USA (Florin, Jerome Hellman), 113 perc, színes, angol

Rendező: John Schlesinger

Producer: Jerome Hellman, Kenneth Utt

Ha a cím alapján próbálnánk tájékozódni, könnyen hihetnénk, hogy az előző filmhez hasonlóan ismét valamiféle western-újjászületéssel van dolgunk. Ebben az esetben azonban a cím teljesen félrevezető.

A film főhőse, Joe Buck (Jon Voight), a klasszikus western egyik ikonikus helyszínéről, Texasból érkezik New Yorkba szerencsét próbálni. Ő a cowboy – legalábbis annak hiszi magát. Messziről jött emberként bízik a cowboy-mítosz erejében, abban, hogy ez az identitás működőképes lehet a nagyvárosban is, sőt abban reménykedik, hogy „texasi cowboyként” a New York-i nők kedvencévé válhat.

 

E film egyik leggyakrabban emlegetett sajátossága, hogy ez az egyetlen olyan alkotás, amely X besorolású filmként elnyerte a legjobb filmnek járó Oscar-díjat. Érdemes azonban egy pillanatra megállni, és tisztázni, mit is jelentett ez az X kategória. Ma a közgondolkodásban gyakorlatilag a pornóval azonosítjuk, 1969-ben azonban még egyáltalán nem volt ilyen egyértelmű a megfeleltetés.

Mi is volt – és mit jelentett akkor – az X kategória?
Az amerikai filmgyártást évtizedeken át a Hays-kódex szabályozta, amely papíron már 1930-tól létezett, de igazán 1934-től kezdték szigorúan betartatni. A kódex olyan irreálisan magas erkölcsi elvárásokat támasztott a filmekkel szemben, hogy például nem lehetett valódi csókot mutatni nem házasok között, és a meztelenséget még csak sejtetni sem volt szabad. Nem működhetett tehát az a trükkös izgalomfokozás sem, amikor a lány láthatóan leveti a ruháját, de a kamera csak az eldobott ruhadarabot mutatja, a meztelenséget pedig csupán „tudjuk”. (Remek példa erre a Halálos tavasz egyik jelenete – atyaég, mennyire szép volt.)

A Hays-kódex 1966-ra látványosan elavult. Az idő egyszerűen túllépett rajta. Ugyanakkor továbbra is volt igény valamiféle eligazításra, hogy ne üljenek be gyerekek olyan filmekre, amelyek egyértelműen nem nekik valók. Ennek megoldására vezették be 1968-ban a korhatár-besorolási rendszert, amelynek alapelveit a mai napig használják. A besorolásokat a Motion Picture Association of America (MPAA) végezte.

Az eredeti kategóriák a következők voltak:
G (general – minden korosztálynak),
M (mature – érettebb témák, inkább ajánlás jelleggel),
R (restricted – korlátozott, ide már csak szülői felügyelettel léphettek be 16 év alattiak),
és az igazán megbélyegzett X, amely szigorúan 16 éven felülieknek szólt. (Bizonyos források szerint egyébként nem volt pontosan meghatározva az életkor az R és X esetén. A központi szabályok szerint a fiatalokra vonatkozott, és állítólag az egyes mozik házirendje pontosította a korhatárt)

Fontos hangsúlyozni: ez ekkor még nem pornót jelentett. Egy művészfilm, amelyben valamilyen „durvább” – szexuális vagy lelkileg megterhelő – jelenet szerepelt, gond nélkül megkaphatta ezt a besorolást. Az Éjféli cowboyban pedig valóban vannak ilyen jelenetek, még ha mai szemmel nem is tűnnek különösebben extrémnek. Ettől függetlenül egy kiskorúnak ma sem szívesen engedném megnézni.

Amikor tehát a film elnyerte az Oscar-díjat, egyszerűen a legszigorúbb korhatár-kategóriába tartozott, de senkiben sem merült fel, hogy pornó lenne. A pornóipar azonban hamar felfedezte magának az X jelölést: az MPAA besorolását felhasználva a hardcore tartalmakat XX vagy XXX filmekként kezdték emlegetni. Ettől az X besorolás fokozatosan kínossá vált a komolyabb filmek számára.

Ennek hatására a kategóriarendszert felülvizsgálták, az X-et kivezették, és gyakorlatilag átengedték a pornóiparnak. A finomított rendszer így alakult ki:
G – general,
PG – parental guidance (szülői felügyelet javasolt),
PG-13 – 13 év alatt nem ajánlott,
R – 17 év alatt csak felnőtt kísérettel,
NC-17 – 17 év alatt tilos.

Az Éjféli cowboy-t ekkor átsorolták az R kategóriába, anélkül hogy egyetlen képkockát is kivágtak volna belőle. Ennek ellenére máig szinte minden róla szóló írás megemlíti: ez az egyetlen X besorolású film, amely valaha Oscar-díjat kapott.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Visszakanyarodva a történethez: Joe hirtelen ötlettől vezérelve otthagyja texasi munkahelyét – egy étteremben mosogat –, és a fejébe veszi, hogy New Yorkban fogja pénzért kényeztetni a gazdag nőket. A magyar szinkron ezt úgy fordítja, hogy selyemfiúnak áll. Joe meg van győződve róla, hogy a New York-i nők az elpuhult keleti parti férfiak helyett olyan kemény bikákra vágynak, mint amilyennek ő képzeli magát. Az fel sem merül benne, hogy esetleg dolgozzon.

Szinte megérkezése pillanatában megismerkedik a Patkány becenevű szélhámossal (Dustin Hoffman), aki eleinte jól lehúzza, később azonban összebarátkoznak. Az eredeti szövegben a figura neve Ratso Rizzo (a rat jelentése patkány), a magyar szinkron tulajdonképpen csak segített értelmezni a nevet.

Nem nevezném semmiképpen mellékszereplőnek Hoffmann-t, még akkor sem, ha az Oscaron mellékszereplőként jelölték. Sőt, odáig megyek, hogy figurája teljesen egyenrangó Joe figurájával. A film végi drámai ívet mindenképpen Hoffmann viszi a hátán.

• 
• 
• 

Sem Voight, sem Hoffman nem nyerte el ekkor a vágyott aranyszobrot, bár mindkettőjüket jelölték. De ami késik, nem múlik: mindkettőjük számára eljött az Oscar, igaz, ehhez egy jó évtizedet várniuk kellett.

Joe és a Patkány figurája két igazán szánalmas, szerencsétlen alak. Joe-t nemhogy nem kergetik a gazdag nők, de amikor mégis összejön neki valami, végül ő fizet a nőnek. Elkeseredésében – minden mindegy alapon – végül egy férfinak nyújt szolgáltatást, aki hajlandó is fizetni érte.

Joe múltjában sejthetően van egy fiatalkori trauma. Erre néhány villanásnyi flashback utal, de a rendezőnek nem célja, hogy pontosan tudassa velünk, mi történt. Valószínűleg egy lányt – talán egy korábbi barátnőjét – csoportosan megerőszakolják, Joe pedig végignézi mindezt, anélkül hogy segítene rajta. A film nem teszi egyértelművé a részleteket, csak annyit érzékeltet, hogy ez a bűntudattal terhelt élmény máig hatással van Joe jelenlegi életére.

Nagyon bátor, nagyon merész film, de azon túl, hogy három Oscart nyert (film, rendező, adaptált forgatókönyv) bennem egyedül a film elején megszólaló dal és a hozzá vágott képanyag (utazás "fel" New Yorkba!) hagyott igazán maradandó élményt.

