Olaszország (Arco, Lux), 137 perc, ff., olasz

Rendező: Pier Paolo Pasolini

Producer: Alfredo Bini

Egy átlagosan művelt filmkedvelő Pasolinivel kapcsolatban valószínűleg hallott a sokakat megbotránkoztató Salò, avagy Szodoma 120 Napjáról, na meg arról, hogy a rendező a fiúkat szerette, és máig tisztázatlan körülmények között - feltehetően féltékenységből - meggyilkolták 1975-ben. (Halottak napján).

Jóval kevesebben tudják, hogy hazájában költőként, íróként vagy akár nyelvészként sokkal inkább ismerték, és elismerték, mint rendezőként. Aki a Salót- látta, az valószínűleg el sem tudja képzelni, hogy Pasolini olyan filmet forgatott a hatvanas években, amiről a vatikáni hírlapban azt írták, hogy az addigi lejobb - Jézus életéről szóló - film.... 

Pasolini nem tartotta magát "hivatásos" rendezőnek, saját elmondása szerint csak azért rendezte ő maga saját filmjeit, hogy azok könnyebben elkészüljenek. Szereplői többnyire nem színészek voltak. Ezt is azzal indokolta, hogy mivel nem ért a rendezéshez, nem tudna igazi színészeket instruálni. Ezzel kapcsolatban az az érzésem, hogy őstehetség kellett a részéről ahhoz, hogy a csupa laikus szereplőkből kihozza azt, amire a filmnek szüksége volt. Nem látunk igazán komoly színészi teljesítményeket, mégis a rendezőnek sikerült az arcokból egy-egy pillanatra kihoznia azt, amit akart. Az alatt, hogy laikus szereplőkkel dolgozott, egészen pontosan azt értem, hogy még csak nem is amatőr színészekkel, hanem a színészettel köszönő viszonyban sem levő emberekkel filmezett.

Itt van például Szűz Mária. Ha jól emlékszem, egyetlen egyszer sem szólal meg a filmben, csak néz.  Vagy éppen leül... vagy csak áll... Nála szűzebb Szűz Máriát szinte el sem tudok képzelni, és itt mellékesen jegyzem meg, hogy Pasolini nagyon jó érzékkel egy gyönyörű 14 éves lányt választott a szerepre, ami egyrészt megfelel az akkori zsidó szokásoknak a nők kiházasításával kapcsolatban (és apokrif iratok is ezt az életkort valószínűsítik a várandós Máriával kapcsolatban), másrészt a lány fiatal kora önmagában kihangsúlyozza azt az ártatlanságot, amit ez a szerep kíván.

Pasolini láthatóan a szerepekhez keresett megfelelő alkatú (és arcú!) szereplőket, és kihozta belőlük a maximumot, amit lehetett. Ez egyébként neorealista örökségként is felfogható. Ez az ekkoriban már lecsengett mozgalom is szívesen alkalmazott amatőr (vagy még annak sem mondható) szereplőket. Egyetlen hibát jegyeznék meg, ahol Pasolinit rajtakaptam: A Krisztussal terhes Máriát az itt is mutatott 14 éves lány alakítja. A Krisztus 33 éves korában történő keresztre feszítéskor a kínhalált végignéző Máriát már Pasolini saját - 73 éves - édesanyja alakítja, így a karakter 33 éve alatt tulajdonképpen közel 60 évet öregedett. Erre talán érdemes lett volna jobban odafigyelni. De ezt csak azért jegyzem meg, mert Pasolini egyébként láthatóan minden lehetséges esetben próbált hiteles lenni.

Pasolini egyébként szigorúan ragaszkodott a Biblia szövegéhez, tehát kifejezetten elmondható, hogy a film gyakorlatilag szó szerinti illusztrációja Máté Evangéliumának. A szereplők szájából elhangzó mondatok is szó szerint az eredeti szöveg idézetei. Pasolini nem akarja semmivel kiegészíteni a történetet, nem akar semmit belemagyarázni, vagy olyan filozófiai tartalmat sugalmazni, ami az eredetiben nincsen benne.

Szinte egyetlen olyan arcot sem látni a filmen, amelyikre azt lehetne mondani, hogy hétköznapi. Ilyen erős casting szinte emberfeletti munkát igényelhetett. Nézzük például a Jézust alakító 19 éves Enrique Irazoqui-t. Hát nem egy szokványos Jézus-arc, az egyszer biztos! De szuggesztív, karakteres, és hihető Jézust ad.

Irazoqui egyébként spanyol egyetemistaként találkozott Pasolinivel, és a rendező jó szemmel látta meg benne a potenciális Krisztust. Róla sem lehet azt mondani, hogy különösebben széles színészi eszköztárral rendelkezik, de vélhetően a rendezői instrukcióknak és megoldásoknak köszönhetően ő is tökéletesen működik a filmben.

