USA (Andy Warhol), 63 perc, ff., angol

Rendező: Andy Warhol

Producer: Andy Warhol

Ha ebből a hatvanas évekbeli időszakból New York-i underground vagy avantgárd  filmmel találkozom, akkor elég pontosan tudom, hogy milyen minőségre és színvonalra számíthatok.

Nos, a Hollywood-i filmstúdiók ekkorra már minden tekintetben tökéletes minőséget produkáltak a filmkedvelők számára, csak éppen a jó ötletek kezdtek elfogyni. A saját magukra kényszerített Hayes-kódex annyira megkötötte a kezüket, hogy kezdett kissé egysíkúvá válni a termés...

(Zárójelben hadd jegyezzem meg, hogy szerény véleményem szerint pont egy ugyanilyen korszakot élünk át most is, csak már nem a Hayes-kódex köti gúzsba a stúdiók és a rendezők kezeit, hanem a politikai korrektség ostoba túltolása. Ebből következik, hogy ma már szinte semmi mást nem nézünk a mozikban, csak szuperhősöket. Ahogy a Hayes-kódexet végül elsöpörte a palackból kitörő szellem, úgy reményeim szerint ezt a kb 15-20 éve tartó terméketlen időszakot is felrobbantja majd valami új filmes mozgalom hamarosan. Zárójel bezárva.)

A New York-i fiatalok elérkezettnek látták az időt, hogy megmutassák, lehet ezt máshogy is csinálni. Hogy ebből rendszerint mi sült ki, az jól látható, ha ezeknek az éveknek az underground/avantgárd filmjeiből szemezgetünk. Rendszerint a filmes képzést láthatóan messziről elkerülő fiatalok valahogy kamerához jutottak Az még látszik, hogy valahogy hogy el is tudták indítani a "műszert", és forgattak valamit... ami éppen az eszükbe jutott...

Kis gonoszsággal mondhatom, hogy aki ezt az animgif-et látta, az nagyjából az egész filmet látta. Fel is merült bennem a film megnézése közben a következő költői kérdés: vajon milyen feltételeknek kell megfelelnie egy felvételnek ahhoz, hogy azt joggal FILM-nek lehessen nevezni? Ha valaki fog egy kamerát leteszi egy sarokba, és néhány ember azt csinál a kamera látószögében, amihez éppen kedve van, azt érdemes filmnek nevezni? Valószínűleg nem. És ha a kamerát Andy Warhol teszi a sarokba? Akkor ez hirtelen művészetté válik? - Őszintén szólva nem is igen értem, hogy hogyan lehet egy lapon említeni ezt a felvételt komoly műalkotásokkal (talán kommentben valaki elmagyarázza nekem) Ez egy polgárpukkasztó gesztus, semmi más. 

Elemezzük kicsit, hogy mit látunk a képen. (Itt jegyzem meg, hogy a film 63 percéből az első 49 ebből a szögből, vágás nélkül mutatja ezt a társaságot.) A háttérben egy fehér ruhába öltözött "doki" kínoz egy félmeztelen férfit. (forró gyertyával, szíjjal, stb) Balra különböző férfiak cigarettáznak. Jobbra egy nő cigarettázik... Na ennek a hölgynek volt némi köze ahhoz, hogy valahogy végig bírtam szenvedni ezt a filmet. Esztétikailag kicsit emészthetőbbé tette az amúgy csupa férfiból álló a látványt.

Edie Sedgwicknek hívták a szőke hölgyet. Érdeklődött Warhol művészete iránt, bejárkált a művész Manhattan-i műtermébe, melyet Factory-nak hívtak. Egyszer úgy alakult, hogy pont akkor látogatta meg Warholt, amikor ezt a filmet kezdték forgatni. Warhol pedig megkérte, ha már ott van, üljön be ő is a kamera elé. Pontosan ennyi - és nem több - az avantgárd rendezői koncepciója. 

Ezután Edie egy darabig minden Warhol filmben szerepelt, amíg össze nem vesztek valamin, ekkor a lány megtiltotta Warholnak, hogy azokat a filmeket vetítse, amelyekben ő szerepel. (A vetítések többnyire a Factory műteremben zajlottak. Hagyományos mozik természetesen nem nagyon vetítettek ilyesmiket) Edie ezután saját filmezéssel próbálkozott, de erős drogfüggősége miatt ez nagyon nehezen jött össze. Ideiglenesen sikerült összeszednie magát, és 1971-re valahogy elkészült az a film, és így kiereszthetett annyira, hogy nem sokkal ezután túl is adagolta magát...

Ha tovább kívánjuk elemezni a képet, akkor a centerben egy fiatalembert látunk, aki eleinte táncol, majd bántalmazni kezd egy férfit, amiért a társaság többi tagja őt is megkínozza, ahogy azt a "doki" a már említett másik férfival teszi a háttérben.