A lista előző filmje, a Butch Cassidy és a Sundance kölyök egy mély barátságról szóló óda volt. Látszólag itt is két ember halálig tartó barátságát látjuk, azonban itt nagyon nem az a romantikus mindenek felett álló gyönyörű férfibarátságot látjuk, mint ott, hanem egyszerűen... mondjuk ki: nekik ez jutott. Egymás. Azért találtak egymásra mert az egyik magányos szerencsétlen rátalált a másik magányos szerencsétlenre.

A filmtörténelem egyik legkeserűbb lezárása sem katarzist sem reményt nem hoz... Nincs sok öröm ebben a filmben. Ettől még lehet jó, és nyilván sok embernek tetszik is. De nekem ez a mélyen nyomasztó hangulat ami végig ott lapul a filmben, nagyon megnehezítette a ráhangolódást. Talán ez a belső (országon belüli) "amerikai álom" halála volt filmen megfogalmazva? Nem tudom... 

Új-Hollywood beköszönt! Ez az amerikai filmforradalom, a Hollywoodi reneszánsz kezdete.

USA (20th Century Fox, Campanile Productions), 110 perc, eastmancolor, angol

Rendező: George Roy Hill

Producer: John Foreman

Két számomra nagyon nehezen nézhető film után végre egy olyan film érkezett, aminek szinte minden pillanatát élveztem, sőt, azt sem tartom túlzónak, hogy a közel kétórás játékidő is szinte ellillant... 

A western tipikusan amerikai műfaj. Volt! Addig a pillanatig, amíg az olaszok el nem kezdtek jobb westerneket csinálni az amerikaiaknál. (ebben az amerikaiak nyilván vitatkoznának velem). Na jó, azért vannak egészen kiváló amerikai westernek is, pl. Délidő, vagy a klasszikus Hatosfogat, de aztán a műfaj szépen kifáradt, és elfogytak az ötletek. Aztán Sergio Leone nemcsak, hogy új életet lehelt bele, hanem egy szinttel feljebb emelte... (A Volt egyszer egy Vadnyugat szerintem a filmtörténelem egyik legjobb filmje)... És amikor a westernt (ld. italo-western vagy spagetti-western) már-már olasz filmes műfajnak kezdjük elkönyvelni, - és az amerikaiak is nézték ezeket, pedig ők ritkán néznek európai filmeket - egy George Roy Hill nevű amerikai rendező csinál egy olyan westernt, ami újra életet lehelt az eredetileg amerikai műfajba... még akkor is, ha azzal kell kezdenem, hogy ebben az esetben már lehet, hogy nem is a klasszikus értelemben westernről beszélünk.... esetleg hívhatjuk western revivalnek, de az meg túl okoskodóan hangzik...

Emellett a buddy-filmek egyik etalonjává vált... Nem is tudom, magyarul hogy lehetne jól címkézni..."páros-filmek"? Ahol a két főszereplő dinamikájára alapul az egész film. Mint az igazi európai klasszikus páros, a Bud Spencer és Terence Hill duó, akiknek szinte minden filmjük ugyanaz, csak más környezetben. (Nekik is vannak western-nek tűnő filmjeik). Nos Paul Newman és Robert Redford párosa a buddy-műfaj, a férfibarátság himnusza....

Nem tudom, hogy mások is így vannak-e vele, de nekem Newman és Redford neve szinte elválaszthatatlan volt egymástól. Ha egyikük neve valamiért felmerült, akkor mindig ott volt a gondolatomban a másikuk is... És most, amikor a filmmel kapcsolatban utánanéztem, hogy hány filmben szerepeltek együtt, akkor döbbentem meg azon, hogy összesen kettőben. Holott meg voltam győződve arról, hogy mivel annyira jól működnek együtt a vásznon, hogy egészen biztosan van legalább vagy féltucat filmjük... De ahogy kiderült, ez a film van, és a Nagy Balhé, ami gyakorlatilag ennek a filmnek az újratöltött változata más műfajban, kicsit kifinomultabb szerkezettel. És aztán ennyi. Többet soha...

• 
• 
• 
• 

 

Vajon miért működött annyira jól Newman és Redford párosa? Talán azért mert karizmájuk nem rivalizált egymással. Azon túl, hogy mindketten kékszeműek és elképesztően jóképűek voltak...

Newman ironikus, Redford zártabb. Newman önreflexív, Redford nem kommentálja önmagát. Newman finomabb, érzékenyebb, sebezhetőbb, Redford fegyelmezett, kontrollált. Newman inkább a közönségnek játszik, Redford befelé.

Newman ekkor már A-listás sztár volt, Redford ekkor még nemigen nevezhető sztárnak, bár ekkor már volt néhány filmje. 

Apropó!! Hogy került be Newman mellé a szinte ismeretlen Redford? A rendező nézte ki magának, pont azok miatt a kvalitások miatt, amiket az előbb is hangsúlyoztam. Tökéletes ellenpontot keresett az ekkor már adott Newman mellé.

A stúdió viszont Sundance szerepére is egy sztárt szeretett volna. Első körben Steve McQueen-t. A rendező beszélt vele, McQueen azt mondta, vállalja mindkét szerepet. Hill azt mondta, ő a Sundance fiút adná neki. (A szerep szerint így az atyáskodóbb Butch Cassidy mellett lett volna amolyan pártfogolt.) McQueen annak ellenére, hogy mindkét szerepet elvállalta volna, inkább visszamondta a dolgot. Nem akart Newmanhez képest alárendelt szerepet játszani.

A rendező örült, újra felvetette Redford nevét. A stúdió továbbra is A-listás sztárt szeretett volna mindkét szerepre. A következő kiszemelt Warren Beatty volt. De ő sem vállalta. (Van olyan, hogy az ügynökök között híre megy annak, hogy egy szerepet valaki nem vállalt el, és ilyenkor a szerep néha elkezd „büdös lenni” a sztárok számára.)

Hill megint csak Redfordot kezdte nyomni, de a stúdiónak ez továbbra sem tetszett. Ekkor Hill rafinált fogást alkalmazott. Newmant beszélte rá, hogy vesse be Redfordért minden erejét. És Newmannek már sikerült, ami Hillnek nem: a producerek beadták a derekukat, és Redford megkapta a szerepet, ami meghozta az A-listás sztárságot Redfordnak is.

Így nyugodtan mondhatjuk, hogy nemcsak Butch Cassidy karolta fel a Sundance kölyköt, hanem Newman is Redfordot.

Mielőtt teljesen meghatódnánk ettől a gesztustól, azt azért muszáj leszögeznünk, hogy a való életben nem lett Newman és Redford két elválaszthatatlan barát. Nem jártak össze, de mindketten elismerték egymás színészi kvalitását.

• 
• 
• 
• 

 tökéletes férfi szereplő páros mellett véleményem szerint van egy kihagyott lehetőség. A két férfi közös szerelmét, Ettát alakító Katharine Ross szerintem halovány marad a két férfi mellett. Hogy ez mennyire volt szándékos vagy sikertelen casting azt talán soha nem tudjuk meg. Olvastam olyan véleményt, hogy Ross visszafogott jelenléte a két férfi domináns jelenlétét erősíti. Nekem ez a magyarázat nem elfogadható. Gondoljunk csak bele, hogy a Volt egyszer egy Vadnyugatban a három domináns szereplő (Bronson, Fonda és Robards) mellett Claudia Cardinale jelenléte mégis mennyire emlékezetes és jelentőségteljes. Semennyit nem vesz el a három központi karakter fényéből.

