Franciaország (Argos, Athos, Parc, SF, SFI), 95 perc, ff., francia

Rendező: Robert Bresson

Producer: Mag Bodard

Az a gyanúm, hogy a magyar címadás ez esetben egy hatalmas baki eredménye. Az eredeti francia cím (Au Hasard Balthasar) ugyanis magyarul inkább Véletlen Balthazárra fordítható...  lehet, hogy a nálunk meghonosodott Vétlen Balthazár egy sima nyomdai vagy hivatali elírás eredménye csak? 

Mindenesetre így sem rossz ez a cím, hiszen a szamár itt a bűntelenség, a tisztaság, illetve - egy-egy elemző szerint - egyenesen a "megváltó" megszemélyesítője....

Mindenesetre ez nagyon más volt, mint Bresson eddig általam látott filmjei. Először is nagyon hiényzott a jól megszokott narráció, mely számomra szinte Bresson védjegyévé vált (bár nyílván nem minden filmjében alkalmazza).

Egy szamár életét követjük végig kiscsacsi korától halála napjáig. Látszólag ő a főszereplő, de azt mondanám inkább, hogy ő a történet vezérfonala. Ő maga csak kerül ide-oda, hogy megismerjük azokat az embereket, (és az ő a történetüket), akik kezei között megfordul hányatott élete során.

Vannak közöttük tiszta lelkűek, és vannak, akik gonoszak mint az ördög... no meg persze mindenféle szerzet a két véglet között...

Itt van például ez a Marie nevű kamaszlány (az elsőfilmes Anne Wiazemsky), aki alapvetően patyolattiszta lelkű, csak éppen nem elég erős, hogy nemet mondjon a gonosznak. Márpedig szerelménél Gerardnál (Fancois Larage) nehéz ördögibb lelket találni, hiszen tipikusan az a figura, aki élvezetből okoz szenvedést másoknak. Társaival például olajat önt az úttestre, csak azért, hogy lássa az arra jövő autók megcsúszását, és - akár végzetes kimenetű - balesetét...

Marie annyira szerelmes Gerardba, hogy egyszer még azt a vallomást is teszi, hogy inkább megölné magát, minthogy elhagyja a fiút... ezzel szemben Gerard és bandája amikor éppen nincs jobb ötletük akkor levetköztetik a lányt, és megkínozzák... csak úgy, szórakozásból...

Gerard sötétségét Marie szülei ellenpontozzák angyali tisztaságukkal, ugyanakkor az ő példájuk mutatja, hogy ez az út sem feltétlenül hozza el a boldogságot az életben...

Melletük természetesen megismerünk különböző embereket a jóság-gonoszság spektrumának különböző pontjain: ott van például az alkoholista, aki annyira részeges, hogy nem is emlékszik, hogy valóban megölt-e valakit, amikor ezzel gyanusítják...viszont, egy ízben ő menti meg a szamár életét...

Vagy vegyük azt a középkorú férfit, aki befogadja egy zivataros éjszakán az esőtől elázott menekülő Marie-t... de cserébe elfogadja a lány felajánlozását is....kihasználva annak védtelenségét...

Mocskos dolgokat látunk ebben a filmben, de valahogy ezúttal számomra elmaradt az igazi katarzis, ami azért volt csak különösen nagy csalódás, mert Bresson eddig nagyon stabilan hozta számomra a rendkívüli filmélményeket. Itt számomra valami kétségtelenül nem jött át az üzenetből...

Úgy látszik, mostanában egy kicsit peches vagyok, mert a listán ezt kettővel megelőző film, (a Persona)- az általam igen kedvelt Ingmar Bergmantól - is hidegen hagyott... De ha már Bergmannál tartunk, hadd jegyezzem meg, hogy neki sem tetszett ez a film!

