Olaszország (Les Films Marceau, Titanus), 170 perc, ff., olasz

Rendező: Luchiano Visconti

Producer: Goffredo Lombardo

Az olasz neorealizmus gyökereit Visconti 1943-as Megszállottság című filmjénél szokás keresgélni. Az említett stílus nagyjából az ötvenes évekre le is csengett. (Lesz majd még úgynevezett rózsaszín neorealizmus a hatvanas években, de az valami egészen más tészta lesz)

A Rocco és Fivérei Visconti munkásságának már egy átmeneti korszakából való. Átmenet a korai neorealista és a késői, érett (de kevésbé sikeres) korszakai között.

A realista ábrázolásmód ebben a filmben nagyon is jelen van. Több botrányos bemutató is köszönhető volt annak, hogy van 2-3 olyan jelenet a filmben, melyet erőteljesen meg kellett vágni (cenzúra), és így is erős felháborodást keltett bizonyos nézőkben. Sőt, már maga a forgatás is problémás volt, hiszen több helyen is visszavonták a produkció forgatási engedélyét, amikor kiderült, hogy  milyen jelenet felvétele van készülőben. 

Ha azt olvassuk, hogy egy nő megerőszakolása és egy későbbi jelenetben annak meggyilkolása váltotta ki ezeket a reakciókat, akkor azt gondolhatjuk, hogy itt valami brutálisan véres, nehezen nézhető jelenetről van szó. Ne feledjük azonban, hogy még csak 1960-ban vagyunk. Ami néhány év múlva teljesen megszokottá válik egy európai művészfilmben (mondjuk meztelenség) az ekkoriban még gyakorlatilag nem létezett. Itt sem fordul elő. 

Az erőszakot tehát nem tolja úgy az arcunkba a film, hogy az a huszonegyedik században különösen megbotránkoztató lenne. Akkoriban bizony már az is megbotránkoztató lehetett, ha ilyen cselekmény (mint a nemi erőszak) megtörténhetett a vásznon. Nem kellett hozzá látni is a részleteket.

Egy olasz család - özvegy édesanya és öt fia - a déli, elmaradottabb, szegényebb országrészből északra, Milánóba költözik. A legidősebb fiú (Vincenzo) egyébként is itt talált magának párt, a szépséges Ginetta személyében, ám amikor a kiderül, hogy a család is költözik, a lány szülei a kapcsolat ellen mennek, félve attól, hogy a szegény rokonság eltartása is az ő feladatuk lesz majd. Ettől fogva a fiatalok egy jó darabg csak titokban találkozgatnak. (Persze amikor jön a gyerek, akkor már a szülők sem tudnak közéjük állni)

Ginettát a szépségesen szép Claudia Cardinale alakítja, aki ekkoriban még messze nem volt olyan híres, mint a Volt egyszer egy Vadnyugat után. Itt is még csak egy viszonylag jelentéktelen szereppel ékesíti a vásznat a 21 éves színésznő. Cardinale egyébként Tunéziában született, olasz szülők gyermekeként. 1957-ben megválasztották a legszebb tunéziai olasz lánynak. 

• 
• 
• 

A legidősebb fiú (Vincenzo) történetével ismerkedünk tehát meg először. Az első meglepetés akkor ér, amikor egyszer csak egy nagy felirat jelenik meg a vásznon:

Simone

Ő a második legidősebb. Fejezetekre van tehát osztva a film, és életkoruk szerinti sorrendben ismerkedünk meg az öt fiúval. A második legidősebb, Simone fejezete következik tehát. Nem másik történetről van szó, hiszen az egész film tulajdonképpen az egész családról, annak széteséséről szól. 

Minden egyes fiútestvér fejezete inkább egy újabb réteget helyez el, egy kicsit más irányból látunk rá a történetre. Simone (Renato Salvatori) az ökölvívó, a nem túl eszes, a többitől talán leginkább különböző testvér.

