Olaszország, Algéria (Igor Film, Casbah Film) - 121 perc, ff., francia

Rendező: Gillo Pontecorvo

Producer: Antonio Musu, Yacef Saadi

130 éven át kijöttünk egymással. Nem értem, miért ne folytathatnánk... 

- mondja egy francia tiszt a film vége felé... és látván az akkori Algírról készült felvételeket, én is azon gondolkozom, hogy milyen kellemes hely lehetett Algéria a gyarmati időszakban. Ötvöződött a nyugat-európai civilizáció az afrikai arab egzotikummal. Hosszú ideig viszonylag jól megvolt egymás mellett az arabok lakta labirintus-szerű, zegzugos kasbah, és a "feketelábúak" lakta európai negyed. (Feketelábúaknak, "pieds noirs"-nak hívták az arabok az európai származású lakosokat, állítólag azért, mert velük ellentétben fekete csizmában jártak,)

Az algíri kasbah már ismerős annak aki régebb óta velem tart, hiszen a Pépé le Mokó (1937) nagyrészt itt játszódott. Amolyan arab módon kusza, átláthatatlan, mégis pont ettől izgalmasnak és talán szépnek is mondható városnegyed a kasbah.

Ezzel szemben az európai negyed rendezett, tágas utcákkal tagolt látványa autóival és pálmafáival mintha egy egész más világ lenne, holott mindkettő ugyanannak a városnak a szerves része.

Algéria 1830-tól volt francia gyarmat, majd 1899-től közigazgatási értelemben Franciaország tengerentúli megyéjévé vált.

Egyiptom 1952-ben sikerrel harcolta ki függetlenségét, és ez a siker kedvet adott az algériai nacionalistáknak is a francia kormány elleni szervezkedéshez. Megalakult hát az algériai Nemzeti Felszabadítási Front (FLN - Front de libération nationale), mely idővel 3000 gerilla harcost is számlált a soraiban. A szervezet eszmeisége az iszlám és a kommunizmus szintéziséből jött létre. Nem voltak különösebb gátlásaik, ha ártatlan életek kioltásáról volt szó. A robbantások és a nyílt utcán történő franciák elleni gyilkosságok lassan mindennapossá váltak. (Melyet esetenként a franciák sem voltak restek viszonozni az arabok ellen)

Végül 1962-ben a franciák lemondanak Algériáról, melyet a már említett feketelábúak exodusa követ. A hatalomátadás után először több, mint egymillióan döntenek a hazatelepülés mellett, majd az állandó zaklatássok miatt végül gyakorlatilag minden francia távozni kényszerül a következő évek során.

Itt jegyzem meg, hogy a film jórészt olasz produkció, részben a függetlenedett algériai kormány finanszírozásával, de nyugodtan kijelenthető, hogy a megvalósításban nem sok elfogultság tapasztalható egyik irányban sem.

És, - ha már itt tartunk - őszintén megvallva, egyik oldal sem különösebben szimpatikus. Leginkább a gerillák nem azok, holott az igazságérzet és a "cél szentesíti az eszközt" elv tulajdonképpen az ő oldalukra kellene, hogy billentse a mérleg nyelvét. De mégsem. Meggyőződésem, hogy az algériaiak többsége jobban élt Franciaország részeként, de nyilván ezt legfőképpen az ő joguk eldönteni. Kérdéses persze, hogy az erőszakos gerillák mennyire képviselték a többségi akaratot... De ezt innét nézve nyilván nem fogjuk tudni megmondani.

Egyébiránt mindkét oldal szimpatizánsai meg tudják nézni a filmet úgy, hogy nem nagyon találnak benne elvi kivetnivalót. Mindkét oldal kegyetlensége kendőzetlenül kerül ábrázolásra. Úgy az arab gerilláké (terroristáké) mint a francia katonáké, kínvallatóké. Ettől függetlenül Franciaországban 1977-ig nem mutatták be a filmet. (Holott Velencében 1966-ben elnyerte az Arany Oroszlánt)

• 
• 
• 
• 
• 

A film rendezője - Pontecorvo - dokumentumfilmesként kezdte, és ezt talán le sem tagadhatná, hiszen végig olyan érzése van a nézőnek, mintha az események sűrűjében egy stáb közvetítené a valós történéseket.

A film egy kínvallatás záró pillanatainál kezd, mely során egy szerencsétlen arab elárulja Ali la Pointe (az alábbi képen jobboldalon), a mozgalom egyik vezetőjének rejtekhelyét. A franciák a tanú iránymutatásai alapján megszállják a rejteket adó házat a kashbában, és ultimátumot adnak az ott megbúvó gerillavezérnek: Vagy megadja magát, vagy felrobbantják a házat, és akkor a vele ott megbúvó ártatlanok is meghalnak.

Ezen a ponton - amíg ketyeg az ultimátumban megszabott idő - a film visszarepül néhány évet, és megismerjük Ali la Pointe (egyébként valós személy) fiatalkorát, ahogy piti kis bűnözőből végül a gerillamozgalom vezetője válik belőle.  A film nagy része tulajdonképpen az ultimátum elhangzása és a film utolsó kb. 10 percében ábrázolt végkifejlet között a mozgalom megerősödését, az arab-francia ellentétek végletekig történő kiéleződését mutatja.