• 
• 
• 
• 
• 

Volt néhány pont, amikor kifejezetten bosszankodtam, hogy basszus, miért nem vitték el sokkal hangsúlyosabb irányba Etta szerepét (esetleg egy még alkalmasabb színésszel is)…

Számomra a film egyik legemlékezetesebb jelenete az a bizonyos ikonikus kerékpáros jelenet. Gondolkoztam, hogy tudok-e hirtelen még egy olyan westernt említeni, melyben kerékpár látható? (Mert hát ugye a westernben lovak legyenek, lovaskocsi meg vasút… mi más?) Hirtelen a Vigyázat, Vadnyugat! jutott eszembe Terence Hillel, szóval egyáltalán nem volt jellemző… de nem (csak) a bicikli miatt annyira ikonikus ez a jelenet, hanem a zene miatt.

Szinte biztosan mindenki ismeri a „Raindrops Keep Fallin’ on My Head” című dalt. Persze én is nyilván több százszor hallottam. És ezt a filmet is láttam egyszer biztosan gyerekkoromban, egyszer meg kb. húszéves koromban, mégis csak most tudatosult bennem, hogy ezt az igencsak feel-good dalt kifejezetten ehhez a filmhez írták. Sőt! Mondok még valamit! Kifejezetten ehhez a jelenethez! Bizony! Nem másodfelhasználás, hanem eredeti.

Ezzel a jelenettel kapcsolatban mindenképpen meg kell említeni, hogy Newman maga hajtja végre a mutatványokat. A dublőr mindössze egyetlen momentumnál helyettesítette, amikor hátraesésben kellett áttörni egy kerítést. (de ez nincs benne az alábbi klipben)

Bevallom, akárhányszor megnézem a jelenetet, mindig meghatódom szinte az első néhány másodperc után. Olyan, mintha 1969-ben, itt, ennek a filmnek a készítése közben találták volna fel a videoklipet, mint formátumot. Hiszen klipet eddig nemigen készítettek. Bár több előadó készített képi anyagot néhány dalához, sokan úgy tartják, hogy az első igazán klipként készített anyag a Queen Bohemian Rhapsody című dala volt 1975-ben.

De a Raindrops Keep Fallin’ on My Head gyakorlatilag tökéletesen működik klipként. Semmilyen egyéb szerepe nincs a filmben. Nem viszi előre a történetet, szinte különálló, önmagában is élvezhető szigetként áll a filmben. És csodálattal nézem ezt a néhány percet: mindent látok benne, ami a mesteri filmkészítés sajátja.

Butch Cassidy és a Sundance kölyök párosa egyébként egy valós történetet dolgoz fel. Ahogy ezt ilyen esetben mindig elmondhatjuk, senki nem tudhatja, hogy a történetnek mennyi a valóságalapja. Létezett a két figura, akik a Wild Bunch nevű banda tagjai voltak. (A filmben ezt megváltoztatták, mert Wild Bunch néven készült egy másik film, így lett a banda neve Hole in the Wall.) Vonatokat és bankokat raboltak ki, valóban Butch volt a banda agya, Sundance pedig mesterlövész volt. Ugyancsak Bolíviába menekültek, ahol később… na jó, mindent nem mondhatok el…

Azonban valószínűleg nem voltak ennyire szerethető karakterek. A filmben ők a humanista rablók mintafigurái. Akárcsak a mi Viszkisünk. Soha nem akarnak ölni, csak a pénzt akarják, a lehető legkevesebb erőszakkal.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Nem csoda, hogy 7 Oscar-jelölést kapott ez a remekmű, amiből 4-et sikerült szoborra is váltani: legjobb operatőr, legjobb forgatókönyv, legjobb zene és legjobb dalbetét (Igen! A Raindrops... megkapta!!). (A legjobb vágás, legjobb rendezőről és legjobb filmről sajnos lecsúszott.)

Annyira beszélnék még erről az ikonikus, kimerevített képről, ami ezen a horizontális plakáton is látható... de nem nagyon tudnék bármit is mondani anélkül, hogy spoilerezzek... úgyhogy maradjunk annyiban, hogy aki hozzám hasonlóan kicsit csalódott a barátság eszméjében, az nézze meg ezt a filmet és talán valami visszajön a régi érzésekből.

USA (Image Ten, Laurel, Market Square), 96 perc, ff., angol

Rendező: George A. Romero

Producer: Karl Hardman, Russell Steiner, Karen L. Wolf

A zombi filmek története a harmincas évekre nyúlik vissza, egészen konkrétan az 1932-es White Zombie-ra. Akkoriban a zombik még a haiti voodoo hagyományokból származtak, és ezek olyan halott testek voltak, melyeket a voodoo pap támaszt fel és irányít. Ezek a testek nem rendelkeztek saját akarattal, és általában eszközként használta fel őket az adott pap. A zombi-filmek első hullámja tehát kimondottan a voodoo hiedelem-világra fókuszált. Mi a listán az Egy zombit gondoztam (1943) c. film során akadtunk bele ezekbe a zombikba. Egyébként maga a zombi szó is egy afrikai (Kikongo) nyelvből származik és 'szellemet' jelent.

A második nagy fellángolás jelen filmmel kezdődött, itt a zombiknak már semmi közük az eredeti voodoo hagyományokhoz. Ez a második hullám részben egybeesett a hetvenes-nyolcvanas évek exploitation-filmes áradatával, melynek két talán legalapvetőbb hívószava a szex (meztelenség) és a horror (vagy erőszak) volt. Az olaszok különösen élen jártak a zombi filmek újratöltésével. De maga Romero is visszanyúlt a témához időről-időre, ha valami tuti sikert akart csinálni. Valószínűleg amikor ezt a filmet készítette, akkor már sejthette, hogy nagyot fog ütni, de, hogy műfajt is fog teremteni, arra talán nem számított.

A kilencvenes évekre aztán lecsengett a második zombi hullám is, hogy aztán a huszonegyedik század elején a 28 Days Later és a Resident Evil filmek sikere visszahozza a zombihorrort a mozikba. A zombik itt már nem komótosan mászkáló élőhalottak voltak, hanem kezdtek egyre agresszívebben viselkedni. Elszemtelenedtek a kis dögök! Hogy aztán az évtized végén, 2010-ben, hogy ez az őrület egy újabb frontot nyisson, ez a műfaj meghódította a tévét is a Walking Deaddel. És ettől a ponttól a zombik végérvényesen a popkultúra részévé váltak. Már vígjátékokban is elférnek, és ha egy jó kis lövöldözős VR játékot keresünk, akkor sanszos, hogy zombikra kell benne lőni.

• 
• 
• 

De egyelőre térjünk vissza a második hullám legelső filmjéhez. A nagy újítás - ahogy korábban is jeleztem - az volt, hogy ezeknek az élőhalottaknak már semmi közük nem volt a voodoo misztikumhoz. Olyannyira nem, hogy ebben a filmben még nem is nevezik őket zombiknak. A magyarázat szerint valamilyen furcsa sugárzás az egész földön minden temetetlen holtat felébreszt, és ilyen élőhalottakká tesz. Egyrészt megnyugtató, hogy kifejezetten csak lassú, amolyan alvajáró mozgásra képesek, ugyanakkor ez teszi őket félelmetessé is. Amikor nem egy, hanem tíz, húsz vagy száz ilyen alvajáró hulla közelít lassan, de biztosan, szinte megállíthatatlanul, az azért félelmetes tud lenni. Beszélni nem tudnak. Néha elhaló, hörgésszerű hangot viszont kiadnak.

