Olaszország (Nepi, Sofitedip, Silver Films), 122 perc, ff., olasz

Rendező: Michelangelo Antonioni

Producer: Emanuele Cassuto

Antonioni elidegenedésről szóló trilógiájának második darabja ez a film (az első a Kaland volt). És az elidegenedés itt kettős értelemben is értelmezhető. Egyrészt a film központi szereplőiként ábrázolt házaspár tagjai között, másrészt úgy általában a hatvanas évek jómódú polgárságának egymástól való elidegenedéseként. Érzékletesen ábrázolja ezen gazdagok unalmát és sivár érzelemvilágát.

Volt aki úgy írt erről az alkotásról, mint egy "unalmas film az unalmas gazdagokról"... Antonioni itt valóban nagy teljesítményre kapcsolta a lassúságot (már, ha ennek van így értelme). 

Érdekes, hogy nálunk az 1963-as bemutatója ennek a filmnek azonnal a Filmmúzeumban volt, ami papíron jogosnak tűnik, hiszen akkor már több, mint két éve volt a film olaszországi bemutatója.

Először azt akartam írni, hogy a szerelem elmúlásának pillanata van a film középpontjában, ám hamar rájöttem, hogy nem pontos ez a megfogalmazás, hiszen a szerelem legtöbb esetben nyilván nem egy pillanat alatt múlik el, viszont egy emlékezetes és ledorongoló pillanat lehet, amikor erre az elmúlásra az egyik (vagy akár mindkét) fél hirtelen rájön. 

Giovanni Pontano egy kiégett író (Marcello Mastroianni), felesége Lidia (Jeanne Moreau) pedig egy gazdag nő, aki eddig anyagilag támogatta az éppen befutó, de máris kiégettnek tűnő művész férjét.

• 
• 
• 

A házaspárral egy haldokló közös barátjuk kórházi ágyánál találkozunk az első jelenetben. Itt a film elején és majd az utolsó jelenetben látjuk hosszabb ideig együtt a házaspárt, a film többi részében szinte alig lesznek majd együtt. Még azokban a pillanatokban is, amikor egy helyen tartózkodnak (például a film második felét kitöltő grandiózus estélyen) tulajdonképpen nincsenek együtt, csak egy-egy pillanatra sodorja őket egymás mellé a sors.

De térjünk vissza az első jelenethez... Lidia nem bírja nézni barátjuk haldoklását, inkább magára hagyja férjét, és lent várja őt a kórház bejáratánál. Ennek következtében tanúi lehetünk a férj első (filmbéli) megkísértésének: egy láthatóan elmebeteg nő ráveti magát a férfira, ő pedig nem tiltakozik, s végül csak a betegszobába betérő nővérek közbelépése miatt nem lesz közötük szexuális aktus... nem a férfin múlott...

Hogy még tetézze is a dolgot a férfi, ahogy beülnek az autóba, és elindulnak hazafelé, azonnal beszámol kalandjáról feleségének, aki meglepő módon nem látszik összetörtnek. Ha valamit, akkor inkább talán undort érez férje iránt.

Innét nyomon követjük a pár elkövetkező - hozzávetőlegesen - 24 óráját, felváltva hol a nőt, hol a férfit követve.

A film első felében a nő magányosan rója Milano külső - lepusztult - kerületeit. Úgy tűnik, mintha régi emlékek helyeit felkeresve próbálna belekapaszkodni valamibe, mintha azokat előásva reményei szerint talán az elmúlt érzelmeket is újra megtalálhatná...

A középrésznél kicsit látjuk a házaspárt otthon, illetve egy bár erotikus előadását nézve. Bár fizikailag együtt vannak, gondolataik láthatóan nem találkoznak.

• 
• 
• 
• 

Végül a már említett pazar kerti partin láthatjuk, hogy a kórházi megcsalás nem pillanatnyi eltévelyedés volt. A gazdag villában rendezett eseményen a házaspár tagjai továbbra is külön utakon járnak. Giovanni megint nem hagy ki egy lehetőséget sem, minden egyedülálló nőnek udvarol. Nem hagyja ki azt az alkalmat sem, amikor a vendéglátó lányával (Monica Vitti) kerülhet közelebbi kapcsolatba.

• 
• 
• 
• 
• 

Bár ez a többször említett pazar kerti parti hivatott t9bbek között ábrázolni az uralkodó osztály züllését és leépülését... töredelmesen bevallom, hogy olyan remek hangulat áradt belőle, hogy irigykedve néztem, bárcsak én is ott lehetnék közöttük...

