1001 Film

... amit látnod kell, mielőtt meghalsz


334. Szédülés (Vertigo) - 1958

2020. február 01. 19:27 - moodPedro

mv5bmjm1ztm3ymutzmfkms00mmu2ltgwmdgtymizytvjm2zknzfixkeyxkfqcgdeqxvyntayodkwoq_v1_sy1000_cr0_0_666_1000_al.jpgUSA (Paramount), 129 perc, Technicolor, angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: Alfred Hitchcock

A vertigo latinul szédülést jelent, és így is nevezi az orvostudomány a szédülést mint tünetet.

Mi tagadás, jól csengő ez a cím, feltehetően ezért esett rá a választás, holott a főszereplő - mint ahogy ezt hangoztatja is - valójában nem szédül, hanem egy korábbi traumához köthetően akrofóbiában, azaz tériszonya miatt szenved. Még egyszerűbben: fél a magasságtól.

John 'Scottie' Ferguson (James Stewart) egy nyugállományba helyezett nyomozó, aki egyik bevetése során olyan helyzetbe került, hogy egy másik rendőr azért zuhant le a magasból, mert őt próbálta megmenteni a leeséstől. Az eset óta csak apróbb magánnyomozói eseteket vállal. Egy barátja azzal a megbízással keresi meg, hogy tartsa szemmel feleségét, aki egyre furcsább dolgokat csinál. Néha olyan, mintha megszállná a nőt dédnagyanyjának szelleme, akiről tudni lehet, hogy öngyilkosságot követett el. Félő, hogy esetleg a gyönyörű Madeleinre is ez a sors vár, ha nem figyelnek rá. A film összetett szerkezetű, kísértet-historiának indul, majd krimi és melodrámai elemek keverednek benne.annex_stewart_james_vertigo_nrfpt_09.jpg

A furán viselkedő platinaszőke feleséget Kim Novak alakítja. Róla érdemes tudni, hogy Marilyn Pauline Novak-kén született Chicagoban, cseh származású szülők gyermekeként. A Columbia stúdió egy Marilyn Monroe-hoz hasonló szex-szimbólumnak kívánta felépíteni magának, és pont azért beszélték rá a névváltoztatásra, hogy ne tűnjön sima Marilyn Monroe utánzatnak. A filmet készítő Paramount kölcsönkérte a Columbiától Kim Novak-ot, és ezzel ez lett az első olyan filmje, amivel a színésznő kilépett az üresfejű csinibaba figurájából.

Túl mélyen nem merek belemenni a történet taglalásába, mert több helyen is olyan csavar következik be, amit lelepleznék, ha az azt követő eseményre utalnék. Maradjunk annyiban, hogy főhősünk végül elvállalja a megbízást, de beleszeret barátja feleségébe, végül mégsem tudja megakadályozni az öngyilkosságot. Később az öngyilkossá lett nőre nagyon hasonlító (de barna hajú) nőben próbálja megtalálni elveszett szerelmét, úgy, hogy mindenben próbálja az elveszett nő képére formálni. A np ilyen módon való átalakítása már-már kényszeressé válik, a nő minden tiltakozása ellenére az utolsó részletekig vissza akar térni a férfi halott szerelméhez... majd végül kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik... 

Nem volt valami nagy siker ez a film a maga korában. Hitchcock - nem túl elegánsan - Stewart-ra tolta a sikertelenséget, mondván, 49 évesen túl idős volt már ahhoz, hogy bevonzza a moziba a nézőket a 24 éves Kim Novakkal fonódó szerelmi románcával. Ez mondjuk nem Stewart hibája, hiszen az életkor adottség, a rendező választhatott volna más színészt a szerepre, ha csakugyan problémásnak látta a Stewart korát. A színészlegenda nekem egyébként nem tartozik a kedvenceim közé, eszköztára szerintem néhány modorosságban ki is merül, de ehhez a filmhez szerintem nem volt rossz választás. Hitchcock és Stewart nem is csináltak több közös filmet ezután.

Ez a film is egyike volt annak az öt "eltűnt" Hitchcock filmnek, melyek vetítési jogait megvásárolta a mester, hogy lányára örökül hagyva az újravetítési jogokkal biztosítsa az ő megélhetését. Csak az 1983-as újra-bemutató után fedezték fel a kritikusok a film rejtett értékeit. Manapság Hitchcock legjobb filmjei között tartják számon.

Engem már a kezdő képsor lenyűgözött:

giphy_4.gif

Ez a szép, élénk vörös persze a technicolor sajátossága. De ezen kívül is rengeteg szép vizuális megoldás található a filmben. Némelyik szintén a színekkel variál:

gifvertigo-room.gif

De van olyan trükk, amely egy igen kreatív megoldást használ. Nagyon leegyszerűsítve az operatőr rázoomol a tárgyra (mely jelen esetben egy toronylépcső) míg a segédje gyorsan hátrarohan a kamerát tartó kocsival. Ez a mozdulat ellensúlyozza a zoomolást, amitől érdekes "perspektíva-torzulás" tanúi lehetünk. Bár sok helyen említik, hogy ehhez a filmhez találták ki ezt a megoldást, korábbi filmben is megtalálható. Mégis sokan vertigo-zoomnak nevezik, de még rengeteg elnevezése létezik, pld. dolly-zoom, counter-zoom.

giphy_1_2.gif

Itt jegyzem meg, hogy jelen esetben a kamera hátrarántás a lépcsőházban nem volt könnyen kivitelezhető, ezért megépítették vízszintesen (fektetve) a díszlet makettjét, és így már nem volt akadálya a kamera kocsiztatásának. A fenti trükkfelvételen tehát a makett látható, a fotón pedig a valódi díszlet:

mv5bndk1oda4otcxm15bml5banbnxkftztgwmdu0ntc0ntm_v1_sy1000_cr0_0_823_1000_al_1.jpg