Tulajdonképpen ő a család darabokra hullásának legerősebb mozgatórugója. Ő az aki nem bír ellenállni a nagyvárosi csillogásnak, a pénz világának. Ő az, aki beleszeret egy prostituáltba, a nagyszerű (első komoly szerepében tündöklő) Annie Girardot által alakított Nadiába. 

Hogy a lány szerelmét elnyerje. Simone bűnözésből próbál annyi pénzt szerezni, hogy azzal levegye Nadiát a lábáról, ám - mint kiderül, sokadszor a történelem folyamán - pénzzel nem lehet megvenni a szerelmet. Nadia visszaadja az egyik drága ékszert, amit Simone lopott neki. Ám a sors kifürkészhetetlen szeszélyének köszönhetően a sorrendben következő testvért Rocco-t kéri meg, hogy adja vissza az említett zsákmányt annak jogos tulajdonosának. És itt kiderül, hogy amit Simone pénzért sem kapott meg, az Rocco-é lehet ingyen is, a lány ugyanis beleszeret a középső fiúba, és itt kezdődik Rocco fejezete....

Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ami a filmben elérhetetlen volt Simone számára, azt a valóságban megkapta az őt alakító Salvatori. Ugyanis még a forgatás alatt egymásba szerettek ők ketten, és hamarosan össze is házasodtak. 

Érdekes, válogatott társaság jött össze a film szereplőgárdájához. Vannak híresek és elsőfilmesek. Olaszok, franciák, sőt az özvegy dél-olasz édesanya, Rosaria szerepére a görög Katina Paxinou-t szerződtette a rendező.

A Rocco-t játszó Alain Delon francia volt, ezért más külföldi szereplőkhöz hasonlóan hangját olasz szinkronszínész adja az olasz változatban. Ő már (Belmondo-hoz hasonlóan) ahhoz az utolsó francia generációhoz tartozik, akik gyakorlatilag világszerte a nők bálványai voltak, és jelen pillanatban is életben vannak.

Rocconak, a középső testvérnek kitüntetett szerepe van abból a szempontból, hogy tulajdonképpen ő a film címadója... Ő is beleszeret Nadiába, az ő kapcsolatuk azonban tiszta, minden érdektől mentes. A két testvér kapcsolata végzetesen megromlik a nő miatt. Ezzel a család hajója is megkapta a léket, és már csak idő kérdése, hogy az mikor süllyed el...

• 
• 
• 

Természetesen a két legfiatalabb fiú (Ciro és Luca) fejezete is megérkezik a film vége felé, bár az ő jelentőségük kisebb a film szempontjából. 

Delon nyilatkozta valahol, hogy Viscontival dolgozni gyötrően nehéz, de csodálatos és feledhetetlen. 

Ahogy olvasom, tényleg nem lehetett könnyű ember, de hát egy rendezőnek nem is feltétlenül simulékonynak lennie...

Végezetül a film zeneszerződét Nino Rotát szeretném megemlíteni. Állítólag ennek a filmnek köszönhetjük, hogy Coppola ragaszkodott hozzá, hogy a Keresztapához Nino Rota szerezze az azóta klasszikussá és a filmtörténelem legjobbjai között számon tartott filmzenét. 

Olaszország (De Laurentiis, Marceau), 110 perc, ff., olasz

Rendező: Federico Fellini

Producer: Dino de Laurentiis

Sokáig azt hittem, hogy Cabiria egy olyasmi olasz tájegység vagy régió, mint Calabria. Természetesen rosszul gondoltam. hiszen Cabiria egy olasz női név, melyet az 1914-es Cabiria című film kapcsán hozott létre Gabriele D’Annunzio, aki költőként részt vett ama némafilm feliratképeinek megalkotásában.

Cabiria (Giulietta Masina) egy naiv utcalány ebben a filmben. Ezzel a szereppel kapcsolatban Fellini megjegyezte, hogy Cabiria alakját Masina agresszivitásáról, kissé sejtelmes jelleméről, titokzatosságáról mintázta. Sőt Massina (aki Fellini szerelme és felesége volt) inspirálója is volt a filmnek.

