USA (Castle Hill), 130 perc, ff., angol
Rendező: John Cassavetes
Producer: John Cassavetes és Maurice McEndree
Amikor kísérletinek (fellengzősebben: avantgárdnak) mondott film jön velem szembe az 1001-es úton, korábbi tapasztalataim alapján mindig egy kicsit megijedek, főleg, amikor látom, hogy két óra feletti játékidőre számíthatok. Persze a kísérletezés nem feltétlenül negatív, volt pár kellemes meglepetés, de már többször elpanaszoltam, hogy bizony a szakirodalom hajlamos kísérletinek titulálni azt is, ahol egyszerűen arról van szó, hogy önjelölt "művészek" pénz, tehetség és szakértelem nélkül csinálnak valamit, ami nem csak értelmetlen, de élvezhetetlen is. Mivel az ötvenes- hatvanas-évek Amerikájában váltak széles körben kedveltek bizonyos pszichedelikus szerek (marihuána, LSD) így bizonyos szempontból nem csak az válik érthetővé válik számomra, hogy miért készültek ilyen filmek, hanem az is, hogy akadtak nézői is. (AZ LSD-t, mely állítólag igen komoly hallucinációkat okoz, a hatvanas évek végéig különösebben szigorú büntetőjogi következmény nélkül hozzáférhetőek voltak az USÁban.) A kísérleti filmek spektrumának általam semmire nem tartott szélén olyan alkotásokat találunk, mint a Kutya Csillag Ember, melyben a képsoroknak csak nagyon kis százalékában éri az agyat olyan látvány, ami figurálisan értelmezhető. Azaz leginkább zavaros katyvasz kavarog a vásznon, némi értelmezhetetlen zajjal kísérve.
Na ez a film most nem ilyen!! Cassavetes komolyan veszi a kísérletezést! (Lásd Cassavetes-t ezen a fenti képen, amint az előhívott anyagot tanulmányozza jelen film egyik főszereplőjével, Gena Rowlands-al) Cassavetesnek vitája van Hollywoodal, (nem véletlen, New Yorkban kezdte a filmezést) és meg szeretné mutatni, hogy máshogy is lehet csinálni, mint ahogy a nagy öreg stúdiók csinálják. Pénze persze nincs rá, viszont szerencséjére remek színész, így a szerepekért kapott gázsiból finanszírozni tudja film-kísérleteit. Utólag visszatekintve azt azért elmondhatjuk, hogy elképzelései alapjában nem ragadtak meg a filmiparban, de mindenképpen említésre méltó dolgokat csinált.
Először is tisztázzuk azt a kérdést, hogy mi is a kísérleti ebben a filmben? (És itt még egyszer hangsúlyozom, hogy a kísérleti címke itt véletlenül sem a szakértelem vagy a tehetség hiányát kívánja palástolni!)... A legtöbb közönségfilmnek van egy kifejezetten filmes dramaturgiája. Van egy filmes nyelv is, mely sokszor eltér a való élettől. Mondok egy példát: Egy romantikus komédiában teljesen belefér a képbe, hogy mondjuk egy tömegrendezvényen egy szakításban lévő pár fiú tagja valahogy megszerzi magának a mikrofont, amivel többezer ember előtt bocsánatot kér/szerelmet vall duzzogó szerelmének, aki végül a meghatottságtól könnyét törölgető tömeg tapsa és üdvrivalgása hatására megbocsájt a fiúnak. Talán mondanom sem kell, hogy a valóságban ilyen nincsen! A valóságban a tömeg először szorványosan fütyülne, majd egyre hangosabban anyázna a szerencsétlen fiú irányába, aki magánéletének emígyen alakításával próbálna megzavarni egy rendezvényt... de hát istenem a film, az film... ott történhetnek máshogy is a dolgok, mint valóságban... Nem véletlen, hogy valós eseményeket feldolgozó alkotások is gyakran tartalmaznak fiktív elemeket, hogy dramaturgiailag feldobják a filmet.
Nos, ez a film nem ilyen. Ezt a filmet nézve olyan érzése van az embernek, mintha dokumentumfilmet nézne. Annyira valóság-szaga van minden jelenetnek, minden színészi játéknak, hogy néha már-már olyan érzésem volt, hogy én magam láthatatlan megfigyelőként részt veszek egy ismeretlen szobában zajló valósásgos jelenetben, és rám nem tartozó dolgokat lesek meg illetéktelenül.
Sokszor volt olyan érzésem, hogy dramaturgiailag valamit mintha felépítettek volna, és a végén direkt nem azt csinálják, amire az ember számít. Egy jelenetben részeg emberek összeszólalkoznak, és már verekedni készülnek... amikor minden más filmben jönne a nagy bunyó, de aztán egy kis lökdösődés után a felek jobbnak látják kisasszézni a verekedés elöl... mint amikor a kakaskodók rájönnek a valós életben, hogy mindkettejük jobban jár, ha nem törik be egymás képét...