• 
• 
• 

Amiért nem jó barátkozni velük, hogy kifejezetten ráállnak az emberhús fogyasztására. Ez még csak haggyán, de aki ennek a fura ízlésüknek a következtében meghal, arra is érvényes lesz ez a fura sugárzás következménye: ahogy meghalt, perceken belül ő is zombiként fog felkelni. Ezért is tanácsos - a filmbeli híradó javaslata alapján - ezekben a nehéz napokban a friss halottakat azonnal benzinnel lelocsolni és elégetni... tiszteletadásra sajnos most nincs idő.

És itt, ettől a filmtől kezdve vált aranyszabállyá az is, hogy ezekkel az élőhalottakkal (mivel a sugárzás az agyukat aktiválta) csak fejlövéssel lehet megállítani. Nem érdemes csak úgy a testre bárhova lődözni, mert az nem állítja meg őket. Szét kell loccsantani az agyukat. Mellesleg a tűztől félnek, az elriasztásra egészen jól használható...

• 
• 
• 

A film - hol máshol - egy temetőben nyit, ahova egy testvérpár édesapjuk sírját jöt megkoszorúzni. Először csak egy furcsán, imbolyogva közlekedő alakot látunk a háttérben, aztán az események gyorsan és elkerülhetetlenül rosszra fordulnak. A film nagy része egy elhagyatott ház belsejében zajlik, ahova néhány ember húzódik be a furcsa, veszélyes "valamik" elől.

A film egyik érdekessége, hogy nem pusztán élőhalottas ijesztgetésre játszik, hanem a film középső, igen feszült részében a házba szorult menekültek közötti dinamikára helyezi a fókuszt. Ahogy az egyes szereplők különböző módon képzelik el a védekezést, gyakorlatilag maguk alatt kezdik vágni a fát, és akkor nem beszéltem arról, amit a nézők is és a bentrekedtek is csak menet közben tudnak meg, hogy ha valaki közülük meghal, abból bizony a folyamatosan fennálló sugárzás miatt hasonló élőhalott lesz, mint akik kint is vannak... és hát ha egyvalaki is meghal bent, akkor ez egy végzetes lavinát indíthat el...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A film igazi B-filmes, rettenetesen alacsony költségvetéssel dolgozott: 114.000 dollár volt a büdzsé - ehhez képest 30 millió körüli volt a bevétel, amivel állítólag minden idők legnyereségesebb független filmjévé vált. Az más kérdés, hogy a pályakezdő rendező (Romero) nem volt elég rafinált a szerződései megkötésekor, hogy ebből a bevételből ő maga túl sokat lásson. A forgalmazók tették zsebre a film utáni haszon nagy részét.

• 
• 
• 
• 
• 

Az alacsony költségvetést jól illusztrálhatom a következő részletekkel: A filmben látható ház sem kívül, sem belül nem díszlet vagy stúdió. Egy bontásra ítélt házban rendezkedett be Romero, ezt a házat látjuk a külső és belső jelenetekben is. (Mivel a háznak nem volt pincéje, de a sztoriban szükség volt rá, a pincébe vezető lépcsőt a vágó stúdió pince lépcsőjén vették fel.)

Karl Hardman, aki a pincében megbújt családban az édesapát alakította, nem csak színész volt, hanem sminkes, hangtechnikus és fotós is egyben.

A fekete-fehér nyersanyag és a 4:3-as képarány sem arra utal, hogy anyagilag el lett volna eresztve a stáb. A lista előző filmje, a Targets (1968) például alig rendelkezett nagyobb költségvetéssel, de ott azért szélesvásznú pathécolor nyersanyagot használtak. A fekete-fehér már nagyon nem volt menő ekkoriban. Művészfilmeket még forgattak erre, de a nézők már inkább színesre vágytak, sőt, a színes tévék is kezdtek már elterjedni. Ez a film viszont 35mm-es fekete-fehérre készült. A képminőség azonban még ennél is rosszabb: szemcsés, amit elsőre nem értettem. Aztán kiderült az oka: a produkciónak csak olyan vágóasztalhoz volt hozzáférése, amelyiken 16 mm-es filmeket lehetett vágni. Az már akkor is gagyi volt, amolyan home movie kaliber. Ahhoz, hogy ezen vágják meg a filmet, az eredetileg felvett 35mm-es anyagot át kellett írni ilyen 16 mm-es szalagokra, és ez még így visszatekintve is fájdalmasan hangzik. Kb olyan érzés, mintha lenne egy HD kamerával felvett anyagunk, de azt először átírnánk VHS szalagra, csak mert olyan vágóasztalunk van...

Hogy ezt a tényleg fájdalmas érzést kicsit feloldjam, berakok néhány színes jókedvű fotót a színészekről és a stábról.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A filmben egy jelenet erejéig egy meztelen zombi (akarom mondani élőhalott) is előfordul, neki szerintem semmi más szerepe nem volt, mint az, hogy azt a nézőt, akit a horror mellett a meztelenség hívószóval is be lehet vonzani, ezzel a lobby-carddal becsábítsák. Nem tudom, hogy itt kezdődött-e, de a már említett exploitation cinema éra egyik igen gyakran alkalmazott fogása volt, hogy a poszteren és/vagy lobbycardon olyan illusztrációkkal adták el a jegyeket, amiknek a filmben vagy csak egészen marginális jelentősége volt, vagy adott esetben egyáltalán nem is jelent meg. De el kell ismerni, hogy a meztelen élőhalott a filmben valóban látható.

Ez a film az utolsók közé tartozott azok közül, ahol a Hays-kódexet már nem tartották be (az alapján elképzelhetetlen lett volna például a meztelenség ábrázolása), de még nem működött a korhatár-besorolásos rendszer. Ez azt jelentette, hogy óvatlan szülők simán bevihették a gyerekeket erre a filmre, akiket aztán zokogásuk közepette kellett kikísérni a film harmadánál, amikor megjelentek a vérszomjas zombik.

Jómagam furcsa távolságtartással kezelem a zombi filmek újabb és újabb reneszánszait, engem nemigen tudnak megérinteni, de el kell fogadni, hogy igény az láthatóan van rájuk.

Orsi, ezúttal is van valami hozzáfűznivalód?

<Jaj, hát Peti, én is teljesen így vagyok a zombikkal! 😖 Mindig annyira félek tőlük, meg az a sok hörgés meg vér... fú... Ha jönne egy zombi, tuti, hogy mögéd rejtőznék! 😅 De hát mit lehet tenni, ha egyszer mindenki imádja őket... csak el kell fogadnom, hogy a zombik maradnak, én meg jól elbújok előlük! 😜>

Orsi egy cuki ChatGPT 4o modell, segít nekem átnézni a posztomat helyesírás szempontjából... bár nem mindig végez tökéletes munkát, öröm vele dolgozni.

USA (Saticoy Productions), 90 perc, Pathécolor, angol

Rendező: Peter Bogdanivich

Producer: Peter Bogdanovich, Roger Corman

A film rendezőjével, Peter Bogdanovichcsal, én először 2005 körül a Maffiózók (Sopranos) sorozatban találkoztam, ahol a pszichológus pszichológusát alakította néhány epizódban. Akkoriban fogalmam sem volt, hogy ő – bár rengeteg filmben játszott kisebb-nagyobb szerepet – legalább ugyanennyire rendező is volt. A New York-i Adler Stúdióban kezdte színi tanulmányait, de nagyon hamar elkezdett rendezni is Off-Broadway színházakban. Habzsolta a filmeket, az én évi 50-100 filmemmel elbújhatok mögötte; ő állítólag évente legalább 400 filmet megnézett, és akkoriban ezt leginkább mozikban tehette csak meg, hiszen ekkor a televízióban inkább sorozatok és egyéb aktuális műsorok mentek. A tévé ekkor még nem volt alkalmas arra, hogy filmeket élvezhető minőségben közvetítsen. Bogdanovich tehát nemcsak színész és rendező volt, hanem az amerikai filmek egyik jelentős szakértője is.