A szőke Kim Novak valóban esztétikus jelenség, a barna változat már kevésbé fogott meg. Róla mindenképpen érdemes elmondani, hogy 84 évesen a poszt írásának idején még mindig köztünk van. Elrettentő példája a plasztikai sebészek gátlástalanságának, akik azt a hiú reményt keltik idősödő hölgyekben, hogy aranyárban megvehető tudásukkal újra vissza tudják hozni a páciensek fiatalságát. Sajnos ez nem így van. 

kim_novak.jpglobbymv5bmtg3odyyotc4n15bml5banbnxkftztcwotqyntk4oq_v1.jpg

2 komment

333. A Megbilincseltek (The Defiant Ones) - 1958

2020. január 29. 17:13 - moodPedro

lf.jpgUSA (Curtleigh - Stanley Kramer), 97 perc, ff., angol

Rendező: Stanley Kramer

Producer: Stanley Kramer

Egy rabokat szállító kisbusz felborul. Senki nem sérül meg végzetesen, de két rab megszökik. A rabok párokban össze vannak láncolva, hogy az esetleges szökést ezzel is nehezítsék. A szökésben levő páros tagjai egy színesbőrű és egy fehér rab.  

A mai Amerikában valószínűleg sokan nem is értenék, hogy ebben mi az izgalmas, de az ötvenes évek Amerikájában például Robert Mitchum azért nem vállalta a fehér rab szerepét, mert véleménye szerint elő sem fordulhatott volna, hogy egy fehér embert összeláncoljanak egy feketével, hiteltelen volt szerinte a történet. A diszkrimináció tehát olyan erős volt Amerikában (főleg délen), hogy a feketék gyakorlatilag másodrendű állampolgárok voltak.

Valóban hihetetlennek tűnik, de ez igaz. Abban az Amerikában, ahol a politikai korrektség olyan fokúvá vált, hogy az ember már nem is tudja, hogy merjen-e a bőrszínre egyáltalán utalni, 1958-ban még sok déli államban külön törvények vonatkoztak a színesbőrűekre.

Egy afrikai barátomat egyébként a "néger" szó egyáltalán nem zavarja, az viszont annál inkább, amikor politikai korrektségből afro-amerikainak hívják, holott semmi köze Amerikához. Oké, ha már a néger szónál tartunk, meg kell említeni, hogy ez egy olyan szó, ami elsősorban az amerikai rabszolgák leszármazottaiban kelt rossz érzéseket, hiszen az ő felmenőiket hívták a spanyol "negro-fekete" szóból származtatva "nigger"-eknek. Amerikában ott tartanak, hogy nyilvánosan már utalni sem mernek a szóra, mulatságos jelenetet teremtett ez egy Samuel L. Jackson interjú során, amikor a riporter ezzel kapcsolatban szerette volna kérdezni a színészt, aki viszont mondta, hogy addig nem válaszol, amíg a kérdező nem mondja ki a szót. Az viszont amikor minden bátorságát összeszedte, akkor is csak N-szóként (N-word) mert utalni rá. Így Samuel L. Jackson széttrollkodta a kérdést. Semmi köze jelen filmünkhöz, de kár lenne kihagyni egy jó röhögést...

Kicsit messzire mentünk, térjünk hát vissza a menekülő pároshoz, leginkább ahhoz, hogy miért tűnt ez akkora képtelenségnek az ötvenes évek Amerkájában.

mv5bmtmyotg3ntkznv5bml5banbnxkftztcwntg3mtmzna_v1.jpg

Ahhoz, hogy megértük a két összeláncolt ember helyzetét, nézzük csak, hogy is állt ekkoriban Amerika a rasszizmussal...

Talán hihetetlennek hangzik, de 1955-ben az egy Rosa Parks nevű hölgy azzal lett híres, hogy színesbőrűként nem adta át a helyét egy fehérnek a buszon. Az Alabamai Montgomery városban a következő szabály volt érvényes a buszok használatára: Az első tíz ülés kizárólag fehéreknek volt fenntartva. Az utolsó tíz ülés kizárólag a feketéké volt. Középen volt 16 ülés, mely vegyes használatú volt. Ezekre is volt azért szabály: A fehérek elölről tölthették fel ezt a középső szekciót, a feketék hátulról. Azonban ha a fehéreknek nem jutott hely, a feketéknek át kellett adniuk az ülésüket. Továbbá a törvény azt is tiltotta, hogy fehér és fekete ember egymás mellé üljön. A menetdíjat elöl, a buszvezetőnek kellett fizetni, de a feketéknek ezután le kellett szállniuk, és a hátsó ajtón kellett felszállniuk, hogy ne menjenek keresztül a fehérek szekcióján. 

Ezt a bizonyos Rosa Parksot, több korábbi sorstársához hasonlóan, tettéért letartóztatták és a bíróság pénzbüntetésre ítélte. Többszöri fellebbezés után az amerikai legfelsőbb bíróság ilyen ügyekben először, 1956-ban kimondta, hogy a szegregáció alkotmányellenes, és minden államnak megtiltotta, hogy a buszokon hasonló törvények alapján különítse el az embereket.

Ez a diszkrimináció egyébként a déli államokra volt elsősorban jellemző. ("Déli államok"-nak a keleti országrész déli államait szokás tekinteni. Kalifornia vagy Arizona tehát nem számít déli államnak ebben a tekintetben, még ha technikailag az USA déli határán helyezkednek is el. Hagyományosan ezek a déli államok álltak szemben a haladóbb szellemű északiakkal.)

A buszon ezután a feketéknek nem kellett átadni a helyeket a fehéreknek, de a rasszizmus nyilván nem szűnt meg egy legfelsőbb bírósági döntés hatására. Azonban az egész ország figyelmét felhívta a problémára.

