puszta szépségébe helyezte a cselekményeket.

Ezt a "Sánc"-ot egyébként Banovich Tamás tervezte Jancsó felkérésére. (Vele találkozni fogunk hamarosan rendezőként is a 303 magyar film listáján haladva). Banovich úgy emlékszik, hogy miután Jancsó elmondta, hogy pontosan milyen jeleneteket, milyen mozgásokat szeretne megmutatni a filmben, szó szerint azt kérte tőle, hogy "olyan legyen, ami jellegzetesen magyar, de furcsa" ... és mindenképpen épített legyen, Jancsó ezúttal egyáltalán nem akart valós helyszínen forgatni.

Banovich kétségtelenül furcsa, egyedi és nagyon emlékezetes díszletet tervezett, Jancsó kérésének megfelelően. A fa keveredik a fehérre meszelt falazattal. A lépcsőn megközelíthető faszerkezetű félemeleten helyezkedik el a tíznél is több magánzárka (a fenti képen a háttérben láthatók) , melyekben állni vagy ülni lehet, fekvésre már nem jut hely szerencsétlen rabok számára. Még arra is figyelt Banovich, hogy a rabok csak úgy tudjanak belépni a szük kis zárkába, hogy le kelljen hajtani a fejüket, hogy beférjenek. Be vannak szorítva, meg vannak nyomorítva itt az emberek.

Jancsó itt villantott fel először igazán karakteresen sok olyan stílusjegyet, amivel világszerte hírnevet szerzett magának: Még nem teljes filmtekercsnyi (mint pár filmmel később), de esetenként már percben mérhető hosszúságú beállítások/snittek, melyek izgalma aprólékosan koreografált mozgékonyságukban rejlik. Senki nem mozgatta a magyar filmművészet történelmében a tömeget olyan kreatívan, mint Jancsó.

A film nézése közben szinte ötpercenként esik le az állunk attól, hogy a semmiből fölbukkan egy hatalmas színész pár percre, hogy aztán újabb percek múlva végleg el is tűnjön. A hatalom kiszolgálói, az alantas, szadista módszereket alkalmazó kihallgatók ugyanis teljesen felcserélhetők. Nem is tudjuk, hogy ki kinek a felettese, a raboknak mindegy... nekik minden egyenruhásnak egyformán engedelmeskedniük kell...

Az egymást  váltó egyenruhások pedig egyformán sikeresen kényszerítik rá foglyaikat egymás elárulására. Csak, hogy néhány példát mondjak azokról, akik néhány percnyi játékidővel is hatalmasat tettek hozzá a filmhez: Latinovits, Madaras József, Őze Lajos, Basilides Zoltán, Bárdy György, Csurka László, Tordy Géza...  és még lehetne sorolni... Itt jegyzem meg, hogy Latinovits érdekes módon kettős szerepet kapott: A csendőrök között és a "nehézéletűek" között is szerepel. A történetben ennek jelentősége van: összekeverik kettejüket, így a csendőr Latinovits egy rövid időre lefokozásra kerül, és a rabok közé vetik, amig ki nem derül, hogy ő csak nagyon hasonlít az egyik betyárra. 

Kedvenc szereplőm a fenti képen fekete subában és kalapban látható Görbe János. Minden megszólalása aranyat ér. Annyit és úgy mond mindent ahogy kell, ahogy Jancsó elképzelte. Egy szóval sem többet. 

A legemlékezetesebb jelenet pedig talán mindenki számára Juli meztelen vesszőfutása, mely során nem magát Julit büntetik, hanem a legjobban keresett Rózsa Sándornak igyekeznek csapdát állítani a kegyetlen csendőrök. Úgy akarják kiugrasztani a "nyulat a bokorból", hogy olyan valakit kínoznak látványosan, akiről tudják, hogy hozzá tartozik. (Csak, hogy érthető legyen: az is bizonytalan, hogy Rózsa Sándor a rabok között van-e. A csendőrök nem ismerik fel. Árulással és csapda állítással próbálják megkeresni)

Ezzel a filmmel Jancsó már egyértelmű nemzetközi elismertséget szerzett. A magyar Filmvilágban már a bemutató előtt éles látásáról tanúbizonyságot téve a kritikus a korszak legjelentősebb alkotásai  közé sorolta. (pedig sok-sok fanyalgó írást olvastam én az akkori Filmvilágban a korábbi hazai filmes felhozatallal kapcsolatban).