Kissé meglepett Salome jelenete. Meglepődésemnek egyik oka, hogy elfeledkeztem arról, hogy Keresztelő Szent János révén az ő története is az evangélium része, másrészt meglepett újfent az a rendezői felfogás, hogy egy erotikusan romlott nő helyett Máriához hasonlóan szintén egy ártatlan fiatal szépséget választott.

Saloméról el kell mondani azok számára akik esetleg nem ismerik ezt a közjátékot: Heródes mostohalánya annyira elkápráztatja táncával az uralkodót, hogy az cserébe megígéri, hogy bármilyen kérését teljesíti. Salome ekkor anyja (Heródiás) kérésének megfelelően az ekkor már tömlöcben sínylődő János fejét kéri tálcán.

Nos, meglepődésem - Salome fiatalságát és ártatlanságát illetően - azzal magyarázható, hogy én az Oscar Wilde féle Salome történetet ismerem közelebbről, ami bizony jócskán színez az eredeti bibliai történeten. Kezdjük azzal, hogy a Bibliában Salome még nincs is néven nevezve. Másrészt Salome romlottsága is inkább Oscar Wilde nyomán került a történetbe, mely szerint Salome őrült szerelmet táplát Keresztelő Szent János iránt, aki elutasította a nő közeledését. Ezért a romlott, megalázott nő szerelme tárgyának levágott fejét kérte Heródestől cserébe a Hét Fátyol táncért, hogy így szerelmét foghassa kezeiben.

Az eredeti bibliai történetben a lány - a Pasolini által ábrázolthoz hasonlóan - valóban ártatlan volt, és csak anyja parancsát követve kérte a férfi fejét, akinek csupán azért kellett meghalnia, mert anyja így akart elégtételt venni Jánoson, aki elítélően nyilatkozott Heródessel való kapcsolatáról.

Meglepetésemre Pasolini dél-olasz helyszíneken forgatott. Hitelességre való törekvése miatt előzetesen arra számítottam, hogy a Szentföldön készíti el ezt a filmet. Nem tévedtem olyan nagyot. Pasolini állítólag bejárta az eredeti Izraeli helyszíneket, de úgy találta, hogy a legtöbb helyszín ekkorra már annyira kommercializálódott, hogy nem tudna megfelelően forgatni azokon a helyeken. Erről a sikertelen útról egyébként egy 54 perces dokumentumfilmet is készített Pasolini, melyet a Máté Evangéliuma utáni évben mutatott be.

A helyszínek, amiket végül saját hazájában talált, - bár nem hasonlítanak az eredeti helyszínekre - tökéletesen működnek, mondhatni, akár itt is történhettek volna a korabeli események.

A film zenéje meglehetősen eklektikus. Ami először felcsendül az a - mi is lehetne más - Bach - Máté Passiójának záró kórusbetéte, a Wir Setzen uns mit Tränen nieder... szerintem nincs olyan aki még nem hallotta, függetlenül attól, hogy nem feltétlenül ismerve, hogy melyik mű része.

De ezen kívül sok más komolyzenei megoldás és egyéb műfaj is előfordul. Amikor Jézust Pilátus elé állítják, akkor például egy durva, déli blues szól. Meglepő, de szintén tökéletesen működő megoldás volt ez is.

Pasolini saját - bár bizonytalan - bevallása szerint ateista volt, mégis sikerült egy olyan filmet csinálnia, mely tökéletesen megfelel a legszigorúbb keresztény elvárásoknak is, de egy kívülálló számára is nem csak nézhető, hanem kimondottan magas szintű művészi élményt okoz. 

Dánia (Palladium), 119 perc, ff., dán

Rendező: Carl Theodor Dreyer

Producer: Jørgen Nielsen

Amikor a Velencei filmfesztiválon bemutatták ezt a filmet - az ekkor 75 éves Dreyer is ott ült a nézőtéren - nagyon vegyes volt a fogadtatás. A nézők közel fele kisétált a vetítés alatt. Az ott maradók viszont -meglepő módon - álló ovációval jutalmazták az idős rendezőt, aki láthatóan meghatódva fogadta ezt a nem várt gesztust. Korábban a Cannes-i filmfesztiválon már megbukott ez a film, úgyhogy feltehetően ilyen pozitív visszajelzésre számított a legkevésbé.

Általában azok a filmek szoktak hasonló, élesen megosztott reakciókat kiváltani, melyek valamilyen provokatív témát - kegyetlen erőszakot, vagy valamilyen tabut - dolgoznak fel. Nos ez esetben ilyesmiről szó sincs! Helyette fájdalmasan száraz, unalmas és mesterkélt, közel 2 órán keresztül.