Pontecorvo dokumentarista hitelességét az is erősíti, hogy nagyrészt amatőr szereplőkkel forgatott. Ha kellett, akár 30-40-szer is felvett egy adott jelenetet, csak azért, hogy a szereplőben elfáradjon a szerepelni vágyás tudatalatti igénye, és előjöjjön a természetesség. Meg kell vallani, hogy egyik szereplő sem tűnt hamiskásnak, úgyhogy a rendező munkamódszere tökéletesnek látszik.

• 
• 
• 

Tudomásom szerint egyetlen igazán profi színész látható a filmben, a francia Matthieu ezredes (Jean Martin), aki viszont parádézott ebben a szerepben. Ő úgy volt ezredes, hogy annál magabiztosabb ezredest el sem tudok képzelni. Én bizony rábíznám a világ bármelyik hadseregét.

Érdemes megjegyezni, hogy a film zenéjét Morricone a rendezővel közösen szerezte. Eleinte nem találták meg az összhangot. Később egy sztori szerint a rendezőnek beakadt egy dallam az agyában, és bejelentkezett a zeneszerzőhöz, hogy közösen kidolgozzák a motívumot. Pontecorvo dúdolta a dallamot magának, ahogy Morricone lakásához közelített, és ezt a zeneszerző véletlenül meghallotta az ablakból. Morricone úgy viccelte meg a rendezőt, hogy kérte, mielőtt a rendező megmutatja saját dallamát, előbb hadd játssza le a saját ötletét. Ezután elzongorázta Pontecorvonak az általa dúdolt dallamot. Természetesen a rendező el volt képedve, hogy a motívum mennyire hasonlít saját ötletére, és Morricone állítólag csak jóval később leplezte le az átverést.

Olaszország (Arco, Lux), 137 perc, ff., olasz

Rendező: Pier Paolo Pasolini

Producer: Alfredo Bini

Egy átlagosan művelt filmkedvelő Pasolinivel kapcsolatban valószínűleg hallott a sokakat megbotránkoztató Salò, avagy Szodoma 120 Napjáról, na meg arról, hogy a rendező a fiúkat szerette, és máig tisztázatlan körülmények között - feltehetően féltékenységből - meggyilkolták 1975-ben. (Halottak napján).

Jóval kevesebben tudják, hogy hazájában költőként, íróként vagy akár nyelvészként sokkal inkább ismerték, és elismerték, mint rendezőként. Aki a Salót- látta, az valószínűleg el sem tudja képzelni, hogy Pasolini olyan filmet forgatott a hatvanas években, amiről a vatikáni hírlapban azt írták, hogy az addigi lejobb - Jézus életéről szóló - film.... 

Pasolini nem tartotta magát "hivatásos" rendezőnek, saját elmondása szerint csak azért rendezte ő maga saját filmjeit, hogy azok könnyebben elkészüljenek. Szereplői többnyire nem színészek voltak. Ezt is azzal indokolta, hogy mivel nem ért a rendezéshez, nem tudna igazi színészeket instruálni. Ezzel kapcsolatban az az érzésem, hogy őstehetség kellett a részéről ahhoz, hogy a csupa laikus szereplőkből kihozza azt, amire a filmnek szüksége volt. Nem látunk igazán komoly színészi teljesítményeket, mégis a rendezőnek sikerült az arcokból egy-egy pillanatra kihoznia azt, amit akart. Az alatt, hogy laikus szereplőkkel dolgozott, egészen pontosan azt értem, hogy még csak nem is amatőr színészekkel, hanem a színészettel köszönő viszonyban sem levő emberekkel filmezett.

Itt van például Szűz Mária. Ha jól emlékszem, egyetlen egyszer sem szólal meg a filmben, csak néz.  Vagy éppen leül... vagy csak áll... Nála szűzebb Szűz Máriát szinte el sem tudok képzelni, és itt mellékesen jegyzem meg, hogy Pasolini nagyon jó érzékkel egy gyönyörű 14 éves lányt választott a szerepre, ami egyrészt megfelel az akkori zsidó szokásoknak a nők kiházasításával kapcsolatban (és apokrif iratok is ezt az életkort valószínűsítik a várandós Máriával kapcsolatban), másrészt a lány fiatal kora önmagában kihangsúlyozza azt az ártatlanságot, amit ez a szerep kíván.

Pasolini láthatóan a szerepekhez keresett megfelelő alkatú (és arcú!) szereplőket, és kihozta belőlük a maximumot, amit lehetett. Ez egyébként neorealista örökségként is felfogható. Ez az ekkoriban már lecsengett mozgalom is szívesen alkalmazott amatőr (vagy még annak sem mondható) szereplőket. Egyetlen hibát jegyeznék meg, ahol Pasolinit rajtakaptam: A Krisztussal terhes Máriát az itt is mutatott 14 éves lány alakítja. A Krisztus 33 éves korában történő keresztre feszítéskor a kínhalált végignéző Máriát már Pasolini saját - 73 éves - édesanyja alakítja, így a karakter 33 éve alatt tulajdonképpen közel 60 évet öregedett. Erre talán érdemes lett volna jobban odafigyelni. De ezt csak azért jegyzem meg, mert Pasolini egyébként láthatóan minden lehetséges esetben próbált hiteles lenni.