A film utolsó jelenetében, a parti utáni reggelen, amikor a vendégek nagy része már hazament, a villa kertjében újra kettesben van férj és feleség... Ekkor döbbennek végérvényesen rá, hogy itt valami feltehetően visszavonhatatlanul elmúlt... A férj utolsó kétségbeesett kísérletének végkifejletét már a nézőre bízza a rendező, szinte lebegve eltávolodik a kamera, diszkréten elfordul, a tájat pásztázva...Már 1958-ban megírta Antonioni a film alapját képező novellát (Baldoria - Mulatság címmel), mely saját élményén alapult, melyet egy különleges hangulatú estélyen élt át. 

Eleinte egy csúnya nő állt a történet középpontjában, ezt a szerepet Massinának szánta. Akkoriban sokat beszélgetett erről Fellinivel és Massinával is. Aztán valahogy félretették a dolgot, és legközelebb a A Kaland elkészülte után került elő a téma. Ekkor azonban már a nőközpontú film helyett egy házaspár közel egyenrangú  fontosságú tagjai lettek a főszereplők. 

Mastroianni egyébként először dolgozott itt együtt Antonionival, és érdekes módon 1995-ig a közös munka nem is folytatódott.

Talán nem csak Mastroianni szereplése mondatja velem, hogy ez a film sokszor emlékeztetett az Az Édes Életre. A felső tízezer tagjai között kialakult, tartalmukat vesztett kapcsolatok ábrázolása Fellini mellet Antonionit is komolyan foglalkoztatta. A háború utáni tizenöt év fellendülése úgy látszik, hasonló negatív következményekkel járt, mint mondjuk amit a mi rendszerváltásunk nyomán létrejövő változások okoztak.

Olaszország (Galatea Film, Jolly Film), 87 perc, ff., olasz

Rendező: Mario Bava

Producer: Massimo de Rita

Mussolini idejében, a harmincas évektől kezdve Olaszországban tilos volt horror filmet készíteni vagy bemutatni (a meztelenség is tiltott volt), így ez a műfaj kifejezetten újdonság volt az olaszok számára. 

Ez a film viszont egy vérbeli exploitation, egy kegyetlen jeleneteket is tartalmazó horror. 

Itt álljunk meg egy percre! Mit is nevezünk exploitation (sajnos nincs jó magyar szó rá) filmnek? -  a wikipédián nagyon jól összefoglalják, ezért szó szerint idézem:

...olyan filmes produkciók, amelyek eleve, a szerzői szándék szerint is pőrén a pénzszerzésről szólnak, és a lehető legnagyobb mértékben kiaknázzák a közönség alantasabb (szex, erőszak stb.) igényeit - más babérokra pedig többnyire nem is pályáznak. Jellemzően olcsón készülnek, olcsó színészekkel, sok erőszakkal, vérrel, szexszel és kaszabolással, stb., és művészfilm-fesztiválokra általában nem nevezik be őket...

Nos ez a film szinte mindenben megfelel a fenti követelményeknek. Nincsen értékelhető színészi játék, a történetet jóindulattal sem tudtam komolyan venni... Itt jegyzem meg, hogy a sztori alapja egy Vij című Gogol kisregény, mely egy orosz népi legendát dolgoz fel... hát Istenem... akkor sem tudtam ráhangolódni...

Valamikor az 1600-as években indítunk egy moldáviai erdőben: Asa hercegnőt és Javutics herceget boszorkányság vádjával halálra ítélik. Haláluk előtt kegyetlen kínzásoknak vetik alá őket. A legkevesebb, hogy izzó vassal jelet égetnek a hölgy hátára (a fenti képen épp ez a jelenet látható), utána viszont egy vasálarcot szögelnek (!!!) az arcára. Nem elírás, ahogy a poszteren (és az alábbi képen is) látszik, az álarcból szögek állnak ki az arc felé, és így kalapálják rá azt az arcra. Ez a jelenet talán önmagában is megmagyarázza az exploitation - mint műfaj - jelentését. A történet szempontjából ugyanis nem igazán van jelentősége, elsősorban a borzongás kiváltását szolgálja. Lehet, hogy hiányos a műveltségem, de én még sosem hallottam, hogy ilyen maszkok léteztek volna. Ránézésre is inkább tűnik japán szamuráj-maszknak, mint valami kelet-európai alkotásnak...

Mielőtt kivégeznék a boszorkánynak kiáltott Asa hercegnőt, az megátkozza saját családjának leszármazottait. (Már itt kicsit biceg számomra a történet... ennek vajon mi értelme?!)

Ugrunk kétszáz évet az időben. Az 1800-as években egy tudós és annak segédje Moldáviában utazva véletlenül az út mellett felfedezi egy földalatti sírkamrában a maszkkal leszögezett arcú halott hercegnőt. Leveszik róla az álarcot, és ezzel végzetes folyamatot indítanak útjára. A tudós és segédje pont annak a Katja hercegnőnek az édesapjánál szállnak meg, aki pontosan ugyanúgy néz ki, mint Asa... (ugyanaz a Barbara Steele játssza) rögtön tudhatjuk tehát, hogy ők lesznek a hercegnő átkának elszenvedői. 