 

Nyilván önmagában a narráció hiányával nem magyarázható, hogy engem nem fogott meg annyira... Számomra erőtlen volt ezúttal a színészi teljesítmények jó része. Egyedül Arnold, az alkoholista (Jean-Claude Guilbert) volt rám különösebb hatással, a többiek az amatőr színészek eszköztelenségével ezúttal nem tudtak megfelelően a rendező keze alá dolgozni... 

Véleményemmel nyilvánvalóan törpe kissebségben vagyok, hiszen általánosan elfogadott kritikusi válemény szerint ez a film a "tisztaság csúcspontja"... és ezért természetesen tőlem is kijár a megfelelő tisztelet!

Franciaország (Anouchka, Argos Films, Sandrews), 103 perc, ff., francia

Rendező: Jean-Luc Godard

Producer: Anatole Dauman

Egyik kedvenc rendezőm (Tarantino) filmjeire jellemző, hogy szinte mindig van bennük néhány jelenet, melyekben a szereplők össze-vissza fecsegnek, anélkül, hogy ennek a fecsegésnek látszólag bármi jelentősége lenne a cselekmény folyásával kapcsolatban. Nos, ennek a filmnek a teljes játékideje ilyesfajta fecsegésekből áll. Amúgy ez nem lenne különösebben ellenemre, csak ezek a párbeszédek számomra szinte semmi érdekeset nem tartalmaznak. Ráadásul formailag is inkább tűnnek erőltetett interjúknak, mint hétköznapi beszélgetéseknek.

A beszélgetések feltehetőleg (legalábbis Godard szerint) a hatvanas évekbeli francia értelmiségi fiatalokat foglalkoztató dolgokról szólnak, melyek a filmet látva főleg két tematika köré csoportosíthatóak: párkapcsolatok és (szélsőbalos) politika.

Ha a moziban erős a politikai mondanivaló az már alapvetően hűvös távolságtartásra késztet, talán ez az egyetlen tabu téma számomra egy filmben, főleg egy régi filmben, hiszen tapasztalatom szerint a politikai mondanivalók rendkívűl gyorsan avulnak el, még akkor is, ha a maguk idejében frissnek hatottak. A film férfi főszereplője (Jean-Pierre Léaud) például túl gyakran hozta be a szocializmus témáját ezekbe a fecsegésekbe... aztán meg kit érdekel ma már a vietnámi háború...  és amikor már olyan - számomra a Kádár-rendszerből ismerős - kulcsszavak is előkerülnek, mint mondjuk a "reakciós", akkor már a hátamon is feláll a szőr, és végérvényesen elveszített engem a film...

Pedig tudjuk, hogy akkoriban valóban ilyen hangulatban élhették napjaikat a francia fiatalok. Ne felejtsük el, hogy két éven belül (1968 márciusában) kitörnek a párizsi diáklázadások, melyek májusban, a Cannesi filmfesztivál megrendezése közben érte el csúcspontját. Többek között Godard hathatós közreműködésének köszönhető, - aki Truffautval és néhány barátjával felment a színpadra, - hogy félbeszakítják a rendezvény (kisebb botrány is kerekedett, lásd az alábbi fotón), mert a francia új hullámosok ezzel akarták szolidaritásukat kifejezni az akkor már egész országra kiterjedt lázongások résztvevőivel.

A rengeteg sérülést, letartóztatást, anyagi kárt okozó országos forrongás kitörésének pontos okát nem is lehet teljes bizonyossággal tudni. Annyi biztos, hogy a párizsi diáknegyedben tört ki, és politikailag korrektebb állásfoglalások szerint az oktatási rendszer elavultságát kifogásolta a fiatalság. (Egy kevésbé hivatalos állásfoglalás szerint az egyik főiskola leánykollégiumába nem engedték be a fiúkat, és ez a szikra robbantotta be a fiatalság körében a filmben is láthatóan feszült politikai légkört)

