Nagy-Britannia (Proscenium), 97 perc, ff., angol

Rendező: Richard Lester

Producer: Walter Shenson

Szinte nem is tudom, mit kezdjek ezzel a filmmel. Gimnazista koromban hatalmas Beatles rajongó voltam, és akkor valahogy sikerült VHS-en kikölcsönöznöm ezt a filmet a rendszerváltás előtt induló első videotékák egyikében, de már akkor sem tetszett ez a film. És ha egy vérbeli rajongónak nem tetszik, akkor annak azért oka kell, hogy legyen! (Bár lehet, hogy ezzel a nemtetszésemmel erős kisebbségben voltam, hiszen - mint olvasom - ez a kis költségvetésű film hatalmas siker volt a maga idejében a mozik pénztárainál.)

Nos... Nekem végig az volt az érzésem, hogy valaki kitalálta, hogy a Hard Day's Night albumnak csináljunk egy promo anyagot. Nyilván a fiúk eléneklik majd a dalokat, és hogy kitöltsük az időt, valaki írjon közé valami hülyeséget... Mindegy, hogy mit, úgysem akarunk sokat költeni rá. Így valaki írt hozzá egy rendkívül butácska forgatókönyvet a Beatles fiúk egy napjáról.

 

A film rendezését pedig arra a Richard Lesterre bízták, akitől gyerekkoromban "rongyosra" néztem a tévéből felvett Michael York-os Három Testőrt. (rajta lesz az 1001-es listán is). 

A fiúk természetesen magukat alakítják, de valaki kitalálta, hogy legyen a történet része Paul nagyapja is, akit viszont egy színész (Wilfrid Brambell) játszik. Így sikerült egy nagyon idegesítő figurát is beletenni a filmbe, amivel az ál-dokumentarista jelleg helyett bugyuta komédia felé vette az irányt.

Érdekes lehetett volna, ha mondjuk tényleg megtudjuk, hogy milyen a Beatles egy napja. Tudjuk jól, hogy minden dokumentumfilm egy kicsit megrendezett, de a jó dokumentumfilmet olyannak rendezik, hogy azt mutassa, hogy milyen a valóság.

És itt komoly probléma például, hogy a fiúk többnyire menekülnek a sikoltozó csajok elől, de ha a poén megköveteli, akkor jeleneteken keresztül senki nem ismeri fel őket. Ennek ellenére üdítő poén volt amikor egy rajongó felismerni véli Lennont, aki viszont eljátssza, hogy csak hasonlít rá. A jelenet végén a már a nő is kicsit lenézően mondja, hogy tulajdonképpen nem is nagyon hasonlít az igazi Lennonra.

A gyermeteg történet kedvéért a fiúknak saját, jól meghatározható, a végletekig leegyszerűsített egyéniségeket kreáltak, ami - tartok tőle - nagyon messze volt a valóságtól.

John Lennon okoskodó. Paul McCartney cuki, érzékeny fiú.

• 
• 
• 

George Harrison  a csöndes visszafogott.

Ringo Starr pedig... hát tulajdonképpen szimplán debil. De annyira, hogy nem tudom elképzelni, hogy ne zavarta volna, hogy ezt a szerepet kényszerítik rá.

• 
• 
• 

Néha zenekari próba ürügyén fakad dalra az együttes, de leginkább ok nélkül, amolyan musicales formában csak úgy, l'art pour l'art futkároznak és dalolnak. Kb. 5 perc bugyuta cselekményt követ mindig egy dal az albumról.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Amerikában a Capitol Recordsnak volt szerződése a Beatles-albumok kiadására, a United Artist - a film amerikai forgalmazója - azonban ügyes trükkel ezt ki tudta játszani: kiadta a film dalait mint filmzenei album még azelőtt, mielőtt a Capitol által kiadott Hard Days Night album megjelenhetett volna a lemezboltokban. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az utolsó 10 perc viszont igazán érdekes volt a filmben. Ha ilyen lett volna az egész film, egy rossz szavam nem lenne. Egy koncertet láttunk, ahol rajongók előtt csapatták a fiúk. Izzadtak ahogy kell, a rajongók pedig sikoltoztak, zokogtak, és mindenki saját kedvencének a nevét kiabálta, (John, John!!)  hátha felfigyel rá az illető. Na ez élvezhető volt, bár nem tudom, hogy a rajongóknak tulajdonképpen mekkora örömet okoz egy olyan koncert meghallgatása, ahol elsősorban saját sikolyuk hallatszik a zene csak aláfestés. Vannak olyan emlékeim, ahol a Johnék nyilatkozzák, hogy tulajdonképpen azért álltak le a koncertezéssel, mert úgy látták, ennek semmi értelme, hiszen gyakorlatilag mindegy mit játszanak, a közönség úgysem hall belőle szinte semmit.

A Beatles szereplésével összesen öt nagyfilm készült. Második a Help! (1965) című mozi, szintén Richard Lester rendezésében. Hasonlóan egy Beatles album köré kerekített történettel. Ott azonban már sokkal abszurdabb, szürreálisabb a történet, amitől sokkal több kedvem lenne megnézni mint ezt.

Harmadikként következik a Magical Mystery Tour (1967), mely rendezését a fiúk saját kezükbe vették. Azaz ők négyen a film hivatalos rendezői, és továbbra is azt a szürreálisabb már-már pszichedelikus irányba menő irányt követték, ami majd a negyedik, animációs Beatles filmben, a Sárga Tengeralattjáróban (1968) teljesedik ki.

Végül 1969-ben került mozikba a Let It Be című film, mely eltérően a korábbiaktól tényleg zenés dokumentumfilm, mely mutatja ahogy a fiúk a Let It Be album elkészítéséhez stúdióba vonulnak és (sikertelen) kísérletet tesznek a korai korszakuk közös lelkesedésének megidézésére. Ekkoriban már rendszeres volt, hogy a fiúk saját dalaikat külön-külön vették fel a stúdióban, a Let It Be esetén azonban egy hosszan tartó közös - nem különösebben jókedvű - próbafolyamatot látunk.