• 
• 
• 
• 
• 

Fellini bevallotta azt is, hogy rendszerint nem színészt keresett egy adott szerepre, hanem a szerepet alakította a színész jelleméhez. Cabiria őszinte, szemtelen, mégis sérülékeny figurája tehát alapvetően Masina hatására jött létre. Ezt az - inkább - szerencsétlen figurát sokan Chaplin-féle csavargó figura női megtestesüléseként értékelik.

Ez a karakter, bár valóban többnyire szánalmat ébresztő, viccesnek soha nem mondható - ellentétben Chaplin figurájával, ahol a szánalom és a viccesség nagyon jól megfér egymással.

Masina valahogy nem igazán tud a szívembe férkőzni. Ez a szandálhoz fehér zoknit, ráadásul visszatűrt fehér zoknit hordó (lásd itt fent a poszteren), alacsony növésű utcalány - ha szánalmat tudott is kelteni, - valahogy nem tudtam megszeretni. Szinte semmi nőiességet nem érzek azokban a karakterekben, amiket Masina általában játszik. (Ezzel kapcsolatban nyilván sokan vitába szállnának velem.)

A film első jelenetében Cabiria és szerelme a folyóparton sétálgatnak. Egy váratlan pillanatban a férfi a folyóba löki a nőt, és ugyanezzel a mozdulattal kikapja kezéből táskáját. Magyarul a férfi tőrbe csalta és kirabolta a naiv hölgyet.

És amint látjuk majd a film során, szinte mindenki csak kihasználja. De ha jól megfigyeljük a helyzeteket amikbe Cabiria belekerül, azt is észrevehetjük, hogy azért jórészt magának köszönheti ezeket a kialakult helyzeteket. Naivitására és korlátoltságára jellemző, hogy ő pedig pont abba rúg bele, aki segíteni próbál neki.

Állítólag ez volt Masina kedvenc szerepe. 

A stáblistát olvasgatva feltűnt néhány érdekes név. Például a zenét Nino Rota szerezte, vele először a Keresztapa című film zeneszerzőjeként találkoztam.

Aztán a forgatókönyv elkészítésében közreműködőként többek mellett Pasolini neve is olvasható. Állítólag ő otthonosan mozgott római alvilági körökben (ahol ez a film végül is játszódik) és ő volt felelős azért, hogy hiteles legyen a párbeszédek nyelvi stílusa. 

Ahogy egy korabeli kritikus is megjegyezte, ez a film, mint az olasz neorealista filmek nagy része, nem egy történetet mesél el, hanem egy adott témát jár inkább alaposan körül.

Ekkoriban széles körben vitatott téma volt, hogy Fellini tulajdonképpen neo-realista-e? Volt, aki annak tartotta, volt aki egyenesen a neorealizmus árulójaként tekintett rá. Érdekes izgalommal olvastam a Filmvilág című folyóirat 1958-as számaiban, hogy a hazánkban látogató Zavattini, aki jó néhány neorealista filmnek (Biciklitolvajok, A Sorompók lezárulnak, stb) volt a forgatókönyvírója, milyen szenvedélyesen támadta Fellinit a mozgalom elárulásának vádjával.

Ugyanennek a magazinnak egy későbbi lapszámában magának Fellininek a védekezését olvashatjuk, aki leírja, hogy ő bizony neorealistának tartja magát, megjegyezve azt, hogy ő maga Rossellinit tartja szigorúan véve az egyetlen igazi neorealistának. 

 

Olaszország (Lux), 126 perc, Technicolor, olasz

Rendező: Luchino Visconti

Producer: Domenico Firges Davanzati

Modrone Hercege, azaz Luchino Visconti felmenői között ott voltak a Milánói hercegség alapítói is. Gazdag, arisztokrata környezetben nevelkedett, ennek köszönhetően fiatalon lehetősége volt összeismerkedni Toscaninivel, Puccinivel, Coco Chanellel, de aki talán mindenkinél nagyobb hatást tett rá az Jean Renoir volt. Ennek köszönhetően részt vett a francia rendező asszisztenseként az 1936-os Mezei Kirándulás című film forgatásán.