(Dreyer a forgatás díszlet-padán)

Dreyer utoljára - közel tíz éve - 1955-ben készített filmet: Az Ige (1955) szintén nagyon igénybe veszi az ember türelmét. Több, mint két órás hosszának nagy része igen lassú, körülményeskedő párbeszédekből áll, a film utolsó jelenete azonban engem szinte mindenben kárpótolt. Ez a film most pont ugyanazzal a tempóval indított, így a fájdalmas lassúság közepette abban bíztam, hogy a film végén ezúttal is katarzist kapok türelmemért hálába. 

Ezúttal azonban csalódnom kellett...

Sokat sejtet a film felépítésével kapcsolatban, hogy 3 hónapig forgatták, de mindössze 3 napig tartott maga a vágás. Nem csoda, hogy ilyen gyorsan végeztek vele, hiszen a jelenetek nagy részében alig van vágás. Valaki megszámolta, és állítólag kevesebb, mint 90 beállítás látható az egész filmben. Van olyan jelenet, melyben közel 10 percig egyetlen vágás sincsen. 

(Dreyer egyeztet Nine Pens Rode-val, a film főszereplőjével.)

Gertrud, a film főszereplője egy volt operaénekesnő. Férje jogász, épp miniszteri kinevezése előtt áll. A férfi büszkén újságolja feleségének a várható kinevezést, ám Gertrud öröm helyett bejelenti, hogy elhagyja a férfit, mivel az képtelen érzelmek megélésére, hiányzik belőle minden szenvedély ... 

Idővel kiderül, hogy a nőnek viszonylag kiterjedt szerelmi élete van. Előkerül egy fiatalabb szerető, aki éppen elhagyni tervezi Gertrudot, mivel teherbe ejtett egy másik nőt, továbbá előkerül Gertrud egy korábbi szeretője, aki a mai napig bízik egy újrakezdés lehetőségében...

Mindez hosszú-hosszú - látszólag teljesen érzelemmentes - beszélgetések során bomlik ki. Ami feltűnő, hogy ezek során a hűvös beszélgetések során a felek sokszor nem is néznek egymás szemébe, mindketten inkább a kamera felé fordítják arcukat, ettől az egész még inkább mesterségesnek, művinek hat...

Őszintén szólva a hideg dán nőben nem is nagyon tudom felfedezni, hogy mi lehet, ami miatt ennyi férfi veszi körül...

A párbeszédek lassúságát az is fokozza, hogy a beszélgető felek mindig szépen megvárják, míg a másik befejezi mondanivalóját, és csak kis szünet után reagálnak rá, nehogy véletlenül egymás szavába vágjanak... Érzelmes, kapcsolatokat érintő vitáknál a való életben természetesen nem úgy beszélgetnek az emberek, mintha egy interjún vennének részt. A kiszámított tempó lassúságát tovább erősíti a kamera távolmaradása a jelenettől. Szinte csak elvétve látni közeliket, főleg totálokkal operál Dreyer, és ha mozog is a kamera, azt mindig nagyon finoman, lágy ritmusban teszi, mintha külön figyelne, hogy a hirtelen mozgásokkal nehogy megzavarja, "felébressze" a színészeket...

(Dreyer instruálja a főszereplőt.)

Dreyer Jézus életéről szeretett volna filmet készíteni, de erre már nem volt lehetősége. (Érdekes, véletlen egybeesés, hogy a lista következő filmje pont Jézus életéről szól.) Ez volt élete utolsó filmje, tőle tehát elbúcsúzunk ezzel...

Olaszország (Cineriz, Iride Cinematografia), 115 perc, ff., olasz

Rendező: Bernardo Bertolucci

Producer: Gianni Amico, Bernardo Bertolucci

Bertolucci 22 éves volt a film készítésekor, ami mindenképpen megdöbbentő. Más 22 éves még diplomamunkáján dolgozik ilyenkor, ha egyetemre jár, vagy mondjuk szórakozóhelyeken tölti szabadidejének túlnyomó részét... 

Persze nem akkora csoda, hogy Bertolucci ilyen fiatalon, ilyen mélyre ásta magát a művészetben, hiszen apja - Attilio Bertolucci - híres költő volt, tehát volt kitől örökölni az elhivatottságot. Másrészt apja jó barátja volt Pasolininek, aki szintén ekkoriban bontogatta szárnyait. Bertolucci segédkezett Pasolini első filmjének elkészítésében (Csóró - 1961), cserébe Pasolini is egyengette Bertolucci egy évvel későbbi első filmjének útját. (A Kaszás  - 1962). Itt a listán mégis Bertoluccival találkozunk először, de mindjárt sorra kerül Pasolinitől a Máté Evangéliuma, mely szintén egy 1964-es film.

Pasolini Parmaban született, ezért talán nem olyan furcsa, hogy ezt a filmet Parmaban forgatta. Ráadásul Stendhal Pármai Kolostora szolgált bizonyos szempontból kiindulási pontnak, amennyiben a főbb karaktereket onnét emelte át. (Fabrizio, Gina, Clélia)

Itt azonban nagyjából meg is szűnik a párhuzam....