Nem megyek bele a részletekbe, könnyen kitalálható, hogy mindkét halott felkel, és elkezdik levadászni a szerencsétlen leszármazottakat, akik így maguk is ilyen élőhalott jellegű vámpírszerű lények lesznek. Előjön a vámpírtörténetekben megszokott kizárólagos éjszakai ébrenlét, a kereszt, mint a vámpírok ellenszere, a vámpírosra növesztett szemfogakat viszont ennél a filmnél el lehet felejteni...

Első ránézésre szinte "kísértetiesen" a 30-as és 40-es években készült Universal Studio által készített horrorfilmekre emlékeztet az egész. (ld. Frankenstein, Dracula, stb.) Ugyanolyan hátborzongató díszlet, ugyanolyan rém-mese szerű történet, az egyetlen komoly különbség, hogy ez a film tele volt tűzdelve igen erőszakos, már-már öncélúan brutális jelenetekkel. A vámpírok végleges megsemmisítése például ebben a filmben úgy hajtandó végre, hogy egy hosszú szúrós tárggyal keresztül kell döfni a bal szemet. Igen... ezt a módszert illusztrálja is a professzor úr...

Így néz ki Barbara Steele, amikor felkel kétszáz éves álmából, megszabadulván a szöges maszktól...

Barbara Steele egyébként az angliai Rank Charm School nevű iskolát végezte el, ahol jó kiállású, szép fiatalokból próbáltak sztárokat faragni, több kevesebb sikerrel. Steele az iskola elvégzése után sem kapott komolyabb szerepet Angliában, valahogy Olaszországba keveredett, és itt talált rá Mario Bava rendező.

Semmiképpen nem színészi kvalitásai tették alkalmassá erre a szerepre, hanem különleges arcberendezése, melyet sokan tartanak egyszerre igen szépnek és félelmetesnek. 

• 
• 
• 
• 
• 

Mindenesetre ebben a filmben akkora sikere volt, hogy állandó, visszatérő főszereplője lett a 60-as és 70-es évek olasz exploitation filmjeinek. 

Ez a film volt Mario Bava első rendezése (ő eredetileg operatőr volt), Barbara Steele-nek pedig első főszerepe. Talán ennek a tapasztalatlanságnak is volt köszönhető, hogy ketten állítólag nemigen jöttek ki egymással a forgatás alatt. Steele nem ismerte a pontos forgatókönyvet, attól félt, hogy a rendező majd le akarja vetkőztetni valamelyik jelenetben, nem tetszett neki a paróka sem, amit ráadtak (nekem sem), egyszóval napi szinten ment a cirkusz, sokszor nem is volt hajlandó megjelenni a felvételhez...

Bavának operatőrként jó érzéke volt a hangulat képi megteremtéséhez. Tulajdonképpen ez az egy dolog ebben a filmben, amiről elismerően tudok szólni. Remekül teremt hangulatot a fénnyel, a különleges, titkos folyosókat félhomályos kazamatákat ábrázoló díszlettel.... 

Érdekes módon nem Olaszországban lett igazán sikeres ez a film. Az olasz jegybevétel nagyjából arra volt jó, hogy nullszaldósra hozza a költségeket. Meglepő módon a film akkor lett igazán sikeres, amikor az AIP nevű amerikai forgalmazó megvette a jogokat. Kicsit átpofozták, másik zenét tettek alá, újraszinkronizálták, mert bár Bava-ék megcsinálták az angol szinkront, az szinte érthetetlen volt, mivel a legtöbb olasz színész nem beszélt jól angolul...

Amerikában új címet is kapott a film Black Sunday (Fekete Vasárnap), ami kicsit eltávolodik a tartalomtól... Egyébként ez egy tipikusan exploitation mozis fogás... mindent szabad, ha az a jegybevételeket növeli... Vasárnapról szó sincs a filmben, de biztos valakinek tetszett ez a misztikusan hangzó cím: Fekete Vasárnap. Egyáltalán nem volt ritka, hogy olyasmi legyen egy exploitation film plakátján, ami nincs is a filmben... Az alábbi plakát például két olyan sikító nőt ábrázol, akik még csak nem is hasonlítanak senkire a filmből... koponyára sem emlékszem egyik jelenetből sem...

De nézzük például az osztrák/német filmcímet: Die Stunde, wenn Drakula kommt - Az óra, amikor eljött Drakula ... nyilván mondanom sem kell, hogy Drakulának a neve sem hangzik el a filmben...

Angliában egyébként 1968-ig be sem engedik mutatni ezt a filmet a sok brutális jelenet miatt...

Azt hiszem, hogy ez is egyike azoknak az alkotásoknak, amiket ha gyerekkoromban láttam volna, amikor még sokkal érzékenyebb voltam az ilyen rettenetes képsorokra, - no meg amikor még ez a látványvilág nem volt ennyire elavult - valószínűleg én is sokkal jobb filmnek tartanám ezt a B-filmes horrort, és most nem nézném le ennyire...