Magamtól nyilván sosem jöttem volna rá, hogy ez az A Clockwork Orange című regény - még Kubrick-ot megelőző - feldolgozása akart lenni. Néhány helyen áradoznak erről a "feldolgozásról", meg arról, hogy Warhol mennyire "átírta" az eredeti művet... nos... érzésem szerint nemhogy átírásról, de még csak írásról sincs szó ebben az esetben. Az történt ebben a bő egy órában pontosan az, ami Warholnak és a szereplőknek éppen az eszébe jutott. Helyenként látszik, hogy egy-egy szereplő időnként tanácstalanul kinéz (feltehetően Warhol-ra), majd a kintről kapott jelzések alapján folytatja az improvizációt. Egy helyen a szado-mazo állarcba öltöztetett főszereplő elkezd kiabálni, hogy fáj az amit művelnek vele, és ez érezhetően nem szerep volt, mert kínzói kis teketória után leállnak, és máshogy folytatják...

Mindenesetre, ha Andy Warhol neve a jövőben valahol felmerül, már nem fogok annyira bután bámulni. Eddig csak azt tudtam róla, hogy más alkotásait szerette átszínezni különböző rikító színekre. Ez volt a POP-ART, a hatvanas évek Amerikájának egyik legmenőbb stílusa. Ez például biztosan mindenkinek megvan: (és azt kell, hogy mondjam, ez még tetszik is)

Andy Warhol az ötvenes évek tömegkultúrájának igyekezett fricskát adni. Sikerrel. Ellenművészete a hatvanas évek közepére jellemző emblematikus alkotásokat hozott létre. Ettől függetlenül mozgóképes termékei maximum a korszak mementóiként értékelhetők, önálló alkotásokként nem állják meg helyüket. Így ízlésem szerint az "1001 film..." listáján sem lenne sok keresnivalója, ha abból indulunk ki, hogy ez a lista nem művészettörténészeknek készült, hanem filmrajongóknak kíván a jó filmek gyűjteményeként szolgálni.

Andy Warhol

Warhollal kapcsolatban van még egy feloldásra váró ellentmondás. Fentebb magam is ellenművészetként jellemeztem munkásságát, viszont több interjúban Warhol maga is ellentmondani látszik ennek a nézetünknek. Azt mondta ugyanis, hogy ő nemcsak csodája a mainstreamet, de "egész életemben arra vágytam, hogy beleolvadjak az üres, bárgyú Hollywoodba". Nos, ahogy filozofikus dolgozatokban nálam műveltebb tollforgatók nyilván írnák: "az ellentmondás csak látszólagos"...

...hiszen az üresség tökéletesen jelen van Warhol műveiben, csak éppen hiányzik a filmes képzettsége és tehetsége ahhoz, hogy ezt a Hollywoodtól megszokott formába is tudja önteni.

Ja, még valami... Warholhoz köthető a következő jóslat is, melyet szerintem mindenki ismer:

"a jövőben mindenki híres lehet majd 15 percre"

Magyarország (Magyar Televízió), 90+88 perc, ff., magyar

Rendező: Fejér Tamás

1964 január 11-től kezdve minden szombaton bemutattak egy 25 perces részt ebből a "filmsorozat"-ból. Azért emeltem ki a "filmsorozat" szót, mert ma már kissé retro hangzása van. (Egy helyen említik egyébként folytatásos ifjúsági filmnek is). Egyszerűen "sorozat"-nak hívjuk az ilyesmit manapság, "film"-nek pedig a mozifilmeket, esetleg az önálló tévéfilmeket. De 1964-ben még filmsorozat volt  a hivatalos besorolás. 

A szombati bemutatás után néhány nappal - akkori szokás szerint - megismételték az adott rész. Aztán a nagy sikerre való tekintettel ugyanebben az évben mégegyszer levetítették a teljes sorozatot, és 3-4 évente újra és újra elővették. Ez sem számított egyáltalán különösnek, mivel ekkoriban még nem létezett semmilyen otthoni tévés rögzítési lehetőség, csak úgy nézhette újra az ember az adott sorozatot, ha a tévé megismételte. 

Illetve, ha bekerült a mozikba. 1965-ben ugyanis az összesen 327 percnyi 13 részből összevágtak egy kétszer közel 90 percből álló mozifilmet. (Itt jegyzem meg, hogy szokásomtól eltérően itt balra fent nem a film mozi-plakátja látható, hanem a sorozat alapján megjelentetett regény borítója. Valószínűleg sokaknak ugyanolyan ismerős, mint nekem, akinek megvolt a polcán ez a könyv)

Két nagysikerű angol sorozatot is vetített a televízió ezt megelőzően: a Tell Vilmost és a Robin Hood Kalandjait. Érezhető volt, hogy nagy nézői igény van az ilyen ifjúsági kalandfilm-sorozatokra, ezért a Magyar Televízióban elhatározták, hogy nekünk is készítenünk kell valami ilyesmit. Így Fejér Tamás rendező és Örsi Ferenc forgatókönyvíró el is kezdtek dolgozni a projecten.

1704-ben, a Rákóczi szabadságharc elején vagyunk. Siklós várát elfoglalják az osztrák csapatok - a sorozat végére ezt kell majd a kurucoknak visszafoglalniuk. A kuruc - labanc szembenállás válik tehát a sorozat központi motívumává. (Rákóczival nem találkozunk, sőt, ha jól emlékszem, nevét egyszer sem említik.