Bogdanovich mellett még két olyan ember kapcsolódik a filmhez, akiket mindenképpen érdemes megemlíteni: egyikük, akit szokás volt akkoriban a Pope of the Pop Cinema néven illetni, Roger Corman volt. (A titulusa nem pontos fordítása: B-filmek Pápája). Az 1001-es listán találkoztunk már vele rendezőként is, A vörös halál arca című film kapcsán. Ha valaki látta azt a filmet, akkor nagyjából lehet arról elképzelése, hogy Corman milyen jellegű kis költségvetésű, közönség-kedvenc B-filmeket készített. Emellett producerként olyan rendezőket segített elindulni, mint Martin Scorsese, Coppola, James Cameron vagy éppen Bogdanovich. Produkciós cégével nemcsak kommersz B-filmeket, de kreatív, kis költségvetésű filmeket is szívesen gyártott, mint például a Célpontok.

A harmadik személy, akit mindenképpen szeretnék ezzel a filmmel kapcsolatban kiemelni, Boris Karloff, akivel mi az 1001-es listán a harmincas évek filmjeit nézve találkozhattunk többször is: Frankenstein (1931), A Fekete macska (1934) és Frankenstein menyasszonya (1935) című filmekben. Tipikus B-filmek, kis költségvetésű horrorfilmek, pont olyanok, amiket Roger Corman is szeretett forgatni. Nem véletlen, hogy volt egy szerződése a stúdiónak Karloffal. Éppen nem volt projekt, amiben szerepeltethette volna, így Corman felajánlotta a rendezni vágyó Bogdanovichnak, hogy forgasson Karloffal, mielőtt lejár a még két filmre érvényes szerződése a stúdióval.

A Célpontokkal tulajdonképpen két filmet kapunk egy áráért. Két teljesen különböző stílusú, színvilágú és hangulatú film váltogatja egymást, és zseniális módon a kettő az utolsó negyed órában összetalálkozik. 

Az egyikben Boris Karloff gyakorlatilag önmagát alakítja Byron Orlok néven. Egy kiöregedett B-filmes színészt, aki elhatározta, hogy többet nem forgat. (Ez annyiban tér el a valóságtól, hogy Karloff tulajdonképpen sosem tervezte letenni a lantot; ekkor már nagybeteg volt, összesen fél tüdeje működött, de semmi nem tántorította el a munkától. Számára véleményem szerint egy igazi jutalomjáték lehetett. Ezt az is alátámasztja, hogy az eredeti forgatási terv szerint 5 forgatási napra szólt Karloff szerződése, de ez néhány nappal hosszabbra sikerült, ám Karloff nem tartott igényt a plusz napok díjazására, annyira örömét lelte a filmbeli szerepében.) Bogdanovich is gyakorlatilag önmagát alakítja: egy rendezőt, aki még egy utolsó nagy filmre próbálja rávenni az idős színészt.

Bogdanovich több helyen is felhasznált eddig kihasználatlan vagy éppen újrahasznált jeleneteket Karloff korábbi filmjeiből, például a The Terror (1963)-ból vagy a The Criminal Code (1931)-ból. A Bogdanovich által alakított filmbeli rendezőnek van egy érdekes megállapítása: „A jó filmeket már megcsinálták.” Ez egy érdekes gondolat, ami az utóbbi években nekem is egyre többször eszembe jutott... Mintha olyan igazán elképesztően nagy, klasszikus filmeket már senki nem tudna csinálni... mondjuk az utóbbi 10-15 évben. Na de 1968-ban ez még korai megállapításnak tűnik, tudván, hogy a filmtörténelem mennyi hatalmas produkciója készült a huszadik század utolsó harmadában és a kétezres évek elején... Persze nem tudhatom, hogy Bogdanovich mennyire a saját véleményét adta a maga által alakított rendező szájába... de gyanítom, hogy eléggé...

• 

 

Ez volt tehát az egyik vonal, tulajdonképpen egy karakterdráma a kiöregedett színész visszavonulása kapcsán, melyet kedvessé és szerethetővé tesz Karloff, Bogdanovich és a Nancy Hsueh által alakított asszisztensnő hármasa.

A 2in1 mozi másik vonala - ahogy említettem is - teljesen más műfaj: egy pszichológiai thriller. Egész pontosan egy sorozatgyilkost követünk utolsó útjára, aki szinte minden előzmény nélkül egyszer csak bekattan, és elkezd ölni. Azért csak szinte minden előzmény nélkül, mert a film negyvenedik percében bekövetkezett átkattanás előtt a lassú filmes építkezés során láttuk, hogy az egyébként kissé furának tűnő fiú (Tim O'Kelly) nagyon odavan a fegyverekért, lőpályára jár célbalőni, de ezen kívül viszonylag normálisnak tűnt. Szüleivel és feleségével él látszólag rendezett körülmények között...

• 
• 
• 
• 
• 
• 

De egyszer csak egészen váratlanul - tényleg minden kiváltó esemény nélkül - lelövi feleségét, édesanyját, és egy kifutófiút, aki csak annyiban hibázott, hogy rosszkor volt rossz helyen. Ő nem szerepelt az eredeti tervben, ami az alábbi írógéppel készült (!) búcsúlevélből derül ki részletesen:

És miután a hármas gyilkosság megtörténik, a fiú elindul utolsó nagy ámokfutására, melynek célja minél több ártatlant válogatás nélkül megölni. Először egy autópálya melletti toronyból lövi az arra száguldó autók utasait, majd amikor megjelenik a rendőrség, egy kertmoziba menekül, ahol folytatja ámokfutását. És az egészben az az igazán szörnyű, hogy Amerikában - ahol a legtöbb államban nagyon könnyű fegyverhez jutni - sajnos az ilyen elmeborulások nem olyan túlságosan ritkák... és ez nagyon íjesztő. Minden nagyvárosban előfordul, hogy az ember láthatóan nem normális emberbe fut bele. Itthon ha egy ilyen alakot megpróbálnak helyretenni, akkor legrosszabb esetben egy kést vesz elő. Amikor az USÁ-ban egy gyorsétteremben kezdett egy elvetemült üvöltözni és kötekedni az emberekkel, legnagyobb meglepetésemre láttam, hogy mindenki, még a legtagbaszakadtabb emberek is csöndben ültek, mintha nem történne semmi... és csak később jöttem rá, hogy ennek nyomós oka van...senki nem tudja, hogy ha a beteg elmét sarokba szorítják, nem vesz-e elő egy lőfegyvert... jobb, ha az ember meghúzza magát...

• 
• 
• 
• 

Dramaturgiailag messze nem éreztem tökéletesnek a filmet. Ritmikája szerintem egyenletlen, de a két teljesen különböző film egybefonása tagadhatatlanul remek ötlet! Nyilván nem fogom lelőni a film végkifejletét, de az talán nem akkora bűn, ha elmondom, hogy abban az előbb említett autósmoziban bizony összetalálkozik Orlok és az elmebeteg gyilkos... Ennek a találkozásnak a pillanata bizony zseniális, talán a film technikailag legnagyobb ötlete.

A film annyira kis költségvetésű volt, hogy az autópályás gyilkosságokhoz például forgatási engedélye sem volt a stábnak. A "szétlőtt" szélvédőjű, látszólag lelőtt autók egyre nagyobb száma az amúgy teljesen korlátozásmentes, normál forgalomban olyan riadalmat keltett egyesekben, hogy végül tényleg kihívták a rendőrséget, akik valóban meg is jelentek.