Ezek a Beatles filmek nincsenek az 1001-es listán, de érdemesnek tartottam megemlíteni őket.

 

 

USA (Hawk), 93 perc, ff., angol

Rendező: Stanley Kubrick

Producer: Stanley Kubrick, Victor Lyndon

Ebben az esetben gyakorlatilag egy mondatot sem tudok leírni a filmről úgy, hogy a történet lényegéről ne beszéljek, úgyhogy ha valaki szeretné megnézni a filmet, akkor javaslom, hogy halassza a poszt elolvasását a film végére.

"Az Egyesült Államok légiereje határozottan leszögezi, hogy  biztonsági előírásai megakadályoznák, hogy a filmben bemutatott események bekövetkezzenek. Meg kell még jegyezni, hogy a filmben szereplő karakterek nem valóságos személyeket ábrázolnak."

Azért volt szükség a néző megnyugtatására, mert a filmben egy parádés szatíra megtekintése során tanúi lehetünk, ahogy egy tébolyult tábornoknak köszönhetően kitör a harmadik világháború, és a a film végén gyönyörű kép-hang harmóniában Vera Lynn We'll meet Again című szépséges dalára látjuk atomrobbanások során elpusztulni a Földet. 

Talán nem szép dolog a film befejező jelenetével kezdeni a posztot, de én jeleztem az elején is, hogy elsősorban azoknak ajánlom az olvasást, akik már látták a filmet, vagy akik nem tervezik megnézni. 

A korábbi amerikai védelmi miniszter szerint 2021 Januárjában sem voltunk túl messze egy ilyen helyzettől, amikor a miniszter állítólag felhívta kínai kollégáit, hogy bizony Trump elnöknek elgurult a gyógyszere, és nem zárható ki, hogy atomtámadásra ad ki utasítást hatalmának végnapjai során. A filmben is elgurult valakinek a gyógyszere, és bármennyire is ijesztő az egész, remek, de félelmetes komédia kerekedik belőle.

• 
• 
• 

Két tucat B-52-es bombázó hadgyakorlatot tart a Szovjetunió közelében, amikor parancsot kapnak a szigorúan titkos "R támadás" végrehajtására. Mint kiderül, az R támadás az a különleges megtorló intézkedés, amit arra az esetre találtak ki, ha halálos támadás érné az amerikai elnököt, és ez magába foglalja a legfontosabb szovjet létesítmények elleni atomtámadásokat. Normál esetben nukleáris támadást csak az elnök parancsára lehet indítani. Ez az R támadás az egyetlen kivétel ez alól a szabály alól, hiszen ebben az esetben az elnök már halott. Az R támadás másik fontos ismérve, hogy a repülők rádióit át kell állítani egy titkosított csatornára, ami csak egy bizonyos titkos kóddal kezdődő jelet fogad. Ez küszöböli ki elvileg, hogy az ellenség vagy bármilyen ellenérdekelt fél esetleg leállítsa a támadást... Ezt a titkos kódot pedig csak az a tábornok tudja, aki ezt az egész őrült akciót kitalálta: Jack D. Ripper (Sterling Hayden) az őrült tábornok valahol egy Texasi légierő bázison.

Mint kiderül, a tábornok az összeesküvés elméletek elszánt híve, és elméleteinek középponti figurái a kommunisták, akik többek között az ivóvízrendszer általános mérgezésével teszik szinte robotokká az amerikai embereket... legalábbis teóriája szerint. És egy komcsi-gyűlölőnek nincs jobb célpont, mint maga a Szovjetunió. Elmélete szerint a háború kérdését nem szabad a politikusokra bízni. Ő hozza hát meg a döntést a támadás elindításáról. Jól kiterveli az akciót, úgy, hogy maga az elnök se tudja visszavonni a támadást az előbb említett okok miatt.

Sterling Hayden szerepével kapcsolatban a legérdekesebb, hogy maga a színész valójában az amerikai kommunista pártbeli tagsága miatt évekig feketelistán volt Hollywoodban. Így ez a szerep legalábbis pikáns... 

A helyzet elvileg még menthető lenne azzal a módszerrel, amivel Trump védelmi minisztere is próbálkozott. Azaz előre figyelmeztetni a megtámadott felet, hogy ha lehetséges az ne reagálja túl az incidenst, hiszen nem hivatalos kormányzati szándék áll mögötte. Itt azonban jön megint egy csavar: Az oroszok pont most készültek el a "Végítélet Napja" nevű csodafegyverükkel, amit pont egy ilyen nukleáris támadást megelőzendő fejlesztettek ki elrettentésül. Azaz, ha ennek a fegyvernek a számítógépes elemzője érzékel egy pusztító atomcsapást, akkor válaszul egy pokoli, mindent elpusztító támadást indít, mely garantáltan elpusztítja az emberiség túlnyomó részét. Ennek a fegyvernek egyedüli célja az elrettentés, tehát az, hogy ne legyen értelme semmilyen támadást indítani a Szovjetunió ellen, mert arra garantált, és leállíthatatlan a mindent kiirtó válaszcsapás.  Hogy a dilinyós tábornok ezt miért nem vette figyelembe? Mert a csodafegyver pont most készült el, napokon belül jelentették volna be!

Izgalmas jelenetek zajlanak közben a Pentagon nagy háborús egyeztető központjában. Annyira jól csinálta meg Kubrick ennek a teremnek a díszleteit, hogy Ronald Reagan, - miután beiktatták elnöki hivatalába, - állítólag első kérései között szerepelt, hogy vezessék be ebbe a terembe. Hatalmas csalódást okozott számára, hogy ez az egyeztető terem valójában nem létezik.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A film legnagyobb érdeme, hogy ez az egész abszurd esemény amellett, hogy az első perctől az utolsóig feszülten izgalmas, a tragikus végkifejlet ellenére kacagtatóan vicces is.