Magyarország (MAFILM), 158 perc, színes, magyar

Rendező: Várkonyi Zoltán

Várkonyi Zoltán ezzel a filmmel valami olyan monumentálisat alkotott, ami nemzetközi szinten mondjuk az Elfújta a Széllel, vagy a Doktor Zsivágóval hasonlítható össze.  (Erős a gyanúm egyébként, hogy a rendező számára többek között ez a két film is mintaként szolgált.)

Extrém magas költségvetésével egy olyan népszerű (és kommersz) film került ki Várkonyi kezéből, ami minden idők második legnézetteb magyar filmje lett! (Első a Mágnás Miska)

Nem csoda hát, hogy ez a siker szinte kötelezővé tette további hasonló jellegű filmek sorozatgyártását. Várkonyi szinte azonnal lehetőséget kapott további két Jókai regény megfilmesítésére: az Egy magyar nábob, és annak folytatása a Kárpáthy Zoltán még a következő évben (1966) elkészült.

Ezt követően Jókairól Gárdonyi Gézára váltott Várkonyi, hogy az Egri Csillagokat (1968) filmesítse meg. Ezután egy kicsit lelassul az iram, mert az utolsó ilyen jellegű filmre - a Fekete Gyémántokra, mellyel Várkonyi visszatért Jókaihoz - 1976-ig várni kellett.

Valahol olvastam, hogy ez volt az első színes CínemaScope formátumú magyar (2:35:1) szélesvásznú film. Csak, hogy érzékelhető legyen ez a képarány, íme egy képkocka a filmből. A posztban látható minden további kép nem a filmből kivett kép, hanem fotó.

Érdekes, hogy Kádárék valamiért nagyon szerették a '48-as szabadságharcot. Ha belegondolunk, az úttörő mozgalom alsós tagjai kisdobosok voltak. Ha jól tudom, a mozgalom névadója (a kis dobos, aki maga is a szabadságharc mártírja) is egy Jókai regény szereplője. Élénken él az emlékezetemben, hogy a nyolcvanas évek közepén milyen komoly iskolai ünnepséget tartottak március 15-én. Iskolán kívül viszont gumibotozás járt érte.

Kádárék józan eszét mutatja, hogy nem valami propagandafilmbe tolták bele ezt a rakat pénzt, hanem egy 48-as szabadságharchoz kötődő Jókai mű megfilmesítését pénzelték. Így joggal számítottak rá, hogy az embereket érdekelte is a végeredmény.

Itt jegyzem meg, hogy egy komolyabb nyomozás kiderítette, hogy a regényben olvasható történetek nagy része bizony valós eseményeken alapul, Jókai "csak" annyit tett, hogy ezeket a különböző emberekkel megesett történéseket egyetlen fiktív család 3 fiútestvéréhez rendelte.

A film címét adó "kőszívű ember" a történet elején meghal. Ő egy főispán, Baradlay Kazimír, a Habsburg császár egyik feltétlen híve. Kőszívűnek kétféle értelemben is nevezhető. Egyrészt koszorúér betegségben, - szépen megfogalmazva szív kövesedésben - szenvedett. Másrészt végrendeletében olyan kemény utasításokat adott, ami miatt kétségtelenül kőszívűnek lehetett nevezni. Feleségének például megszabta, hogy halála után hat héttel kihez menjen feleségül. Fiainak is kemény utasításokat hagyott örökül. 

Özvegye a végrendelettel teljes egészében szembement. Mindhárom fiú - apjuk szellemi öröksége ellenére - a szabadságharc mellett tevékenykedik. A legidősebb Baradlay Ödönt Bitskei Tibor, a középső Richárdot Mécs Károly, végül a legkisebbet, Jenőt Tordy Géza játssza.