Nagy várakozással álltam a Bertoluccival való első találkozás elé, de - bevallom - végül csalódás lett a dologból... Mindvégig az volt az érzésem, hogy Bertoluccinak nem volt konkrét elképzelése a készülő filmről... menet közben kapkodott ide-oda... esetlegesnek tűnt az egész...

A másik, ami szinte az első percekben bevillant nálam: nagy összegbe lefogadnám, hogy Bertolucci rajongott a már lecsengőben levő francia újhullámért, és kicsit mintha őket akarta volna utánozni... 

A fenti képeken látható Fabrizio a film elején szakít az első képen látható menyasszonyával, majd később összejön a második képen látható saját nagynénjével, akit egyébként Adriana Asti alakít, Bertolucci első felesége. Közben a srácról kiderül, hogy közel áll hozzá a kommunista ideológia, és meghal Agostino nevű barátja. Lehet, hogy öngyilkos lett, de ez nem igazán derül ki... Nem megyek mélyebben bele a történetbe, talán leginkább azért, mert ezúttal maga a történet teljesen hidegen hagyott... egy pillanatig sem éreztem, hogy bármelyik szereplő sorsa egy kicsit is érdekelne...

Nem csak dramaturgiailag bicegett számomra a történet, de sok volt benne az olyan egyénieskedő megoldás is, melyek céltalannak tűntek azon túl, hogy érezhetően újhullámos hatást akartak kelteni. Ilyen megoldás például a többször is alkalmazott dezorientáció, amikor vágásokkal töri meg az időrendiséget, ezzel összezavarva a nézőt. Nem az eszközzel van bajom, hanem a célt hiányolom, nem sikerült rájönnöm, hogy hova akar kifutni ezekkel a megoldásokkal... 

Volt azért néhány izgalmas ötlet is: az egyik legemlékezetesebb, amikor az egyik jelenetben a kamera a férfi szemszögét vette át olyan mélységig, hogy szinte teljesen olyan érzésem volt, mintha Fabrizio szemével látnék. Egészen ráközelített a női szereplő szájára, majd gyors mozdulattal átpásztázott a szemeire, egyszóval úgy fürkészett ide-oda, ahogy az ember szeme teszi ezt beszélgetés közben....

Olaszországban kifejezetten sikertelen volt ez a film. Idővel külföldön viszont egészen népszerű lett...van egy olyan gyanúm, hogy ehhez a népszerűséghez Bertolucci későbbi filmjeire is szükség volt... a másik sejtésem pedig az, hogy a mi nagy találkozásunk Bertoluccival majd egy későbbi filmnél jön el... 

Nagy-Britannia (Alta Vista Productions), 89 perc, Pathécolor, angol

Rendező: Roger Corman

Producer: Roger Corman

Az explotation filmek divatja a hatvanas években kezdett felfutni, és a nyolcvanas évekig tartott ki. Mindig egy kicsit gondban vagyok, ha meg kell fogalmazni, hogy pontosan mit is jelent ez a minősítés (mármint az exploitation). Műfajnak talán nem nevezném... irányzat talán megfelelőbb szó. Könnyű lenne azt mondani, hogy ha az ember látott néhányat, akkor messziről is felismeri őket.

A koncepció lényege, hogy a stúdiók a gyors megtérülés érdekében olyan filmeket igyekeztek gyártani, melyek esetében a művészi értékek megjelenítésére minimális igény merült csak fel, de megpróbálták a nézők rejtett, nem kifejezetten erkölcsösnek, sőt inkább tabunak számító vágyait (vér, erőszak, szexualitás) kiaknázni. (exploit = kiaknáz, kizsákmányol). A művészi értékek hiánya persze nem volt elsődleges feltétel, tehát alkalomadtán születhettek olyan művek, melyek véletlenül művészileg is igényesek lettek, de a stúdiók véletlenül sem kívántak ilyen célra külön költségvetési keretet biztosítani.

Az American International Pictures (AIP) azzal a céllal jött létre 1954-ben (két éven keresztük még ARC-nek, American Releasing Corporationnek hívták a vállalatot), hogy ilyen olcsó, de a fiatalok által tömegesen nézett filmeket gyártsanak. A két alapító James Nicholson és Samuel Z. Arkoff úgy találta, hogy a felnőttek már szívesebben néznek tévét, a tinédzserek viszont örömmel járnak moziba, addig is távol vannak a szülőktől. Talán éppen ezért úgynevezett double feature-öket, azaz dupla vetítéseket tartottak, így a fiatalok még tovább maradhattak távol otthonról.

Erre a régi szokásra emlékezett vissza egyébként Tarantino és Rodriguez, amikor 2007-ben összeálltak, hogy megcsinálják a maguk double feature-jét a Planet Terror + Death Proof kombót. 