Pasolini egyébként szigorúan ragaszkodott a Biblia szövegéhez, tehát kifejezetten elmondható, hogy a film gyakorlatilag szó szerinti illusztrációja Máté Evangéliumának. A szereplők szájából elhangzó mondatok is szó szerint az eredeti szöveg idézetei. Pasolini nem akarja semmivel kiegészíteni a történetet, nem akar semmit belemagyarázni, vagy olyan filozófiai tartalmat sugalmazni, ami az eredetiben nincsen benne.

Szinte egyetlen olyan arcot sem látni a filmen, amelyikre azt lehetne mondani, hogy hétköznapi. Ilyen erős casting szinte emberfeletti munkát igényelhetett. Nézzük például a Jézust alakító 19 éves Enrique Irazoqui-t. Hát nem egy szokványos Jézus-arc, az egyszer biztos! De szuggesztív, karakteres, és hihető Jézust ad.

Irazoqui egyébként spanyol egyetemistaként találkozott Pasolinivel, és a rendező jó szemmel látta meg benne a potenciális Krisztust. Róla sem lehet azt mondani, hogy különösebben széles színészi eszköztárral rendelkezik, de vélhetően a rendezői instrukcióknak és megoldásoknak köszönhetően ő is tökéletesen működik a filmben.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Kissé meglepett Salome jelenete. Meglepődésemnek egyik oka, hogy elfeledkeztem arról, hogy Keresztelő Szent János révén az ő története is az evangélium része, másrészt meglepett újfent az a rendezői felfogás, hogy egy erotikusan romlott nő helyett Máriához hasonlóan szintén egy ártatlan fiatal szépséget választott.

Saloméról el kell mondani azok számára akik esetleg nem ismerik ezt a közjátékot: Heródes mostohalánya annyira elkápráztatja táncával az uralkodót, hogy az cserébe megígéri, hogy bármilyen kérését teljesíti. Salome ekkor anyja (Heródiás) kérésének megfelelően az ekkor már tömlöcben sínylődő János fejét kéri tálcán.

Nos, meglepődésem - Salome fiatalságát és ártatlanságát illetően - azzal magyarázható, hogy én az Oscar Wilde féle Salome történetet ismerem közelebbről, ami bizony jócskán színez az eredeti bibliai történeten. Kezdjük azzal, hogy a Bibliában Salome még nincs is néven nevezve. Másrészt Salome romlottsága is inkább Oscar Wilde nyomán került a történetbe, mely szerint Salome őrült szerelmet táplát Keresztelő Szent János iránt, aki elutasította a nő közeledését. Ezért a romlott, megalázott nő szerelme tárgyának levágott fejét kérte Heródestől cserébe a Hét Fátyol táncért, hogy így szerelmét foghassa kezeiben.

Az eredeti bibliai történetben a lány - a Pasolini által ábrázolthoz hasonlóan - valóban ártatlan volt, és csak anyja parancsát követve kérte a férfi fejét, akinek csupán azért kellett meghalnia, mert anyja így akart elégtételt venni Jánoson, aki elítélően nyilatkozott Heródessel való kapcsolatáról.

Meglepetésemre Pasolini dél-olasz helyszíneken forgatott. Hitelességre való törekvése miatt előzetesen arra számítottam, hogy a Szentföldön készíti el ezt a filmet. Nem tévedtem olyan nagyot. Pasolini állítólag bejárta az eredeti Izraeli helyszíneket, de úgy találta, hogy a legtöbb helyszín ekkorra már annyira kommercializálódott, hogy nem tudna megfelelően forgatni azokon a helyeken. Erről a sikertelen útról egyébként egy 54 perces dokumentumfilmet is készített Pasolini, melyet a Máté Evangéliuma utáni évben mutatott be.

A helyszínek, amiket végül saját hazájában talált, - bár nem hasonlítanak az eredeti helyszínekre - tökéletesen működnek, mondhatni, akár itt is történhettek volna a korabeli események.

• 
• 
• 

A film zenéje meglehetősen eklektikus. Ami először felcsendül az a - mi is lehetne más - Bach - Máté Passiójának záró kórusbetéte, a Wir Setzen uns mit Tränen nieder... szerintem nincs olyan aki még nem hallotta, függetlenül attól, hogy nem feltétlenül ismerve, hogy melyik mű része.

De ezen kívül sok más komolyzenei megoldás és egyéb műfaj is előfordul. Amikor Jézust Pilátus elé állítják, akkor például egy durva, déli blues szól. Meglepő, de szintén tökéletesen működő megoldás volt ez is.

Pasolini saját - bár bizonytalan - bevallása szerint ateista volt, mégis sikerült egy olyan filmet csinálnia, mely tökéletesen megfelel a legszigorúbb keresztény elvárásoknak is, de egy kívülálló számára is nem csak nézhető, hanem kimondottan magas szintű művészi élményt okoz. 

Olaszország (Cineriz, Iride Cinematografia), 115 perc, ff., olasz

Rendező: Bernardo Bertolucci

Producer: Gianni Amico, Bernardo Bertolucci

Bertolucci 22 éves volt a film készítésekor, ami mindenképpen megdöbbentő. Más 22 éves még diplomamunkáján dolgozik ilyenkor, ha egyetemre jár, vagy mondjuk szórakozóhelyeken tölti szabadidejének túlnyomó részét... 