Érdekes módon (Rossellinihez hasonló arisztokrata származása ellenére) komolyan érdeklődött a kommunista mozgalom iránt, sőt, a második világháború alatt be is lépett az Olasz Kommunista Pártba. 

Sokan Viscontit tartják az olasz neorealizmus elindítójának a Megszállottság (1943) című filmjével, mely A Postás Mindig Kétszer Csenget engedély nélküli feldolgozása volt. A film mozikba került ugyan, de a cenzúra betiltotta és megsemmisítette a forgalomban levő kópiákat. Maga Visconti megmentette a saját példányát. Ezután öt éven keresztül nem filmezett. Színdarabokat és operákat rendezett.  (Ennek jelentősége lesz majd a most tárgyalt és kásőbbi filmjeiben is)

1948-ban újabb film forgatásába fogott, még mindig a neorealizmus jegyében. Egy szicíliai halászfalú lakóinak szereplésével készítette a Vihar Előtt című filmet. A még amatőr színésznek sem igen mondható szereplőket csak lazán instruálta, hozzávetőleges forgatókönyv alapján dolgoztak. Csúnya bukás lett belőle, de úgy, hogy közben elnyeri érte a Velencei nagydíjat. Sokan a neorealizmus fő művének tartják.

Néhány év kihagyás után 1951-ben leforgatta utolsó neorealista filmjét, a Szépek Szépé-t, amit már a kritikusok sem tudnak hova tenni.

És itt rá is kanyarodunk Visconti negyedik egész estés filmjére, mellyel eltávolodik a neorealizmustól, és a melodrámák világába érkezik. Külsőre is látványos a változás, hiszen ez a film - a korábbiaktól eltérően - Technicolor, melyet ki is használ a rendező, hiszen az 1866 tavaszán kezdődő történetben végig komoly szerepe van a látványos díszletnek. A Velencei operaházban (La Fenice) kezdünk a Traviata előadásán, de az opera-díszlet szerű látványvilág az egész filmen végigvonul, ahogy Verdi zenéje is.

Azért szeretem a melodrámát, mert pontosan az élet és a színház határán helyezkedik el. - mondja Visconti.

Az olasz újraegyesítés (Risorgimento) célegyenesénél járunk, a fehérruhás osztrákok még megszállva tartják Velencét, de az olaszok közül már sokan lázadoznak. Puskaporos a hangulat.

A kezdő jelenetben megismerjük a film két kulcsfiguráját: Talán vitathatatlanul a film legizgalmasabb szereplője az olasz Livia Serpieri grófnét játszó Alida Valli, akivel A Harmadik Emberben találkozhattunk már, ott is rögtön felhívta magára a figyelmet. Partnere az osztrák tisztet játszó Farley Granger.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Alida Valli arcában van valami, ami miatt a szenvedély szinte áradni látszik belőle. Nem tud kicsit szeretni. Égető hőfokon tud imádni valakit, - de ha az ellőki magától, - ugyanilyen fokon képes gyűlölni is...

Talán mondanom sem kell, hogy az olasz grófné (aki tehát házas asszony) és az osztrák tiszt szerelme önmagában több okból is problematikus lenne, de mindketten tesznek azért, hogy ez a kapcsolat a lehető legzavarosabb legyen.

Visconti eredetileg Marlon Brando-t és Ingrid Bergman-t szemelte ki a két főszerepre, de a producerek nem voltak elragadtatva Brando castingjától. Más források szerint Bergman férje (Rossellini) nem akarta elengedni feleségét más rendező filmjébe, nélküle pedig Brando amúgy sem vállalta a filmet. Akárhogy is, Alida Valli tökéletes választás volt, nála szenvedélyesebbnek látszó nőt javasolni sem tudnék egy címe alapján is szenvedélyről szóló film női főszerepére.