A politikai témákkal ellentétben a párkapcsolatokról, szexualitásról (ide értve például a fogamzásgátlás problematikáját) szólo beszélgetések (sok-sok dohányzás közepette) elvileg sokkal érdekesebbek lehetnének, mint a politika. Gyakorlatilag azonban egy-egy kiugró momentumon túl nemigen kelti fel semmi a néző érdeklődését. Ennek oka talán a főszereplőkben is kereshető. A Truffaut első filmjében, a Négyszáz Csapásban - akkor még gyerekként - feltűnő Pierre Léaud nem túl karizmatikus alakítása viszonylag unalmassá teszi a legtöbb jelenetet, és ha hihetünk annak a legendának, hogy az egész film tulajdonképpen a forgatás alatt íródott, részben a szereplők improvizációjára is alapozva, akkor érzésem szerint a fiatalok nem tudták elég érdekes gondolattal megtölteni a jeleneteket.... 

A sok dohányzás egyébként csak mai szemmel feltűnő, akkoriban - sőt még a nyolcvanas években is - teljesen normális volt, hogy a dohányosok szinte mindenhol füstöltek. Zárt helyen is bárhol rá lehetett gyújtani, ha volt ott egy hamutálca, vagy arra hasonlító berendezési tárgy. Emlékeim szerint csak a kilencvenes években kezdtek el dohányzásra kijelölt helyeket létrehozni, és csak a huszonegyedik században kezdték el szép sorra betiltani szinte kivétel nélkül a zárt helyen való dohányzást.

Talán meglepő, hogy a dohányzást illusztráló képen Brigitte Bardot látható, hiszen eddig nem is említettem, hogy ő szerepel a filmben. Gyakorlatilag nem is szerepel, csak egy cameo erejéig jelenik meg. Az egyik kávéházi beszélgetés alatt a szereplők megjegyzik, hogy mintha az egyik közeli asztalnál Brigitte Bardot ülne... és valóban, ő az. Az ilyen szellemes jelenetek csempésztek egy-egy jobb pillanatot a filmbe....

Egyetlen szereplő volt, aki viszonylag izgalmas volt számomra: az egyik mellékszerepben feltűnő Catherine-Isabelle Dupont (az alábbi képen jobbra), akiről furcsa módon nem találtam szinte semmilyen információt. Túl sok filmben nem is szerepelt, ezért feltételezem, hogy amatőr  színjátszó lehetett....

A film stílusában talán a New York-i kísérleti filmekhez (lásd pl. Cassavetes) áll sokkal közelebb mint Godard ezt megelő filmjeihez. Itt jegyzem meg, hogy Godard nimbusza nálam tulajdonképpen felfelé ívelt, A Bolond Pierrot-t nagyon éveztem. Az Alphaville-ért és A Megvetésért pedig kifejezetten rajongtam. Ezért volt most nagy csalódás számomra ez a film.

Kedvenc párbeszédem a filmből - és először azt hittem, félreértek valamit:

FÉRFI: Azt akartam kérdezni, hogy .... hozzám jönnél feleségül?

NŐ: Majd később megbeszéljük... most sietek...

Szegény férfinak talán itt egy illúzióval kevesebb maradt az életben, mi meg Godardal kapcsolatban jártunk így, hiszen ezzel a filmmel érzésem szerint feladta, hogy a nézők számára készítse munkáit. Általában a kritikusok egyetértenek abban, hogy ez az egyik legnehezebben feldolgozható filmje. Elképzelhető, hogy ezt a megfogalmazást annyiban módosítani szükséges, hogy az értékelhető filmjei közül ez a legnehezebben befogadható, hiszen a hatvanas évek végétől fogva állítólag nagyrészt értékelhetetlen a munkássága... 

Az elkövetkető egy év terméséből még szerepel két film tőle a listán, utána viszont már egyetlen egy sem, ami igazolni látszik a fenti feltételezést...