Persze nem akkora csoda, hogy Bertolucci ilyen fiatalon, ilyen mélyre ásta magát a művészetben, hiszen apja - Attilio Bertolucci - híres költő volt, tehát volt kitől örökölni az elhivatottságot. Másrészt apja jó barátja volt Pasolininek, aki szintén ekkoriban bontogatta szárnyait. Bertolucci segédkezett Pasolini első filmjének elkészítésében (Csóró - 1961), cserébe Pasolini is egyengette Bertolucci egy évvel későbbi első filmjének útját. (A Kaszás  - 1962). Itt a listán mégis Bertoluccival találkozunk először, de mindjárt sorra kerül Pasolinitől a Máté Evangéliuma, mely szintén egy 1964-es film.

Pasolini Parmaban született, ezért talán nem olyan furcsa, hogy ezt a filmet Parmaban forgatta. Ráadásul Stendhal Pármai Kolostora szolgált bizonyos szempontból kiindulási pontnak, amennyiben a főbb karaktereket onnét emelte át. (Fabrizio, Gina, Clélia)

Itt azonban nagyjából meg is szűnik a párhuzam....

Nagy várakozással álltam a Bertoluccival való első találkozás elé, de - bevallom - végül csalódás lett a dologból... Mindvégig az volt az érzésem, hogy Bertoluccinak nem volt konkrét elképzelése a készülő filmről... menet közben kapkodott ide-oda... esetlegesnek tűnt az egész...

A másik, ami szinte az első percekben bevillant nálam: nagy összegbe lefogadnám, hogy Bertolucci rajongott a már lecsengőben levő francia újhullámért, és kicsit mintha őket akarta volna utánozni... 

A fenti képeken látható Fabrizio a film elején szakít az első képen látható menyasszonyával, majd később összejön a második képen látható saját nagynénjével, akit egyébként Adriana Asti alakít, Bertolucci első felesége. Közben a srácról kiderül, hogy közel áll hozzá a kommunista ideológia, és meghal Agostino nevű barátja. Lehet, hogy öngyilkos lett, de ez nem igazán derül ki... Nem megyek mélyebben bele a történetbe, talán leginkább azért, mert ezúttal maga a történet teljesen hidegen hagyott... egy pillanatig sem éreztem, hogy bármelyik szereplő sorsa egy kicsit is érdekelne...

Nem csak dramaturgiailag bicegett számomra a történet, de sok volt benne az olyan egyénieskedő megoldás is, melyek céltalannak tűntek azon túl, hogy érezhetően újhullámos hatást akartak kelteni. Ilyen megoldás például a többször is alkalmazott dezorientáció, amikor vágásokkal töri meg az időrendiséget, ezzel összezavarva a nézőt. Nem az eszközzel van bajom, hanem a célt hiányolom, nem sikerült rájönnöm, hogy hova akar kifutni ezekkel a megoldásokkal... 

Volt azért néhány izgalmas ötlet is: az egyik legemlékezetesebb, amikor az egyik jelenetben a kamera a férfi szemszögét vette át olyan mélységig, hogy szinte teljesen olyan érzésem volt, mintha Fabrizio szemével látnék. Egészen ráközelített a női szereplő szájára, majd gyors mozdulattal átpásztázott a szemeire, egyszóval úgy fürkészett ide-oda, ahogy az ember szeme teszi ezt beszélgetés közben....

Olaszországban kifejezetten sikertelen volt ez a film. Idővel külföldön viszont egészen népszerű lett...van egy olyan gyanúm, hogy ehhez a népszerűséghez Bertolucci későbbi filmjeire is szükség volt... a másik sejtésem pedig az, hogy a mi nagy találkozásunk Bertoluccival majd egy későbbi filmnél jön el... 

 

Olaszország (Film Duelmina, Francoriz Productions, Federiz), 117 perc, Technicolor, olasz

Rendező: Michelangelo Antonioni

Producer: Tonino Cervi, Angelo Rizzoli

Antonioni a Napfogyatkozás után azt nyilatkozta, hogy pályájának új szakaszához érkezett, és ha még készít filmet, akkor az vígjáték lesz, és biztosan színes.

Nos, ez a film valóban színes lett, a rendező első színes filmje, a mondat összes többi eleme azonban tévedésnek bizonyult. Még csak mosolyogni sincs kedve az embernek, vígjátékról beszélni pedig eszünkbe sem jut, ha végignézzük ezt a filmet. De szintén tévedésnek bizonyult az új pályaszakasz említése, hiszen valójában ez lesz az a film, ami majd lezárja Antonioni első korszakát. 

Szokás tetralógiának, azaz négy egymással összefüggésben álló műként kezelni ezen szakasz utolsó négy filmjét: A Kaland (1960), Az Éjszaka (1961), a Napfogyatkozás (1962) és eme Vörös Sivatag (1964) összeköthető egyrészt Monica Vittivel, aki mind a négy filmben szerepel, másrészt tartalmilag az emberi kapcsolatok válságával, elhalásával, és általában véve a korabeli jelen vizsgálatával.