Zárásul jegyzem meg, hogy egyébként semmi bajom az exploitationnel! Kíváncsian várom, hogy hány érettebb, jobban kidolgozott példányával fogunk találkozni az 1001 film végignézése során. 

Olaszország (Cino del Luca), 143 perc, ff., olasz

Rendező: Michelangelo Antonioni

Producer: Amato Pennasilico

Antonioni a neorealistákkal kezdte. Volt Rossellini asszisztense, írt forgatókönyveket is - többek között Fellini számára -,  majd saját filmeket kezdett el forgatni, eleinte maga is neorealista stílusban.

Legjelentősebb filmjei azonban életművének középső - a neorealizmustól  már eltávolodott - időszakában keletkeztek. Érdekes módon ennek a korszaknak ez az első filmje - A Kaland - az, amit legfontosabb alkotásaként tartanak számon a legtöbben.

Bemutatásakor ez a hatalmas siker még nem volt ilyen egyértelmű. Az 1960-as Cannes-i filmfesztiválon az első vetítésen nevetgélés, huhogás, rosszindulatú bekiabálások fogadták a filmet, melyek miatt a forgatás közben a rendező és a főszereplő Monica Vitti el is hagyták a termet. Aztán jön a nagy fordulat: a második vetítésen már normális közönség vesz részt, hatalmas lelkesedés fogadja a filmet, ami végül el is nyeri a zsűri különdíját.

Három pár a római felső tízezerből tengeri kalandra indul egy jachttal és annak legénységével egy Szicíliától kb 45 km-re fekvő parányi kis lakatlan szigetre, melynek a neve Lisca Bianca. Gyakorlatilag egy hatalmas szikla az egész. 

Számunkra az egyik pár érdekes a háromból: Anna (Lea Massari) és vőlegénye, Sandro (Gabrielle Ferzetti). Az első pillanatokban kiderül, hogy kapcsolatukkal valami nincs teljesen rendben. Legalábbis Anna felettébb bizonytalannak tűnik kettejük jövőjével kapcsolatban. Ez nem akadályozza meg abban, hogy egy hónapos szünet utáni találkozásuk első percében (még a szárazföldön) egy hatalmas szeretkezést kezdeményezzen.

Hogy a hajón ne legyen egyedül párjával, Anna (előtérben) elhozza legjobb barátnőjét is, Claudiát (háttérben - Monica Vitti).

Ezzel kapcsolatban nem állom meg, hogy ne idézzem Bán Róbert korabeli Filmvilág-ban megjelent cikkét, melyben beszámolt arról a bizonyos botrányba fulladt vetítésről, ahol maga is ott volt:

"... (Anna) magával viszi szegényebb, csúnyácska barátnőjét, Claudiát"

Na... itt álljunk meg egy szóra... Ő lenne a csúnyácska barátnő...

Azt hiszem sok férfi szeretne magának ilyen csúnyácska barátnőt... ha a többi újságírónak is ilyen esztétikai érzéke volt azon a bizonyos Cannes-i bemutatón, akkor egy cseppet sem csodálkozom, hogy azon a napon megbukott ez a film. Monica Vitti - a csúnyácska barátnő ... hm... hm... gyorsan túlteszem magam ezen a suta véleményen, és a kép alatt folytatom....

A szigetre vezető hajóúton, és magán a szigeten eltöltött idő alatt is érződik, hogy a párok tagjai között messze nincs harmónia, a gondtalan gazdagság nem jelent egyszersmind gondtalan boldogságot is. Sandro és Anna között sincs egyetértés tervezett házasságukkal kapcsolatban. A férfi esküvőt akar, a lány viszont fél a közös jövőtől. Már-már veszekedéssé fajul a vita.

Nem tudjuk, hogy ezután mi történik, csak azt látjuk, hogy a férfi egyedül tér vissza a többiekhez, és csodálkozik, hogy a lány nincs velük. Sehol nem találják... és ettől fogva a film nagy része azzal telik, hogy az eltűnt lányt keresi mindenki. A rendőrség, és a társaság tagjai is több kevesebb lelkesedéssel...

Hogy mi lesz az eltűnt lány sorsa, azt leginkább azért nem mondom el, mert egészen biztosan befolyásolja a nézőt, ha tudja mi vár rá a film végén... (bár őszintén szólva, olyan túl nagy jelentősége nincsen, azért senkitől nem akarom elvenni az esélyt, hogy azzal a tudatlansággal lássa ezt a filmet, mint ama első Cannes-i közönség) annyi biztos, hogy Antonioni mer pimasz lenni... és ez váltotta ki a legnagyobb felháborodást azon a bizonyos bemutatón.

