Nagy-Britannia (Compton), 104 perc, ff., angol

Rendező: Roman Polanski

Producer: Gene Gutowski, Michael Klinger, Robert Sterne, Tony Tenser, Sam Waynberg

Mivel Polanskival most találkozunk először az 1001-es listán haladva, néhány szót érdemes ejteni a rendező eseménytelennek nem mondható életéről: 1933-ban Párizsban született lengyel zsidó szülőktől. Szinte a lehető legrosszabb ütemérzékkel a család 1937-ben hazaköltözött Lengyelországba, hogy hamarosan a Krakkói gettóba zárva találják magukat. Roman édesanyját koncentrációs táborban ölték meg, de Roman elszökött a gettóból és lengyeleknél bujkálva túlélte a borzalmakat.

Fiatalon, 14 évesen már színházban szerepelt, 21 évesen pedig Andrzej Wajdától kapott jelentős filmszerepet. Ugyanekkor felvételt nyert a Lódzi filmművészeti főiskolára, melynek elvégzése után filmeket rendezett.

Első filmje, a Kés a Vízben nemzetközileg is sikeres volt, ami megnyitotta előtte a külföldi filmkészítés lehetőségét. Így második filmjét, az angol nyelvű Iszonyatot már Londonban forgatta. De az Egyesült Királyságban sem ragadt le túl sokáig, pár év múlva már Hollywoodban forgatott. És itt érte a következő brutális csapás: egy elmebeteg banda (ki ne hallott volna a Mansonékról?) megölte 8 hónapos terhes feleségét, Sharon Tate-et. Nem tudom, hogy három ilyen veszteséget (fiatal édesanya, feleség és megszületendő gyermek) hogy lehet épp ésszel elviselni. Hogy ez vezetett-e életének harmadik súlyos terhet ráakasztó mérföldkövéhez, azt legfeljebb pszichológusok tudják megmondani. Mindenesetre, 1977-től életére súlyos árnyékként nehezül, hogy az Egyesült Államokban egy 13 éves lánnyal való szexuális együttlét miatt hosszú börtönévek várnak rá, ami miatt gyakorlatilag megszökött az országból, és az igazságszolgáltatás messzire érő keze azóta is fenyegetően kapkod utána. Eme poszt írásának pillanatában Polanski 88 éves, és csak olyan országokba teszi be a lábát, melyről feltételezhető, hogy nem adja ki az Egyesült Államoknak.

Az alábbi képen Polanski látható a később meggyilkolt Sharon Tate-tel.

De térjünk vissza a hatvanas évekbe! Polanski, és írótársa Gérard Brach azzal a tervvel készültek neki ennek a filmnek, hogy ezzel majd kellő közönségsikert, - és így elég pénzt - szereznek egy másik, vélhetően kevésbé jól eladható filmjükhöz, a Zsákutcához. Csalódást keltett azonban, hogy sem az amerikai Paramount Picturesnek, sem a szigetországi British Lionnek nem kellett ez a film, valószínűleg a túlságosan merész ábrázolás miatt. Végül a kisebb kaliberű Compton Pictures állt a film mögé produkciós cégként. Itt jegyzem meg, hogy az általam túlzott merészség nem tartalmaz explicit meztelenséget, viszont hallható egy női orgazmus, többször is látható nemi erőszak, és véres gyilkosság, bár azt le kell szögeznünk, hogy Polanski nagyon vigyázott arra, hogy semmit se toljon bele az arcunkba! Gyakorlatilag egyszer sem mutat olyan jelenetet,  ahol egy érzékenyebb lelkületű embernek el kellene kapnia a tekintetét ijedtség vagy undor miatt.

Carole (Catherine Deneuve) egy belga manikűröslány, aki nővérével él egy Londoni apartmanban. Kicsit furcsán viselkedik, a férfiakkal finoman szólva is távolságtartó. Van ugyan egy udvarlója, de kapcsolatukban valami láthatóan nem stimmel....

Ebben a filmben jelenik meg először Polanskinál a az angyal-démon nő figurája, és Deneuve tökéletes választás volt ehhez. (Deneuve a Cherbourgi esernyőkkel ekkor már nemzetközileg is ismert volt) Rejtélyes szépsége és igen visszafogott színészi játéka elég titokzatossá teszi ahhoz, hogy a két véglet (angyal - démon) jól megférjen egymás mellett. Sőt, talán pont emiatt a visszafogottság miatt működik igazán!

A film első negyven percében csak azt látjuk, hogy valami nincs rendben. Carole mintha csak megtűrt lakó lenne nővére albérletében, akit annak pasija is gyakorlatilag semmibe vesz. (Pld a férfi állandóan Carole fogmosó poharában hagyja saját fogkeféjét és borotváját) Carole álmatlanul hallgatja végig éjszakánként a nővére szobájából átszűrődő szeretkezés egyre hangosodó zaját...

Aztán a 40. perc környékén a nővér és annak szeretője elutazik, így Carole magára marad az apartmanban. És itt elkezd szétcsúszni minden Carole körül. Szinte látjuk ahogy hasadozik az elméje (ahogy a mienk is szinte), mivel néha kívülről látjuk a dolgokat, néha viszont Carole szemszögéből, és ahogy az az elmebetegekre jellemző, nem mindig tudjuk eldönteni, hogy éppen a valóságot látjuk, vagy Carole képzelődését... ahogy a falak repedeznek... ahogy a semmiből előkerülő idegen férfiak megerőszakolják a fiatal nőt...

Polanski nem csak a valóság és a képzelet keverésével zavar össze minket, de a látvány és a hang disszonanciájával is játszik: van amikor az erőszakot átélő nő sikít, de mi csak a falióra monoton tik-takolását halljuk, illetve van, hogy halljuk a sikítást, de Carole szája mozdulatlan, zárt...

A végkifejletbe nem megyek bele, de elmondhatom, hogy a  film címe önmagáért beszél...

Deneuve titokzatos szépsége mellett nehéz szó nélkül elmenni. Nyilván emiatt lett többek között a Chanel parfüm egyik reklámarca is.

Biztos vagyok benne, hogy még sok filmben fogunk vele találkozni az 1001-es lista filmjeinek megtekintése során