Először is egy feltehetően sokakat kiábrándító dolgot kell közölnöm: Elsősorban mai elemzéseknél jelenik meg sok helyen tévesen, hogy a film a Ravenna környékét elárasztó petróleumfinomító telepek ábrázolásával akarja felhívni a közvélemény figyelmét a környezetszennyezésre és az iparosodás negatív következményeire. Mai szemmel ez triviálisnak tűnik. Nem szabad azonban elfeledkeznünk arról, hogy ami ma alapvetés, az 50-60 évvel ezelőtt nem volt feltétlenül érvényes. (És ezt jó lenne, ha a #metoo és #blm mozgalmak harcosai sem felejtenék el, amikor évtizedekkel, esetenként évszázadokkal ezelőtti eseményekkel és emberekkel kapcsolatban ítélkeznek.)

Szóval utánaolvasva, a korabeli sajtóban megtalálható, hogy Antonioni Godart-nak nyilatkozva elmondja, hogy ő pont az iparosodás szépségét akarta ünnepelni ezekkel a képekkel: 

Szeretem az újat, szeretem a rakétákat, a gyárkémények füstjét, az ipar terjedése által megváltozott tájat.

Mindenesetre, ha valóban ez volt a célja Antonioninak, nálam nem sikerült betalálnia. Engem bizony nem varázsoltak el ezek a képek, sőt, kifejezetten nyomasztóan hatottak rám. És bevallom, nem is igazán értettem a logikát a színek használatában. A vörös különböző árnyalatainak nagyon, - talán túlzóan is - hangsúlyos esztétikai szerep jutott, ám a puszta megjelenítésen túl nem sikerült rájönnöm, hogy milyen dramaturgiai szerepet kapott ez a hatás.

A vörösnek egyébként többféle árnyalata is ránehezedik a képre. Sokszor inkább a barnába hajló rozsdavörös, illetve okkeres árnyalatok uralkodnak. A két főszereplő (Monica Vitti és Richard Harris) haja is vörös.

Aki látott már filmet Antonioni első (legfontosabbnak tartott) korszakából, az tudja, hogy ezekben a filmekben nem mondható, hogy kapkodjuk a fejünket az eseményeket nézve. Talán közelebb állunk a valósághoz, ha azt mondom, hogy szinte nem is történik semmi... és ez a közel két órás műsoridőben bizony nagy fegyelmet és összpontosítást igényel a nézőtől.

• 
• 
• 
• 
• 

Giuliana (Monica Vitti) egy igen neurotikus, súlyos lelki problémáktól gyötört nő. Többször említésre kerül egy korábbi baleset, amiről aztán kiderül, hogy valójában egy öngyilkossági kísérlet volt, amit férje elől is titkol. Férje mérnök, aki - vele ellentétben - láthatóan minden lelki problémától mentes. Giuliana belegabajodik férje egyik kollégájába, Corradoba (Richard Harris) aki munkaügyben jár az ipartelepen, ami mellett Giulianaék élnek. 

A film nagy része ezt a se ide se oda kapcsolatot ábrázolja, komoly hangsúlyt helyezve közben a vörös árnyalatainak minél gyakrabban történő megjelenítésére. Még a korabeli kritikák között is több helyen olvasni hozzám hasonló "tanácstalankodókat", akik nem pontosan értik a vörös ennyire eltúlzott jelentőségét... 

Az viszont sejthető, hogy Giuliana lelki baja pont a modernizálódó környezettel való ellenérzésekből fakad. 

Ha el is fogadjuk Antonioni vallomását, mely szerint az iparosodott környezetet akarta eltúlzott szépségben bemutatni, én mégiscsak túlnyomó részt nyomasztó hangulatú képekre emlékszem.

Két olyan jelenet volt, amelyre kellemesen emlékszem vissza, ami kis kitörést jelentett ebből az igen lassan és szinte céltalanul hömpölygő filmből:

Az egyik a kis csónakház furcsa jelenete, ahol több pár is össze volt zsúfolódva. Talán nem is valóság, hanem álom volt? Nem is derül ki igazán, hogy hogyan kerültek ide, és a jelenet után azokkal az idegen párokkal, akikkel előtte nem találkoztunk, később sem találkozunk újra, ez az álom-elméletemet erősíti meg.

Olyan szűk a hely, és annyira érthetetlen, hogy a láthatóan jómódú emberek miért vannak így összezsúfolódva ezen a koszos kis helyen...Egyetlen ágy van, és egymás ölében, szorosan egymáshoz simulva fekszenek. Kifejezetten erotikus töltete van ennek a jelenetnek.

A jelenet kulcsszereplője a szintén vöröshajú Rita Renoir, aki a fenti kép középpontjában fekszik, és akiről érdemes elmondani, hogy állítólag az 50-es 60-as években Európa legismertebb sztriptíztáncosnője volt.

Arca valahogy minden játék nélkül is vad erotikát sugároz. Hozzá kapcsolódik az egyetlen olyan momentum, ami mosolygásra késztetett a film során:

- Utálom!

- Kit?

- A férjedet! Olyan, mint egy vércse, és arra mindig készen áll, hogy rávesse magát egy tönkremenőben lévő gyárra... vagy egy válságban lévő nőre... Meglátod... Meglátod, a végén velem is célt ér majd!

Hát igen... ez a csónakházas jelenet ilyen volt.. Bárki bárkinél célt érhetett végül...