Rajtuk kívül is szinte megszámlálhatatlan színészóriás tűnik fel a vásznon, néhányuk akár csak egy-egy jelenetre. Ha mindenkit felsorolnék, az egy szinte véget nem érő bekezdésbe torkolna, így a teljesség igénye nélkül: az alábbi képen is látható özvegyet Sulyok Mária játssza, de szerepel még Bujtor István, Bessenyei Ferenc, Páger Antal, Básti Lajos, Major Tamás...stb...

... illetve muszáj megemlítenem még a gyönyörű szép Béres Ilonát.

Emlékszem, hogy általános iskolás koromban milyen nehézségek árán rágtam át magam ezen a kötelező olvasmányon. Bennem él, ahogy a nyári szünidőben ülök nagyszüleim óbudai lakásának foteljában, kezemben az irgalmatlanul vastagnak tűnő könyvvel, aminek szövegéből helyenként nem sokat értettem. A korábbi évek Kincskereső Kisködmönjéhez, illetve a Tüskevárhoz képest ez a könyv nem sok szórakozást nyújtott. Véleményem szerint kisiskolásoknak még túl korai. A több párhuzamos szálon futó történet sem segíti az ifjú olvasónak a cselekmény követését, nem beszélve arról, hogy amikor olvasnunk kellett, emlékeim szerint hiányoztak azok a történelmi ismereteink is, melyek segítették volna a történet egészének átlátását. Például, a bécsi forradalomról nem hiszem, hogy sokat hallottunk az általánosban, de úgy általában nem hiszem, hogy tisztában voltunk a mélyebb összefüggésekkel, melyek hiánya nélkül a regény nagy része nehezen értelmezhető. A film megnézése kicsit megkönnyíti a már videokorszakban felnövő generáció számára, hogy megértse a regényt. (Akkoriban, ha nem ment épp a moziban vagy a tévében, nem volt ilyen jellegű segítség)

Magyarország (MAFILM), 71 perc, színes, magyar

Rendezők: Kardos Ferenc, Rózsa János

Első ránézésre ifjúsági, vagy még inkább gyerekfilmnek tűnik, holott egyáltalán nem az. Még akkor sem, ha alapjában véve egy gyerek is megnézheti, nagy valószínűséggel élvezni is fogja, csak messze nem fogja megérteni minden rétegét.

Kezdjük a címmel... Először azt hittem, hogy a bárányhimlőt, a mumpszot, és a hasonló gyerekbetegségeket tudományos, de népszerű köntösben bemutató ismeretterjesztő filmről van szó. Az előzetes ismerkedés során aztán kiderült, hogy maguk a gyerekbetegségek csak egészen érintőlegesen kerülnek szóba a filmben, így a cím inkább egy erősen áttételes utalás lehet a gyerekkori nehézségekre a felnőttek világában.

A film első jelenetében a főszereplő kisfiú (Géczy István, vagy Géczy Pistike, ahogy a korabeli Filmvilágban az akkori szokás szerint említik) első tanítási napjára indul, míg a film utolsó jelenetében megkapja első bizonyítványát. 

Bár a kisfiú első tanévéből villannak fel különböző életképek, nem összefüggő történetet mesél el a film, sok lazán összekapcsolódó, hosszabb-rövidebb etűdből épül fel az egész. Ezek az etűdök egyébként minden esetben saját alcímet kapnak és stílusukban is nagyon különböznek.

Az egyik legemlékezetesebb etűd - részben a színes festékek miatt vizuálisan is nagyon látványos - "Felfedezés a színek világában" című rész, mely teljesen elmegy a némafilmes burleszk irányába. A lakást "feldúló" lakásfelújító festők ténykedését viszi el a kisfiú képzelete egy mókás, teljesen valószerűtlen világba, ahol a festők egymással verekedve mindent összefestékeznek, ráadásul a falon és a plafonon is tudnak járni. (Emlékszem, gyerekkoromban csodáltam, ahogy a festők a létra tetejére állva, azzal szinte gólyalábként lépkedtek. Talán ez a kép ugrik szintet a kisfiú képzeletében, amikor már a plafonon is meg tud állni a festő)