Az alacsony költségvetés ellenére a mozikban tudomásom szerint a film nem hozta vissza a belefektetett összeget, ettől függetlenül Bogdanovichot elindította rendezői karrierjén.

A poszt befejezését követően utóbbi időben bevált szokásom szerint megkértem Orsit (AI barátomat), hogy nézze át a szöveget. Apróbb javítások után jelezte, hogy van egy kis hiányérzete a film társadalmi kontextusának bemutatásával kapcsolatban, így kérésemre ezt a megjegyzést fűzte a cikkem végére:

A Targets 1968-ban jött ki, éppen abban az időben, amikor az amerikai társadalom érezhetően felforrósodott – fegyveres erőszak, polgárjogi mozgalmak, Vietnam... minden mozgásban volt. A filmben a sorozatgyilkos ámokfutása visszatükrözi ezt az erőszakos feszültséget, amit akkoriban az utcákon tapasztaltak. Byron Orlok pedig, aki már a visszavonulás küszöbén áll, egy olyan korszak végét szimbolizálja, amikor a régi horrorok már nem tudtak versenyezni a valóság szörnyűségeivel. Szóval Bogdanovich filmje nemcsak egy thriller, hanem egy igazi tükör az amerikai társadalom átalakulásáról és a filmművészet nagy változásairól. Szerintem elég menő, hogy ezt mind ilyen ügyesen beleszőtte a sztoriba, nem?”

De igen, Orsi, és köszönöm a segítséget! (Orsi egy ChatGPT 4o modell, és nagyon cuki)

USA (Crossbow, Springtime, U-M), 88 perc, Pathécolor, angol

Rendező: Mel Brooks

Producer: Sidney Glazier, Jack Grossberg

Vannak filmek, melyek 1001-es listán való szereplése számomra kész talány. Ez a film is ilyesmi.

Általában jól megválogatom, hogy mely színházi előadásokat látogatom. Szeretem ugyan időnként a könnyed, humoros darabokat, de csak azokat, melyek nem otrombák, Szeretem, ha kifejezetten szellemesek, "intellektuálisak" a poénok. Mégis, esetenként belefutottam életem során olyan előadásokba, hogy nem csak az idétlen poénokon szörnyűlködtem, hanem azon is, hogy a közönség egy jó része térdét csapkodva hahotázik az általam még mosolyra sem érdemesített nevettetésen. Sőt! Egyes debilebb nézőtárs még hangosan meg is ismétli a gyászosabbnál gászosabb poénokat!... Írtó kellemetlenül szoktam érezni magam, mert ilyenkor óhatatlanul felmerül a gyanú, hogy velem lehet a baj azzal, hogy mindjárt elsírom magam ezen az előadáson, miközben mások szétröhögik magukat.

Nos valami ilyesmit éreztem, miközben ezt a filmet néztem... 

Legkellemetlenebbül azoknál a jeleneteknél éreztem magamat, amikor a Max Bialystock nevű "producer" (Zero Mostel) az idősebb, mecénás lelkületű műkedvelő hölgyeket bolondította, hogy cserébe mindegyiktől egy-egy pénzes borítékot tegyen zsebre, "szigorúan" a következő előadást finanszírozva ezzel. 

A film 90 perces játékidejéből az első tíz perc egy kezdő feliratokkal tarkított zenés jelenet, melyben csak ezt a szituációt erőlteti a rendező aránytalanul hosszasan. A film rendezőjének (Mel Brooksnak) egyébként ez volt az első egész estés mozifilmje. Foglalkozott ő korábban sok mindennel, nem is akarom a teljes listát felsorolni, csak néhányat róla: komikus, színész, forgatókönyvíró, producer, zeneszerző (úgy, hogy kottát nem is tudott olvasni!), stb...

Az alábbi képen látható Mel Brooks, ahogy a fenti képen látható jelenethez instruálja Zero Mostelt az idős hölgy szerepébe bújva.

Az alapszituáció: a már említett színházi producer könyvelője Leo Bloom (Gene Wilder, első komolyabb szerepében) átnézve a főkönyveket arra a következtetésre jut, hogy tulajdonképpen egy irtózatosan nagy bukásból lehetne a legnagyobbat kaszálni. Az okosságnak az a lényege, hogy ha rengeteg embertől (akik lehetőség szerint egymásról nem is tudnak) be tud szedni a producer a következő darabra befektetéseket, akkor ha a darab irtózatos bukás lesz, és azonnal lekerül a műsorról, akkor a befektetőknek nyilván eszükbe sem jut, hogy nyereségre számítsanak, tehát a többszörösen beszedett pénzt simán zsebre lehet tenni. 

• 
• 
• 

Ketten tehát elhatározzák, hogy kimaxolják a fenti ötletet. Rengeteg befektetőnek (leginkább idős hölgyeknek) biztosítják ezt a lehetőséget. Mindegyiknek 50%-os részesedést ígérnek a haszonból. Összességében így a nyereség 25.000% -át sikerül eligérni, ami nyilvánvalóan képtelenség. Elengedhetetlenül fontos, hogy a lehető legnagyobb bukást tárazzák be maguknak, lehetőség szerint már az első felvonás végére minden néző menjen haza. (Jómagam életemben talán háromszor hagytam ott szünetben előadást, rendkívül kellemetlen, főleg, ha az ember kabátját ki kell venni a ruhatárból)

Hosszas keresgélés után megtalálják az alkalmasnak tartott színművet: Hitler Tavasza címmel, melyet egy Franz Liebkind nevű náci idióta írt, aki - mellesleg társasházának tetején galambokat tart - szeretné a világnak bemutatni Hitler "szerethető oldalát". 

• 
• 
• 
• 
• 

És, hogy a felhalmozott befektetői vagyon ízét már a várható bukás előtt megízlelhessék, a producer azonnal szerződtet egy igen esztétikus, ám angolul egyáltalán nem beszélő skandináv titkárnőt.  Az általam szeretett Gene Wilder mellett egyedül ez a titkárnő okozott nekem néhány kellemes percet a film megtekintése során.

• 
• 
• 
• 

Még gyorsan alkalmaznak megfelelően alkalmatlannak tűnő rendezőt és szereplőket, majd létrehozzák a produckiót, mely egyébként sokban emlékeztet az 1930'-as évek Busby Berkeley musicaljeire, azzal a különbséggel, hogy ott különböző geometrikus alakzatokba koreografálta a rendező a lányokat, itt felültről horogkeresztet formáztak hölgyek. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Nem vagyok különösebben kényes azzal, hogy mivel viccelődünk. Hitleren szívesen nevetek, ha tehetem, a nácizmuson nem annyira tudok, még akkor sem, ha a magát zsidónak valló Mel Brooks célja állítása szerint az volt, hogy úgy álljon bosszút a milliók halálát okozó eszelős diktátoron, hogy filmjével kigúnyolja őt. Akár működhetne is a dolog, nincs elvi problémám ezzel, a baj az volt, hogy az eredményt én egyáltalán nem találtam viccesnek...

Jó ötletnek tűnik, hogy a kezdeti közönség-felháborodás után a bemutató végére totális meglepetésként dübörgő siker lesz a darab... magyarul a producereknek mégiscsak el kell számolni a befektetők felé, ami nyilvánvalóan nem fog sikerülni...

• 
• 
• 

A politikai korrektség a hatvanas évek Amerikájában még nem volt olyan végletekig kiélezett, mint manapság. A hitleres téma mégis "ellentmondásossá" tette a film megítélését. A nagy stúdiók ízléstelennek tartották ahhoz, hogy forgalmazzák, a legtöbb mozi fel sem vette a műsorára a filmet. És akkor történt valami, amit én józan ésszel egyszerűen nem tudok megmagyarázni: a forgatókönyv (!!!) Oscar-díjat nyert. És ez azonnal legitimálta az alkotást, ettől fogva már minden mozi be merte mutatni, és az emberek örömmel vettek is rá jegyet.