Az említett másik jelenet, mely pár perces fellélegzést okozott a nyomasztó ipartelep hangulata alól: A kétségbeesett Giuliana egy mesét rögtönöz beteg gyermekének. Egy 12-14 éves lányról, aki magányosan strandol egy gyönyörű rózsaszín homokos tengerparton. Érdekes figyelni, hogy a jelenet képei hogy reagálnak a mesélő gondolataira. Amikor Giuliana először említ egy furcsa közeledő vitorlást, akkor a képen a hajó kifejezetten hasít a vízen. Majd amikor érezhetően improvizálva meséli tovább, ahogy a lány úszva megközelíti a furcsa vitorlást, akkor azt már állva látjuk a vízen... 

Itt válik igazán érzékelhetővé, hogy Antonioni nagyon is tud harmonikus, meleg képeket mutatni nekünk, ha úgy tartja kedve. A mesebeli gyönyörű tengerpart egyébként a Sardinia melletti 1 km átmérőjű, Budelli nevű kis szigeten található, a partszakaszt Spiaggia Rosanak hívják. Valóban rózsaszín homokja van.

Ezzel a filmmel már valóban lezárul Antonioni első korszaka. Ezután szerződést köt az amerikai MGM-el három angol nyelvű filmre. Ebből kettő rajta is lesz a listán, úgyhogy hamarosan újra találkozunk vele.

Olaszország (S.G.C, Nouvelle Pathé, Titanus), 185 perc, olasz, Technicolor

Rendező: Luchino Visconti

Producer: Coffredo Lombardo

Nem akárkiket láthatunk a baloldali francia plakáton a film főszereplőiként. Ráadásul mindhárman különböző származásúak. A tunéziai születésű, olasz Claudia Cardinale olyan gyönyörű, hogy az ember  szinte nem is igényel tőle különösebb színészi képességeket. Ha van is neki, nem ebben a filmben derül ki. Őt ellensúlyozandó, a hölgyek szívét a francia Alain Delon dobogtatja meg. És hát hol máshol találhatták meg a legigazibb szicíliait alakító színészt, ha nem Hollywoodban: Salina hercegét Burt Lancester alakítja, 

Lancestert állítólag a 20th Century Fox (az előre leszerződött amerikai forgalmazó) erőltette Viscontira, aki nem lelkesedett különösebben a világsztárért. "Ne már egy cowboyt!" - mondta. Megmutatták neki Lancestert az Ítélet Nürnbergben című filmben, és ezt látva Visconti végül elfogadta őt. Eleinte kifejezetten feszült volt a viszony közöttük, a rendező rendszeresen piszkálgatta Lancestert a forgatáson, míg egyszer csak elszakadt a cérna a sztárnál, és kiadott mindent magából. Na ez volt az a momentum, amikor Visconti véleménye 180 fokos fordulatot vett. Olyan őszinte és érzelemmel telített volt Lancester kirohanása, hogy ezzel nyerte el végül Visconti szimpátiáját, melynek köszönhetően a forgatás további tartama alatt már harmonikus - sőt baráti - volt kettejük viszonya.

• 
• 
• 
• 
• 

Alain Delon viszont Visconti egyik kedvenc színésze volt, - nem először dolgoztak együtt - állítólag ő volt az egyetlen akinek saját öltözője volt a forgatáson, míg Lancesternek ki kellett várnia, hogy felszabaduljon a közös .öltözők valamelyike...

Claudia Cardinale pedig tényleg varázslatosan gyönyörű. Amikor esőtől csapzottan megjelenik a palotában... hát az már-már erotikus filmben is elmenne...

Szegény állítólag olyan szűk ruhákat kapott, hogy Lancester a két kezével (tehát nem a karjaival, hanem a kézfejeivel) át tudta karolni a derekát... (persze én ezt nem hiszem el, de sztorinak jól hangzik)

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A film alapjául az 1958-ban megjelent azonos című Lampeduza által írt, az olaszok körében akkoriban nagyon népszerű regény szolgált, mely a Risorgimento mozgalom éveiben játszódik. Csak egy mondatban, hogy felfrissítsük az emlékeket: eme mozgalom a több kisebb államból álló Itáliai-félszigetet kívánta egy közös, olasz államba egyesíteni, lehetőség szerint köztársaság formájában. A regény - és ezzel együtt a film is - a főnemesség végnapjait mutatja be. Visconti úgy emlékezik vissza a filmet lezáró grandiózus báljelenetre, hogy az "nem is bál, hanem requiem, melyet a szicíliai főnemesség celebrál saját tiszteletére"

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

És itt mindjárt meg is értjük, hogy a film miért volt összességében anyagi bukás a maga idejében: hiába kapta egy hollywoodi sztár a főszerepet, a film nem kapott semmi olyan szálat (gyilkosság, megcsalás, stb), mely az olasz nemzeti érzést híján levő nemzetközi nézőt is különösebben meghatotta volna. Egy tengerentúli nézőt az olasz újjászületés folyamata tökéletesen hidegen hagyja, mi európaiak is legfeljebb érintőlegesen tanultunk róla. (Ellentétben mondjuk a francia forradalommal, melynek szereplőit és dátumait kívülről tudtuk), a Risorgimentóval kapcsolatban Garibaldi neve talán fölmerült, de olyan részletességgel legtöbbünk nem foglalkozott vele, hogy ez a több, mint három órás, rendkívül lassú sodrású, kifejezetten terjengős film tágabb összefüggéseiben is érthetővé (és élvezhetővé) váljon a széles közönség számára... Körülbelül, mintha egy külföldivel nézetnénk egy negyvennyolcas szabadságharcot és az azt követő eseményeket felölelő filmet, de úgy, hogy az nem a harcokra  és a magyar hősökre, majd a forradalmat követő megtorlásokra koncentrál, hanem arra, hogy a Habsburgok palotájában, a családi körben mi zajlik eközben. Ez talán még nekünk magyaroknak sem hangzik túl izgalmasnak...