A nyomozás folyik, mi leginkább Sandro és Claudia útját követjük, ahogy partra szállnak Szicíliában, és ott követik azt a néhány nyomot amit itt-ott fellelnek a lánnyal kapcsolatban. Viszont ahogy múlik az idő, a nő és a férfi egyre jobban egymásba gabalyodik, már abban sem olyan biztosak, hogy szeretnék, ha Anna előkerülne...

A film címe Avventura - azaz kaland - mint ahogy a magyarban is, nem csak a kalandos hajóútra utal, hanem jelenthet flörtöt, kis szerelmi kalandot is. Vajon a férfi és a nő kapcsolata is ilyen kis kaland lesz, vagy valami komolyabb?

M történne, ha hirtelen felbukkanna az eltűnt nő? Vagy mondjuk egy harmadik nő?

Sokan kritizálták Antonionit a lassan csordogáló történetvezetése miatt. Tény, hogy a közel két és fél órás hossz nem tűnik rövidnek, és olyan túl sok minden nem is történik benne. Én azonban egy percig nem unatkoztam.

Egy dologban volt kis hiányérzetem csak: ezúttal nagyon hiányoztak számomra a színek! Olyan gyönyörű helyszíneken voltunk - többnyire kopott dél-olasz utcákon, de mondhatnám a szigetet, a tengert, vagy bármelyik belső teret is, hogy szinte fájt a színek hiánya. 

Antonioni persze örült, hogy egyáltalán fekete-fehér nyersanyagra le tudta forgatni a filmet. Nem sokkal a forgatás megkezdése után csődbe ment a filmet finanszírozó cég. A rendezőnek nem volt könnyű rábeszélni a népes stábot, hogy ingyen dolgozzon addig, amíg sikerül újabb befektetőt találni. Végül hosszú idő után egy Cino del Duca nevű kiadó magára vállalta a költségeket. 

Nem a finanszírozás okozta azonban az egyetlen nehézséget a film körül. A sziget, ahol a film egyik első részét forgattak, - mint kiderült - tele volt patkányokkal, szúnyogokkal, és egyáltalán nem volt rajta áram. Az időjárás is szörnyű volt a nyílt tengeren. Feltehetően a hideg vízbe való ugrálás miatt az Annát alakító Lea Massari infarktust kapott, és hetekig kómában volt. Ezzel kapcsolatban a legszebb, hogy Massari ma is él, 86 éves!

Fellini után Antonioni is megmutatta, hogy a hatvanas években bizony érdemes lesz odafigyelni az olasz filmművészetre!

• 
• 
• 

Olaszország (Pathé - Riama), 167 perc, ff., olasz

Rendező: Federico Fellini

Producer: Giuseppe Amato, Franco Magli, Angelo Rizzoli

Már a film első perceinél éreztem, hogy most jön az a Fellini, akiért rajongani fogok. Az Országúton és a Cabiria Éjszakái  is jó filmek voltak, de nem olyanok, amik engem kifejezetten lehengereltek volna. Ezzel a filmmel viszont egy olyan újszerű - megkockáztatom... figyelem! - mai szemmel is modernnek ható filmet készített, amivel Fellini a kedvenceim közé emelte magát. Sejtésem szerint a későbbi filmek megtekintése során ez még fokozódni is fog.

Ez Fellini hetedik filmje, és annyira más, mint a többi, hogy ha elkezdeném a benne szereplő történetet leírni, akkor nem, hogy nem segítenék, de csak zavart okoznék. 

Tíz kis epizód van összefűzve közel három órában. Ezeket az epizódokat Marcello (Marcello Mastroianni) karaktere köti össze. Maguknak az egyes epizódoknak a története Fellini szerint is szinte annyira esetleges, hogy akár lehettek volna nyugodtan más történetek is, fel is lehetett volna cserélni a sorrendjüket, semmit sem változott volna a film. Az említett közel három óra is lehetett volna tulajdonképpen kétszer ennyi is, de akár fele ennyi is elég lehetett volna.... Fellinit a stílus érdekelte ezúttal első sorban, ami ebben a filmben sokkal fontosabb a tartalomnál.

Ez a szökőkutas kép, melyen Anita Eckberg fürdőzik, talán a film leghíresebb képe, a korabeli Filmvilágban is írtak olyasmit, hogy Fellini legújabb filmje Mastroianni és Anita Eckberg főszereplésével készül, holott Eckberg szerepe a tízből egy-két epizódra korlátozódik, a mellékszereplők között is sokan vannak nála fontosabbak... Mellékesen jegyzem meg itt, hogy milyen furcsa és szinte misztikus érzés a korabeli filmes magazinban olvasni egy beszámolót egy újságírótól, aki meglátogatta a római Cinecittá stúdiót, és egy olyan film forgatásáról ír, ami azóta klasszikussá vált.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Nem a film története a lényeg tehát, hanem a hangulat, amit felvillant. És ez a hangulat engem az első perceiben megfogott. Az 1960-as olasz felső tízezer romlott, lezüllött, ostobán unatkozó, ám folyton izgalmat hajszoló életét mutatja be. Tökéletesen.

