Olaszország (Rizzoli Film, Francoriz Production), 148 perc, Technicolor, olasz

Rendező: Federico Fellini

Producer: Angelo Rizzoli

Fellini a 8 1/2 bemutatása után szinte azonnal, 1963 Novemberében el akarta kezdeni ennek a filmnek a forgatását, de csak 1964 nyarán sikerült valóban megkezdeni a munkát.

Fellini így nyilatkozik erről a csúszásról:

"Most olyan vagyok, mint egy hajótörött. Indulásra készen álltam. A történet a fejemben volt. Úgy éreztem, minden jól fog menni. Aztán gyártási okok miatt mégsem kezdhettem forgatni. Hónapok múltak el tétlenül. Üres hónapok, fárasztó hónapok. Mert én nem tudom hidegen átgondolni a munkámat. Csak a munka lázában tudok alkotni. A legnagyobb zűrzavarban ébred az ihlet. Most aztán itt állok többhónapos üresség és fáradtság után kimerülve. Kezdhetem elölről az egészet, és nyilván a történet sem lesz már ugyanaz, amit tavaly télen akartam elmondani. Ezért mondom, hogy hajótöröttnek érzem magamat."

Érdekes így belelátni egy nagy rendező munkamódszerébe. Én például igazán hatékonyan akkor tudok jól elvégezni egy munkát, ha rend és nyugalom van körülöttem. Ezért hát nagyon nehezen tudom magamat egy olyan alkotó fejébe beleképzelni, aki pont ennek az ellenkezőjét igényli.

Az első igazán szembeszökő ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy pályája során Fellini először engedett a színes nyersanyag csábításának, Mit engedett... szinte gyermeki lelkesedéssel kísérletezett vele. Mintha kezébe kapva a színek használatával kapott lehetőségeket, hirtelen minden más háttérbe szorult volna. Olyat is olvastam valahol, hogy Fellini maga vallott arról, hogy kis LSD hatása is komoly szerepet kapott a film vizualitásának megformálásában. Ezt sem tartom teljesen elképzelhetetlennek.

Fellini maga mondja egy másik helyen, hogy:

"Mesét akarok mondani, s az effajta elbeszélésben mindennek meseszerűnek kell lennie. Egy kicsit igaznak és egy kicsit képtelennek"

A színekkel való játéknál ne felejtsük el, hogy amit a technicolor nyersanyag esetén a vásznon látunk, az legtöbb esetben igencsak messze van a valóságtól. Az alapszínek (vörös-zöld-kék) jellemzően nagyon élénkek. A másik ami megjegyzendő, hogy kamerába nézve a forgatás alatt természetesen ugyanazokat a színeket látja a rendező és az operatőr, mint amik a valóságban léteznek. Ezek az elvarázsolt színkavalkádok csak a nyersanyagon kelnek életre. (Itt most felejtsük el a modern digitális technikát, ahol természetesen már a kamera kijelzőjén látszik, hogy mi az amit rögzítünk, és amit persze az utómunka folyamán még mindig ezerféleképpen változtathatunk.)

És valóban: a valóság keveredik álomszerű jelenetekkel. Néha nem is teljesen egyértelmű, hogy a valóságban vagy egy látomás-szerű jelenetben vagyunk, esetleg éppen a kettő határán...

Az Országút - 1954 forgatásakor, a külső jelenetek felvételének egyik helyszínén egy kolostorban Fellini talált egy jegyzetet, melyben egy kis apáca látomásait jegyezte fel annak főnöknője. A lányt később boszorkányság vádjával Rómába rendelték, ahol a kínvallatások során a keresztényi szeretet jegyében meghalt. Először ezt a történetet szerette volna Fellini megfilmesíteni, de aztán úgy érezte, hogy ez túl sok megkötést jelentene számára, és szép lassan eltávolodott ettől,  tulajdonképpen csak a látomások maradtak meg az eredeti elképzelésből...

Ez a film felfogható a 8 1/2 ellenpárjaként is abban a tekintetben, hogy ott egy férfi nézőpontjából járta körül Fellini, hogy szerinte hogyan lehet megszabadulni a nevelés némely korlátjától, bizonyos hibáktól és téves berögződésektől. Itt viszont egy férjétől elhidegült nő útkeresését látjuk, aki problémáinak megoldását a szomszédban lakó szexmániás nő barátságától, szellemidéző spiritisztáktól, pszichoanalitikustól, magánnyomozóktól vagy éppen egy furcsa szektától várja, noha végül mindegyik esetben megijed, szinte elmenekül az általuk kínált lehetőség elöl... 

A két film (a 8 1/2 és emez) a hasonló témák ellenére formailag egyébként teljesen különböző, még akkor is, ha mindkettőre igaz, hogy a valóság és az álom határán téblábol végig a történet. A 8 1/2 elképesztő hatással volt rám, emezzel viszont nem nagyon tudtam mit kezdeni... és azon kívül, hogy nyilván az én fogadókészségem okolható ezért elsősorban, én megint csak Giulietta Massinát hibáztatom... akit úgy általában nem különösebben szeretek (még ha talán ez szentségtörésnek is tűnhet). Azok a Fellini filmek, melyekben nem szerepel a maestro felesége, számomra nagyságrendileg jobban működtek.

A film egyik pikantériája egyébként, hogy az a Sandra Milo (az alábbi képen balra), aki a filmben Giulietta férjének szeretőjét játssza, a valóságban Fellini szeretője volt, aki így tehát gyakorlatilag a filmben leképezte a valós szerelmi háromszöget az élet valós szereplőivel. Hát tényleg elég pikáns...

Az álomjelenetek izgalmasak voltak. Az utolsó harmad helyenként már átment lázálom szerű light-horrorba... 

Mindenképpen ki kell emelni Nino Rota remek zenéjét, mely néha karneváli, néha félelmetes hangulatot adott a filmnek...