A fentiek fényében talán jobban érthető, hogy az összeláncolt fehér (Tony Curtis) és fekete (Sidney Poitier) helyzete az ötvenes évek végén izgalmas szituációt jelentett a néző számára.

- Hé Max, hogy láncolhattak négert fehérhez?

- Az őr humoránál lehetett...

mv5bmtgxmti0nta1nv5bml5banbnxkftztcwndg3mtmzna_v1_sy1000_cr0_0_892_1000_al.jpgA film 9 oscar-jelölést kapott, amiből kettőt - a legjobb forgatókönyv és a legjobb operatőr - szoborra is váltott. Itt jegyzem meg, hogy Sidney Poitier volt az első, aki afro-amerikaiként Oscar-jelölést kapott a legjobb férfi főszereplő kategóriában.

Én nem érzem annyira jónak a filmet, mint amekkora jelentősége lehetett abból a szempontból, hogy felhívja az emberek figyelmét a problémára. Minden korszaknak megvannak azok a filmjei, amik csak abban a pillanatban igazán fontosak, de pont az üzenetük aktualitása miatt idővel elvesztik jelentőségüket, elavulnak.

Ezt is egy ilyen filmnek érzem. Ettől még nézhető film, de sok olyan hibája van, amire mindjárt visszatérek.

A két eltérő bőrszínű ember természetesen első pillanatban nem tud mit kezdeni a helyzettel. Idealista nézőpontja szerint természetesen a fehér provokálja a konfliktusok nagy részét, a fekete pedig tűr, esetleg elhárítja a támadásokat. Idővel azonban összecsiszolódnak, a film végére pedig egy egészen negédes lezárást kapunk...

Legnagyobb  bajom azzal volt, hogy az adott kiindulási pontot (fekete-fehér inkompatibilitás) a film végpontjával (fekete-fehér barátság) összekötő út nagyon sok hamis pillanattal van kikövezve. A két férfi kapcsolata a menekülésük során rájuk váró akadályok leküzdésével válik egyre szorosabbá. Ezeknél az akadályoknál azonban mindig egy olyan fordulat lendíti előre az eseményeket, ami teljesen valószerűtlen. Az olajfúró telepen, ahol elkapják az összeláncolt szökevényeket, és lincselésre készülődnek, egy vadidegen saját testi épségét kockáztatva védi meg őket, majd az éjszaka folyamán még segít is nekik megszökni, mielőtt megérkezne a serif csapata. Vagy a nő, akinek a rájuk fegyvert fogó kisfiát leütik, azonnal beleszeret egyikükbe, és együtt akar vele menekülni! (nem vicc!)

mv5bmtk1mte1mtqymf5bml5banbnxkftztcwmzg3mtmzna_v1.jpgIlyen, és ehhez hasonló hiteltelen fordulatok miatt tudtam kevéssé átadni magam a film izgalmainak.

A film alatt végig volt valami szokatlan érzésem, és csak a legvégén esett le, hogy mi okozott bennem nagyon erős hiányérzetet. Nincs filmzene! Semmi! Szól ugyan néhányszor rádió a filmben, illetve a fekete rab többször is énekléssel üti el unalmát, de filmzene - mint olyan - egyáltalán nincs. Ettől kicsit furcsán realisztikus, kicsit dokumentumfilmszerű hangulata van a mozinak.

mv5bmji2mdu5nzg5nf5bml5banbnxkftztcwotg3mtmzna_v1.jpgTony Curtis-el kapcsolatban sokáig tévesen hittem azt, hogy magyar kivándorló, holott Bronxban született, a szülei viszont valóban magyarok voltak. Róla érdemes elmesélni, hogy annyira érdekelte a diszkriminációról szóló téma, hogy saját produkciós cégével (Curtleigh Productions) is beszállt a film finanszírozásába. Úgy tudni, hogy a poszt elején említett Mitchum-on kívül Brando is felmerült a fehér szökevény eljátszására, aki benne is lett volna a dologban, de a fekete rabot alakító Poitier - akihez a rendező joggal nagyon ragaszkodott - csak egy későbbi időpontban ért rá, akkor viszont már Brando volt betáblázva. Tovább már nem tudták halasztani a forgatást, így esett végül a választás Curtis-re.

mv5bmjexnjmwnji5mf5bml5banbnxkftztcwnjg3mtmzna_v1.jpg

Szólj hozzá!
Címkék: film ff USA

332. Gigi - 1958

2020. január 25. 03:19 - moodPedro

gigi_f5616c4e.jpgUSA (MGM), 116 perc, Metrocolor, angol

Rendező: Vincente Minnelli

Producer: Arthur Freed

Bár ezt a musical-t csak a zeneszerző-dalszövegíró páros neve köti össze a My Fair Lady-vel, gyakorlatilag egy percre sem lehet elfelejteni, a kettő rokonságát. Meglepő módon míg a My Fair Lady-t úgy általában ismerik az emberek, a Gigi-ről még az általam megkérdezett musical-kedvelők sem feltétlenül hallottak.

Frederick Loewe zeneszerző és Alan Jay Lerner dalszöveg- és forgatókönyvíró a G.B. Shaw által írt Pymalion című színdarab alapján 1956-ban elkészítették My Fair Lady című musical-üket, mely egy Londoni virágáruslány úrinővé neveléséről szól, amit egy híres nyelvtudós professzor (Higgins) visz végbe egy fogadásnak köszönhetően. A nagy sikerű Broadway előadásból csak 1964-ben született film George Cukor rendezésében 8 Oscart elnyerve.

A Gigi című musical szintén a fent említett Loewe - Lerner szerzőpáros közös műve, viszont a My Fair Lady-vel ellentétben ez rögtön filmre készült (két évvel a My Fair Lady színházi bemutatója után), és csak a film sikere utána került színpadra. Viszont 9 Oscart nyert! Azaz eggyel többet, mint a manapság sokkal ismertebb "testvére".