És itt csak egy pillanatra álljunk meg: a labancok a megszálló osztrákok katonaságát jelentette itt (bár a szónak tágabb értelmezése is létezik, mely szerint az osztrákokkal szimpatizáló magyarokat is labancoknak hívják. A kurucok pedig a magyar felkelők.

A két felet több dologról is gyakorlatilag első látásra meg lehet különböztetni. A labancok mindig ebben a jól szabott fehér egyenruhában, parókával és jellegzetes formájú sötét kalapban vannak. (még akkor is, ha a képen épp a főszereplő Tenkes kapitánya van labanc egyenruhában). Továbbá minden labanc iszonyú buta és látványosan gonosz.

Ezzel szemben a kurucok egyszerű, magyaros ruhában vannak, egytől egyig eszesek, ravaszok...  és végtelenül igazságosak.

Tisztázzuk a következő kérdést is, hiszen a filmből nem derül ki a teljesen pontos válasz: Mi az a Tenkes, melynek kapitányává nevezi ki magát a Zenthe Ferenc által alakított Eke Máté nevű kuruc tiszt?

Nos, a Tenkes-csúcs a Villányi-hegység nyugati végén található. Szokták ezért az egész környéket is Tenkesnek is hívni. Itt jegyzem meg, hogy aki gyerekkori emlékeinek szeretne a Tenkes látogatásával adózni, azt részben szeretném kiábrándítani: a film nagy részét ugyanis nem eredeti helyszínen, hanem főváros környéki terepen (Pilisborosjenő, Etyek), illetve a Balaton-felvidéken (Nagyvázsony, Nemesvámos) forgatták. Egyedül a feljebb már említett Sikósi várhoz köthető jeleneteket forgatták a Tenkes közelében.

Történelmileg sem tekinthetjük referenciaként azt, amit látunk! Van például egy Buga Jakab (Szabó Gyula) nevű karakter, de ő nyilvánvalóan nem az a 17. századi szabad vitéz, aki valójában is létezett. A központi figura, Eke Máté (Zenthe Ferenc) teljesen kitalált személyiség, még ha sokáig meg is voltam győződve, hogy ő egy valós történelmi alak. Valószínűleg tudat alatt Csák Mátéval kevertem, aki amúgy többszáz évvel korábban élt. Ott van aztán a kurucok helyi vezetője, Béri Balogh Ádám (Zentay Ferenc), akiről a történet  folyamán egyszer sem említik, hogy ekkoriban a Habsburgok irányába is  elköteleződött. 

Az is kissé hitelteleníti a történetet, hogy a labancok, akiknek a nevük németes ugyan, egytől-egyig tökéletesen beszélnek magyarul. Ez tulajdonképpen nem tűnik fel az embernek egészen addig a pontig, amig Buga Jakab nem akarja elhinni a labanc álruhába öltözött Eke Máténak, hogy ő magyar. Nyilván, ha a labancok németül beszélnének, akkor ilyen identitásprobléma nem merülhetne fel egy magyarul tökéletesen beszélő kuruc kapcsán...

Emlékszem, gyerekkoromban imádtam a kardozós jeleneteket, és talán nem tévedek, pont a Tenkes kapitánya lehetett az első, ahol ilyen kardozásokat láttam. Szerintem legalább tíz év telt el úgy a későbbiekben, hogy meg voltam győződve arról, hogy a kardozás lényege, hogy az ellenfelek különböző szögből egymásnak ütik a kardjaikat. Tehát ezekben a jelenetekben fel sem merült, hogy a kardokkal egymást próbálnák megsebesíteni a harcoló felek... Egyáltalán, a filmben gyakorlatilag nem történik semmilyen sebesülés, a kurucok közül senki nem hal meg. A történet vége felé akad egy-egy - szinte szimbolikus - haláleset a labancok részéről, de alapvetően ezek az összecsapások inkább olyanok, mint a Tom & Jerry jelenetek: a labancok mindig megpróbálják elkapni a kurucokat, azok pedig mindig túljárnak az eszükön. És ahogy a macska sem szenved komoly sérüléseket az említett rajzfilmekben, úgy a labancok is többnyire inkább megszégyenülnek csak, de ezen kívül nem lesz különösebb bajuk. Mint például amikor a közvetlen közelükben felrobban egy puskaporos hordó, csak megkormolódnak...

Az 1964-es Filmvilág egyik cikke fel is rója a film készítőinek, hogy ez a bárgyú történet leginkább a gyerekek számára emészthető. Felnőtteknek ez édeskevés... ezzel sajnos egyet kell értenem. Fiatalon én is imádtam ezt a sorozatot, most viszont a felújított HD sorozat vs gyengébb minőségű, de fele hosszra vágott mozi változat közötti választást a rövidebb időtartam döntötte el, még úgy is, hogy jellemzően a jobb minőséget szoktam előnyben részesíteni. 

Ha már szóba került az eredeti sorozat: a készítők külön felhívták a figyelmet, hogy az egyes részek önálló dramaturgiai egységek, azaz tulajdonképpen egy-egy rész az egészből kiragadva is értelmezhető, mégis az egész sorozatnak van egy íve, mely összeköti az egyes részeket.

Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a zenét Vujicsics Tihamér szerezte. Zenthe Ferenc pedig ezzel a szerepével lett igazán népszerű, mai szóval sorozat-sztár.