Mindehhez a színészi játék pazar! Ez is nagyban hozzájárult ahhoz a szinte dokumentarista hatáshoz, hogy fel sem merült, hogy itt színjátszás folyik, szinte lelkiismeret furdalásom volt, hogy belesek bizonyos emberek magánéletébe... És - ha már itt tartunk - tényleg igencsak intim pillanatokat kapunk el. Intim, és valóságos, mint amikor két pasi felszed egy csajt a szórakozóhelyen... mindkettőnek tetszik, de a nő határozottan az egyikhez vonzódik... s a másik csalódottan veszi észre. Nagyon valóságosan alakul előttünk a jelenet. Tudatosan nem írok összefoglaló történetet, mert nem ez a jellemző a filmre, hanem az, hogy belesünk idegen emberek életébe, ahol amúgy semmi keresnivalónk sincsen.
És ezt az életszerű játékot igencsak elősegítette Cassavetes munkamódszere: az volt a kérése az operatőrhöz (és az egész stábhoz), hogy a színészeknek egyáltalán ne kelljen foglalkozniuk a filmes technikával (kamera, hang, stb). Adott volt a berendezett szoba (ami nem stúdió volt, hanem legtöbbször Cassavetes anyósának házából valamelyik szoba) és a színészek játsszák el saját belátásuk szerint a jelenetet, úgy, és a szoba azon szegletében, ahogy érzik. A próba tapasztalatai alapján látták, hogy a szoba mely részeit használták leginkább a színészek. azt a részt világították be a legjobban, és úgy rejtették el a lámpákat, hogy ezeken a helyeken ne látszódjanak. Az operatőr és a kézi mikrofont használó technikus pedig úgy követte a színészeket, hogy azok mindig szabadon mozoghattak oda, ahova éppen akartak. Egy - az alábbi képen láthatóhoz hasonló - Éclair NPR 16mm-es kamerát használtak a film forgatásához, mely egyrészt olcsóbb volt, olcsóbb nyersanyaggal, mint a mozifilmekhez használatos 35mm-es kamerák, másrészt kisebb mérete miatt könnyebb volt vele lekövetni a szabadon mozgó színészeket. (Ez a színészi szabadság már a New York Árnyaiban is megillette az abban szereplőket)
A forgatás immár Los Angelesben zajlott, és állítólag az akkor még kezdő Spielberg is részt vett a 6 hónapig tartó forgatás valamelyik két hetében, mint produkciós asszisztens. Általában éjszakánként forgattak, talán azért, mert a költségvetés vélhetően nem engedte meg, hogy a színészek és a stáb normál munkaidejüket áldozzák a filmre. Ugyanis ellentétben a közel tíz évvel korábban készült New York Árnyaival, itt már nem Cassavetes baráti köre dolgozik, hanem komoly színészek. Az egyik főszereplő, a Richard Frost-ot alakító John Marley (az alábbi képen jobbra) elképesztően ismerős volt, de az istennek sem tudtam rájönni, hogy honnét...
Végül utána kellett néznem, hogy kiderüljön: ő volt (illetve lesz majd, 1972-ben) a Keresztapa című filmben a filmproducer, akinek levágott lófejet tesznek az ágyába.
Nagyon megnehezíti számomra a film élvezetét, ha rossz a képminőség. Márpedig a film nagy részében a minőség igen gyenge, olyan szemcsés, mint mondjuk az alábbi képen. Ennek oka nyilvánvalóan a gyengébb nyersanyag, illetve a technikai korlátok.
Cassavetes, illetve operatőre egyébként tudatosan használt különböző típusú nyersanyagokat az egyes jelenetekben. (Egy adott helyszínen egyébként mindig ugyanazt. )
Az éjszakai bárban pld Tri-X nevű filmet használtak, mely arról volt ismeretes, hogy szürke árnyalatokat szinte egyáltalán nem jelenített meg. Minden vagy fehér volt, vagy fekete. Ez tehát az igazi fekete-fehér, mert amit annak hívunk a köznyelvben, az valójában a szürkeárnyalatos képet jelenti. Richard Forsték otthonában pedig olyan nyersanyagot használtak, mely viszonylag igénytelen volt a megvilágítással kapcsolatban.
Az olyan jelenetekben pedig, ahol kifejezetten szép esztétikai hatást kívántak elérni, olyan filmet használtak, melyeken finomabb szemcsék képződtek, és emelett még saját szavaik szerint "valósággal halomba hordták a lámpákat, hogy ezt a szép hatást elérjük".
Az első változat állítólag közel 6 órás volt. Nem kell látnoki érzék ahhoz, hogy az átlagos néző számára ez szinte elviselhetetlen hossz ebből a stílusból. Hallani kozel 3 órás változatról is, sőt több más változatról is. Az általánosan ismert, és leginkább elterjedt változat viszont az a 130 perc körüli, amit én is láttam.
Komoly elismerésnek tekintem a filmmel kapcsolatban, hogy erősen független-filmes kísérleti jellege ellenére 3 (!) kategóriában is Oscarra jelölték: férfi- és női mellékszereplők és forgatókönyv. Ennek az sem veszi el a jelentőségét, hogy végül egyiket sem nyerte meg.