Ugyanakkor viccességében mélyen elkeserítő is, hiszen végképp tudatosul az emberben, hogy a sorsunk, - a világ sorsa - felett döntő emberek ugyanolyan ökrök, mint mi vagyunk. Jó példa erre többek között a zseniális George C Scott jelenete, melyben az általa alakított tábornokot próbálják elérni a fehér házból, hogy berendeljék a nukleáris támadás ügyében, de az értékes percek csak peregnek, mert ő WC-n van, és barátnője próbál a telefon és a tábornok között közvetíteni.

Érdekességképpen jegyzem meg, hogy az említett barátnő a film egyetlen női főszereplője, és mint ilyen, úgy látszik a film egyik legjobban dokumentált szereplője lett. Maga a jelenet hossza és jelentősége nem indokolja ezt a túldokumentáltságot... de ha már rendelkezésemre áll ez a sok kép, véletlenül sem akarom eltitkolni őket...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ezeken még Kubrick is látható...

• 
• 
• 
• 
• 

George C Scott volt a kedvencem ebben a filmben. Kubrick a szerep határozott eltúlzását kérte Scottól, ami a színésznek nem nagyon volt ínyére, de végül láthatóan elfogadta az instrukciót. Szerencsénkre! Mert zseniális!

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Azt olvasom, hogy Peter Sellers fizetése tette ki a film költségvetésének 55%-át. Durva arány, de kicsit árnyalja a képet, ha elmondom, hogy Sellers három (!) szerepet is alakít. 

Egyrészt ő az amerikai elnök.

• 
• 
• 

Másrészt ő az angol tiszt, aki leleplezi (bár végülis hiába) az elmeháborodott tábornok akcióját.

• 
• 
• 

Harmadrészt ő Dr Strangelove, az az alak, aki elviszi az egész történetet egy végképp szürreális, abszurd irányba. A tolókocsiba kényszerült tudóst, aki korábban Hitlert szolgálta, és műkeze még mindig a náci karlendítésre van beállva... aki most az amerikai kormányzat tudományos főtanácsadója...

• 
• 
• 
• 

Így tehát ez a Dr Strangelove nevű figura - aki amellett, hogy a filmnek egy nem túl nagy jelentőségű mellékfigurája - lett a film címadója. Ez a figura már annyira abszurd volt, hogy itt Kubrick azon a határmezsgyén táncolt ahol könnyen átmehetett volna az egész történet infantilis marhaságba. Tényleg nem sok hiányzott, de érzésem szerint még pont a határon belül maradt.

Egy Peter George nevű tiszt az angol légierőnél volt annak a regénynek az írója, amely a film alapötletét adta. Egyáltalán nem volt vicces az eredeti történet, sőt - állítólag Kubrick sem ebben a vidám megközelítésben kezdett hozzányúlni a dologhoz. Menet közben vált világossá számára, hogy ez a laza hangnem lesz a legmegfelelőbb. Angliában "Two Hours to Doom" azaz "Két óra a megsemmisülésig" volt a könyv címe. Érdekes módon az USÁban más címen: "Red Alert" - "Vörös Riadó" címmel jelent meg. Úgy látszik a hatvanas évek közepén ott még mindig menő volt a kommunistákkal való riogatás... na persze a James Bond sorozat alkotói is évtizedeken keresztül megéltek ugyanebből....

Íme a szovjet nagykövet medve-szerű alakja. A képről azt is megtudjuk, hogy ha valamit titokban akarunk tartani, arra minél láthatóbban rá kell írni, hogy szigorúan titkos.

Kubrick csupán egy évvel az 1962-es kubai rakétaválság után hatalmas karikatúrát készített a hatalomról. Arról, hogy néha milyen apróságokon dől el ott fenn a legfelső körökben az emberiség sorsa. A film 1963-ban már készen állt a bemutatásra, azonban ekkor lelőtték Kennedy elnököt, és a film kényes témája miatt a bemutató elhalasztása mellett döntöttek, ami így 1964-re tolódott át.

Kubricktól négy filmet láthattunk eddig a listán, és ha felsoroljuk mindegyiket (A Dicsőség Ösvényei, Spartacus, Lolita, meg eme Dr Strangelove) akkor látjuk, hogy nincs olyan, hogy Kubrick-stílus. Mindegyik egészen más. Olyan viszont van, hogy igen jó filmek ezek a Kubrick filmek! Mert bármely stílushoz is nyúlt ez a rendező, jó eséllyel alkotott maradandót!

Japán (Teshigahara Productions, Toho Film), 123 perc, ff., japán

Rendező: Hiroshi Teshigahara

Producer: Kiichi Ichikawa, Tadashi Ono

Egy férfi bandukol a végtelen homoksivatagban... kezében bot, szemén napszemüveg. Később kiderül, hogy rovarokat gyűjt. Kimondottan egy bizonyos rovar felkutatására utazott ide ebbe a sivatagba... 

Na, de álljunk meg egy szóra...! Nem is tudtam, hogy Japánban van sivatag ?! ... Nincs is! Viszont Tottori mellett, a tengerparton van egy néhány négyzetkilométer nagyságú homokdűne, ami gyakorlatilag úgy néz ki, mint egy sivatag.

Szóval a férfi egész napját a végtelen homoktengerben tölti, és csak este kap észbe, hogy bizony jól eltelt az idő. Helybeliektől megkérdezi, hogy tudnak-e neki szállást javasolni a környéken. Tudnak. Egy homokgödörben épített faházban kap szállást egy egyedülálló nőtől.