Az AIP üzleti tervének lényegét Pán Péter szindrómának is hívták. Tömören így foglalható össze az elmélet:

1. Egy fiatalabb gyerek bármit megnéz, ami az idősebbeknek való

2. Az idősebb nem nézi meg azt, ami a fiatalabbaknak való.

3. Egy lány megnézi a fiúknak való filmeket.

4. Egy fiú nem nézi meg a lányoknak való filmeket.

A fenti négy pontból következik, hogy a célcsoport a 19 éves fiúk. Ez esetben viszont szükség van több kevesebb erotikára. Ebben a filmben például a 18 éves Jane Asher biztosította ezt az igényt.

A 60-as években még kevesebb, aztán a hetvenes évektől már egyre több erotika került bele ezekbe az exploitation filmekbe. A műfaj halálát majd az okozza, amikor a kilencvenes években elterjed a videokamera, és gyakorlatilag korlátlan mennyiségben ömlik a piacra a pornó, kirántva a szőnyeget az exploitation filmek gyártói alól, hiszen akkor már nem ültek be a moziba a srácok azért, hogy meztelen nőket láthassanak a vásznon. 

Na, de ne szaladjunk ennyire előre!

Az AIP vezető rendezője ekkoriban Roger Corman volt, aki tökélyre fejlesztette munkamódszerét abban a tekintetben, hogy producerként minimális idő alatt, minimális költségvetéssel képes volt sok nézőt vonzó (bár nem feltétlenül színvonalas) filmeket létrehozni ebben a műfajban. Lásd: Szörny az Óceán Mélyéről /Monster from the Ocean Floor/ - 1954, melyet állítólag 6 nap alatt készítettek 12.000 dollárból. 

Corman azonban a 60-as évek elején meggyőzte a stúdiót, hogy egy kicsit nagyobb költségvetéssel színes ,szélesvásznú filmeket forgatva, valamivel jobban kidolgozott díszletekkel nagyobb üzleti sikert is el lehetne érni. Ennek a szellemében végül elkezdtek Edgar Allan Poe novellákat horror-filmes formában feldolgozni. Pontosabban csináltak egyet 1960-ben: Az Usher-ház Bukása címmel, mely olyan jó anyagi befektetésnek bizonyult, hogy ezt további öt követte az USÁ-ban:

Az Usher-ház bukása - 1960

A kút és az Inga - 1961

Az idő előtti elhantolás - 1962

Rémtörténetek - 1962

A holló - 1963

A kísértetkastély - 1963.

A legutolsóval kapcsolatban csendben jegyzem meg, hogy ez valójában egy kakukktojás, mivel a történet maga szörnyekkel operáló H.P. Lovecraft-tól származik, mégis egy Poe vers címét adták a filmnek, annyira jól ment ez a Poe sorozat a mozikban. Pont emiatt sok Lovecraft rajongó nem is tudja, hogy az AIP stúdió Poe sorozatának eme darabja voltaképpen egy Lovecraft feldolgozás.

Ezután a stáb átköltözött Angliába, ahol csináltak további két filmet a sorozathoz:

A vörös halál arca - 1964

Ligeia sírboltja - 1964

Az, hogy a költségvetés valamivel magasabb volt immár, nem jelentette azt, hogy ne vették volna komolyan a költségek minimalizálásának igényét. Ha az egyik filmben felgyújtottak egy kastélyt, akkor az égő épületet felvették több kameraállásból is, hogy ha szükség lesz másik filmben égő kastélyra, akkor csak elő kelljen venni a raktárból a kész felvételeket. 

Ugyanígy voltak a díszletekkel is: Amit az egyik filmhez legyártottak, azt szétszedték, hogy alkalomadtán újra összeszerelve újra lehessen hasznosítani a stúdió egy másik filmjénél.

Poe novellájában a "vörös halál" egy valójában nem létező betegség, mely ragályosan terjed, és végső stádiumában a bőr pórusai vérezni kezdenek, így gyakorlatilag a teljes bőrfelület elvörösödik a gyöngyöző vértől.

A velejéig gonosz Prospero herceg (Vincent Price) kastélyába zárkózik a pandémia elől, de ezt megelőzően azért elrabol a környéken egy ártatlan fiatal lányt, Francescát (Jane Asher), hogy azt szeretőjévé tegye. Az nem zavarja egy percig sem, hogy otthon, a kastélyában várja őt másik szeretője. Price remekül hozza a főgonosz triviális karakterét, Asher elsősorban arra építi a szerepet, hogy szép és fiatal.

Prospero a sátán legfőbb híve, így gátlástalansága szimbólumaként a kívül tomboló halál ellenére bent a nemesség képviselőivel állarcosbált szervez, egymást megalázó játékokat játszva, míg egyszer csak odabent is megjelenik a halál.