Rajta kívül egy 18 éves olasz lány - Marcella Mariani - érdemel külön említést, leginkább fájóan rövid élete és karrierje miatt. A film forgatása után már egy év sem telik el, és egy repülőgép-szerencsétlenség áldozatává válik.

Zárásul érdekességképpen szeretném megjegyezni: ahogy Visconti neve rendezőasszisztensként feltűnt Jean Renoir filmjénél, úgy itt is találhatunk később híressé vált neveket rendezőasszisztensként: köztük is a legismertebb talán Franco Zeffirelli.

Olaszország (Ponti-De Laurentis), 108 perc, ff., olasz

Rendező: Federico Fellini

Producer: Dino de Laurentiis, Carlo Ponti

Fellini negyedik egész estés filmjének plakátján is látható, hogy Giulietta Massina és Anthony Quinn állnak a főszerepben. Harmadikként fel van tüntetve Richard Basehart is, aki egyébként számomra a film kellemes meglepetése volt, de ő - a két előző színészhez képest - a plakáton csak a háttérben, a kötélen egyensúlyozó akrobataként látható.

Massina 22 éves korától Fellini felesége volt. 1943-ban egy rádiós sorozatban szerepelt először, melyet Fellini írt. Sokan Chaplinhez hasonlítják kissé szokatlan stílusát. Nem csak ebben a - nyomokban pantomimhez hasonlító - stílusban játszott persze, de ebben a filmben igen, és a Chaplinhez való hasonlóságra még rá is erősített a szerepe szerinti szakadt bohócjelmeze és maszkja.

Massina és Quinn már dolgoztak együtt előző évben a Giuseppe Amato által rendezett Donne Proibite-ben. Massina be is mutatta Quinn-t férjének, akinek pont kapóra jött volna a színész a tervezett filmjéhez, de a negyedrészt ír, háromnegyed részt mexikói származású (de már Los Angelesben élő) amerikai színész nem különösebben rajongott az ötletért. Az igazat megvallva, azt sem tudta ki az a Fellini. (Ekkor még nem is volt világsztár). Fellini napokig próbálta rábeszélni Quinn-t a szerepre, de hiába járt a nyakára, úgy tűnt, ebből nem lesz közös munka.

Az egyik este Quinn - volt Hollywoodi kolléganőjével - Ingrid Bergmannal, és annak férjével Roberto Rossellinivel vacsorázott. A kellemes estét filmnézéssel koronázták meg. Quinn már annyit hallott Fellini felől, hogy úgy döntöttek, megnézik a rendező előző, A Bikaborjak című munkáját. Mire véget ért a film, Quinn magában már leszerződött Fellini készülő filmjéhez, annyira el volt ragadtatva a látottaktól.

Az alábbiakban a rendező - színésznő házaspár néhány forgatás alatt készült közös képe:

• 
• 
• 

Quinn és Masina a két főszerepre tehát megvolt már, de még nem voltak befektetők. Akik szóba jöttek, azok vagy a film témáját nem látták elég kommersznek ahhoz, hogy nyereséget termeljen, vagy egyszerűen Masinában nem látták azt a női főszereplőt, aki vonzaná a férfi nézőket a moziba. Fellini úgy kezdett bele a forgatásba, hogy pénze még nem igazán volt rá. Anthony Quinn-el is sikerült úgy megállapodni, hogy semmi pénzt nem kap előre, csak jutalékot a bevételből... azonban Quinn ügynöke minden rábeszélőképességét latba vetette, hogy a színészt erről a "hülyeségről" lebeszélje. Időközben mégis lettek befektetők, így Fellininek lehetősége volt módosítani a megállapodáson, és Quinn kérésének megfelelően egyösszegű bérezésben maradtak. Egy öregkori interjújában a színész mesélte, hogy több millió dollár részesedéstől esett így el kapzsi ügynöke miatt.