 

Akkor még nem sejti, hogy ez a ház lesz az otthona elkövetkező életében. Már a vacsora közben a hölggyel való beszélgetés alatt is furcsa jeleket kap a férfi... például amikor fürdeni szeretne, a nő megkéri, hogy legyen türelemmel néhány napot, akkor fognak majd vizet kapni... A férfi nem tervez többnapos itt tartózkodást, ettől függetlenül a sokadik ilyen elszólás után is csak nevetve közli, hogy másnap ő már nem lesz itt. (Mekkorát téved!)

Aztán másnap, amikor indulna haza, megrökönyödve tapasztalja, hogy a függőlétra, - amin lemászott előző nap - már nem lóg a gödör magas falánál...

• 
• 
• 

A film első kétharmadában ebbe a homokba épített faházba szorul be az egész film, gyakorlatilag ezzel a két szereplővel. Ez nagyjából másfél óra, és talán furán hihetetlenül hangzik, de egyáltalán nem unalmas.

Inkább izgalmasan, feszülten nyomasztó. Be vagyunk szorulva ebbe a szűk faházba, ahol a fák közötti résen állandóan nyomakszik be a homok. Evéskor ernyőt akasztanak az asztal fölé, hogy ne lepje el az ételt is a homok. Alváskor ajánlatos meztelenül aludni, mert a ruha alatt bepálik a homok és homok-kiütést lehet kapni. (ez utóbbinak sejtésem szerint nincs sok valóság alapja) 

Jómagam már attól a gondolattól is igen kellemetlenül érzem magam, hogy napokig nem moshatnám le magamról a rám ragadt izzadtságot... hogy ezt még rám tapadt homok is terhelje, az kimondottan pánikra okot adó gondolatként villan a fejemben.

Ebben a másfél órában egyre csak azt érezzük, hogy a homok csak árad feltartóztathatatlanul befelé. Az éjszakák azzal telnek, hogy a házba és köré befurakodott futóhomokot összelapátolják.

De vajon mi értelme ennek az egész ittlétnek? Pontos választ nem kapunk rá. Annyit tudunk, hogy vizet csak akkor kapnak a falubeliektől, ha dolgoznak. De munkájuknak végülis semmi értelme. Akár Sziszifusz, amit az egyik nap elvégeznek, azt másnap elölről kezdhetik. Hiszen a homok nem fogy el, amennyit összelapátolnak, ugyanannyit másnapra behord a szél. 

A férfi lassan megadja magát. A falubeliek is azt várják tőle, hogy társa legyen az egyébként özvegy nőnek. Mint kiderül  nem ő az egyetlen akit így fogva tartanak.

Látjuk őket szerelmeskedni. 

Míg a pornó általában hidegen hagy engem, addig bizony az erotika ilyen magas fokon való művészi megjelenítése lebilincsel. Ráadásul komoly meglepetésként is ért, hiszen a hatvanas évek közepén még Európában sem volt túl gyakori a meztelen testek összefonódásának megjelenítése mainstream filmekben, nemhogy Amerikában. Japán jól láthatóan külön utakon jár ebben a tekintetben is.

• 
• 
• 

A film harmadik harmadában aztán újra kimozdulunk a veremből, de erről nem mondanék részleteket, hátha valaki most szeretné megnézni a filmet.

• 
• 
• 
• 
• 

Fantasztikus munka volt a veremben levő ház megjelenítése. Ahogy látjuk, hogy a homok állandó mozgásban van, mintha élő szervezetként venné körül a lakóteret. Igazán bravúros munka volt ennek a felvétele. Kis stábbal dolgoztak, hat hónapon keresztül.

A siker bizony nem maradt el. Két Oscarra is jelölték, amiből az egyik természetesen a legjobb idegen nyelvű film, a másik viszont a legjobb rendező kategóriája volt. Ez utóbbi rendkívül szokatlan jelölés egy nem Hollywoodi film esetén. Díjra nem sikerült váltani ezeket a jelöléseket, de Cannes-ban elnyerte a zsűri különdíját ez a film.

Hiroshi Teshigahara rendező egyébként Kobo Abe 1962-es regényét dolgozta fel. A film eredetileg 147 perces volt, Teshigahara azonban a nemzetközi piacra kicsit megrövidítette, 123 percesre vágta a filmet. Nekem az eredeti, hosszú változathoz volt szerencsém. Így értettem meg utólag, hogy miért volt - az amúgy szinkronizált filmnek - kb. 25 percnyi része, amihez nem volt szinkron, csak felirat. Mint ahogy az alábbi plakáton látszik, nálunk is bemutatták a filmet, bár kicsit megkésve, 1971-ben.

A végére hagytam az ínyencséget, az eredeti cím kibogarászását:

砂の女

Az első kandzsi a 砂 ,ami könnyen észrevehetően két alap kandzsiból van összerakva: 石 (kő) + 少 (apró, kevés) Értelemszerűen tehát aprókavicsként jelölik a homokot. Kiolvasni pedig "szuna"-ként kell.

A második írásjegy egy hiragana (ellentétben az előző kandzsitól, mely Kínából ered, a hiraganák valódi japán betűk): の kiejtve: "no" és az őt megelőző és követő szavak közötti kapcsolatot jelöli.

Végül egy egyszerű, kezdő japánosok által is általában ismert kandzsi: 女 a nő. (onna)

A három betűt összerakva: szuna-no-onna, azaz A Homok Asszonya.

 

USA (Warner Bros), 170 perc, Technicolor, angol

Rendező: George Cukor

Producer: Jack L. Warner

Talán nem túlzás azt írni, hogy a My Fair Lady minden idők egyik legkedveltebb musical filmje. Itt szinte minden összejött, aminek össze kell jönnie.