 

Franciaország (De Laurentiis, Rome-Paris Films, SNC), 110 perc, Eastmancolor, francia

Rendező: Jean-Luc Godard

Producer: Georges de Beauregard

Godard tizedik filmje ez, és az ötödik azok közül, melyek felkerültek erre az 1001-es listára. A Kifulladásig még túl alternatívnak, túlságosan esetlegesnek tűnt számomra ahhoz, hogy igazán élvezni tudjam. Truffaut sokkal szimpatikusabb (és számomra emészthetőbb) volt a két feltörekvő újhullámos barát közül. 

Aztán jöttek Godard további filmjei, és azok elkezdtek egyre jobban tetszeni. A Megvetésért már szinte rajongtam, ami bevallom, részben BB-nek is köszönhető!

A Bolond Pierrot vizuális szépség dolgában vetekszik a Megvetéssel. Rikító színvilága és Techniscope szélesvásznú formátuma kimondottan kellemes hatást keltett nem sokkal az Alphaville fekete-fehér 4:3-as disztópiája után. (Amaz szintén remek mozi volt egyébként!)

A film két főszereplője Marianne (Anna Karina) és Ferdinand (Jean-Paul Belmondo). Utóbbi egy hirtelen döntéstől vezérelve kilép unalmas konszolidált életéből, otthagyja feleségét, és Marianne-al, korábbi szeretőjével egy eszement, hullákkal is tarkított ámokfutásba kezdenek. 

• 
• 
• 
• 
• 

Anna Karináról tudni érdemes, hogy ekkoriban Godard felesége volt, ami egyértelművé teszi a rendező úr jó ízlését. Karina színészi tehetségét bizonyítja, hogy eddig ahány filmben láttam, mindegyikben egész más karaktert hozott. Most a kiismerhetetlen, titokzatos nő archetípusát formálta meg tökéletesen. Azét a nőét, akibe szerelmes vagy, aki látszólag (és talán valóban) szerelmes beléd, mégis lelép másvalakivel. És nem tudja megmagyarázni, hogy miért... Hasonló karakter mint a Noir filmek "femme fatale"-jai voltak.

• 
• 
• 
• 
• 

Belmondot nehéz lehet nem imádni. Van benne valami gyermeki betyárság, és egy nagy adag sárm, amivel elvarázsolta a nőket, de a férfi nézők körében is igen népszerű volt. 

Ferdinand csak sodródik az árral. Marianne mindig Pierrot-nak hívja, annak ellenére, hogy Ferdinand minden alkalommal figyelmezteti, hogy őt nem így hívják, és nem szereti a Pierrot nevet. Pierrot egyébként a jellegzetes fehérre mázolt szomorú bohóc-karakter neve. Talán nem is véletlen, hogy a film drámai zárójelenetében a szomorú Ferdinánd is bemázolja saját arcát (igaz, ő kékre, nem fehérre).

• 
• 
• 
• 

Miután kiderül, hogy Marianne tulajdonképpen egy algériai bűnszervezet elől menekül, mert lenyúlta a pénzüket, a két szerelmes elindul a vakvilágba. A "vakvilág" talán a legjobb szó útjuk illusztrálására, mert ez a kaland teljesen cél nélküli. Fittyet hánynak a szabályokra, úgy érzik, övék a világ. Végül a tengerparton megtalálják a magánnyal ötvözött tökéletes szabadságot, de hamar kiderül, hogy mégsem lesznek igazán boldogok itt sem.

Ellentmondásosak a visszaemlékezések a forgatókönyvvel kapcsolatban. Godard minduntalan azt állítja, hogy a film nagy része improvizált, szinte forgatókönyv nélkül készült az egész. Anna Karina viszont határozottan állítja, hogy nagyon is pontos forgatókönyv állt rendelkezésre már a film forgatásának megkezdésekor, amit szinte kínos pontossággal követniük kellett a színészeknek... 