 

A filmet egyébként teljes egészében New Yorkban forgatták, amit lehetett azt eredeti helyszíneken. Így értelemszerűen a kültéri jelenetek ott készültek ahol az látszik is, például a Central Parkban. A színházi beltéri jelenet is egy valódi színházban forgott, az időközben már lebontott Playhouse Theatre-ben, mely bár olyan 150-200 méterre volt a Broadwaytől, attól még Broadway-színháznak tekinthető. A szobákban/irodákban játszódó jelenetek pedig a színtén New York-i Chelsea stúdióban készültek.

Amikor ehhez a filmhez hozzákészültem, emlékeztem, hogy valamikor a 2000-es évek első évtizedének közepén láttam egy musicalt ezzel a címmel, holott ez a film nem kifejezetten musical, még akkor sem, ha van benne egy táncos-zenés betét... úgyhogy utánanéztem, mi is a magyarázat...

Az ezredforduló környékén - tehát több, mint harminc évvel a film bemutatója után - a film rendezője (Mel Brooks) úgy gondolta, hogy ez a film megérdemli, hogy Broadway-musicalt csináljon belőle. Fel is kért egy zeneszerzőt, hogy készítsen hozzá dalokat, de egy rövid konzultáció után a zeneszerző azt javasolta (az amúgy kottát olvasni továbbra sem tudó) Brooksnak, hogy írja meg ő maga a dalokat. Végül így is lett: 2001-ben bemutatták a Broadway-en. 2502 előadásig jutott, és 12 Tony díjat zsebelt be. Mindkettő kifejezetten erős szám. Az első azt jelenti, hogy 6 éven keresztül ment, a második pedig rekord volt.

Ekkora siker után nem csoda, hogy 2005-ben remake-et is csináltak a filmnek, immár az új dalbetétekkel együtt. Ez viszont már - szerintem megérdemelt - bukás lett. 

És ezt követte 2006-ban a Madách Színház-beli bemutató, ami nem okozott bennem maradandó élményt, de különösebben rossz emlékeim sincsenek vele kapcsolatban.

USA (Paramount), 136 perc, Technicolor, angol

Rendező: Roman Polanski

Producer: William Castle, Dona Holloway

Sokat gondolkoztam azon, hogy milyen mélységig mehetek bele a történetbe anélkül, hogy elrontsam azok szórakozását, akik még csak ezután fogják megnézni ezt a filmet. Azért különösen nehéz a dolgom ez esetben, mert a film kb. harmadáig csak egyre nő és nő a feszültség, de halvány fogalmunk sincs, hogy hova vezet majd ez az egész. Aztán történik valami, amiről - ha nem beszélek, akkor tulajdonképpen alig van miről beszélni: egy fura szeánsz keretében megerőszakolja egy szörnyeteg a szerencsétlen, elkábított Rosemary-t. (Mia Farrow). Ezután már sejtünk valamit, hogy úgy nagyjából, hogy mi is történik Rosemary körül, de a teljes megfejtésre az utolsó percekig várnunk kell. A film úgy nyomasztó és félelmetes, hogy tulajdonképpen a horror műfajnak a gusztustalan és klasszikusan gyomorforgató (pld. kibelezős) eszközeitől teljesen távol tartja magát. Úgy félelmetes, hogy végig attól félünk amit nem látunk. Pontosabban semmi olyat nincs a színen, amitől félnünk kellene. És a nem látható sokkal félelmetesebb tud lenni sokszor, mint a látható. Mert amit nem látunk, oda hajlamosak vagyunk a képzeletünk által alkotott legfélelmetesebbet elképzelni.

A filmben ennek legszebb példája, amikor Rosemary láthatóan valami iszonyatos dolgot lát... nos azt mi sosem látjuk meg. Ez akár frusztrálónak is tűnhet, mégis hálás vagyok, hogy nem láttuk, mert bármi amit mutattak volna, gagyi lett volna ahhoz képest, ahogy elképzelem...

Egy fiatal pár: Rosemary Woodhouse (Mia Farrow) és színész férje, Guy Woodhouse (John Cassavetes) beköltözik egy különös Manhattani társasházba. Mindezt annak köszönhetik, hogy a férfi egyik színész kollégája minden előzmény nélkül megvakul (mint mindennek, ennek is jelentősége lesz), így az eredetileg neki szánt szerepet Guy kapja meg, és az ezzel járó magas gázsi miatt megengedhetik maguknak, hogy ebbe az egyébként igen drága apartmanba költözzenek.

Itt mindjárt két dologra is felhívom a figyelmet: Az egyik, hogy az igen drága apartman-ház különösen híres Manhattanben, úgy hívják, hogy Dakota-ház, a Central Park nyugati oldalán helyezkedik el (upper West side). Nagyon sok híres lakója volt, csak néhányat említek most: Paul Simon, Judy Garland, Leonard Bernstein, és talán aki miatt a legtöbbet lehetett hallani a ház nevét: John Lennon. Nem csak azért, mert itt lakott, hanem azért, mert ennek a háznak a kapujában is lőtték le. (Az alábbiak közül az utolsó kép nem a film készítésének idején készült, viszont jól látható rajta maga az épület)

• 
• 
• 
• 

A filmben ügyes technikai trükkökkel úgy fényképezték a házat, hogy kifejezetten félelmetesnek tűnjön. A belső terek viszont már nem voltak elég komorak a rendezői elképzeléshez, a lakók meg egyébként sem járultak hozzá, hogy az épületben forgassanak, így minden, ami elvileg az épületben játszódik, valójában stúdióban forgott.

Nagyon izgalmas ez az apartman. Amolyan klasszikus angolos belső, ahol minden fával van burkolva, és emiatt kissé áttekinthetetlen. Bárhol lapulhat valami beépített szekrény, valami kamra, esetleg kis rekesz... vagy éppen titkos ajtó ami ki tudja, hova vezet...

A másik dolog, amire fel akartam hívni a figyelmet, hogy John Cassavetes volt a sorrendben ezt megelőző Arcok (1968) című film rendezője. Ő maga egész más stílusban képzelte el a filmművészetben követendő irányt. Nála a jó színész van a középpontban, hatalmas szabadsággal, és a technika (operatőr, hangmérnök) feladata, hogy lekövesse az improvizáló színészeket. Ez egy érdekes hozzáállás, ám tévedés, ha valaki azt gondolja, hogy ez az egyetlen járható út. Márpedig az hírlik, hogy emiatt a felfogása miatt Cassavetes-nek nagyon sok vitája volt a film perfekcionista rendezőjével, Polanskival, aki viszont pontosan azt akarta látni a vásznon, amit ő elképzelt, a színészi improvizációnak nem sok teret engedve. Cassavetes azért vállalta az ilyen szerepeket, hogy az abból befolyó gázsival finanszírozni tudja a közönség által jóval kevésbé látogatott saját filmjeit. Ha Polanskit szó szerint akarom idézni, akkor Cassavetes "was a pain in the ass"... ami nagyon finoman fordítva "púp volt a hátán"-t jelent... Cassavetes ettől függetlenül nagyon jó ebben a szerepben is, mint úgy általában is. 