G.B. Shaw tollából 1912-ben remek alapmű született Pygmalion címmel, melyet már ezt megelőzően is több alkalommal dolgoztak fel filmre illetve tévére. Pügmalion egyébként az ókori Ovidius egyik költeményének szereplője, aki beleszeretett egy maga által készített szoborba, melyet kérésére Aphrodité végül életre is keltett.

1956-ban készült belőle egy Broadway musical My Fair Lady címmel. Ahogy a regény eredeti címe, úgy ez a cím is kis magyarázatot igényel: Valamiért nem is szoktak vele erőlködni, még nem láttam olyan előadást sem színházban, sem vetítésen, ahol magyarítani próbálták volna a címet. Holott a Grease esetében láttam már Pomádé-t, a Cabaret esetén Kabaré-t, vagy mondjuk Cats esetén Macskák-at... Mondjuk a Hair-t nem szokták lefordítani, és a Mamma Mia! esetén sem próbálkoztak szerencsére semmi sületlenséggel, - igaz - ebben az esetben a Mamma Mia! a darab közismert címadó dala. Viszont a My Fair Lady-ben nincsen olyan dal, amiben azt éneklik, hogy My Fair Lady, de még csak el sem hangzik prózában sem ez a szókapcsolat.... A My Fair Lady az My Fair Lady marad, úgy, hogy valószínűleg az emberek többsége nem is tudja, hogy mit jelent. A My Lady - Hölgyem - nyilván nem okoz túl sok fejtörést, a Fair szócska az, ami nem feltétlenül kézenfekvő. Nos, itt a fairy tale (tündérmese) jelenthet kis segítséget. A Fair Lady valami tiszta, szépséges, ártatlan hölgyet jelent, amolyan tündéri teremtményt... Valami ilyesmit... (mint Audrey Hepburn)

A már említett 7 évvel korábban színpadra állított Broadway változatban a főszerepet Julie Andrews játszotta, akit elsősorban A Muzsika Hangjából vagy a Mary Poppins-ból ismerünk, de a fiatalabb korosztály ismerheti többek között a Neveletlen Hercegnő című filmből is, hiszen 70 évesen is vállalt filmszerepeket, sőt valójában a mai napig (86 évesen is) aktív, igaz, manapság elsősorban hangját kölcsönzi rajzfilmszereplők számára. 

Julie Andrews neve annyira összenőtt ezekben az években a My Fair Lady Elizájával, hogy az 1964-es Oscar gálán úgy hívták színpadra az egyik díj átadójaként, hogy "our fair lady"... Talán senki nem gondolta volna, hogy másra esik a választás a megfilmesítésnél. Hepburn szerint egyébként Andrewsnak kellett volna kapnia a szerepet. Mindenesetre az 1965-ös gálán, ahol a My Fair Lady-re díjeső zúdult ű88 darab), Rex Harrison - aki színpadon még Andrews-zal is játszotta korábban a szerepet - nem hagyta ki, hogy "Two Fair Ladies" -ként utaljon a két hölgyre... (e pillanat került megörökítésre az alábbi nagyképen) A két színésznő állítólag egyébként kifejezetten jóban volt egymással, és belső információk szerint, ha Hepburn visszautasította volna a szerepet, akkor sem Andrews kapta volna azt, mivel a stúdió főnökei nem tartották őt akkoriban elég ismertnek ehhez a filmhez.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Hepburnt egyébként volt, aki túl idősnek találta ehhez a szerephez (34 éves volt a forgatás idején), de szerencsés genetikája miatt simán eladható huszonévesnek.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Bevallom, egy világ dőlt össze bennem, amikor megtudtam, hogy nem is Audrey Hepburn énekli a dalokat. Ezzel kapcsolatban a művésznőnek is hasonló érzései lehettek, hiszen ő abban a tudatban írta alá a szerződést, hogy ő fog énekelni, és heteken keresztül énektanárhoz járt, hogy a dalokat begyakorolják. A forgatás első napján szembesült azzal, hogy Marni Nixon (lásd az alábbi képen) fogja adni Eliza hangját, aki egyébként többek között Natalie Wood énekhangját is kölcsönözte a West Side Storyban. Hepburn azt mondta később, hogy ha ezt előre tudja, alá sem írta volna a szerződést.

Annyit azért érdemes megjegyezni, hogy az nem igaz, hogy Hepburnnek egy hangját sem lehet hallani a dalok közben! Becslések szerint nagyjából 10%-ban az ő hangja szól. Sok helyen a mélyebben fekvő sorokat ő maga énekli, majd amikor a dallam átmegy magasabb lágéba, már Nixon hangját halljuk.

Ha már itt tartunk, akkor meg kell jegyezni, hogy a színészek többsége nem maga énekel ebben a filmben. Érdekes kivétel a Henry Higginst játszó Rex Harrison, akit nem szinkronizáltak, holott ő egyáltalán nem tud énekelni. Viszont ott volt azon a színészmesterség órán, ahol a színészeket arra tanítják, hogy hogyan kell úgy csinálni, mintha énekelnének, holott csak beszélnek, mégis a néző szinte észre sem veszi, hogy ez nem éneklés. 

Elmagyarázni nehezebb mint megcsinálni: láthatjuk, hogy valójában alig van egy-két hang a dal során amit valóban kiénekel (és azt is csak tessék-lássék) Harrison... mégis olyan zseniális és szerethető az egész!

Ha már a szinkronhangoknál tartunk, érdemes kitérni a magyar szinkron vs eredeti hang problematikára. Ennek a filmnek a magyar szinkronja akkor készült, amikor még igazi színészhatalmasságok szinkronizáltak Magyarországon. Henry Higgins például Sinkovits Imre hangján hallható, ami egészen elképesztő magasságokba emeli a film élvezeti értékét. Viszont, ha az eredeti hangsávra kapcsolunk, akkor - feltéve, ha legalább középszinten beszélünk angolul - kapunk egy kis ízelítőt a brit angol kiejtés egészen elvadult típusaiból is. Pont azokról, amiket Higgins és Pickering ezredes oly lelkesedéssel kutat és elemez. Mindez a magyar szinkronban csak erőlködés marad, hiába próbálkoznak valami tájszólás-szerűséggel, közelébe sem jutnak annak, amit az angol eredetiben hallhatunk. Akit hozzám hasonlóan szórakoztat, ahogyan az angolok cincálják saját nyelvüket, annak talán érdemes egyszer meghallgatni szinkronnal, majd kis pihenő után eredeti nyelven is a filmet...