A Gigi esetén a My Fair Lady Londonja helyett Párizsban vagyunk, nagyjából ugyanabban az időszakban, az 1900-as évek elején. Itt azonban nem egy virágáruslányt kell kimosdatni a koszból, hanem egy Gigi nevű úrilányból próbálnak a felmenői olyan hölgyet nevelni, aki férfiak szerelmének kihasználásával a lehető legtöbb anyagi hasznot húzza. Mindenhol, angol elemzésekben is kurtizánnak (courtesan) nevezik azt, amivé Gigi-t nevelni próbálják. Ez azonban nagyon félrevezető, mivel magyarban a kurvákat szoktuk kurtizánnak hívni, ha ezt irodalmi formában próbáljuk megtenni, azonban itt semmiképpen nem közönséges értelembe vett kéjnőnek nevelik a lányt, egész egyszerűen arra, hogy hogyan kell kihasználni a legfelső körökben forgó gazdag férfiakat.

Ellentétben a későbbi My Fair Ladyvel, melynek Londonja teljes egészében stúdióban lett felépítve, itt a film igen nagy része Párizsban forgott, ami igen jót tett a képek hangulatának. Ha jól tudom, ez a rendezőnek, Vincente Minnelli-nek köszönhető.

mv5bmjiwnza0nzi5nv5bml5banbnxkftztcwodq3nduwna_v1_sy1000_cr0_0_1306_1000_al.jpgAmi különösen tetszett, hogy Párizs mintha kizárólag szecessziós épületekből és belső terekből állt volna. Ami persze nem igaz, de mivel ez az egyik kedvenc stílusom, örültem, hogy a film hemzsegett ezektől.

Az egyik leglátványosabb enteriőr a ma is létező - és igazából is erre a névre hallgató -, Párizs talán leghíresebb étterme, a Maxim's. Mely egy igazi szecessziós motívumkavalkád. Az alábbi képek mostaniak, de a filmben is nagyjából így néz ki.

Túl nagy fantázia nem kell ahhoz, hogy kitaláljuk, a vénlányok mesterkedése, hogy Gigiből (akinek nevét egyébként franciásan "Zsizsi"-nek kell ejteni) pénzéhes férfikopasztó nőt faragjanak, nem működik tökéletesen, hiszen szinte azonnal egymásba szeretnek egy ilyen kifosztásra amúgy igen alkalmasnak tűnő férfival.

Gigi-nek egyébként van édesanyja, de őt sosem látjuk, mert annyira elfoglalt. (Egyszer halljuk énekelni egy másik szobából) Gyakorlatilag nagymamája neveli a kislányt. Nem ő a legrosszabb a családban, sőt a kedves nagyanya voltaképpen egy bűbájos úrhölgy. A nagynéni az, aki teljesen érzelemmentesen próbálja beleverni a nagylányba a férfiak megkopasztásához szükséges fortélyokat, na meg olyan tudományokat, hogy hogy lehet könnyen felbecsülni egy nyakék, vagy egy drágakő értékét...

Az egyik legérdekesebb információ, amihez eme oktatás során hozzájutottam, az egyik legnagyobb francia delikátesz, ami egyébként már évtizedek óta tiltott eledel Franciaországban, a sült kerti sármány. Ez egy verébszerű énekesmadár. (Igazi állatbarátoknak javaslom, hogy egy határozott scrollozással lendüljenek túl a következő két bekezdésen, és az alattuk látható képen is)

hortol_01_emberiza_hortulana.jpg

Ezt a madarat jobb esetben teljesen sötét zárkába zárják, rosszabb esetben megvakítják, ez esetben nincs szükség elsötétítésre. A madár így egy helyben gubbaszt, illetve csak eszik. Ettől kis teste viszonylag hamar elhízik, elzsírosodik. Amikor a madár elérte a kellő elhízottságot, egy Armagnac nevű brandybe fojtják. Így tüdeje megtelik az említett italkülönlegességgel. Az így kivégzett állatot 8 perces hőkezeléssel saját zsírjában megsütik.

395.jpg

Az egyik különlegessége ennek az eledelnek, hogy egyben fogyasztandó. Azaz szigorúan ellenjavallt kicsontozni. Az apró csontok könnyen elropogtathatóak, és ez a tevékenység önmagában is hozzájárul a különleges kulináris élményhez. 

Az ennél is furcsább megkötés, amire a pontos magyarázatot sem sikerült megtalálnom: (bár megjegyzem, hogy ez már nem szerepel a filmben) : Ezt az ételt úgy illik elfogyasztani, hogy egy kendőt teszünk a fejünkre. Nem vicc. Van olyan magyarázat, hogy azért, mert ez egy tiltott étel, és így ne legyenek egymás bűnének tanúi az emberek, de ezt nem tartom túl valószínűnek, hiszen húsz évvel ezelőttig ez egyáltalán nem volt tiltott, mint ahogy a Gigi-ben is ezt az ételt az egyik legmagasabb szintű kulináris élményként mutatják be. Sokkal valószínűbb a másik elterjedt magyarázat, hogy a brandy illatát, mely átjárja a sült madarat, a kendő segítségével tartsuk meg minél tovább orrunk közelében. Megjegyzem, ennek a madárnak a vadászatát nem a belőle készülő étel kegyetlen elkészítése miatt tiltották be, hanem azért, mert ennek hiányában kihalása fenyegetett volna. Az alábbi sármányfogyasztást ábrázoló kép nem a filmből való.

ortolan.jpg

A főszereplő Gigi-t a francia Leslie Caron játssza, aki egyébként 89 éves lesz idén. Érdekes, hogy énekhangját egy Betty Wand nevű énekesnő adta a filmben, holott, ha jól tudom, Leslie Caron jól énekelt.