Raoul Coutard, a film operatőre szerint is inkább Godard által önmagáról gyártott legenda ez az improvizálásra alapozott filmkészítés. Szerinte Godard nagyon is pontosan tudta, hogy mit akar. Coutard egyébként a francia új hullám talán legkiemelkedőbb operatőre: csak Godarddal tizennégy filmet készített, Truffaut-val négyet.

Mindenesetre itt is jelen vannak a Kifulladásig-ban megismert látszólagos hibák: a hang és a kép nem mindig van összhangban egymással. (inkább stílusjegy, mint zavaró ál-hiba). A szereplők néha narrátorként összegzik, hogy mi is történik néha, illetve bizonyos pillanatokban spontán kibeszélnek a kamerába:

Például az egyik jelenetben Marianne a kamerához fordulva egy megjegyzést tesz Ferdinánddal kapcsolatban... erre...

Ferdinand: Most kihez beszélsz?

Marianne: Hát a közönséghez.

Ferdinánd erre megértően bólint, sugallva, hogy akkor így rendben van...

Na ezen hangosan felnevettem, pedig egyedül néztem.

Közeledünk Godard szerelmes-filmes korszakának a vége felé. Jó hír, hogy ennek a korszaknak a hátralevő két évéből még további hárommal találkozunk. Rossz hír, hogy ezután viszont többet nem találkozunk vele a listán... 

 

Franciaország (Athos Chaumiane, Filmstudio)

Rendező: Jean-Luc Godard

Producer: André Michelin

Nagyon különleges hangulatú, egyes kritikusok szerint nehezen emészthető filmet készített ezúttal Godard. Mindenesetre eme kilencedik filmje nagyon más, mint amit eddig tőle láttam.

Ha mindenképpen skatulyába szeretnénk helyezni, akkor fogjuk rá hogy sci-fi noir. De ha kémfilmnek mondanánk, akkor sem lőnénk olyan nagyon mellé.

A film főszereplője az a Lemmy Caution (Eddie Constantine), aki az ötvenes években több noir kémfilm fő karaktere volt. Godardnak köszönhetően mára jobban ismert az Alphavilleből, mint az eredeti kémfilmekből.

Alphaville egy idegen galaktika fővárosa valamikor a nem túl távoli jövőben. Ránézésre a klíma és az egész környezet nagyon hasonlít a földi milliőre. A társadalom viszont egész más úton jár. Főhősünk a Földről jött ezt a különös társadalmat megszemlélni . Mellesleg egy titkos küldetés is szerepel itteni programjában.

Ez a furcsa disztópikus világ ahogy feltárul előttünk, egyre több ismerősnek tűnő tulajdonságot mutat. Ahogy a rendszernek feltétel nélkül engedelmeskedő embereket látjuk, nehéz nem gondolni a Metropolisra (1927).

Ahogy majd látni fogjuk, itt is egyetlen megbomlott professzor elméje áll az elnyomás mögött, akit eredetileg Leonard Nosferatunak hívtak, akinek valamely homályos okból "el kellett pusztulnia" és ma már álnéven, Professzor von Braun-ként (Howard Vernon) irányítja a rendszert. (Az igazi filmkedvelőket talán nem kell emlékeztetnem Murnau ikonikus Nosferatu (1927) c. filmjére.)

"A valóság néha annyira bonyolult, hogy lehetetlen szavakba önteni. A legenda ekkor olyan formában teremti ujjá, amelyben aztán bejárja az egész világot."

Ezt egy furcsa gépi hangon, az úgynevezett ALPHA 60 nevű szuperszámítógép digitális hangján halljuk.

Mint kiderül, von Braun professzornak sikerült megalkotnia egy olyan szuperszámítógépet, mely annyira okos volt, hogy egy idő után képes volt önmagát is tovább fejleszteni. Ez az öngerjesztő folyamat egy idő után oda fajult, hogy átvette az irányítást a társadalom felett, és a saját normáit kezdte rajtuk számon kérni. Minden olyan cselekedet, ami ellentmond a puszta logikának, társadalom-ellenes cselekedetté vált, és mint ilyen, halálbüntetést von maga után. Az ilyen emberek, akik nem tudnak beilleszkedni, többnyire egy külön szégyen-negyedben élnek, míg rá nem szánják magukat az öngyilkosságra. Aki ehhez nem elég erős, azt előbb utóbb úgyis halálra ítélik.