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Eliza egy szegény virágárus lány Londonban. Piszkos, műveletlen és - mint a Londoni alsóbb osztályok tagjai,-  rettenetesen beszéli anyanyelvét. Henry Higgins (Rex Harrison) nyelvész egy hirtelen ötlettől vezérelve fogadást köt Pickering ezredessel, - aki kedvtelésből foglalkozik nyelvészettel - , hogy hat hónap alatt olyan úrinőt farag a lányból, aki bármilyen társaságban megállja a helyét. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Már az alapötlet is izgalmasan hangzik, és kifejezetten érdekesen van megírva a történet. Nagyon szerethető minden központi karakter. Érdekes módon, bár életemben legalább tízszer láttam már ezt a filmet, mégsem emlékszem soha pontosan, hogy mi is a vége... Most újra visszanézve ennek az az oka, hogy kicsit nyitva is hagyja a film a befejezést... Az eredeti regényben nagyon pontos lezárása volt a történetnek, a film szándékosan kicsit a nézőre bízza, hogy milyen befejezést képzel el magának...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

George Cukor remek filmet rakott össze a rendelkezésére álló alapanyagból (forgatókönyv, zene, színészek és persze hatalmas költségvetés). Meg is lett az eredménye: 8 OSCAR-díj, köztük a legjobb film, rendező és férfi főszereplő díjai. Megunhatatlan klasszikus. Nem véletlen, hogy időről időre a színpadokon is újra feltűnik. A cikk írásának időpontjában például a Centrál Színházban látható egy elég jó változata.

USA (Alfred J. Hitchcock Productions), 130 perc, Technicolor, angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: Alfred Hitchcock

Alfred Hitchcock szokásához híven névtelenül, ügynökön keresztül adott megbízást a Marnie című 1961-es Winston Graham regény megfilmesítési jogainak megvásárlására. Ezt természetesen azért bonyolította így, hogy neve hallatán ne srófolják túl magasra az árat. Graham azonban a nagy titkolózást látva kifejezetten vérszemet kapott, és az ügynöktől kapott ajánlat kétszeresét kérte. Hitchcock ezt is azonnal elfogadta. Amikor létrejött a szerződés, és Graham megtudta,  hogy a ki is áll a vásárlás hátterében, nagy büszkeségében azt mondta, hogy ha tudta volna, hogy a nagy Alfred Hitchcock akarja megvenni a regényéhez kapcsolódó jogokat, neki ingyen is odaadta volna, akkor megtiszteltetés ez neki....

Hitchcock első választása a főszerepre Grace Kelly lett volna, akivel a rendező az ötvenes években többször is dolgozott együtt, és aki azóta Monaco hercegnéje lett. Úgy tűnt, sikerül is megállapodni a nagy visszatéréssel kapcsolatban, ám állítólag a monacóiaknak nem tetszett, hogy hercegnéjük egy szexuális zavaroktól szenvedő nőt alakítson.

Így végül a Grace Kellyhez nagyon hasonló zsánerű Tippi Hedrenre esett újra a választás, aki Hitchcock előző, Madarak (1963) című - filmjében is főszerepet kapott (a madarak mellett). 

• 
• 
• 
• 
• 

Hedren és Hitchcock kapcsolata állítólag végzetesen megromlott a film forgatása során. A pocakos rendezőállítólag megalázóan és durván bánt a színésznővel, amit ő nem hagyott szó nélkül. Ezeknek a vitáknak, veszekedéseknek nyilván az alábbi forgatási fotókon nyoma sincsen. Mindenesetre olyan pletyka is terjengett, hogy a forgatás utolsó harmadában a rendező már csak asszisztensén keresztül instruálta a színésznőt.

Ez utóbbit a poszt írásának időpontjában is élő, idősként is nagyon szép Tippi Hedren cáfolta. Érdekes, hogy ő maga ezt tartja kedvenc saját filmjének a forgatási nehézségek ellenére is.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Bármi is történt kettejük között, azt mindenesetre tudjuk, hogy ez a Hitchcock film volt az utolsó amelyikben a központi karakter egy ilyen tipikus Hitchcocki szőke szépség volt. 

A zseniális Psycho (1960) és a szintén remek Madarak (1963) után - bevallom - kissé csalódott voltam, közel sem éreztem olyan egyenletesnek a filmet, mint az említett két korábbi alkotást.

Voltak itt is pazar megoldások,- ha egyet kell kiemelnem,- akkor egyértelműen a széfes jelenet, melyben a kleptomán szőkeség a lebukás határán egyensúlyoz, mindezt úgy, hogy ő erről nem is tud, csak mi tudjuk! Kedvenc beállításom az alábbi képen látható, ahol mi látjuk, ahogy éppen rámolja ki a széfet, de azt is látjuk, hogy közeledik a takarítónő. Ez a gyakorlatilag földre helyezett kameraállás ahogy belátja az egész teret - nem tudok mást mondani - zseniális!

Aztán távozáskor a szőkeség leveszi és zsebre rakja magassarkúját, hogy halkan ki tudjon osonni, ám abból ahogy a cipő kilóg a zsebből pontosan tudjuk, hogy annak a cipőnek ki kell esnie... tudjuk, számítunk rá, de arra nem, ami a kiesés után történik. Megint csak zseniális!