• 
• 
• 
• 

A cirkuszok, mutatványosok világában játszódik a film. Zampano (Anthony Quinn) egy erőművész, aki egész életében vándorolva ugyanazt a - már maga által is elunt - számot mutatja be bohóc-segédjével közösen. Gelsomina (Giulietta Masina) egy furcsa lány... A színésznő itt már 34 éves, kora mégis szinte meghatározhatatlan a néző számára. Szerepe szerinti viselkedése - mely néha már-már szellemi fogyatékosságra utal - alapján, mintha tizenéves lenne, arca azonban láthatóan ennél idősebb. 

Zampano egy szegény özvegyasszonytól veszi meg (!) Gelsominát, miután korábbi segédje (az asszony egy másik lánya) meghal. Kiképezi őt trombitáló bohócnak, és együtt adják elő azt a bizonyos egyetlen unalomig ismételt számot, melyben Zampano egy mellkasa köré tekert láncot mellizmával szétszakít.

Zampano ugyanolyan brutális tahót játszik, mint amilyen Brando Kowalskija a Vágy Villamosában. Quinn egyébként fiatalabb korában játszotta is ezt a szerepet a Broadway-n. Gelsominát mindehol feleségeként mutatja be, azonban úgy bánik vele, mint egy kutyával. Ha felszed egy nőt, Gelsominát otthagyja az utcán, amíg a nővel tölti az éjszakát.

• 
• 
• 
• 
• 

Egyedül az zavarja Zampano-t, amikor Gelsomina szerelmes lesz egy másik mutatványosba. A vadember ezt természetesen nem tudja megemészteni, és ez vezet hamarosan a tragikus végkifejlethez.

Fellini szeretett szimbólumokban gondolkozni. Egy későbbi elemzése szerint számára Zampano volt a FÖLD, Gelsomina a VÍZ, a fent említett harmadik személy, aki egyébként kötéltáncos-bohóc volt a LEVEGŐ

• 
• 
• 

Nino Rota szerezte a film szép zenéjét. Bár Fellini első filmjét kivéve mindegyiknek ő szerezte a zenéjét, kevésbé hardcore mozirajongók számára talán a Rómeó és Júlia (Zeffirelli) és a Keresztapa-trilógia (Coppola) zenéi kapcsán lehet nagyon ismerős.

Nino Rota soha nem látta előre a Fellini filmeket, nem a mozgóképhez, hanem a forgatókönyvhöz komponált kíséretet. Ide is sikerült egy gyönyörű motívumot alkotnia, melynek különlegessége ezúttal, hogy nem csak a kísérőzenében hallható, Gelsomina is ezt a motívumot tanulja meg trombitán, és egy megható jelenetben a film vége felé még dúdolni is halljuk egy mellékszereplőtől...

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Olaszország (Romulus, Rizzoli-Haggiag, Santana), 85 perc, ff., angol

Rendező: John Huston

Producer: Jack Clayton

Bevallom, kicsit összezavart ez a film, mert először komolyan vettem. Azt hittem, hogy a Máltai Sólyomhoz hasonló krimi lesz, és eleinte valahogy nem sikerült felvennem a fonalat. 

Kb. a film felénél jártunk, amikor leesett, hogy ez inkább egy paródia lesz. Hozzáteszem, hogy az első felében ez még nem volt teljesen egyértelmű, mintha ott még próbálta volna komolyan venni magát a film. És ennek magyarázatára van is egy teóriám, amit bizonyos források alátámasztani is látszanak: A film alapját képező krimit 1951-ben egy bizonyos Claud Cockburn nevű brit politikai újságíró írta James Helvick álnéven. 

Állítólag maga Cockburn kezdett bele a forgatókönyv írásába is, és el tudom képzelni, hogy a film eleje, ahol még nem sok nyoma volt a parodisztikus jellegnek, még nagyrészt az ő munkája lehetett. Cockburn azonban valamilyen okból távozni kényszerült a produkciótól, és a forgatókönyvírást Truman Capote vette át. Akár azt is el tudom képzelni, hogy Cockburn nem végezte el időben a munkát, és a producerek nem is láttak esélyt arra, hogy ez megváltozzon. Capote ugyanis napról napra, a forgatással párhuzamosan haladt a szkripttel. Az alábbi képen Capote a padon fekszik a forgatás mellett. Talán ő vitte el a film fele tájékán az egészet a paródia felé.