Egy ilyen csoportos kivégzés volt talán az egyik legbizarrabb jelenet amit eddig valaha filmben láttam. Ez a film egyébként is bővelkedik a kreatívan bizarr momentumokban, de az uszodás kivégzés egyértelműen kiemelkedő volt mind közül.

Ahogy a fenti képen is látjuk, a halálraítéltek a medence mellett állnak szépen libasorban, végzetükre várva. A medence végében szép, fiatal műúszólányok várnak. Hangosbemondón szólítják a soron következő halálraítéltet. Ismertetik bűnét: "Logikátlanul gondolkodott: sírt, amikor meghalt a felesége"  (Itt azonnal felrémlik az 1984 gondolatrendőrsége!)

A férfi kiáll a medence szélére, és katonák belegéppuskázzák a vízbe. Ekkor jön el a műúszólányok ideje: Gyönyörű koreográfiával beugranak a vízbe, odaúsznak a hullához, és szép rendezett mozdulatsorral, és rendezett lábtempóval kiemelik a vízből. Ezzel gyakorlatilag egy vízi kivégző-show szemtanúi leszünk.

Lemmy-nek, az idegen galaktikából érkező kémnek természetesen be kellene jelentkeznie a "lakosság ellenőrző hivatalba", ahogy minden beutazónak elvileg haladéktalanul jelentkeznie kellene itt. Lemmy azonban elmulasztja. Kicsit fura, hogy egy társadalmat tökéletes elnyomásban tartó rendszer ilyen lazán kezelje a beutazókat. Amerikába például be se léphet az ember, amig egy ilyen vizsgálatot le nem folytatnak vele kapcsolatban. Úgy tűnik, hogy a hatvanas években ez a szigor még nem volt magától értetődő.

Főhősünk mindenesetre előbb utóbb csak bekerül az átnevelésügyi minisztérium / rendőrség látókörébe. Be is viszik kihallgatásra, de első körben az ALPHA 60 nem talál rajta fogást. Puszta logikai úton nem tud belekötni, ezért elengedi. Az általunk ismert diktatúrákban egyáltalán nem alapkövetelmény, hogy valakit úgy tartsanak fogva, hogy logikai úton kifogásolható tettet kövessen el valaki. Sőt! Talán pont ezért olyan ijesztő ez a rendszer, mert mindenben azt kommunikálja magáról, hogy logikája alapján minden amit tesz a társadalom hasznára kellene, hogy váljon. Az egyes embereknek ettől még áldozatokat kell hozniuk, de összességében - az elmélet szerint - a szuperszámítógép a társadalom javára hozza meg döntéseit.

(Az alábbi rendőrautóban Godar-t a rendezőt látjuk)

Eddie Constantine ragyás arcával és nyers modorával remek választás volt erre a szerepre. Anna Karina tündöklő szépségével és fátyolos játékával Jinként egészíti ki Constantine Jangját.

• 
• 
• 

Natacha von Braun (Anna Karina) - amellett, hogy igézően szép és vonzó, a professzor lánya. Ettől függetlenül soha nem látjuk őket egy jelenetben. És mint kiderül, ő is csak egy az elnyomott társadalom tagjai közül. Nyakán ott a sorszám, melyhez hasonló minden nőn megtalálható valahol a testén. Erre pontos magyarázatot nem kapunk a filmben. Elképzelhető, hogy eme disztópikus társadalom férfitagjai is hordoznak ilyen azonosítót, csak éppen soha nem látjuk, mert eltakarja a ruha.

A kém és Natacha között szép lassan kialakul valami kölcsönös érzelem, ami ebben a társadalomban teljességgel megengedhetetlen lenne.