Szerkezetében nagyon emlékeztetett a Pszicho-ra ez a film. Az elején megismerkedünk Marnie-val, aki fekete hajjal éppen megszabadította főnökét egy nagyobb összegtől, majd látjuk, ahogy lemossa hajáról a feketét, és immár szőkén éli másik életét.

Újabb áldozata Mark Rutland (Sean Connery), aki Marnie pechére egyrészt rendkívül fejlett magánnyomozói képességekkel rendelkezik, másrészt szerelmes lesz a nőbe. Senkinek sem esik jól, ha szerelme meglopja, de Rutlandet láthatóan nem különösebben bántja a dolog... Hiába, az igaz szerelem mindent legyőz...

• 
• 
• 

Marnie azonban nem szerelmes, így Rutland kénytelen mocskos játékot játszani. Vagy hozzámegy feleségül a szőkeség, vagy feljelenti, és mehet a börtönbe. Marnie így a házasság börtönét választja inkább.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Idáig egyre csak nőtt a feszültség. Megtudjuk, hogy Marnie kapcsolata az anyjával igencsak furcsa, valami megmagyarázhatatlan szeretet-gyűlölet van közöttük. Marnie emellett a vörös színtől pánikszerű rohamokat kap. Persze mindenre magyarázatot kapunk majd a film vége felé.

Rutland elhunyt feleségének húga (Diane Baker) gyengéd érzelmeket táplál a férfi iránt. Nem csoda hát, hogy ettől fogva egyetlen életcélja a hirtelen közéjük furakodó Marnienak a családból való eltávolítása lesz... 

• 
• 
• 

Pedig nem is sejti, hogy az ifjú pár nászútja nem sikerül valami fényesen. A kényszer hatására házasodó nő teljesen elzárkózik a férfi közeledésétől. Külön szobában alszik férjétől, és egy ujjal sem engedi, hogy hozzá érjen. Ennek köszönhető a film egy másik ikonikus jelenete, amikor Rutland egyszerűen letépi feleségéről a ruhát. Természetesen szinte semmit nem látunk a nő meztelenségéből (hiszen ez Hollywood még a hatvanas évek közepén!!!), mégis tudjuk, hogy meztelen. Azért ez is nagy haladás, hiszen pár évvel ezelőtt még sejtetni sem lehetett Hollywoodban, hogy valaki meztelen. Lazul a cenzúra, és a cenzúra lazulásának mindig örülni kell!

A jó kezdés után kezdtem egyre inkább elbizonytalanodni a filmmel kapcsolatban. A nő szexuális zárkózottsága állt a film középpontjában. Nade! A film végig azt sugallja, hogy kizárólag valami súlyos elmezavar okozhatja azt, hogy a szőkeség ennyire elzárkózik a jóképű férfi közeledésétől, mintha kizárható lenne az a magyarázat, hogy a zsarolással kierőszakolt házasságban nem feltétlenül találja meg egy nő a boldogságot. Ennek a szürreális vonalnak a csúcspontja az a már szinte vicces jelenet volt, ahol Rutland egy "A bűnöző nő szexuális aberrációi" című szakkönyv segítségével próbál kettejük kapcsolatán dolgozni...  Hát az eszem megáll.... azért ez a Hitchcock is érdekes szögből tekintett a nőkre!

A 110. percig kell várni, hogy egy gyilkosságot lássunk. Hitchocktól ez kicsit sok, ráadásul, ez sem olyasmi, amit egy krimitől várnánk....

Egyre inkább kényelmetlenül éreztem magamat a film utolsó harmadában, egyre erőltetettebbnek éreztem a történet vezetését. Nem tudom, hogy ez inkább a regény vagy a rendező hibájaként róható fel...

Végül Rutland nem adja fel, és megfejti Marnie titkát!!! Az utolsó percben lehull a lepel arról, hogy mi okozott ekkora törést Marnie lelkében... amit én most nyilván nem fogok lelőni... 

A film során több helyen is volt olyan érzésem, mintha Hitchcock kezdene elavulttá válni. A kortársaihoz képest nézve gondolom. Néhány ütemtelen vágás - például a lóról való leesés során - a hatvanas években már szerintem nem elfogadható. 

A kritikák nem voltak elragadtatva a filmtől. Azt szokás mondani, hogy "meglehetősen vegyes" volt a film szakmai visszhangja. A mozipénztáraknál amolyan átlagos sikernek volt mondható. Kis időnek el kellett telnie, míg beérett a film a közönség körében. Sajnos számomra nagyon erőltetettnek hatott a film végi megoldás is, és az egész alapkoncepció is... A széf-kirámolós jelenet viszont parádés volt, amolyan igazi Hitchcocki.

Közeledünk Hitchcock életművének vége felé. Négy további filmet forgatott ezután, melyek közül a Téboly lesz az utolsó ami felkerül a listára.

Franciaország (Beta, Madeleine Parc), 87 perc, Eastmancolor, francia

Rendező: Jacques Demy

Producer: Mag Bodard

Most az a kivételes helyzet fordult elő, hogy egy francia zenés filmhez a Japánban készült filmplakát tetszett a legjobban. A 19 éves Catherine Deneuve annyira szép ezen a képen, hogy az ember szinte elfelejti, hogy a filmben szerepel egy másik hasonlóan igéző szépség is (Ellen Farner).

- mondja később Jacques Demy egy interjúban... és ennek megvalósításához egy új formátumot talált ki.

Ránézésre akár musicalnek is hívhatnánk, hiszen végig énekelnek benne. Ám ha elkezdjük nézni, rájövünk, hogy ez nagyon messze van a hagyományos musical felfogástól, melyekben többnyire történés ÉS betétdal - helyenként tánccal színesítve - váltja egymást elejétől a végéig. 