Dacára annak, hogy a rendező és a főszereplők legtöbbje amerikai, a helyszín Olaszország (Ravello), és a stáb nagy része is olasz, akikkel állítólag nehéz volt szót érteni, mivel az angol tudásuk nagyon korlátozott volt.

A főszereplő-gárda viszont parádés volt. Hogy csak a legismertebbeket említsem: Gina Lollobrigida, Humphrey Bogart, Peter Lorre, Jennifer Jones...

Öt kétes előéletű üzletember azon mesterkedik, hogy kelet-Afrikában megszerezzen egy uránlelőhelyet. Olaszország egyik legszebb részén, Ravelloban (az Amalfi partvidéken) várják, hogy felszállhassanak egy hajóra, ami céljukhoz szállítja őket. 

O'Hara (Peter Lorre), akit hol Ohoro-nak, hol nagy szemű ír koboldnak gúnyolnak , - és aki mindezeket önérzetesen mindig vissza is utasítja - tagja ennek a fura csapatnak, amivel kapcsolatban azon csodálkozom, hogy egyáltalán Olaszországig hogyan jutottak el... Talán mondanom sem kell, céljukat soha nem fogják elérni, pedig az idő nagyon sürgeti őket. O'Hara hangzatos kis monológban elmélkedik az idő jelentőségéről:

Idő...idő...mi is az idő?

A svájciak csinálják,

A franciák lopják...

Az olaszok pazarolják,

Az amerikaiak szerint pénz.

A hinduk szerint meg nem is létezik...

Tudja, mit mondok? Az idő szélhámosság...

Ez volt egyébként az ötödik, és egyben az utolsó film, melyben Bogart-tal együtt szerepelt.

Ha már Bogartnál tartunk.. ő az ötös banda egyetlen tagja, mely kicsit kívülálló... mint majd kiderül, csak azért megy bele az osztozkodásba, mert egyedül nincs meg a megfelelő forrása az akció végrehajtására, de sejthető, hogy ha lehetősége adódik, akkor mégis magának próbálja majd intézni az "okosságot"... feleségét Lollobrigida játssza. Érdekes, hogy fél Európa rajongott Lolo-ért, én viszont nem látom benne azt a végzetes vonzerőt, amivel ezt kiérdemelte...

• 
• 
• 
• 
• 

Vegyük akkor már végig az ötök bandájának többi idióta tagját is: Van egy kis agresszív náci törpe (Ivor Barnard), akit minduntalan vissza kell fogni, nehogy megkéseljen valakit, aki ellentmond neki. Aztán ott van a hórihorgas Ravello, akit véletlenül pont úgy hívnak, mint a várost, ahol a film nagy részét forgatták. De a kedvencem a banda vezetője a kövér Peterson (Robert Morley) - óriási karakterszínész. Holt komoly arccal adja elő, hogy az arabok, akiknek éppen a fogságába estek vélhetően haragszanak rá, mert a korábban nekik eladott fegyverek nagy része feltehetően nem működött... hiszen a csempészés során sokat kellett tárolni őket a víz alatt. És ezt olyan halál-komoly arccal adta elő, hogy szakadtam a nevetéstől...

Kicsit lelkiismeret furdalással lövöm le a következő poént, (de annyira azért nem áltatom magam, hogy az írásom nyomán valaki megnézné ezt a filmet...) de a film humorára talán a legjellemzőbb jelenet, amikor az arab rendőr-kapitányról kiderül, hogy odavan Rita Hayworth-ért, Bogart megdumálja, hogy ő nemcsak, hogy ismeri a színésznőt, de olyan jóban is van vele, hogy ha akarja, akkor bele tudja a színésznőt bolondítani az arab rendőrbe...feltéve, ha elengedi őt...