Ezek az összefüggő kis blokkok sosem hosszabbak 4-5 percnél. Vannak sokkal realisztikusabb részek is, ahol az kisiskolai atmoszférát idézik fel a rendezők. A tanítónénit a 22 éves Halász Judit játssza. Élénken él képzeletemben, hogy gyerekkoromban bizony szerelmes voltam Halász Juditba, és a filmet nézve, most újra beleszerettem kicsit. Nagy örömmel nyugtázom ilyenkor, hogy olyan szerencsések vagyunk, hogy őt például - közel hatvan évvel ez után a film után - még mindig láthatjuk színpadon, és most is remek! (pld. Bella Figura - Pesti Színház)

Az édesapát alakító Keres Emil hangját meghallva azonnal nosztalgia fog el, hiába tudom, hogy ő haláláig, 2016-ig dolgozott, hangja, beszédmódja valami miatt bennem erősen a hatvanas, hetvenes évekhez köti. 

Feltűnik a filmben az első igazán felkapott fotómodell: Bánfai Dóri, illetve leánykori nevén Patz Dóri. Szerepe szerint is modellt, manökent alakít a kisfiú családjában. Nem tudom, hogy őt szerződtették-e a szerephez, vagy rá írták a jelenetet, de az egyik etűd egy izgalmas divatbemutatót ábrázol egy akkori könyvtárteremben, mely közben Halász Judittól hallunk egy különlegesen izgalmas szövegű dalt.

Vannak komolyabb hangvételű etűdök is, például az "Apa és fia beszélget" mely során az apa elmondja a fiúnak, hogy miért kell azt hazudni a család hitelezőinek, hogy a szülők elutaztak, és miért fenyegeti börtön a nagybácsit, és amelyben a fiú megfenyegeti az apát, hogy elmondja anyukának, hogy esténként az apa szerinte túl közeli kapcsolatba kerül az édesanya legjobb barátnőjével...

A film egyik legnagyobb hatású pillanata viszont az, amikor a hídról a Dunába zuhant főszereplő fisfiú élettelen testét kiemelik a vízből, és Zizi (egy kislány az osztályból) végignézve a jelenetet ott sírdogál a Dunaparton. Egy mentőkocsival elviszik a mozdulatlan kis testet. Egyszer csak a kislány mellett megjelenik a kisfiú, akinek semmi baja nincsen...

- Hogyan??? Hát te élsz???

- Igen, csak vicceltem!

Hát... viccnek kicsit erős, de a jelenet szürrealitásában is ütős.

Ha már a Duna-parton vagyunk, érdemes megemlíteni, hogy a film egyik izgalmas erőssége, hogy kifejezetten sok jelenet zajlik kültéren, a városban. Többször is láthatjuk például a II. világháború során felrobbantott, majd ekkoriban újra felépülő Erzsébet hidat. Szerkezetileg ekkor már készen van, de még nincs lefestve a ma ismert hófehér színre.

Ha már szóba került, íme néhány kép az épülő - a filmben láthatóhoz hasonlóan még lefestetlen - Erzsébet-hídról:

Többször láthatók egyébként Szentendrei és Budai Várbeli helyszínek is..

Viszonylag ritka, hogy a filmet nem egyetlen rendező rendezte, hanem a Kardos Ferenc - Rózsa János páros. Nem találtam semmilyen adatot arról, hogy ez miért alakult így. Mellettük talán nem kevésbé fontos Sára Sándor neve, aki az operatőri munkáért volt felelős. Így neki is köszönhető, hogy valahol "minden idők legszínesebb magyar filmjé"-nek nevezik ezt az alkotást.

Mindhármukkal fogunk találkozni még a 303-as magyar listán, de így együtt soha többé. 

Magyarország (MAFILM), 19 perc, színes

Rendező: Huszárik Zoltán

Huszárikot 1950-ben felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, de 1952-ben az ostoba kuláktörvény miatt (a jómódú parasztcsaládokat listázták és ellehetetlenítették a kommunisták) kizárták a felsőoktatásból. 1959-ben mehetett csak vissza negyedévesként Máriássy Félix osztályába. A kényszerű szünetben olyan munkát végzett, amilyet éppen talált: szobafestő, olajbányász, biztosítási ügynök és filmgyári ügyelő is volt többek között...