Magyarország (MAFILM IV. Stúdió), 108 perc, ff., magyar

Rendező: Jancsó Miklós

Producer: Nemeskürty István

1964 Január elsején összevonták a Hunnia és a Budapest filmstúdiókat, és belőlük létrejött a nagy MAFILM (Magyar Filmgyártó Vállalat). Ezt a nagyvállalatot nem kevesebb, mint négy stúdióra osztották, melyeket római számokkal neveztek el. A MAFILM I vezetését Újhelyi Szilárd kapta. A MAFILM II. Köllő Miklósé lett, a MAFILM III.-t Herskó János vezette, és végül a MAFILM IV Nemeskürty Istvánhoz került. Ebben a IV-es stúdióban kaptak állást Jancsó mellett olyan nevek, mint Huszárik Zoltán, Gaál István, Sára Sándor, Várkonyi Zoltán, stb... Volt tehát konkurencia - megjegyzem, a másik három stúdió sem volt híján rendező-nagyágyúknak.

Nemeskürty gyakorlatilag producerként viselkedett. Azaz ha egy ötletet meg akart valósítani, akkor azt ráosztotta az általa kiválasztott rendezőre. Egy ilyen megrendelés terméke lett ez a film is. Semmiképpen nem tekinthető tehát olyan szerzői filmnek, mint az ezt megelőző, vagy ez utáni Jancsó filmek.

A (nácik alóli) felszabadulás huszadik évfordulójára Vadász Imre novellájából akart a stúdió-vezető Jancsóval egy megfelelő témájú filmet készíttetni. Hernádi készíthette a forgatókönyvet, akivel Jancsó az író haláláig gyakorlatilag teljesen összenőtt rendező-író párost alkotott.

Bár az Oldás és Kötés is tartalmazott jellegzetesen jancsós elemeket, ez a film már szinte letagadhatatlanul jancsós. Többek között megtalálhatóak benne a Jancsóra olyannyira jellemző hosszú beállítások, bár itt még nem viszi el annyira a végletekig, mint később, amikor egy beállítás gyakorlatilag addig tartott, amíg el nem fogyott egy tekercs (kb. 12 perc).

Jóska (Kozák András) egy 17 éves gimnazista, aki barátaival nyugatra akar szökni, végül egymaga a maradás mellett dönt. (Egy forró csókkal búcsúzik szerelmétől) - Kozák a Sodrásban-nak köszönhetően már közsimert és népszerű színész volt, holott még főiskolás volt ekkor. 

Szovjet egyenruhába bújt banditák ki akarják rabolni Jóskát, de pont akkor érkeznek a valódi szovjetek, akik majdnem kivégzik a bandával együtt. Végül fogolytáborba kerül.

A fogolytáborból kis szerencsével - egy anakronisztikus fordulatnak köszönhetően - kiszabadul, majd bamba módon felvesz egy bóklászás közben talált német egyenruhát. (A korabeli Filmvilágban Létay Vera nagyon dühösen kikel ez ellen a valószínűtlen fordulat ellen - nagyon gyenge szellemi képesség kell ahhoz, hogy valaki felvegye a szovjetek által megszállt területen az egyik vesztes sereg egyenruháját, bármilyen hűvös is van...)

Természetesen így hamarosan újra fogságba kerül Jóska. Egy orosz kiskatona mellé helyezik, ahol segítenie kell egy marhacsorda gondozásában, napi fejésében. Kolja (Szergej Nyikonenko) természetesen nem tud magyarul, és Jóska sem beszél oroszul, így gyakorlatilag testbeszéddel tudnak csak kommunikálni.

Itt jegyzem meg, hogy a filmben viszonylag kevés a beszéd, és ami van, annak is a nagyobb része orosz, mivel a játékidő nagy részében Jóskán kívül főleg szovjet katonák szerepelnek, akik nyilván oroszul beszélnek. És ehhez nincs felirat! Ezzel mintegy Jóska szemszögéből látjuk az eseményeket, ugyanúgy nem értjük a szöveget, ahogy ő sem. Természetesen a nyilvánvaló rendezői elképzelés szerint a film megértéséhez nincs szükségünk az orosz szöveg szó szerint megértésére.

A film nagy része a két fiatalember kapcsolatának alakulását mutatja be. Jóska először szökni próbál, Kolja utánalő... Mint kiderül, nem feltétlenül azért, hogy megölje, valószínűleg inkább megmenteni akarta... Később, amikor Jóskának lehetősége lenne elmenekülnie, már inkább marad, mert Koljaának "baja lenne", ha sikerülne megszökni tőle... Aztán amikor kiderül, hogy Koljának egy súlyos sérülése van, mindent megtesz, hogy segítséget szerezzen neki...

Bevallom őszintén, és arra számítottam, hogy miután ez a film jancsósabb az Oldás és Kötésnél, - ami amúgy nagyon is tetszett - , ez a film még jobban tetszeni fog. Kicsit azonban csalódást okozott, kissé unalmasnak éreztem. Nem véletlen, hogy a Jancsó filmekről szóló elemző irodalomban is az egyik legkevésbé emlegetett filmek közé tartozik. Talán megelőzi az "A Harangok Rómába mentek" című filmet, melyet még a Jancsó kedvelők is gyenge első próbálkozásnak tartanak.