Ha azt hisszük, hogy a női oldalon találunk csak furcsa életvitelű embereket, tévedni fogunk. A férfi főszereplőnek (Gigi szerelmének) egy férfi mentora van, aki szintén megéri a pénzét. Az úr vélhetően kényelmetlenül érezné magát a #metoo világában, hiszen hatvanon felül is azt vallja, hogy a nőknek nagyjából az az egy hasznuk van, hogy szépségükkel megédesítsék a férfiak életét. De ami ma biztosan tömeghisztériát váltana ki: legnagyobb dicsőség egy férfi számára, amikor életében először követ el miatta öngyilkosságot egy nő. Abban a világban, ahol egy ország jajveszékel azon, hogy Norbi óva inti az elhízott feleségeket, hogy így férjüknek nem fognak kelleni, nem csodálkoznék, ha az (egyébként sikertelen) öngyilkosságon érzett büszkeség megjelenítése miatt a film betiltását követelnék manapság...

Maurice Chevalier játssza ezt az idősödő mentort, és számomra a film egyik kedvenc figurája ez az öregúr.

A dalok pont olyanok, mint a My Fair Ladyben, ami nem meglepő, hisz ugyanazok voltak a szerzők. Kedves, nézhető musical. Varázsa azonban valamiért elmarad a My Fair Lady-től, és ennek oka semmiképpen nem a látványban keresendő, ami nagyon rendben van. Talán a történet lett túl sablonos, és kiszámítható...

Szólj hozzá!

330. A Gonosz Érintése (Touch of Evil) - 1958

2019. november 22. 03:34 - moodPedro

mv5bymm1otg4zjmtowe4yi00ywfhltkwnwmtodk3ndi1nze1ndiwxkeyxkfqcgdeqxvymdi2ndg0nq_v1_sy1000_cr0_0_741_1000_al.jpgUSA (Universal), 111 perc, ff., angol

Rendező: Orson Welles

Producer: Albert Zugsmith

Azzal szeretném kezdeni, hogy ez az egyik legjobb film, amit mostanában láttam. Menet közben többször mondogattam magamban, hogy ez milyen zseniális. Kár, hogy a végére egy kicsit ellaposodott, de attól még összességében megérdemli ezt a kicsit túlfokozott jelzőt.

A Badge of Evil (A gonosz jelvénye) című regényt készült feldolgozni a Universal, amihez leszerződtette Charlton Heston-t és Orson Welles-t a két férfi főszerepre. Heston állítólag nagyon megörült, hogy végre egy Welles által rendezett filmben szerepelhet, holott valójában erről akkor még szó sem volt. Welles ekkoriban már nem volt túl népszerű a stúdiófőnökök körében, mert önfejű, kezelhetetlen személyiségűnek tartották. A producer viszont azonosulni tudott Heston lelkesedésével, és végül úgy döntött, hogy nem okoz csalódást, így aztán valóban Welles kapta a rendezői megbízást.

Welles ahogy kézhez kapta a könyvet, azonnal módosításokat hajtott végre rajta. Heston például mexikói nyomozó lett, holott figurája eredetileg amerikai államügyész volt a regényben. Voltak szerepek, amikhez hasonló sem volt az eredeti regényben, csak azért került be, hogy Welles valakinek szerepet kreáljon. (Erre még visszatérek)

mv5bmjy2nzlhzjyty2i3nc00zgfjlwfjotgtnjewzwfkzjc3nzgxxkeyxkfqcgdeqxvymzi4nzk0njy_v1_sy1000_cr0_0_801_1000_al.jpgA színészek nagyon élvezték ezt a munkát. Charlton Heston is élete egyik legkedvesebb forgatási emlékei között tartotta számon ezt a filmet. Welles már két héttel a forgatás megkezdése előtt összeszedte a szereplőgárdát, és elkezdett velük próbálni. Színházban természetesen jóval a premier előtt elkezdődik a próbafolyamat, de egy film esetén ez szokatlan. Általában jelenetről jelenetre halad a forgatás, és mindig az adott kis részt szokás elpróbálni, majd, ha az megfelel a rendező elképzeléseinek, akkor rögtön fel is venni. Ha kell többször. Van, hogy a többszöri felvétel egyben maga a próbafolyamat is egyben.mv5bmtaxyjnhmzctzjmxmc00mwe2ltkwy2etnzjmmdrlztczm2e4xkeyxkfqcgdeqxvymzi4nzk0njy_v1_sy1000_cr0_0_798_1000_al.jpg

Ám ezúttal igazi közösségi munkát kért a rendező. Mindenki szabadon improvizálhatott, mindenki mondhatta a javaslatait, és Welles kifejezetten nyitott volt a színészek ötleteire.

Charlton Heston egy feddhetetlen jellemű Mexikói nyomozót alakított, míg Orson Welles egy lezüllött, gátlástalan és csúnyán elhízott amerikai nyomozót játszott. És ez nagyon haladó szellemű ötletnek számított az ötvenes évek végén: egy végletekig pozitív mexikói áll szemben egy nagyon negatív amerikaival... hm?!

Talán ez is nagyban hozzájárulhatott a bemutatás utáni negatív amerikai fogadtatáshoz. Egy amcsi néző számára feltételezésem szerint a fordított felállás szimpatikusabb lett volna. Valamennyire ezt igazolja az a tény is, hogy Európában viszont már ekkor kifejezetten népszerű volt ez a film.