A film címét adó párduc a szicíliai főnemesség allegóriája, mellyel szemben a lázadók hiénái állnak... avagy a párduc lehet maga Salina hercege is... teljesen mindegy.

"Az oroszlánok és a párducok átengedni kénytelenek a helyüket a sakáloknak és a hiénáknak"

Ezt a filmet a "három herceg filmjének" is szokás nevezni, hiszen egyrészt Salina hercegéről szól, másrészt a regény írója Giuseppe Tomasi di Lampedusa is herceg volt, harmadrészt a rendező Visconti is az volt, még ha erősen szimpatizált is időnként az olasz kommunistákkal...

Ha már szóba kerültek a párducok, érdemes megnézni, hogy országonként milyen macskaféle volt a film címe:

Eredetileg "il gattopardo", mely olaszul igazából ocelotot, más néven párducmacskát jelent. Ez a párducnál jóval kisebb, amolyan vadmacska méretű macskaféle. Francia mozikban "La Guépard" címen futott, mely gepárdot jelent. Amerikában "Leopard" néven futott, nálunk pedig "A Párduc" címet kapta....

Cardinale és Lancester mindenesetre egy gyönyörű gepárddal pózol a tengerparton valamilyen promo eseményen. Itt szögezem le, hogy a filmben nem szerepel egyik macskaféle sem.

• 
• 
• 

Az olasz megújhodási folyamat hátterében zajló összefüggések apró rezdüléseire - hozzám hasonlóan - kevéssé fogékony nézőnek nem marad más, mint az audiovizuális élmények élvezete.

A fület Nino Rota gyönyörű zenéje kényezteti, a szemet pedig gyakorlatilag a film minden pillanata. Hiszen tagadhatatlan, hogy látványban nehéz lett volna túltenni azon, amit Visconti elénk helyez... a díszletek, a jelmezek, a táj... minden pillanatban gyönyörűség ami elénk tárul. Köszönhetően a technicolor és szélesvásznú nyersanyagnak, látvány hiányában egészen biztosan nem szenved ez a film.

A film producere mesélte, hogy 2-3 naponta San Remoból hoztak virágot a forgatás szicíliai helyszínére, mert odalent délen nem kaptak olyan virágot, ami a rendezőnek megfelelt volna.

A már említett (45 perces) báljelenethez gyertyák ezreit használták fel. A fenti képen látható, hogy hány gyertya kellett egy csillárra. Nos, az összes csillár összes gyertyáját ki kellett cserélni óránként, hiszen a forgatáshoz szükséges filmes lámpák olyan meleget produkáltak, hogy attól a gyertyák egy órán belül saját súlyuk alatt meghajlottak. A báljelenet előkészítése egyébként két hónapig, leforgatása pedig 3 hétig tartott. A film teljes forgatása pedig közel 6 hónapig. 

A bevétel messze nem kompenzálta a csillagászati költségeket. Olaszországban szerették a filmet, de mégsem volt akkora siker, hogy az önmagában kiváltotta volna a tengerentúli langyos fogadtatás miatti bevétel-elmaradást. 

• 
• 
• 

 

Olaszország (Cineriz, Francinex), 145 perc, ff., olasz

Rendező: Federico Fellini

Producer: Angelo Rizzoli

Amikor Fellinit kérték, hogy adjon valami támpontot, azzal kapcsolatban, hogy miről is szól ez a film, egy nagyon találó hasonlattal rukkolt elő: Argus, azaz Argosz - a százszemű óriás pásztor a görög mitológiában - alvás közben százból ötven szemét lezárta, ötvenet viszont nyitva hagyott, hogy tudjon figyelni a jószágokra. Mi mindent láthatott egyszerre álmában és a valóságban? 

Ennél jobb összefoglalóját nem is lehetne adni a filmnek. Valóságos képek keverednek álomszerű, szürreális jelenetekkel, és ezzel egy olyan varázslatos alkotás jön létre, mely legjobban talán az alvás és ébredés közötti állapothoz hasonlítható, amikor tudatunk már látszólag átvette az irányítást, de tudatalattink még belepiszkál a rendszerbe.

• 
• 
• 

Ahogy az alábbi kép csapóján is látszik, a film munkacíme FELLINI n. 8 1/2 volt, ami ebben a formátumban a végső változatnál is egyértelműbben jelzi, hogy Fellini nyolc és feledik filmjéről van szó.

De hogy is jön ki pontosan ez a 8 és fél?