Más baja volt a magyar kultúrpápának (Aczél Györgynek) a filmmel... Valamiért szovjetellenesnek tartotta. Őszintén szólva nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Legrosszabb esetben is semleges megvilágításba helyezte a szovjeteket. Lehet, hogy ez is baj volt? Vagy az volt a baj, hogy az orosz kiskatona esendő kisembernek tűnt, nem pedig legyőzhetetlen óriásnak?

A film megtekintése után a kultúrpolitikának minősítenie kellett a filmet. A besorolás alapján dőlt el, hogy milyen prémiumot kap a rendező, milyen széles körben forgalmazzák a filmet, stb... A Művészeti Tanács I.A (azaz a legjobb) minősítést javasolt. Aczél elvtárs azonban vitát nem tűrő módon kijelentette, hogy III.C lesz a minősítés.

- Miért Aczél elvtárs? - kérdezte az egyik illetékes

- Azért, mert a III.C-nél nincs rosszabb.

Ez konkrétan azt jelentette, hogy Jancsó szinte semmit nem kapott a film bevételéből. (Mondjuk a besorolásnak köszönhetően olyan nagyon nem is vetítették)  Továbbra is kispénzű rendezőként tengődött... de már nem sokáig...

A stúdió vezetője, Nemeskürty azonban idővel rehabilitálni tudta a filmet. Ravasz módon levetítette egy Budapesten élő szovjet újságírónak, és megkérte, hogy írjon róla kritikát. Az újságíró el volt ragadtatva a filmtől, és rajongó hangú cikket jelentetett meg a Pravdában! Ezután már hivatalosan sem lehetett utálni ezt a filmet, hiszen, ha valamit Moszkvában szeretnek, az csak jó lehet!

Magyarország (Stúdió 3), 95 perc, ff., magyar

Rendező: Szabó István

Szabó István első filmje egyben első része annak a trilógiának, mely filmjeit a rendező tulajdonképpeni alteregójaként Bálint András személye köt össze. (A trilógia másik két filmje az Apa-1966 és a Szerelmesfilm-1970)

A film címét adó "álmodozások kora" természetesen a fiatalságnak arra a mámorítóan gyönyörű időszakára utal, amikor nemcsak a szerelemfokozó hormonok tombolnak az emberben, hanem az a szilárd meggyőződés is él benne, hogy mindent jobban tud az idősebbeknél, továbbá alsóhangon is a világmegváltást tűzi ki célul maga elé.

A hatvanas évek fiatalságának életébe kapunk egy kis betekintést. Az első munkahely, a baráti és szerelmi kapcsolatok alakulása, a korszak házibulija, a balatoni nyaralások... A felnőtté válásról szól ez a film, az egyetemről kikerülő szoros baráti kör története - és annak széthullása...

Ebből a baráti körből Oláh Jancsi (Bálint András) sorsa kerül az elbeszélés középpontjába. Az ő narrációja időnként megszakítja a történetet, bizonyos időugrásoknál pár mondatban összefoglalja a közben megtörtént eseményeket. Érdekes módon a főszereplő hangján megszólaló elbeszélő önmagát is egyes szám harmadik személyben említi.

Oláh Jancsiék kikerülve az egyetemről természetesen a kor előírásai szerint azonnal elhelyezkednek. (A munkakerülés büntetendő volt.) Mindannyian ugyanarra a munkahelyre mennek dolgozni. Itt kapják az első pofont az élettől. Nem csak szétszabdalják a társaságot a vállalat különböző osztályaira, de még a kezdő fizetésük sem lesz egyforma...

Szembesülnek tehát a kijózanító valósággal (a felnőttek világával), de persze álmodozásukból csak fokozatosan ébrednek fel. Szép lassan felbomlik a korábban felbonthatatlannak hitt baráti kör. Látjuk, Jancsi első futó kalandját Ágival (Esztergályos Cili) - soha nem gondoltam volna, hogy volt idő, amikor úszósapkában fürödtek a Balatonban... vagy csak már annyi idő eltelt azóta, hogy nem emlékszem...

Lányok jönnek-mennek Jancsi életében. Halász Judit Gabija amolyan egyoldalú (Jancsi részéről tulajdonképpen viszonzatlan) szerelem, akit minden lelkiismeretfurdalás nélkül hagy ott egy házibuliban Éva (Béres Ilona) kedvéért.

Talán nem voltam egyedül 8-10 éves koromban azzal, hogy szerelmes voltam Halász Juditba. Akkoriban rendszeresen tartott gyerekelőadásokat, amiken emlékeim szerint főleg énekelt - a Micimackót biztosan mindig elénekelte), de elképzelhető, hogy meséket is mondott. Babaarca és kellemes kisugárzása miatt szinte biztos vagyok, hogy hozzám hasonlóan sok rajongója akadt korosztályom fiúi közül.

A fiatal Béres Ilonára viszont csak most felnőtt fejjel figyeltem fel, köszönhetően ezeknek a régi filmeknek. Nem csak szép, de van valami nagyon kedvesen bájos kisugárzása is.