Ezzel a gátlástalan főrendőrrel Welles megmutathatta ismét, hogy nem csak rendezni, de játszani is remekül tud. Na de amikor megláttam... először meg sem ismertem. Tudtam, hogy rettenetesen elhízott, de ennyire azért csak nem?! Aztán persze megtaláltam a megoldást. Egy körülbelül 30 kilónyi további hájnak megfelelő műpocakot hordott a ruha alatt, az arcára pedig egy mű-orrot kapott, amivel még ellenszenvesebb kívánt lenni. Hát, elég megdöbbentő az eredmény:

És még azt a poént - aminek lehet, hogy részben valós alapja is volt - sem szégyellte elsütni, hogy amikor belépett egy prostituálthoz, aki már rég nem látta, akkor a hölgy először meg sem ismeri (mert annyira elhízott). Én még akár még azt is el tudom képzelni, hogy Marlene Dietrich is ezt mondta neki, amikor a forgatás napján meglátta a rendező hegyként tornyosuló rettenetes méretű testét, és ezt vették végül bele a jelenetbe. Dietrich alakította ugyanis a prostituáltat. Nagyon kellemes meglepetés volt őt újra filmen látni. Azt kell mondanom, hogy 57 éves korára sem vesztett túl sokat varázsából.

Visszaemlékezések szerint Dietrich szerepét Welles hirtelen ötlettől vezérelve találta ki. Egyik este hívta fel a színésznőt, aki bele is ment a dologba. Másnap fel is vették az összes jelenetét. 

A film leghíresebb része mindjárt a nyitójelenet (amit be is illesztek ide, mert kötelező megnézni!), tényleg nincs jobb szó rá: zseniális. 3 és fél perces hosszú snitt, azaz nincs benne vágás, egy mozgó kamera követi le az eseményeket több utcasarkon keresztül. Mintha láthatatlan szemlélődőként suhannánk végig az utca fölött, felhangosodnak majd lehalkulna a bárokból kiszűrődő zenék, ahogy elhaladunk előttük. Azóta persze már sokan csináltak ilyet, de nem a megvalósítás a legnehezebb (persze ahhoz is kellenek trükkök), az ötlet, ami igazán különlegessé teszi. Mint minden hosszú snittes jelenetben, ebben is az volt a legnehezebb, hogy ha bárhol valaki bakizott, lehetett kezdeni az egészet elölről. Vágni ugyanis nem lehet, hisz pont azért hosszú snitt, mert nincs benne vágás... Állítólag már épp virradni kezdett, amikor végre sikerült tökéletesen felvenni.

Mindenkinek javaslom a megtekintését:

Szóval azzal nyitunk, hogy valaki felrobbant egy luxusautót, amiben egy milliomos és az ő... - hát hogy is mondjam - kurvája ül. A film során pedig ennek az ügynek a nyomozásában veszünk részt, amit a hájas nyomozó végez (hiszen a határ amerikai oldalán történt a robbanás), de belekeveredik a talpig becsületes mexikói nyomozó is... részben felesége révén, hiszen mindjárt a film elején mexikói bűnözői körök rajta keresztül fenyegetik meg a határ amerikai oldalán is mexikói kábítószer kereskedők után nyomozó honfitársukat.

Hogy még inkább összekuszálódjanak a szálak: a mexikói nyomozónak amerikai felesége van. Őt Janet Leigh  játssza, aki pechére nem sokkal a forgatás előtt eltörte az egyik kezét. Szerepéről sokat elárul, hogy jeleneteinek nagy részét úgy is fel tudták venni, hogy begipszelt kezét valahova eldugta (autóban, ágyban). Néhány jelenetnél azonban megkerülhetetlen volt, hogy a gipszet a nap elején levegyék, és a nap végén gondos kezek újragipszeljék. Csak reménykedni merek, hogy ennek semmilyen egészségügyi következménye nem volt. Bár ennek már nem sok jelentősége van. (Na jó ez túl morbid, sorry.)

Janet Leigh színészi kvalitásaitól ebben a filmben sem ájultam el különösebben, de be kell vallanom, hogy "esztétikus" megjelenése mégis kellemes élményt nyújt a film megtekintése közben.

Orson Welles rendezői tevékenysége kapcsán már furcsa is lenne, ha semmilyen probléma nem merül fel. Nos, a stúdió nem volt maradéktalanul elégedett az eredménnyel, kicsit 'átszerkesztették' a filmet. Az eredeti változatban több humoros, kissé abszurd elem is volt, amit a stúdió jobbnak látott kivenni. A mexikói kartell tagjai például sokszor tehetetlenül szerencsétlenkedtek, a vezérüknek állandóan lecsúszott a parókája. Kicsit stílusidegenek ezek a gegek a noir-tól, és a vezetőség jobbnak látta, ha ezek egy részétől megszabadulnak. Néhány pót-jelenetet is forgattak a könnyebb érthetőség kedvéért. Welles ekkor már Mexikóban dolgozott következő project-jén, ő már csak a végeredménnyel szembesült. Állítólag nem volt teljesen ellenére az, amit látott, de azért voltak további módosító javaslatai. Készített is egy jegyzéket, amiben összeírta ezeket a dolgokat, a stúdió azonban már nem változtatott a filmen. Sokáig azt hitték, hogy ez a feljegyzés eltűnt, azonban 1998-ban kiderült, hogy Charlton Heston megőrizte. Ez alapján készítették el ezt a második "rendezői változatot" Én ezt láttam. Nem tudom, hogy a többi jobb vagy rosszabb, de úgy általános véleményként olvastam, hogy az eredeti Welles-féle, a stúdió által készített második, illetve ez az 1998-as harmadik változatok bármelyike nézhető és élvezhető.mv5bmzbhymu4ymytzdfjny00mdfiltkxodqtowu2y2ziztljyzy3xkeyxkfqcgdeqxvymte2nza0ng_v1.jpg

Szólj hozzá!