1/2. film: A varieté fényei 1950 Alberto Lattuadával közösen, tehát "félfilm"

1 és 1/2. film: A fehér sejk 1951 - ez Fellini első önálló filmje

2 és 1/2. film: A bikaborjak 1953

3. film: Szerelem a városban egyik epizódja 1953, tehát ez is "félfilm"

4. film: Országúton 1954

5. film Szélhámosok 1955

6. film: Cabiria Éjszakái 1957

7. film: Az Édes élet 1960

7 1/2. film: Bocaccio '70 egyik epizódja, tehát ez a harmadik "félfilm".

és végül a 8 és 1/2. film: 8 1/2 1963

A Filmvilág magazinban még 1963 elején is az olvasható, hogy Fellini legújabb filmjének még mindig nincsen címe, ezért ideiglenesen 8 és fél néven emlegetik... nos ez végül így is maradt.

A film középpontjában Guido, a filmrendező áll, akit Fellini kedvenc férfiszínésze, Marcello Mastroianni alakít. Kézenfekvő feltételezés, hogy Guido tulajdonképpen Fellini megszemélyesítője, de Fellinit én megtalálni vélem egy másik szereplőben is, az okoskodó Carini nevű filmkritikusban (Jean Rougeul, az alábbi képen), aki csak mondja, mondja a magáét:

A két alak (rendező és kritikus) akár Fellini belső vívódását is ábrázolhatja...

Bár az Édes Élet is tartalmazott helyenként szürrealizmus felé mutató apró lépéseket, a 8 1/2 az egyértelmű fordulópont Fellini életművében. Ezután kezdődik majd Fellini második - nekem felettébb izgalmasnak tűnő - korszaka.

Egyrészt ez egy összegző jellegű önvallomás, (holott Fellini még csak 43 éves), másrészt utólag visszanézve egyértelmű előrejelzője az előbb említett második nagy korszakának. 

A Como-i tó melletti Cadenabbia nevű fürdőhelyen indítunk, ahol a rendező valamilyen rehabilitációs kezelésen vesz részt. Mint kiderül, egy film elkészítésén kellene dolgoznia, de valahogy elfelejtette, hogy mit is akarna csinálni...  Nemsokára világossá válik, hogy a film, amit látunk, tulajdonképpen az a film, amit a rendező el fog készíteni! (hoppá!, mondtam, hogy szürreális!) A film vége felé Guido a gyönyörű Claudia Cardinale-val beszélgetve vázolja a készülő film egyik jelenetének tervét, mi pedig tudjuk, hogy amit felvázol, azt mi már láttuk elkészülve, hisz ennek a filmnek az elején volt ez a jelenet.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Nem mindig egyértelmű, hogy mikor állunk a valóság talaján, és mikor lépünk át az álomvilágba... de nem is igazán érdekes. Szerintem akkor jár legjobban a néző, ha nem akar mindent "megfejteni", csak átadja magát az élménynek, első megtekintéskor úgyis csak a felszínt fogjuk kapargatni. Állítólag sokadik megnézéskor is felfedezhetőek benne érdekes részletek. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az egyik jelenetben - mint valami háremben, - megjelenik a rendező életének összes adigi szerelme. 

• 
• 
• 
• 

De a legizgalmasabb vizuális élmény mindenképpen a semmiben gigantikusan magasodó űrhajó kilövő állomás volt, ami annyira nem illik ebbe a filmbe, hogy szinte attól válik tökéletesen a részévé.

• 
• 
• 

Fellini viszonylag korán összebarátkozott Nino Rotával (a filmtörténelem egyik legjobb zeneszerzőjével) akinek zsenialitása megmutatkozik többek között az utolsó jelenetnél is, ahol a film szereplői felvonulnak a gigantikus monstrum szomszédságában. Meg sem kísérlem leírni a jelenet hangulatát, hiszen a zene annyira szerves része, hogy annak hallgatása nélkül fogalmunk sem lehet annak atmoszférájáról. 

Már ott tartottam, hogy elhelyezem itt egy kis videoablakban ezt az zárójelenetet, de rá kellett jönnöm, hogy nagy hiba lenne, hiszen análkül, hogy látnánk az egész filmet, töredékét sem adja a nézőnek, mint ha valaki a film végén látja. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Nem tudok túlzott lelkesedés nélkül írni erről a jelenetről. Nyilván a zseniális zeneszerzőnek ugyanannyi köze van a parádés végeredményhez, mint a rendezőnek. 

Úgy döntöttem, hogy berakom a zenét, de magát a jelenetet nem. Biztos vagyok benne, hogy sokaknak ismerős ez az alkotás, mely tökéletesen idézi a cirkusz - önmagában is többnyire - szürreális világát. La Passerella d'Addio a mű címe. Elképesztő, hogy Nino Rota hogy fokozza az ismétlődően visszatérő motívumot körről körre. Mintha mindig lenne egy aduja amivel felül tudja ütni az előzőt. 

Sokan Fellini pályafutása csúcsának tartják ezt a filmet. Hát... majd meglátjuk... Szerintem lesz még itt bőven látnivaló....

Jancsó jutott eszembe erről a filmről (is)... Egy interjúban a riporter szóba hozta egy régi filmjét, mire Jancsó szerényen félbeszakította: "Ugyan... ki néz ma már ilyen filmeket..." nekem a 8 1/2-el kapcsolatban az a kérdésem, hogy ki csinál ma már ilyen filmeket...? 

Külön öröm, hogy a lista négyszázadik filmje egy ilyen egészen remek alkotás!

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
•