Az 1965-ös Filmvilágban Létay Vera egy hosszú cikket szentel ennek a filmnek, melyben megemlíti, hogy Szabó Istvánnal évfolyamtársak voltak a "Színművészetin", és elmondása szerint minden egyes filmszereplő pontosan beazonosítható Szabó fiatalkori életének szereplőivel. (az alábbi képen a fiatal Szabó instruálja az egyik szereplőt)

Szabó határozottan részévé vált ezzel a filmmel a magyar új hullám első nagy alkotóinak. Több helyen utal is példaképeire. Látványos Truffaut iránti rajongásának megjelenítése, de őszinte vallomás a Herskó féle Párbeszédre való utalás is. Ez utóbbit lenne talán a legnehezebb letagadni, hiszen a film formátuma is nagyon sok hasonlóságot mutat a Párbeszéd-el. (Szabó egyébként tagja volt a Herskó-film stábjának) Amaz évtizedeket ölel fel, ez pedig inkább csak néhány évet, ettől függetlenül végig az volt az érzésem, mintha a Párbeszéd kistestvérét látnám.

Az újhullámos jelleget erősíti, hogy a forgatókönyv teljes egészében Szabó István teremtménye. És mellesleg felhasznál részleteket saját korábbi rövidfilmjeiből is. (híradórészlet).

Hm...  Van ebben a párbeszédben valami pimaszság... Legalábbis ha nem feledkezünk meg arról, hogy 1964-ben vagyunk, a már konszolidálódott Kádár-rendszerben... ez a már-már lekezelő válasz (Én mérnök vagyok)  nekem kicsit pimasznak tűnik. Valószínűleg kellett kis bátorság ahhoz, hogy ilyesmi belekerülhessen a filmbe. Ráadásul nem is ez a legdurvább....

A naplószerű elbeszélés kellemes időutazás egyrészt a hatvanas évekbe, másrészt magunk (korszaktól független) fiatalkori emlékei közé...

És végérvényesen belépve a felnőttkorba úgy látszik, mindannyiunknak eljön az a pont, amikor végre fel kell ébredni az álmodozásból, és el kell fogadnunk, hogy sajnos ez az élet rendje...

Kellemes poént kapunk zárásként, amikor az alvó Jancsit felhívja a telefonos ébresztő szolgálat...

"Jó reggelt kívánok! Itt a telefonébresztő! Tessék felkelni!"

És látjuk ahogy az ébresztő szolgálat bájos kisasszonyai sorra keltegetik az embereket. És ez az a pont, ahol az "álmodozások kora" véget ér...

Japán (Kindai EIga Kyokai, Tokyo Eiga), 103 perc, ff., japán

Rendező: Kaneto Shindo

Producer: Hisao Itoya, Tamotsu Minato, Setsuo Noto)

Rögtön el szeretném oszlatni a cím okozta esetleges félreértést: Az onibaba egyszerűen a japán cím kiejtés szerinti átirata. Nincsen itt semmiféle baba. Az onibaba japánul boszorkányt jelent.

鬼 - oni, démon(i) - a plakáton ez a felső kandzsi, a nekünk európaiaknak a poszteren felfestve szinte felismerhetetlen betű.

婆 - baba, öregasszony, esetleg anyós. (az anyós persze önmagában is lehet boszorkány!) Kifejezetten pejoratív megszólítás. - ez pedig a plakát alsó betűje. Így, kézírásosítva, ezt sem könnyű összepárosítani a nyomtatottal... még az előzőnél is összetettebb kandzsi.

A kettő összerakva oni-baba, démoni idős asszony, azaz öreg boszorkány.

Szóval azt még egyszer leszögezhetjük, hogy baba semmilyen formában nem fordul elő a filmben. Akkor viszont mi van benne?

Az 1330-as évek Japánjában vagyunk. Pont egy véres időszakban, amikor két sógun hadserege marakodott a hatalomért, egy több, mint ötven éves belháborúba sodorva az országot. A férfiak többségét egyik vagy másik sógun erőszakkal besorozta saját seregébe. 

Egy ilyen erőszakkal besorozott férfi anyja, és özvegye úgy vészeli át ezt a sanyarú időszakot, hogy egy japán ezüstfűvel benőtt vidéken az arra tévedő elkóborolt szamurájokat megölik és kirabolják. Fegyvereiket eladva ugyanis élelmet tudnak szerezni maguknak. A hullákat egy mély verembe dobják.

A film egyébként az előbb említett gödör bemutatásával kezdődik:

Ez alapján azt gondoltam, hogy ennek a gödörnek valami mágikus jelentősége lesz a történetben, főleg miután ez a film kifejezetten horrorként volt beharangozva bizonyos forrásokban. Nos, a gödörnek volt némi jelentősége a történetben, de korántsem olyan erőteljes, mint amire számítottam, és őszintén szólva a horror besorolás is kicsit sántít nekem... Maradjunk abban, hogy ez elsősorban egy jó kis dráma, némi feszültséggel, de horrornak semmiképpen nem nevezném. Még véletlenül sem az ijesztgetés, vagy a félelemkeltés a film elsődleges motívuma.