329 A Vadnyugati Férfi (Man of the West) - 1958

2019. november 21. 02:10 - moodPedro

postermv5bmdbhy2yyyjgtmzcwmy00ytdhlwe3ngitywe0owyynwu1ztqxxkeyxkfqcgdeqxvynde5mtu2mde_v1_sy1000_cr0_0_547_1000_al.jpgUSA (Ashton Productions), 100 perc, DeLuxe Color, angol

Rendező: Anthony Mann

Producer: Walter Mirisch

Ez a negyedik Anthony Mann western az 1001-es listán. Mindhárom korábbi filmet James Stewart-tal készítette a rendező, így már szinte furcsa, hogy ezúttal Gary Cooper a főszereplő. Ennek én nagyon örültem, hiszen John Wayne mellet Stewart a másik akkoriban igen népszerű színész, akivel alig láttam olyan western-t, ami igazán tetszett volna. Gary Cooperrel a Délidő (High Noon) viszont kedvenc filmélményeim közé tartozik.

Érdemes megjegyezni, hogy a forgatókönyvet az a Reginald Rose írta, aki a Tizenkét Dühös Ember c. filmet is jegyzi. Egy 1955-ös regény adta a történet alapját.

A színes, szélesvásznú filmet pedig az az Ernest Haller fényképezte, aki az Elfújta a Szél operatőre is volt.

Link Jones, egy látszólag feddhetetlen férfi elutazik szülővárosából egy nagyobb városba, hogy közösségének félretett pénzéből egy tanárnőt alkalmazzon a városa számára. Az utolsó pillanatban, egy közismert szélhámossal ismerkedik össze, aki bemutatja őt a várost épp elhagyni készülő bár-énekesnőnek, Billie-nek (Julie London). Mint kiderül, a hölgy nem csak énekelni, de tanítani is tud. mv5bmtq4mdi2otq3mv5bml5banbnxkftztcwnte2ode1na_v1.jpg

A vonatot, amire mindhárman felszállnak, azonban kirabolja egy banda, és a csetepaté során véletlenül pont ők hárman (a bárénekesnő, a szélhámos és főhősünk) maradnak le. Otthagyja őket a vonat a Texasi prérin.

A semmi közepén, feltehetően lakott területektől messze, Link megpillant egy magányosan álló farmot. Mint kiderül, ott nevelkedett, ismeri az ott élőket, és elhatározza, hogy tőlük fog segítséget kérni.

És itt furcsa csavart vesz a történet. Mint kiderül, a házban egy bűnbanda húzza meg magát, ők rabolták ki a vonatot. De mindez még semmi. A feddhetetlen megjelenésű Linkről kiderül, hogy ő szintén ebben a bűnbandában nevelkedett. Ő volt a bandavezér kedvenc "unokaöccse". Doc Tobin, a banda vezetője állítólag még sírt is, amikor felnőtté válva Link se szó, se beszéd, lelépett. 

Tobin karakterével kapcsolatban érdekesség, hogy a jó maszknak köszönhetően, nem túlságosan zavaró, hogy őt az a Lee J Cobb játssza, aki hatalmasat alakított a Tizenkét Dühös Emberben, és nem mellesleg 47, éves volt ekkor, azaz mintegy tíz évvel fiatalabb annál a Gary Coopernél, aki 57 évesen az ő "unokaöccsét" alakítja. Bevallom, én fel sem ismertem Cobb-ot, pedig a Tizenkét Dühös Emberben nagyon tetszett a játéka.

mv5bmtc3mtkynzqxn15bml5banbnxkftztcwmji2ode1na_v1_sy1000_cr0_0_800_1000_al.jpg

És itt a pusztában hagyott három ember bizony csapdába került. Életük csak azon múlik, hogy Link mennyire tudja eljátszani a tékozló fiút, aki végül visszatért "családjához", hogy újra közéjük álljon. Hogy a nőt menteni próbálja a haramiák karmaiból, azt hazudja, hogy a hölgy az ő felesége. Azok így sem kegyelmeznek neki. Előbb arra kényszerítik, hogy vetkőzzön le, majd a film egy későbbi pontján megerőszakolják.

Ez már kérem a hatvanas évek korán beköszönő szele. Ilyesmit az ötvenes évek Hollywoodjában elvileg nem lehetne megtenni. Igaz, a nő vetkőztetése csak alsóneműig tart, és a vadnyugati korszakban elég terjedelmesek voltak azok az alsóneműk, és maga az erőszak is kamerán kívül történik, azért mindenképpen szokatlan ilyesmit egy ötvenes évekbeli filmen látni. Majd lesz ebben részünk bőven egy évtizeddel később. lobbymv5byzhjnda0nzetmtuxni00zdmzlwfjndqtnguyyzdhmzfhzwnhxkeyxkfqcgdeqxvymjuwmduwna_v1.jpg

A kritikusok nem voltak elájulva a filmtől. Elájulva egyébként én sem voltam. Leginkább az irtózatosan ügyetlenre sikerült bunyók voltak bosszantóak. Úgy verekedtek néha a bátor cowboy-ok, mint az ügyetlen kislányok.

mv5bmtk4ndu2mjm3nl5bml5banbnxkftztcwnji2ode1na_v1.jpg

Ettől függetlenül inkább nézek egy béna westernt Gary Cooperrel, mint egy átlagosat John Wayne-el. A legnagyobb bajom azonban az, hogy minden westernt tudat alatt is a Volt Egyszer egy Vadnyugathoz viszonyítok, és ebben az összevetésben nagyon nehéz felszínen maradniuk az amerikai westernek túlnyomó többségének.

man-of-the-west_tgyimb.jpg
Szólj hozzá!

