Olaszország, Algéria (Igor Film, Casbah Film) - 121 perc, ff., francia

Rendező: Gillo Pontecorvo

Producer: Antonio Musu, Yacef Saadi

130 éven át kijöttünk egymással. Nem értem, miért ne folytathatnánk... 

- mondja egy francia tiszt a film vége felé... és látván az akkori Algírról készült felvételeket, én is azon gondolkozom, hogy milyen kellemes hely lehetett Algéria a gyarmati időszakban. Ötvöződött a nyugat-európai civilizáció az afrikai arab egzotikummal. Hosszú ideig viszonylag jól megvolt egymás mellett az arabok lakta labirintus-szerű, zegzugos kasbah, és a "feketelábúak" lakta európai negyed. (Feketelábúaknak, "pieds noirs"-nak hívták az arabok az európai származású lakosokat, állítólag azért, mert velük ellentétben fekete csizmában jártak,)

Az algíri kasbah már ismerős annak aki régebb óta velem tart, hiszen a Pépé le Mokó (1937) nagyrészt itt játszódott. Amolyan arab módon kusza, átláthatatlan, mégis pont ettől izgalmasnak és talán szépnek is mondható városnegyed a kasbah.

Ezzel szemben az európai negyed rendezett, tágas utcákkal tagolt látványa autóival és pálmafáival mintha egy egész más világ lenne, holott mindkettő ugyanannak a városnak a szerves része.

Algéria 1830-tól volt francia gyarmat, majd 1899-től közigazgatási értelemben Franciaország tengerentúli megyéjévé vált.

Egyiptom 1952-ben sikerrel harcolta ki függetlenségét, és ez a siker kedvet adott az algériai nacionalistáknak is a francia kormány elleni szervezkedéshez. Megalakult hát az algériai Nemzeti Felszabadítási Front (FLN - Front de libération nationale), mely idővel 3000 gerilla harcost is számlált a soraiban. A szervezet eszmeisége az iszlám és a kommunizmus szintéziséből jött létre. Nem voltak különösebb gátlásaik, ha ártatlan életek kioltásáról volt szó. A robbantások és a nyílt utcán történő franciák elleni gyilkosságok lassan mindennapossá váltak. (Melyet esetenként a franciák sem voltak restek viszonozni az arabok ellen)

Végül 1962-ben a franciák lemondanak Algériáról, melyet a már említett feketelábúak exodusa követ. A hatalomátadás után először több, mint egymillióan döntenek a hazatelepülés mellett, majd az állandó zaklatássok miatt végül gyakorlatilag minden francia távozni kényszerül a következő évek során.

Itt jegyzem meg, hogy a film jórészt olasz produkció, részben a függetlenedett algériai kormány finanszírozásával, de nyugodtan kijelenthető, hogy a megvalósításban nem sok elfogultság tapasztalható egyik irányban sem.

És, - ha már itt tartunk - őszintén megvallva, egyik oldal sem különösebben szimpatikus. Leginkább a gerillák nem azok, holott az igazságérzet és a "cél szentesíti az eszközt" elv tulajdonképpen az ő oldalukra kellene, hogy billentse a mérleg nyelvét. De mégsem. Meggyőződésem, hogy az algériaiak többsége jobban élt Franciaország részeként, de nyilván ezt legfőképpen az ő joguk eldönteni. Kérdéses persze, hogy az erőszakos gerillák mennyire képviselték a többségi akaratot... De ezt innét nézve nyilván nem fogjuk tudni megmondani.

Egyébiránt mindkét oldal szimpatizánsai meg tudják nézni a filmet úgy, hogy nem nagyon találnak benne elvi kivetnivalót. Mindkét oldal kegyetlensége kendőzetlenül kerül ábrázolásra. Úgy az arab gerilláké (terroristáké) mint a francia katonáké, kínvallatóké. Ettől függetlenül Franciaországban 1977-ig nem mutatták be a filmet. (Holott Velencében 1966-ben elnyerte az Arany Oroszlánt)

A film rendezője - Pontecorvo - dokumentumfilmesként kezdte, és ezt talán le sem tagadhatná, hiszen végig olyan érzése van a nézőnek, mintha az események sűrűjében egy stáb közvetítené a valós történéseket.

A film egy kínvallatás záró pillanatainál kezd, mely során egy szerencsétlen arab elárulja Ali la Pointe (az alábbi képen jobboldalon), a mozgalom egyik vezetőjének rejtekhelyét. A franciák a tanú iránymutatásai alapján megszállják a rejteket adó házat a kashbában, és ultimátumot adnak az ott megbúvó gerillavezérnek: Vagy megadja magát, vagy felrobbantják a házat, és akkor a vele ott megbúvó ártatlanok is meghalnak.

Ezen a ponton - amíg ketyeg az ultimátumban megszabott idő - a film visszarepül néhány évet, és megismerjük Ali la Pointe (egyébként valós személy) fiatalkorát, ahogy piti kis bűnözőből végül a gerillamozgalom vezetője válik belőle.  A film nagy része tulajdonképpen az ultimátum elhangzása és a film utolsó kb. 10 percében ábrázolt végkifejlet között a mozgalom megerősödését, az arab-francia ellentétek végletekig történő kiéleződését mutatja.

Pontecorvo dokumentarista hitelességét az is erősíti, hogy nagyrészt amatőr szereplőkkel forgatott. Ha kellett, akár 30-40-szer is felvett egy adott jelenetet, csak azért, hogy a szereplőben elfáradjon a szerepelni vágyás tudatalatti igénye, és előjöjjön a természetesség. Meg kell vallani, hogy egyik szereplő sem tűnt hamiskásnak, úgyhogy a rendező munkamódszere tökéletesnek látszik.

Tudomásom szerint egyetlen igazán profi színész látható a filmben, a francia Matthieu ezredes (Jean Martin), aki viszont parádézott ebben a szerepben. Ő úgy volt ezredes, hogy annál magabiztosabb ezredest el sem tudok képzelni. Én bizony rábíznám a világ bármelyik hadseregét.

Érdemes megjegyezni, hogy a film zenéjét Morricone a rendezővel közösen szerezte. Eleinte nem találták meg az összhangot. Később egy sztori szerint a rendezőnek beakadt egy dallam az agyában, és bejelentkezett a zeneszerzőhöz, hogy közösen kidolgozzák a motívumot. Pontecorvo dúdolta a dallamot magának, ahogy Morricone lakásához közelített, és ezt a zeneszerző véletlenül meghallotta az ablakból. Morricone úgy viccelte meg a rendezőt, hogy kérte, mielőtt a rendező megmutatja saját dallamát, előbb hadd játssza le a saját ötletét. Ezután elzongorázta Pontecorvonak az általa dúdolt dallamot. Természetesen a rendező el volt képedve, hogy a motívum mennyire hasonlít saját ötletére, és Morricone állítólag csak jóval később leplezte le az átverést.