Már az előző A Homok Asszonya című filmben is észrevehető volt, hogy a japánok nemcsak Hollywoodnál, de az európaiaknál is szabadabban mutatják be a szexualitást. Ezt a filmet látva sokszor úgy tűnik, hogy a meztelenség nem is mindig feltétlenül erotikus, hanem egyszerűen csak természetes a japánok számára. 

Egy harcokból hazamenekülő férfi beszámol az idősebb nő fiának (aki egyben a fiatalabb nő férje) haláláról. Udvarolni próbál a fiatal nőnek, az elhunyt férfi anyósa azonban megpróbálja megakadályozni kettejük közeledését. Az idősebb nőnek szüksége van a fiatal nőre, egyedül talán nem tudná eredményesen folytatni a kóbor harcosok kirablását. A fiatal nő viszont nem tud ellenállni vágyainak, és éjszakánként elszökik anyósa felügyelete alól, és átrohan a férfi lakhelyére, hogy vad szeretkezésükben találjon kielégülést.

Egy nap az anyóst egy maszkot viselő szamuráj kéri meg, hogy segítsen neki kitalálni a vad, dzsungel-szerű fű-erdőből. Nem hajlandó levenni maszkját. A nő csapdába csalja, és a katona is beesik abba a gödörbe, ahova a nők áldozataikat dobni szokták...

Természetesen a nő nem bírja ki, hogy utána ne másszon, és le ne vegye a férfiról a maszkot... látni akarja, hogy mi van alatta. És itt - a film utolsó kis részében - válik tulajdonképpen misztikussá, kicsit félelmetessé a történet, amit nyilván nem szeretnék lelőni azok számára, akik még nem látták...

A történet alapja egyébként egy Buddhista példabeszéd volt, melyet a rendező gyerekkorában hallott édesanyjától. Shindo-t egyébként szokás a japán új hullám rendezői közé sorolni. Erről az áramlatról érdemes megemlíteni, hogy Japán volt az egyetlen ország, melyben a szinte az egész világon végig söprő újhullámos mozgalom felülről szervezve, az egyik stúdió kezdeményezésére indult. Egész pontosan a Shochiku stúdió látva, hogy csökkennek a jegyeladások, kitalálta, hogy ha több országban kialakult sikeres új hullámos mozgalom, akkor ideje lenne Japánnak is elindítani a magáét. Mondhatni marketingfogás volt. De tény, hogy lehetőséget adtak bizonyos fiatal rendezőknek, hogy saját elképzeléseik szerint csináljanak filmeket. (ez volt ugyanis az újhullám elsődleges lényege mindenhol)  Ideig óráig működött is a dolog, átmenetileg meg is nőttek a jegyeladások.

1964-ben azonban már túl vagyunk ezen a rövid fellendülésen. Shindo igen kis költségvetéssel, kis stábbal dolgozott. Kicsit több, mint két hónapot forgattak ebben a természetvédelmi körzetben.

Ha már látjuk ezeket a gyönyörű képeket, akkor nézzük pontosan mi is ez a növény, mely a film szinte minden percét körül veszi? Nos ez a már említett japán ezüstfű, melyet japánul suzuki-nak hívnak, és amely 150-180 centiméterre nő. Ez jól látható azokban a gyönyörű jelenetekben, ahol a fiatal özvegy rohan az éjszakában a rá váró férfi karjai közé.

Több szempontból is adja magát az összehasonlítás igénye a lista ezt megelőző - ugyancsak remek - japán filmjével, a már említett A Homok Asszonyával.

Mindkét filmben körülveszi, és szinte megfojtja a szereplőket valamilyen szinte áthatolhatatlan természeti akadály. A korábbi filmben a homoksivatag, itt pedig a sűrű fű-erdő.

Mindkét filmben van egy iszonyúan mély gödör. Igaz, ott főleg annak a mélyén zajlik a történet, itt viszont jórészt kívül maradunk, csak egyetlen egyszer merülünk alá...

Hasonlóan lazán kezeli a két film a meztelenséget. Ráadásul sok esetben a meztelenség nem is feltétlenül hordoz erotikus tartalmat, és ez igencsak meglepi a nézőt. A két nő például olyan ruhát hord, amiből legtöbbször kilátszik a mellük. Egyáltalán nem erotikus módon, és ennek nincs is a történetben jelentősége. Mégis annyira szokatlan, hogy kicsit elvonja az ember figyelmét eleinte. Aztán hozzászokunk, és kifejezetten autentikusnak érezzük.

Nálunk 5-6 éves késéssel, csak 1970-ben mutatták be ezt a filmet. Ekkora csúszás egyébként nem volt különösebben szokatlan akkoriban. Sőt, az volt az igazán furcsa, ha egy külföldi (ráadásul "nyugati" - még ha Japán voltaképpen keletre is van) film azonnal bekerült filmszínházainkba. 

Brazília (Copacabana Films, Luis Augusto Mendes Prod.), 110 perc, ff., portugál

Rendező: Glauber Rocha

Producer: Luiz Paulino Dos Santos, Luiz Augusto Mendez)

Az 1963-as Vidas Secas kapcsán már említettem a brazil cinema novo mozgalmat, mely a negyvenes években virágzó olasz neorealizmus és az ötvenes évek végén kezdődő francia újhullám tovább-gyűrűzésének is tekinthető. Ennek a mozgalomnak többnyire Rochát tekintik elsőszámú vezéralakjának. A cinema novo leginkább szembetűnő motívumai a társadalmi egyenlőtlenségek felmutatása, és az akkori brazil mozira jellemző kommersz megoldásoktól való eltávolodás valamilyen intellektuálisabb irányba.