328. A Siker Édes Íze (Sweet Smell of Success) - 1957

2019. november 19. 03:42 - moodPedro

mv5bzjzlzjkxzwutn2m5ni00otq5lwe0ndytmzjkyzexytrmnthmxkeyxkfqcgdeqxvynjmxnde2odu_v1.jpgUSA (Hecht, Hill & Lancester), 96 perc, ff., angol

Rendező: Alexander Mackendrick

Producer: Tony Curtis, Harold Hecht, James Hill és Burt Lancester

Önmagában is élvezhető film, de ez mégis tipikusan az az alkotás, ami az évek múlásával sokat veszített aktualitásából. Hiszen a film egyik központi figurája J.J. egy akkoriban széles körben ismert média-mogulról lett mintázva. Csak éppen az eredeti figurának nem J.J. volt a beceneve, hanem WW (így szerette hívni magát).

Walter Winchell színházi újságíróként kezdte, és olyan befolyásos megmondóemberré nőtte ki magát, hogy szinte bárkit tönkre tudott tenni, vagy sztárrá tudott emelni kénye-kedve szerint. Jó barátja volt annak a McCarthy szenátornak, aki arról volt hírhedt, hogy hol alappal, hol alaptalanul, sokszor származása miatt kipécézve üldözte az általa kommunista-gyanúsnak tartott embereket. Ahogy az ötvenes évek második felére a keményen alkoholista szenátor elveszítette minden népszerűségét, úgy WW közkedveltsége is jelentősen csökkent. Feltételezésem szerint ennek is köszönhető, hogy Ernest Lehman novellája őt állítja célkeresztbe. Természetesen úgy, hogy sem a nevek, sem az események nem egyeznek a valósággal, de egy olyan megvetendő figurát állít középpontba, akiről mindenki tudja, hogy akár WW is lehetne.

mv5bmtcxmdy0ndcwnf5bml5banbnxkftztcwnzu1mjkymw_v1_sy1000_cr0_0_773_1000_al.jpg

Burt Lancaster nem csak WW ... akarom mondani J.J. szerepét kapta meg. Ő volt a filmez gyártó cég egyik tulajdonosa, a film egyik producere is. Mellesleg remek antipatikus figurát formált a médiacézárnak. Teljesen hihetően nyomja a pszichopatát.

g4at.gif

A film rendezését eleinte a novellát is jegyző Lehman kapta volna, de a film forgalmazására szerződött United Artist jelezte, hogy nem szeretne olyan filmet, amit egy elsőfilmes rendező készített. Így végül Lancasterék leszerződtették Alexander Mackendricket, aki épp ekkor távozott a brit Ealing Studios-tól. Mackendrick egyébként amerikai származású volt, érdekes módon, mégis ez volt az első amerikai filmje az általa készített öt brit film után.

A filmet elnézve az ötvenes évek New York-i éjszakája ugyanolyan kiszámíthatatlan és sötét volt, mint a kilencvenes évek Budapestje. Az éjszaka császárai élet-halál urai voltak, a rendőrök a markukból csipegettek. A filmbeli J.J.-ről (és a valódi WW-ről) is lehetett tudni, hogy nemcsak rendőrségi, de nagyon jó alvilági kapcsolatai is voltak. sweet-smell-of-success_w5xbll.jpg

A másik főszereplő az a Tony Curtis, akit a rendszerváltás környékén sokan Hollywoodba szakadt hazánkfiának gondoltak, holott valójában Bronxban született, bár az igaz, hogy szülei magyar kivándorlók voltak. Bronxi akcentusa miatt eleinte a kritikusok céltábláján találta magát, ekkoriban - az ötvenes évek vége felé - azonban már igazi filmsztár vált belőle.

Ő Sidney Falco, a gátlástalan sajtóügynök, aki J.J. oldalvizén próbál kikecmeregni pénzügyi csődjéből. A sajtóügynök, mint foglalkozás mellesleg azt jelenti, hogy ügyfelei számára próbál sajtómegjelenést biztosítani.

És itt válik el a fikció igazán élesen a valóságtól, hiszen a film fő alapmotívumában JJ - kimondatlanul, de letagadhatatlanul - szerelmes saját húgába, és mindent elkövet, hogy őt elszakítsa vőlegényétől, a jazz-gitáros Steve Dallastól.

annex_lancaster_burt_sweet_smell_of_success_nrfpt_01.jpgJ.J. húgát a 18 éves, ártatlan szépségű Susan Harrison játssza, akivel kapcsolatban különös furcsaság, hogy bár idén halt meg nyolcvan éves korában, alig néhány filmben szerepelt csak, azok is főleg tévéfilmek és sorozatok voltak. 1963-ban visszavonult a színművészettől. Érzékenyen mutatja be a bátyja által terrorizált, félénk lányt.giphy_3.gif

A történet nagyon röviden, leegyszerűsítve: J.J. a lecsúszott sajtóügynököt bízza meg, hogy válassza szét féltett húgát annak szerelmétől. Ehhez olyan mocskos trükköt sem szégyellnek felhasználni, mint marihuánát csempészni az ártatlan fiú kabátzsebébe, hogy aztán a brutális rendőrök letartóztassák és mellesleg jól megverjék...

Az utolsó perceket leszámítva szinte végig a New York-i éjszakában mozgunk. Times Square, Broadway, Fifth Avenue... csupa ikonikus, eső áztatta igazi film noir-os hangulat, még ha maga New York nem is nevezhető tipikus noir helyszínnek.

A szórakozóhelyek belső jelenetei viszont már a Hollywood-i stúdióban készültek látványos, autentikusan felépített díszletek között. 

Remek kamera-kezelést láthatunk, az általában mozgó kamera követi az eseményeket. Közben szinte végig szól a zene. Crime jazz... az a krimi-hangulatot árasztó jazz zene stílus, amitől ez a film olyan izgalmas hangulatot kap. Annyira megszokottá válik a zene, hogy az válik furcsává, amikor elhallgat. Ilyenkor is szerepe van, mert pont a zene elmaradása, a csönd okozza a feszültséget.

mv5bmtg5mjm5odqzml5bml5banbnxkftztcwmdy1mjkymw_v1_sx1777_cr0_0_1777_944_al.jpg

2 komment