• 
• 
• 

Miért érzem tökéletesnek az olasz arisztokráciáról festett képet? Mert azonnal éreztem, hogy ezt már láttam valahol a saját szememmel. Nem kellett sokáig gondolkoznom, hogy rájöjjek: ez a céltalan és sokszor gusztustalan nagyzolás, mindenkin átgázolás nálunk a kilencvenes években pont úgy zajlott, mint ahogy Fellini itt bemutatja. Néhány párbeszédet mintha szó szerint hallottam volna a rendszerváltás után, olyanok szájából, akik a hirtelen jött vadkapitalizmusban hirtelen olyan tempóban gazdagodtak meg, hogy temérdek pénzükkel próbálták boldogságukat megvásárolni. Nem értették, hogy ha arany hitelkártyájukkal formázzák kokain-csíkjukat, melyet az őket körülvevő luxus-hölgyek társaságában fogyasztottak, vajon miért nem érzik boldognak magukat? Ez a film valamennyire megválaszolja ezt a kérdést...

Ezek szerint mi nagyjából harminc évvel vagyunk lemaradva az olaszoktól, ami náluk végbe ment a háború utáni első fellendüléskor, az nálunk a rendszerváltás után ment végbe.

Sajnos nem vihetlek a lakásomra - mondja Marcello egy fiatal hölgynek - ott van a bolond menyasszonyom, nem értené meg... 

És, hogy rátegyenek egy lapáttal, a hölgy őszinte naivitással vissza is kérdez: Nem értené meg???

Hát igen, melyik bolond menyasszony értené meg, ha vőlegénye egy idegen hölggyel állítana be otthon... 

Olaszországban a lesifotósok is megjelentek már a hatvanas években, de azt most tudtam csak meg, hogy azért hívják Paparazziknak ezeket a levakarhatatlan sajtómunkásokat, mert ebben a filmben Paparazzo volt a neve egyik képviselőjüknek.

Nino Rota láthatóan igen népszerű volt már ekkoriban is, hiszen a lista előző filmjének (Rocco és Fivérei) is ő volt a zeneszerzője. Fellini ezúttal egy pompás, de lerongyolódott karaván képét kérte tőle zenével ábrázolni. Vagy még inkább: egy erre-arra dülöngélő pazar és nyomorúságos gályát, fényes hajótörést sugalmazó zenét kért. Selymek, brokátok, ékszerek, kristályok romlását, alámerülését.

Talán az utolsó epizódok, az orgia, és az azt követő tengerparti hajnal helye a leginkább stabil a filmben. Olyan tökéletes lezárást biztosítanak, aminél jobbat nehéz elképzelni ehhez a filmhez.Amikor Marcello meglátja az angyalszerűen romlatlan fiatal lányt, ahogy integet neki egy kis öböl túlpartjáról, még felcsillan a remény, de mivel a lány hangja már nem éri el, hátat fordít neki, és csatlakozik a másnaposok csapatához...

Olaszország (Les Films Marceau, Titanus), 170 perc, ff., olasz

Rendező: Luchiano Visconti

Producer: Goffredo Lombardo

Az olasz neorealizmus gyökereit Visconti 1943-as Megszállottság című filmjénél szokás keresgélni. Az említett stílus nagyjából az ötvenes évekre le is csengett. (Lesz majd még úgynevezett rózsaszín neorealizmus a hatvanas években, de az valami egészen más tészta lesz)

A Rocco és Fivérei Visconti munkásságának már egy átmeneti korszakából való. Átmenet a korai neorealista és a késői, érett (de kevésbé sikeres) korszakai között.

A realista ábrázolásmód ebben a filmben nagyon is jelen van. Több botrányos bemutató is köszönhető volt annak, hogy van 2-3 olyan jelenet a filmben, melyet erőteljesen meg kellett vágni (cenzúra), és így is erős felháborodást keltett bizonyos nézőkben. Sőt, már maga a forgatás is problémás volt, hiszen több helyen is visszavonták a produkció forgatási engedélyét, amikor kiderült, hogy  milyen jelenet felvétele van készülőben. 

Ha azt olvassuk, hogy egy nő megerőszakolása és egy későbbi jelenetben annak meggyilkolása váltotta ki ezeket a reakciókat, akkor azt gondolhatjuk, hogy itt valami brutálisan véres, nehezen nézhető jelenetről van szó. Ne feledjük azonban, hogy még csak 1960-ban vagyunk. Ami néhány év múlva teljesen megszokottá válik egy európai művészfilmben (mondjuk meztelenség) az ekkoriban még gyakorlatilag nem létezett. Itt sem fordul elő. 