A vörös halál egyébként szimbolikusan két formában is megjelenik: egyik maga a betegség, a Poe által kitalált "vörös halál", másrészt a halál allegorikus formában is megjelenik, tetőtől talpig vörösbe öltözött férfiként.

Úgy tudja a film az erőszakot, erotikát és az exploitationra szintén gyakran jellemző szadizmust ábrázolni, hogy szinte semmit sem mutat belőle explicit módon. Ebből is világosan észrevehető, hogy a műfaj kezdeti szárnypróbálkozásainál tartunk még. Hol van, amikor meztelen nők és férfiak levágott végtagjai festik vörösre a képernyőt? Ártatlan matiné ez a film ahhoz képest, ami majd a hetvenes-nyolcvanas években vár ránk. 

Mellesleg egész nézhető kis filmecskét rakott össze Corman, bár olyan túl sok művészi élményt azért így sem tartogat számunkra a film. Az exploitationnel amúgy is igen megbocsájtó vagyok. Igen dicséretesnek tartom, ha egy alapvetően üzleti szándékkal létrehozott filmben a kreativitásnak akár a morzsáját is meglátom. 

Szovjetunió (Dovzsenko), 97 perc, Szovkolor, ukrán

Rendező: Szergej Paradzsanov

Ez a film egy nagy színes mozgó képeskönyv. Olyan nekem, mint Jancsó hetvenes évekbeli korszaka (Égi Báránytól a Zsarnok Szívéig), melyben a történet szinte elveszti jelentőségét a hagyományos értelemben, helyette a képi megvalósítás lesz elsődleges jelentőségű. 

Paradzsanov esetében bár végülis van történet, de ez többnyire furcsán kidolgozatlan marad. Jelentős fordulatokon szinte előkészítés nélkül, pillanatok alatt túljut, míg alkalomadtán jelentéktelen motívumoknál hosszasabban elidőzik. 

A film azzal nyit, hogy az ukrán Kárpátok egyik hucul falujában egy falunapon az egyik családfő baltával agyonüti a másikat. (A huculok egy pártízezres ruszin etnikai csoport)

A két ellenséges család gyermekei azonban egymásba szeretnek, akárcsak Rómeó és Júlia. (A film az azonos című Mihajlo Kocjubinszkij regény alapján készült)

Később össze is házasodnak...

Ezután a történet hirtelen drámai fordulatot vesz. Nem csak azért nem megyek ebbe bele túl részletesen, hogy szokásom szerint megóvjam azokat, akik ezután szeretnének megnézni a filmet, hanem azért is, mert véleményem szerint a történetnek ennem az esetben tényleg nincs túl nagy jelentősége.

A képi megjelenítés - és az azt alátámasztó zenei hatások - minden mást zárójelbe tesznek:

Legtöbbször kézi kamerával készített felvételeket látunk. Ritkán állapodik meg a kamera, de a statikus állások is szépen megkomponáltak.

Sok avantgárd rendezőnél látom, hogy a kézből készített felvétel az élvezhetőség rovására megy, itt viszont nagyon nem ez a helyzet. A kép mindvégig nagyon rendezett marad, még akkor is, amikor a fiatalok lagziján olyan mozgékonnyá válik a kamera, hogy a kép szinte elmosódik... ez azonban mégsem válik zavaróvá, inkább az az érzése az embernek, hogy egy impresszionista festmény elmosódó ecsetvonásai kelnek életre....

Mutathatnám a példákat az izgalmasabbnál izgalmasabb kamerakezelésre, képi megoldásokra, de akkor még mindig csak a képről beszélünk, ami a zenével együtt éri el igazán a tökéletes hatást...

Hucul népdalok szólnak szinte végig a filmben. A dalok is szinkronizálva vannak, ami egyébként nem különösebben gyakori. Csak tippelni tudok: feltételezem, hogy nem volt külön hangsáv a filmben szereplő népdalokról, ezért a szinkron készítésekor azokat is fel kellett venni újra. Ellenkező esetben maradt volna a  teljes film feliratozása. Az általam elérhető változat csak a szinkronos hangsávval rendelkezett, ezért nem tudom megállapítani, hogy az eredeti ukránhoz képes van-e minőségi különbség a dalok előadásában, mindenesetre nagyon színvonalasnak tűnik a magyar változat is.

A film rendezőjét, Paradzsanovot (Tarkovszkijjal együtt) szokás a le nem forgatott filmek rendezőjének nevezni. Élete során közel 15 évet töltött különböző börtönökben, 3 különböző alkalommal. 