Ez legtöbb esetben abban fejeződött ki, hogy a társadalom mélyen élő rétege került a cselekmények központjába. Ez a film is úgy indul, mint egy jó kis unalmas neorealista alkotás: Rocha hosszasan mutatja a mélyszegénységben élő Manoel és Rosa életét, ahogy kezdetleges faszerszámaikkal, monoton unalomban készítik maguk számára a betevő falatokat...

A film élesen három részre tagolódik, és a puritán, realista első harmadból egy köztes harmadon keresztül jutunk majd el az utolsó harmad szinte teljesen eszement, misztikus fantáziájába. Imádom a szürreált, és nem is sejtettem, hogy mi vár majd ama utolsó harmadban, sőt fogalmam sem volt arról, hogy majd ennyire elcsúszunk egy másik irányba, de itt, az első harmadban hamar leizzadtam arra gondolva, hogy ezt a sivár monotóniát kell majd közel két órán keresztül végigszenvednem... 

Itt jegyzem meg, hogy a némafilmes korszak megedzette a türelmemet, szóval ilyen pár órás monotónia nem okoz olyan eget rengető megpróbáltatást a számomra, mégis volt a filmnek egy pontja - a második harmadban - amikor komolyan elgondolkoztam rajta hogy elveimet félredobva félbehagyom ezt a filmet, de ott egy csecsemő hidegvérrel való teljesen értelmetlen legyilkolása húzta ki a gyufát nálam. Szerencsére sikerült túllépnem a traumán, mert a harmadik harmad - szinte - mindenért kárpótolt.

Na, de visszatérve a realista első harmadra: Manoel megöli munkaadóját, mivel az pökhendi módon megpróbálja ráverni néhány marha elhullása okozta anyagi kárát. Ennek következtében a házaspár menekülni kénytelen a sertao-ba, a "vadország"-ba, ahol amolyan vadnyugati körülmények uralkodnak. A filmet egyébként Bahia államban, Brazília észak-keleti részén forgatták, mely tényleg elég sivár és lepusztultnak tűnik ahhoz, hogy megfelelő háttérként szolgáljon ehhez a történethez.

Megérkezve a stílusában és helyszínében is elkülönülő második harmadba, Manoelék összetalálkoznak egy szektával, melyet az eszelős Sebastiao vezet.

A szektavezér kezében állandóan egy hatalmas fakereszt van, melyet az őrült vezető gyakrabban használ lándzsának, mint amire vallási jelképként elméletileg használni hivatott...

A vezető eleinte a hegy túloldalán található paradicsomi helyről papol, ahol a lovak virágot legelnek, a gyerekek tejet isznak a folyókból, stb., stb... Idővel kiderül, hogy mindezek előtt valamiféle felkelésnek kell történnie... önmagában nem lesz elég tehát átvándorolni a hegy túloldalára... Követői vakon bíznak benne - így szokott ez lenni a szekták vezetőivel... - ő meg egyre több lemondást és önfeláldozást követel híveitől. 

Végkimerülésig egrecíroztatja Manoelt a lelki üdve eléréséért, és amikor már semmi más nem jut Sebastiao eszébe, amivel a férfit kínozhatná... azt nyilatkoztatja, hogy Manoel feleségéből ki kell űzni az ördögöt, és még gyermekéről is le kell mondania, hogy Istenhez igazán közel kerülhessen... Nos, itt jött a jelenet, melynek befogadása igen megterhelőnek bizonyult számomra...

Közben a katolikus egyház papjai konkurenciát látnak az elmebeteg vezérben, és egy bérgyilkost - Antonio das Mortes - bérelnek fel a szekta felszámolására. Beszédes név egyébként, hiszen a mortes halált jelent portugálul.

Manoel és Rosa életét megkíméli a kivégző-csapat, hogy hírmondói maradjanak a vérengzésnek...

És itt váltunk át a harmadik harmadra, amikor is az újra vándorlásra kényszerülő pár egy újabb elmebetegbe fut bele: Corisco kapitányba, a cangaceiros-ok egyik utolsó képviselőjébe...

Róla már első ránézésre lerí, hogy nincs ki az összes kereke, de most már csodálkoznánk, ha Manoel nem válna első szóra az idióta őszinte hívévé...

Ha már itt tartunk... mik azok a cangaceiros-ok? Kicsit westernes jellegű igazságosztók, banditák, de egyben a gyengék védelmezői is... gyakorlatban azonban inkább a gazdagok gátlástalan kirablói, és szép nőik megerőszakolói...

Ebben a harmadban szinte végképp elhagyjuk a realitás talaját, de nem baj, én ezt szeretem a legjobban! Viszont itt nem sok értelme lenne a történet további taglalásának... önmagában a kapitány karaktere miatt is kiemelkedik ez a rész az egész filmből! Talán nem is véletlen, hogy bár az ő figurája csak a film utolsó harmadában szerepel, mégis a legtöbb plakáton vele hirdették a filmet!