Az erőszakot tehát nem tolja úgy az arcunkba a film, hogy az a huszonegyedik században különösen megbotránkoztató lenne. Akkoriban bizony már az is megbotránkoztató lehetett, ha ilyen cselekmény (mint a nemi erőszak) megtörténhetett a vásznon. Nem kellett hozzá látni is a részleteket.

Egy olasz család - özvegy édesanya és öt fia - a déli, elmaradottabb, szegényebb országrészből északra, Milánóba költözik. A legidősebb fiú (Vincenzo) egyébként is itt talált magának párt, a szépséges Ginetta személyében, ám amikor a kiderül, hogy a család is költözik, a lány szülei a kapcsolat ellen mennek, félve attól, hogy a szegény rokonság eltartása is az ő feladatuk lesz majd. Ettől fogva a fiatalok egy jó darabg csak titokban találkozgatnak. (Persze amikor jön a gyerek, akkor már a szülők sem tudnak közéjük állni)

Ginettát a szépségesen szép Claudia Cardinale alakítja, aki ekkoriban még messze nem volt olyan híres, mint a Volt egyszer egy Vadnyugat után. Itt is még csak egy viszonylag jelentéktelen szereppel ékesíti a vásznat a 21 éves színésznő. Cardinale egyébként Tunéziában született, olasz szülők gyermekeként. 1957-ben megválasztották a legszebb tunéziai olasz lánynak. 

• 
• 
• 

A legidősebb fiú (Vincenzo) történetével ismerkedünk tehát meg először. Az első meglepetés akkor ér, amikor egyszer csak egy nagy felirat jelenik meg a vásznon:

Simone

Ő a második legidősebb. Fejezetekre van tehát osztva a film, és életkoruk szerinti sorrendben ismerkedünk meg az öt fiúval. A második legidősebb, Simone fejezete következik tehát. Nem másik történetről van szó, hiszen az egész film tulajdonképpen az egész családról, annak széteséséről szól. 

Minden egyes fiútestvér fejezete inkább egy újabb réteget helyez el, egy kicsit más irányból látunk rá a történetre. Simone (Renato Salvatori) az ökölvívó, a nem túl eszes, a többitől talán leginkább különböző testvér.

Tulajdonképpen ő a család darabokra hullásának legerősebb mozgatórugója. Ő az aki nem bír ellenállni a nagyvárosi csillogásnak, a pénz világának. Ő az, aki beleszeret egy prostituáltba, a nagyszerű (első komoly szerepében tündöklő) Annie Girardot által alakított Nadiába. 

Hogy a lány szerelmét elnyerje. Simone bűnözésből próbál annyi pénzt szerezni, hogy azzal levegye Nadiát a lábáról, ám - mint kiderül, sokadszor a történelem folyamán - pénzzel nem lehet megvenni a szerelmet. Nadia visszaadja az egyik drága ékszert, amit Simone lopott neki. Ám a sors kifürkészhetetlen szeszélyének köszönhetően a sorrendben következő testvért Rocco-t kéri meg, hogy adja vissza az említett zsákmányt annak jogos tulajdonosának. És itt kiderül, hogy amit Simone pénzért sem kapott meg, az Rocco-é lehet ingyen is, a lány ugyanis beleszeret a középső fiúba, és itt kezdődik Rocco fejezete....

Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ami a filmben elérhetetlen volt Simone számára, azt a valóságban megkapta az őt alakító Salvatori. Ugyanis még a forgatás alatt egymásba szerettek ők ketten, és hamarosan össze is házasodtak. 

Érdekes, válogatott társaság jött össze a film szereplőgárdájához. Vannak híresek és elsőfilmesek. Olaszok, franciák, sőt az özvegy dél-olasz édesanya, Rosaria szerepére a görög Katina Paxinou-t szerződtette a rendező.

A Rocco-t játszó Alain Delon francia volt, ezért más külföldi szereplőkhöz hasonlóan hangját olasz szinkronszínész adja az olasz változatban. Ő már (Belmondo-hoz hasonlóan) ahhoz az utolsó francia generációhoz tartozik, akik gyakorlatilag világszerte a nők bálványai voltak, és jelen pillanatban is életben vannak.

Rocconak, a középső testvérnek kitüntetett szerepe van abból a szempontból, hogy tulajdonképpen ő a film címadója... Ő is beleszeret Nadiába, az ő kapcsolatuk azonban tiszta, minden érdektől mentes. A két testvér kapcsolata végzetesen megromlik a nő miatt. Ezzel a család hajója is megkapta a léket, és már csak idő kérdése, hogy az mikor süllyed el...

• 
• 
• 

Természetesen a két legfiatalabb fiú (Ciro és Luca) fejezete is megérkezik a film vége felé, bár az ő jelentőségük kisebb a film szempontjából. 

Delon nyilatkozta valahol, hogy Viscontival dolgozni gyötrően nehéz, de csodálatos és feledhetetlen. 