Bogart - Santana Pictures corporation nevű - 1949-től 1953-ig működő produkciós cégével maga is részt vett a film finanszírozásában. Így őt is rosszul érintette, hogy az megbukott. A Santana-nak ez volt a hetedik, és utolsó filmje. Az első hatot a Columbia forgalmazta Amerikában, ezt a hetediket már kénytelen volt átvinni a United Artist-hoz. Majd amikor ez is megbukott, akkor eladta a céget.

Érdekes módon ez a film is azok közé tartozik, melyek a maguk idejében nem voltak sikeresek, ám néhány év elteltével népes rajongói tábort tudott maga mögé állítani.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Olaszország (Junior Film, Italia Film, Sveva Film, S.G.C.), 82 perc, ff., olasz

Rendező: Roberto Rossellini

Producer: Vitaliano Brancati, Roberto Rossellini

Nagyon nyomasztó. Nem kicsit... Tényleg nagyon. És ezt még tetézi a film neorealista eseménytelensége. Egész rosszkedvű lettem tőle, holott az utolsó perc még akár feloldozást is adhatott volna...

Egy angol házaspár az autójával Nápoly felé tart. A férj Alex (George Sanders) munkamániás, de most úgy döntöttek, hogy a gyors repülőút helyett autóval utaznak a Nápoly mellett elhunyt Homer bácsi hagyatékával kapcsolatos ügyeket elintézni, hogy végre vakációzhasson egyet feleségével, Katherine-el (Ingrid Bergman), akivel elmondásuk szerint házasságuk alatt még nem nagyon voltak egy napig sem kettesben. 

Most itt az alkalom végre, és nem valami rózsásan alakulnak a dolgok. Úgy tűnik, elhidegültek egymástól. Türelmetlenek, feszültek, feltehetően unatkoznak egymás társaságában. 

A Nápoly melletti villa is szokatlan, számukra kényelmetlen körülményeket rejteget. A személyzet nem beszél angolul. Sőt, kora délután alszanak (!) - figyelem, Olaszországban nincsen szieszta. Ezt egy olasztól tudom. Szieszta csak Spanyolországban van! Olaszországban egyszerűen csak bezárnak a boltok, és az emberek ledőlnek pihenni. De ez nem szieszta! 

Eleinte megpróbálják élvezni a gyönyörű környezetbe épült villa kényelmét, de valahogy inkább mindketten külön utakon kezdenek járkálni. Amikor esténként társaságba mennek, ott is inkább külön érzik jól magukat. Persze láthatóan féltékenyek, ha észreveszik, hogy a másik udvarol/udvarolnak neki, de ahogy egyikük megbántva érzi magát, igyekszik ő is megbántani a másikat. Így persze egyre csak nő köztük a távolság.

Alex Capri-ra látogat, megismerkedik több nővel is, Katherine Nápoly környékét járja be idegenvezetőkkel. Megnézi a Vezuv füstölgő krátereit, egy Nápolyi múzeumot, végül férjével közösen Pompeii-t is meglátogatják, ahol egy - feltehetően - házaspár megkövesedett holtteste olyan hatással van rá, ami arra készteti, hogy átgondolja ezt az állapotot, ami férje és őközte kialakult.

Maga a téma elgondolkoztató, sajnos Rossellinivel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Örültem, amikor előzetesen olvastam, hogy ezúttal eltávolodott a politikától, de annyira hideg és nyomasztó ez a stílus, hogy állandóan azon kaptam magam a film nézése közben, hogy máshol járnak a gondolataim...

Sanders egy visszaemlékezésében hosszasan írt ennek a filmnek a forgatásáról. Talán élete egyik legrosszabb élményének tartotta ezt a munkát. Állítólag szerette a rendező korábbi filmjeit, ezért vállalta el ezt a szerepet, de ő úgy látta, hogy a forgatás alatt Rossellini-t jobban érdekelte a búvárkodás, mint maga a filmforgatás...

Hogy egy kicsit árnyaljunk a képen íme egy fotó, ahol Rossellini éppen feleségét, Bergman-t instruálja.