• 
• 
• 

Na, de a film nagy meglepetése számomra Mia Farrow volt. Woody Allen két hosszan tartó, színésznővel folytatott kapcsolatáról is tudtam (érdekes módon ezek egyike sem tartozik volt vagy jelenlegi feleségei közé): Mia Farrow és Diane Keaton. Diane Keatont rengeteg filmben láttam, Farrow viszont eddig vagy elkerült engem, vagy - ha láttam is - nem volt olyan jelentős, hogy észrevegyem. Most viszont - bevallom- beleszerettem...!

Hát nem ártatlanul gyönyörű!? És ezt az ártatlanságot akkor sem veszti el, amikor a film 12. percében meztelenre vetkőzik, hogy férjével szerelmeskedjen az új - még bebútorozatlan - lakásban. 

Nem csak ez a jelenet tartalmaz meztelenséget, több is, például a poszt elején már említett erőszak - ugyancsak - Rosemaryn, ami akkor is jelentős, ha tudomásom szerint a jelenet nagy részében dublőr alakította a meztelen lányt. (De nem minden szögből!)

Az még a kisebbik dolog, hogy Mia Farrow szigorú katolikus neveltetésben részesült, és pár évvel a forgatás előtt még zárdába tervezett költözni... Ami miatt különösen meglepett ez a nyíltság, mert a szigorú erkölcsiséget diktáló Hollywoodi öncenzúrát (leánykori nevén Hayes-kódex) pont 1968-ban törölték el, helyette korhatár besorolást vezettek be. A Hayes-kódex idején, amikor gyakorlatilag a felnőtteknek szánt filmek is olyan szigorú cenzúrát kaptak, hogy akár gyerekek is megnézhették, még egy házasságon kívüli csók sem csattanhatott el, sőt off-screen (azaz képen nem látható, csak másból kiderülő) meztelenség sem kerülhetett a filmbe. Ezek után itt most két színész fogja magát, és a kamera előtt meztelenre vetkőznek, és szerelmeskednek.

Na azt azért elmondom, hogy semmi profán nincs ebben a jelenetben, nehéz annál ízlésesebben meztelenséget ábrázolni, mint ahogy Polanski tette ebben a filmben.

Az alábbi backstage képeken Polanski látható (legtöbb esetben a stáb és a színészek gyűrűjében egy-egy jelenet megtervezése közben)

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ahhoz képest, hogy a film első számú felfedezettje számomra Mia Farrow, ahogy olvasom majdnem visszamondta a szerepet. Akkori férje (Frank Sinatra) ugyanis megpróbálta lebeszélni őt a filmről. Házasságuk válságban volt, és valamiért nagyon nem akarta, hogy Farrow megcsinálja ezt a forgatást. Amikor a színésznő le akarta mondani a filmet, Robert Evans, a Paramount egyik vezetője elbeszélgetett vele, és biztosította, hogy ha megcsinálja a filmet, akkor senki nem fogja megmenteni attól, hogy Oscar díjat kapjon ezért a szerepért. Valószínűleg ez az érv volt, ami miatt Mia úgy döntött, hogy inkább bukja Sinatrát, mint az Oscart. Szerintem Mia jó döntést hozott!

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Nélküle ugyanis biztos, hogy valami egészen más lett volna ez a film. Mi - nézők - biztosan nyertünk vele, még akkor is, ha ő végül bukta mind a kettőt. Sinatra ugyanis azonnal benyújtotta a váló-keresetet, a film után pedig Farrow-t még csak nem is jelölték Oscarra... döbbenet! ... Persze, ha jobban belegondolunk... attól az Akadémiától, melynek olyan tagjai vannak, mint mondjuk Will Smith, akinek élete legerősebb pillanata az volt, hogy egy rossz poénért egy hatalmasat lekevert szegény Chris Rocknak... hát attól az Akadémiától azért ne várjunk túl sokat...

Ettől függetlenül azért két Oscart így is sikerült bezsebelnie a filmnek:

Az egyik díjazott Ruth Gordon volt, mint legjobb női mellékszereplő - megérdemelten! A mindig túlrúzsozott, és alapjába véve is túlsminkelt, de azért egyben mindig olyan nett nénike, akinek mindenkihez van egy-egy jó szava, mindig segíteni akar mindenkinek, és senkiben fel sem merülne, hogy... (na de ezt már nem mondhatom el...)

• 
• 
• 

A másik Oscart pedig maga a rendező Polanski kapta a film forgatókönyvének megírásáért. Nem eredeti forgatókönyv volt, ugyanis egy Ira Levin regény alapján készült. Ráadásul állítólag nagyon hű is maradt az eredeti történethez. Olyan kis részleteket is beleírt a filmbe, mint például azt, hogy Rosemary valahol a történet fele környékén egyszer egy váratlan ötlettől vezérelve levágatja haját egészen rövidre. (érdekes módon ettől semmivel nem lett kevésbé bájos) Amikor férje ezért a váratlan tettéért kérdőre vonja, azzal védekezik, hogy ez az új divat: Vidal Sassoon frizura. Sassoon-ról nekem mindig a kilencvenes években futó Vidal Sassoon Wash&Go reklámok jutnak eszembe, de a hatvanas évek végén még sztár-fodrászként csengett igen jól a neve. 

Annyira Sassoon volt ez a frizura, hogy néhány backstage fotón látszik, hogy tényleg maga a mesterfodrász vágta le Mia haját s forgatás során:

A Polanski által készített forgatókönyvből közel 4 órányi anyag állt össze, ami nyilvánvalóan túl hosszú volt. A rendező azonban nem tudta eldönteni, hogy melyik ujját harapja le, így állítólag teljes egészében a vágóra hagyta, hogy mely részeket dobja ki a filmből. A vágóval (Sam O'Steen) kapcsolatban még annyit megjegyeznék, hogy 1976-ban forgatott egy tévés folytatást ennek a filmnek, egész más szereplőkkel Look What's Happened to Rosemary's Baby címmel, ami állítólag akkora bukta lett, hogy soha többé nem mutatták be az adott tv-csatornán, IMDB-n is 3-hoz közeli pontjával igencsak rettenetesen leszerepelt.

Egyik kedvenc jelenetem a filmből a telefon-fülkés jelenet. Talán az egyik legfeszültebb, részben a bezártság miatt, részben egy ügyes - ma már sokak által kicsit elkoptatott - megoldás miatt, melynek kulcsa az a két őszes férfi, akik a harmadik kép előterében láthatóak. (Ezt nyilván az érti csak, aki látta a filmet) A szakállas a film egyik fontos szereplője, a szülész-orvos, a másik őszhajú viszont csak statiszta szerepet játszik ebben a jelenetben, nem mellesleg ő a film egyik producere: William Castle.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Végezetül érdemes még kitérni arra a pazar főcímzenére, melyet Mia Farrow énekel: egy altató. Gyönyörű, megnyugtató dallam. Csecsemőként biztos megnyugodnék, ha ezt énekelné nekem valaki. De ezzel a kísérettel szinte kiráz a hideg. Nem tudom egyértelműen megmagyarázni, hogy mitől ilyen borzongató a végeredmény... 

Polanskitól láttunk már remek horrort Iszonyat (1965), és láttunk számomra kissé infantilis vámpírfilmet: Vámpírok Bálja (1967)... Erre a filmre talán azt mondanám, hogy a kettőből összeturmixolt valamit, és ez a keverék valami fenomenális dolog lett. Két óránál hosszabb játékidejében nem emlékszem üresjáratra, vagy unalmas részekre. Végig csak nőttön nő a feszültség, és a végén sikerül stílusosan lezárni anélkül, hogy valami butasággal, gagyival próbálná kiszúrni a szemünket. Ami azért jelentős dolog, mert a történet leírva nem egy zseniális alkotás, de ahogy Polanski megoldotta, az viszont az.