Ahogy olvasom, tényleg nem lehetett könnyű ember, de hát egy rendezőnek nem is feltétlenül simulékonynak lennie...

Végezetül a film zeneszerződét Nino Rotát szeretném megemlíteni. Állítólag ennek a filmnek köszönhetjük, hogy Coppola ragaszkodott hozzá, hogy a Keresztapához Nino Rota szerezze az azóta klasszikussá és a filmtörténelem legjobbjai között számon tartott filmzenét. 

Olaszország (De Laurentiis, Marceau), 110 perc, ff., olasz

Rendező: Federico Fellini

Producer: Dino de Laurentiis

Sokáig azt hittem, hogy Cabiria egy olyasmi olasz tájegység vagy régió, mint Calabria. Természetesen rosszul gondoltam. hiszen Cabiria egy olasz női név, melyet az 1914-es Cabiria című film kapcsán hozott létre Gabriele D’Annunzio, aki költőként részt vett ama némafilm feliratképeinek megalkotásában.

Cabiria (Giulietta Masina) egy naiv utcalány ebben a filmben. Ezzel a szereppel kapcsolatban Fellini megjegyezte, hogy Cabiria alakját Masina agresszivitásáról, kissé sejtelmes jelleméről, titokzatosságáról mintázta. Sőt Massina (aki Fellini szerelme és felesége volt) inspirálója is volt a filmnek.

• 
• 
• 
• 
• 

Fellini bevallotta azt is, hogy rendszerint nem színészt keresett egy adott szerepre, hanem a szerepet alakította a színész jelleméhez. Cabiria őszinte, szemtelen, mégis sérülékeny figurája tehát alapvetően Masina hatására jött létre. Ezt az - inkább - szerencsétlen figurát sokan Chaplin-féle csavargó figura női megtestesüléseként értékelik.

Ez a karakter, bár valóban többnyire szánalmat ébresztő, viccesnek soha nem mondható - ellentétben Chaplin figurájával, ahol a szánalom és a viccesség nagyon jól megfér egymással.

Masina valahogy nem igazán tud a szívembe férkőzni. Ez a szandálhoz fehér zoknit, ráadásul visszatűrt fehér zoknit hordó (lásd itt fent a poszteren), alacsony növésű utcalány - ha szánalmat tudott is kelteni, - valahogy nem tudtam megszeretni. Szinte semmi nőiességet nem érzek azokban a karakterekben, amiket Masina általában játszik. (Ezzel kapcsolatban nyilván sokan vitába szállnának velem.)

A film első jelenetében Cabiria és szerelme a folyóparton sétálgatnak. Egy váratlan pillanatban a férfi a folyóba löki a nőt, és ugyanezzel a mozdulattal kikapja kezéből táskáját. Magyarul a férfi tőrbe csalta és kirabolta a naiv hölgyet.

És amint látjuk majd a film során, szinte mindenki csak kihasználja. De ha jól megfigyeljük a helyzeteket amikbe Cabiria belekerül, azt is észrevehetjük, hogy azért jórészt magának köszönheti ezeket a kialakult helyzeteket. Naivitására és korlátoltságára jellemző, hogy ő pedig pont abba rúg bele, aki segíteni próbál neki.

Állítólag ez volt Masina kedvenc szerepe. 

A stáblistát olvasgatva feltűnt néhány érdekes név. Például a zenét Nino Rota szerezte, vele először a Keresztapa című film zeneszerzőjeként találkoztam.

Aztán a forgatókönyv elkészítésében közreműködőként többek mellett Pasolini neve is olvasható. Állítólag ő otthonosan mozgott római alvilági körökben (ahol ez a film végül is játszódik) és ő volt felelős azért, hogy hiteles legyen a párbeszédek nyelvi stílusa. 

Ahogy egy korabeli kritikus is megjegyezte, ez a film, mint az olasz neorealista filmek nagy része, nem egy történetet mesél el, hanem egy adott témát jár inkább alaposan körül.

Ekkoriban széles körben vitatott téma volt, hogy Fellini tulajdonképpen neo-realista-e? Volt, aki annak tartotta, volt aki egyenesen a neorealizmus árulójaként tekintett rá. Érdekes izgalommal olvastam a Filmvilág című folyóirat 1958-as számaiban, hogy a hazánkban látogató Zavattini, aki jó néhány neorealista filmnek (Biciklitolvajok, A Sorompók lezárulnak, stb) volt a forgatókönyvírója, milyen szenvedélyesen támadta Fellinit a mozgalom elárulásának vádjával.

Ugyanennek a magazinnak egy későbbi lapszámában magának Fellininek a védekezését olvashatjuk, aki leírja, hogy ő bizony neorealistának tartja magát, megjegyezve azt, hogy ő maga Rossellinit tartja szigorúan véve az egyetlen igazi neorealistának.