(Jacques Demy)

A musicalek ekkoriban már kezdenek kimenni a divatból. Egy évtizeddel korábban még harminc-negyven musical készült egy évben, a hatvanas évek közepe felé viszont már csak évente néhány. Demy tehát okkal kísérletezett a műfaj megújításával. (Előre elárulom, nem tudott hosszú távon fennmaradó stílust teremteni). 

A film elejétől a végéig minden párbeszédet énekelve adnak elő a színészek. Nincsenek versszakok, sem refrének, egyszóval nincsenek konkrét dalok. Egész egyszerűen a párbeszédet eléneklik a szereplők. Míg a hagyományos musicalben a sok-sok betétdal a néző számára tulajdonképpen megkönnyíti a befogadást, ez esetben a dalolás pont ellenkező hatást váltott ki bennem. Sokkal jobban kellett összpontosítanom, hogy követni tudjam a jelenetet, mintha prózában adták volna elő. Ennél tovább is megyek, a színészektől pont a hatásos játék lehetőségét csökkenti az, hogy énekelniük kell a párbeszédet... Egy kritikustól láttam leírva azt is, hogy ez a film a francia új hullám "anti-musical"-e... Ez talán erős, és kicsit igazságtalannak is érzem.

Nincsenek tehát dalok, számok, amik megmaradnának az emberben. Van viszont egy gyönyörű zenei motívum, mely vissza-vissza tér, és ahogy haladunk a film vége felé, egyre ismerősebben cseng, és végül az ének is rá-rácsatlakozik erre a motívumra.

Ebben a trailerben szerencsére pont erre a motívumra van felépítve minden. Hallható, ahogy a szereplők éneklik először, majd a második felében a nagyzenekar zendít rá ugyanerre a melódiára teljes drámaiságában.

A zenét Michel Legrand szerezte. Ő írta többek között Ágnes Varda Cléo 5-7-ig (1962) című filmjének zenéjét is. (Ha már Vardanál tartunk hadd jegyezzem meg, hogy ő és Demy házasok voltak) Ahogy Legrand maga meséli, a rendező társaságában leült egy pianino elé, és úgy komponálták, szinte közösen a zenét a meglevő dialógusra. Minden szereplőnek volt egy saját "témája" dallamvilága, és ott volt a nagy visszatérő szerelmi motívum is, amiről az előbb említést tettem.

Külön érdekesség, hogy az egyik szereplő - Roland - összeköti Cherbourg világát a rendező korábbi - Lola (1961) - című filmjével. Meg is említi Roloand hogy ő korábban Lolába volt szerelmes. Ezért az ő zenei motívuma a Lola című film zenéje. Az ilyen apróságokért nagyon tudok rajongani, még akkor is, ha ezt csak egy Legrand interjúból tudom, jómagam nem szúrtam ki az egyezést.

Zenei világa mellett a film színvilága az, melyet az ember nem tud szó nélkül hagyni. A fenti képen látható, hogy minden jelenethez megvolt az adott színpaletta. 

Gyakorlatilag teljesen árnyékmentes, színpompás képi világot álmodott ehhez a filmhez Demy. Sok-sor rózsaszín, kék, zöld, mindegyiknek a legélénkebb változata. Feltehetőleg az Eastmancolor nyersanyag is sokat segít ezeknek a színeknek a kiemelésében. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Emiatt a mesterséges (de tetszetős!) színkavalkád miatt végig az volt az érzésem, hogy nagyrészt stúdióban forgott a film. Mint kiderült, hatalmasat tévedtem! A külső helyszínek mind létező, ráadásul ma is meglevő helyek Cherbourgban. Legszebb példa a címadó esernyőbolt (Genevieve édesanyjának boltja), mely ugyan ma nem ernyőket árul, de attól még mindíg úgy hívják, mint a filmben: Cherbourg-i Esernyők. (lásd Google Streetview) Jobbra a falon látható is egy emléktábla-szerűség, mely felhívja a figyelmet, hogy bizony itt forgott a híres film.

A történetben az a legfigyelemreméltóbb, hogy Demy úgy érte el a kívánt hatást - a néző sírja el magát -, hogy semmi igazán drámait nem tett a filmbe. Egy Guy nevű autószerelő fiatalember (Nino Castelnuovo) és Genevieve (Catherine Deneuve) egymásba szeretnek. Ám a fiút behívják az algériai háborúba katonának. Utolsó együtt töltött éjszakájukon egymásé lesznek. Genevieve terhes lesz. Közben Roland - egy gazdag ékszerész - beleszeret a gyönyörű szőkeségbe. Rolandot már említettem, őt ismerhetjük a Lola című filmből. Ott Lolába volt reménytelenül szerelmes, itt Genevieve-be. A legszebb, hogy ugyanaz a Marc Michel játssza Rolandot, mint aki a Lolában játszotta.

Genevieve egy darabig kitart Guy mellett, ám amikor hosszú ideig nem hall Guy felől, megadja magát Roland szerelmének... De a háborúnak egyszer vége szakad...

• 
• 
• 

Szinte senki nem bízott a filmben. Őszintén szólva az első fél órában én sem. Az, hogy a párbeszédeket énekelve adják elő, tényleg nagyon megnehezítette a befogadást. A film második felére sikerült ráállnom erre a stílusra, akkorra sikerült annyira elengedni magam, hogy ne arra figyeljek, hogy énekelnek, hanem csak sodródjak az árral. 

Producert is csak nagyon nehezen találtak a filmhez Demy-ék. Forgalmazni viszont megint csak senki nem akarta az elkészült filmet. Végül nagy nehezen, némi zsarolással sikerült aláírni egy szerződést, mely szerint 3 hétig műsoron tartják a filmet a mozik... Végül 7 hónapig nem vették le a műsorról, mert akkora sikere volt. Cannes-ban elnyerte az Arany Pálmát, és külföldön is hatalmas sikert aratott.