1968-ban ukrán nacionalizmus vádjával, letartóztatják, később elengedik. Ekkoriban alig engedik dolgozni. 1969-ben megcsinálja ugyan A Gránátalma Színe című filmjét (ezzel is fogunk találkozni az 1001-es listán), de aztán 1985-ig nem készíthet filmet, helyette a Gulag szigorított munkatáborában robotol. Ahány helyen olvasom, annyi különböző vádat olvasok elítélésével kapcsolatban: hol homoszexualitást írnak, hol erőszakot, hol vesztegetést... van ahol pornográfia népszerűsítését... Furcsa módon otthon nem volt annyira megbecsült művész, mint amennyire külföldön, főleg angolszász területeken rajongtak érte. Ilyenkor érzem igazán szerencsésnek magamat, hogy - legalábbis a Kádár-korszakban - az igazán nagy művészeket azért többnyire nemcsak hagyták dolgozni, de támogatta is a vezetés (Aczél Györggyel az élén). 

Paradzsanov egy kései interjújában dicsekszik, hogy hány megvalósítatlan forgatókönyvet írt... Szerintem Paradzsanov esetében nem kifejezetten a forgatókönyv az érdekes... hanem a képi megvalósítás az igazán zseniális, ami valószínűleg előzetesen nem papírra vethető.

Jancsóról is hallani, hogy írt ugyan forgatókönyveket a filmjeihez, de csak azért, hogy legyen mit engedélyeztetni/pályáztatni, de amikor elkezdett forgatni, akkor soha senki nem látta már ezeket a forgatókönyveket...

- Amikor az Elfelejtett Ősök Árnyait, ezt a kárpáti hucul Rómeó és Júliát forgatta Ukrajnában, akkor senkit sem zavart, hogy ön örmény?

- Nem. Amikor forgattam, akkor nem. Orosz voltam, és kész. Amikor viszont váratlanul hatalmas siker lett, akkor menten észrevették...

Olaszország (Film Duelmina, Francoriz Productions, Federiz), 117 perc, Technicolor, olasz

Rendező: Michelangelo Antonioni

Producer: Tonino Cervi, Angelo Rizzoli

Antonioni a Napfogyatkozás után azt nyilatkozta, hogy pályájának új szakaszához érkezett, és ha még készít filmet, akkor az vígjáték lesz, és biztosan színes.

Nos, ez a film valóban színes lett, a rendező első színes filmje, a mondat összes többi eleme azonban tévedésnek bizonyult. Még csak mosolyogni sincs kedve az embernek, vígjátékról beszélni pedig eszünkbe sem jut, ha végignézzük ezt a filmet. De szintén tévedésnek bizonyult az új pályaszakasz említése, hiszen valójában ez lesz az a film, ami majd lezárja Antonioni első korszakát. 

Szokás tetralógiának, azaz négy egymással összefüggésben álló műként kezelni ezen szakasz utolsó négy filmjét: A Kaland (1960), Az Éjszaka (1961), a Napfogyatkozás (1962) és eme Vörös Sivatag (1964) összeköthető egyrészt Monica Vittivel, aki mind a négy filmben szerepel, másrészt tartalmilag az emberi kapcsolatok válságával, elhalásával, és általában véve a korabeli jelen vizsgálatával.

Először is egy feltehetően sokakat kiábrándító dolgot kell közölnöm: Elsősorban mai elemzéseknél jelenik meg sok helyen tévesen, hogy a film a Ravenna környékét elárasztó petróleumfinomító telepek ábrázolásával akarja felhívni a közvélemény figyelmét a környezetszennyezésre és az iparosodás negatív következményeire. Mai szemmel ez triviálisnak tűnik. Nem szabad azonban elfeledkeznünk arról, hogy ami ma alapvetés, az 50-60 évvel ezelőtt nem volt feltétlenül érvényes. (És ezt jó lenne, ha a #metoo és #blm mozgalmak harcosai sem felejtenék el, amikor évtizedekkel, esetenként évszázadokkal ezelőtti eseményekkel és emberekkel kapcsolatban ítélkeznek.)

Szóval utánaolvasva, a korabeli sajtóban megtalálható, hogy Antonioni Godart-nak nyilatkozva elmondja, hogy ő pont az iparosodás szépségét akarta ünnepelni ezekkel a képekkel: 

Szeretem az újat, szeretem a rakétákat, a gyárkémények füstjét, az ipar terjedése által megváltozott tájat.

Mindenesetre, ha valóban ez volt a célja Antonioninak, nálam nem sikerült betalálnia. Engem bizony nem varázsoltak el ezek a képek, sőt, kifejezetten nyomasztóan hatottak rám. És bevallom, nem is igazán értettem a logikát a színek használatában. A vörös különböző árnyalatainak nagyon, - talán túlzóan is - hangsúlyos esztétikai szerep jutott, ám a puszta megjelenítésen túl nem sikerült rájönnöm, hogy milyen dramaturgiai szerepet kapott ez a hatás.

A vörösnek egyébként többféle árnyalata is ránehezedik a képre. Sokszor inkább a barnába hajló rozsdavörös, illetve okkeres árnyalatok uralkodnak. A két főszereplő (Monica Vitti és Richard Harris) haja is vörös.