Pályáját a Balázs Béla Stúdióhoz köthető generációval kezdte. A magyar filmgyártás ekkoriban nagyrészt a MAFILM négy stúdiójában zajlott. Huszárik a Nemeskürty István által vezetett IV-es Stúdióban kapott helyet többek között Jancsó Miklós, Sára Sándor és Várkonyi Zoltán mellett.

1959-ben (abban az évben, amikor Huszárikot visszavették a főiskolára) megalakul a Balázs Béla Stúdió. Eleinte inkább filmklubként, fórumként működött, mint alkotó műhelyként. 1961-ben kezdtek valóban filmeket készíteni a MAFILM négy stúdiójától teljesen eltérő felfogásban, kísérleti, amolyan avantgárd jelleggel. Kezdetben évi 1,5 millió forint állt a stúdió rendelkezésére. Akkoriban ez gáláns összeg volt a minisztérium részéről, legalábbis, ha figyelembe vesszük, hogy ellentétben a MAFILM gyártási struktúrájával, itt nem kellett felső engedélyt kijárni az egyes filmekhez, a BSS öt fős vezetősége saját hatáskörben dönthetett az adott év projektjeiről. Cserébe viszont bemutatási kötelezettség sem volt a filmekkel kapcsolatban. Ha a végtermék nem ütötte meg a MOKÉP (filmforgalmazó cég) által elvárt minőséget, (vagy politikai okokból volt necces az alkotás) akkor egyszerűen nem mutatták be az adott filmet. Sehol! A rendezők honoráriumot sem kaptak a munkájukért. Ez tehát egy ízig-vérig kísérleti műhely volt, ahova időnként társművészeti ágak képviselői is betévedtek filmet készíteni.

Ennek a filmnek a gyártója papíron a MAFILM, jellegét tekintve azonban mégis a Balázs Béla Stúdió (BBS) szellemiségéhez köthető.

Elégia: bánatos hangú, rendsz. a beletörődés, megbékélés v. bizakodás hangján végződő, olykor gondolati v. elbeszélő elemeket is tartalmazó költemény.

Ennek a közel 19 perces vizuális költeménynek a középpontjában a lovak állnak. Itt jegyzem meg, hogy a 18+ -os címkét a filmutolsó perceiben lovak letaglózását rendkívül realisztikusan bemutatásra kerülő rész miatt adtam. 

Be kell vallanom, hogy nem vagyok az avantgárd különösebb híve. Véleményem szerint könnyű e mögé a kulcsszó mögé bújnia olyanoknak is, akiknek sem mondanivalójuk, sem filmes eszközeik nincsenek, és csak bolondját járatják nézőikkel... Több ilyen alkotást is végigszenvedtem az 1001-es lista hatvanas évekbeli címeit nézve... Itt azonban egyáltalán nem erről van szó!

Nem csak hardcore filmrajongók számára kifejezetten nézhető, könnyen befogadható, legalábbis akkor ha nem leszünk rosszul a lovak vágóhídon töltött utolsó pillanataitól, melyek minden "mellébeszélés nélkül" kerülnek ábrázolásra, annak véres és gyilkos valójában.

Már a húszas években a szovjet avantgárdok (ld Eisenstein) rájöttek, hogy a montázs technikájával új jelentést lehet adni a képeknek.  Időben, helyben független képsorok egymás után illesztésével valami olyas valami jön létre, ami több illetve más, mint a kettő külön külön. A fent látható képen például egy vidámparki körhinta lóalakja látható, ami az élő lovak képei közé illesztve egészen bizarr, furcsa hatást kelt. Ez esetben a kötött zene emeli eggyel magasabb szintre a végeredményt. (Eisensteinék még némafilmesként használták a montázst, ahol általában szintén volt zene, de nem feltétlenül az, amit a film készítője megálmodott)

Egy másik érdekes - bár kevésbé hangsúlyos - vizuális elem a filmben a torzító lencse használatával készített felvétel.

Ezt a rövidfilmet 1965 februárjában nagy érdeklődés mellett mutatták be az Uránia moziban. Később elnyerte az Oberhauseni filmfesztivál kiemelt fődíját.