Aki látott már filmet Antonioni első (legfontosabbnak tartott) korszakából, az tudja, hogy ezekben a filmekben nem mondható, hogy kapkodjuk a fejünket az eseményeket nézve. Talán közelebb állunk a valósághoz, ha azt mondom, hogy szinte nem is történik semmi... és ez a közel két órás műsoridőben bizony nagy fegyelmet és összpontosítást igényel a nézőtől.

Giuliana (Monica Vitti) egy igen neurotikus, súlyos lelki problémáktól gyötört nő. Többször említésre kerül egy korábbi baleset, amiről aztán kiderül, hogy valójában egy öngyilkossági kísérlet volt, amit férje elől is titkol. Férje mérnök, aki - vele ellentétben - láthatóan minden lelki problémától mentes. Giuliana belegabajodik férje egyik kollégájába, Corradoba (Richard Harris) aki munkaügyben jár az ipartelepen, ami mellett Giulianaék élnek. 

A film nagy része ezt a se ide se oda kapcsolatot ábrázolja, komoly hangsúlyt helyezve közben a vörös árnyalatainak minél gyakrabban történő megjelenítésére. Még a korabeli kritikák között is több helyen olvasni hozzám hasonló "tanácstalankodókat", akik nem pontosan értik a vörös ennyire eltúlzott jelentőségét... 

Az viszont sejthető, hogy Giuliana lelki baja pont a modernizálódó környezettel való ellenérzésekből fakad. 

Ha el is fogadjuk Antonioni vallomását, mely szerint az iparosodott környezetet akarta eltúlzott szépségben bemutatni, én mégiscsak túlnyomó részt nyomasztó hangulatú képekre emlékszem.

Két olyan jelenet volt, amelyre kellemesen emlékszem vissza, ami kis kitörést jelentett ebből az igen lassan és szinte céltalanul hömpölygő filmből:

Az egyik a kis csónakház furcsa jelenete, ahol több pár is össze volt zsúfolódva. Talán nem is valóság, hanem álom volt? Nem is derül ki igazán, hogy hogyan kerültek ide, és a jelenet után azokkal az idegen párokkal, akikkel előtte nem találkoztunk, később sem találkozunk újra, ez az álom-elméletemet erősíti meg.

Olyan szűk a hely, és annyira érthetetlen, hogy a láthatóan jómódú emberek miért vannak így összezsúfolódva ezen a koszos kis helyen...Egyetlen ágy van, és egymás ölében, szorosan egymáshoz simulva fekszenek. Kifejezetten erotikus töltete van ennek a jelenetnek.

A jelenet kulcsszereplője a szintén vöröshajú Rita Renoir, aki a fenti kép középpontjában fekszik, és akiről érdemes elmondani, hogy állítólag az 50-es 60-as években Európa legismertebb sztriptíztáncosnője volt.

Arca valahogy minden játék nélkül is vad erotikát sugároz. Hozzá kapcsolódik az egyetlen olyan momentum, ami mosolygásra késztetett a film során:

- Utálom!

- Kit?

- A férjedet! Olyan, mint egy vércse, és arra mindig készen áll, hogy rávesse magát egy tönkremenőben lévő gyárra... vagy egy válságban lévő nőre... Meglátod... Meglátod, a végén velem is célt ér majd!

Hát igen... ez a csónakházas jelenet ilyen volt.. Bárki bárkinél célt érhetett végül...

Az említett másik jelenet, mely pár perces fellélegzést okozott a nyomasztó ipartelep hangulata alól: A kétségbeesett Giuliana egy mesét rögtönöz beteg gyermekének. Egy 12-14 éves lányról, aki magányosan strandol egy gyönyörű rózsaszín homokos tengerparton. Érdekes figyelni, hogy a jelenet képei hogy reagálnak a mesélő gondolataira. Amikor Giuliana először említ egy furcsa közeledő vitorlást, akkor a képen a hajó kifejezetten hasít a vízen. Majd amikor érezhetően improvizálva meséli tovább, ahogy a lány úszva megközelíti a furcsa vitorlást, akkor azt már állva látjuk a vízen... 

Itt válik igazán érzékelhetővé, hogy Antonioni nagyon is tud harmonikus, meleg képeket mutatni nekünk, ha úgy tartja kedve. A mesebeli gyönyörű tengerpart egyébként a Sardinia melletti 1 km átmérőjű, Budelli nevű kis szigeten található, a partszakaszt Spiaggia Rosanak hívják. Valóban rózsaszín homokja van.

Ezzel a filmmel már valóban lezárul Antonioni első korszaka. Ezután szerződést köt az amerikai MGM-el három angol nyelvű filmre. Ebből kettő rajta is lesz a listán, úgyhogy hamarosan újra találkozunk vele.