És itt meg kell állnunk egy szóra... bevallom... a film logikáját nem tudtam mindvégig maradéktalanul követni. Nagyjából a felénél úgy döntöttem, hogy a film élvezhetőbb úgy - és tényleg igazam lett - ha nem akarom teljes mélységében megérteni, csak úszom az árral, azaz átadom magamat a hangulatnak...

Utólag visszatekintve jól tettem. A film legnagyobb erénye szerint az izgalmas vizualitás, melynek kulcsa, hogy Godard úgy teremtette meg a hidegen sötét elnyomás furcsa sci-fi hangulatát, hogy gyakorlatilag semmilyen díszletet nem épített hozzá. Az idegen galaxis Alphaville-jét Párizs éjszakájában forgatta kreatívan megválasztott környezetben. A sok neon, a futurisztikus formák, a sok izgalmas enteriőr az, ami gyakorlatilag hibátlanná teszi az élményt, közel ötven év elteltével is tökéletesen Alphaville-ben éreztem magam a film megtekintése során.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

 

 

Franciaország (Beta, Madeleine Parc), 87 perc, Eastmancolor, francia

Rendező: Jacques Demy

Producer: Mag Bodard

Most az a kivételes helyzet fordult elő, hogy egy francia zenés filmhez a Japánban készült filmplakát tetszett a legjobban. A 19 éves Catherine Deneuve annyira szép ezen a képen, hogy az ember szinte elfelejti, hogy a filmben szerepel egy másik hasonlóan igéző szépség is (Ellen Farner).

- mondja később Jacques Demy egy interjúban... és ennek megvalósításához egy új formátumot talált ki.

Ránézésre akár musicalnek is hívhatnánk, hiszen végig énekelnek benne. Ám ha elkezdjük nézni, rájövünk, hogy ez nagyon messze van a hagyományos musical felfogástól, melyekben többnyire történés ÉS betétdal - helyenként tánccal színesítve - váltja egymást elejétől a végéig. 

(Jacques Demy)

A musicalek ekkoriban már kezdenek kimenni a divatból. Egy évtizeddel korábban még harminc-negyven musical készült egy évben, a hatvanas évek közepe felé viszont már csak évente néhány. Demy tehát okkal kísérletezett a műfaj megújításával. (Előre elárulom, nem tudott hosszú távon fennmaradó stílust teremteni). 

A film elejétől a végéig minden párbeszédet énekelve adnak elő a színészek. Nincsenek versszakok, sem refrének, egyszóval nincsenek konkrét dalok. Egész egyszerűen a párbeszédet eléneklik a szereplők. Míg a hagyományos musicalben a sok-sok betétdal a néző számára tulajdonképpen megkönnyíti a befogadást, ez esetben a dalolás pont ellenkező hatást váltott ki bennem. Sokkal jobban kellett összpontosítanom, hogy követni tudjam a jelenetet, mintha prózában adták volna elő. Ennél tovább is megyek, a színészektől pont a hatásos játék lehetőségét csökkenti az, hogy énekelniük kell a párbeszédet... Egy kritikustól láttam leírva azt is, hogy ez a film a francia új hullám "anti-musical"-e... Ez talán erős, és kicsit igazságtalannak is érzem.

Nincsenek tehát dalok, számok, amik megmaradnának az emberben. Van viszont egy gyönyörű zenei motívum, mely vissza-vissza tér, és ahogy haladunk a film vége felé, egyre ismerősebben cseng, és végül az ének is rá-rácsatlakozik erre a motívumra.

Ebben a trailerben szerencsére pont erre a motívumra van felépítve minden. Hallható, ahogy a szereplők éneklik először, majd a második felében a nagyzenekar zendít rá ugyanerre a melódiára teljes drámaiságában.

A zenét Michel Legrand szerezte. Ő írta többek között Ágnes Varda Cléo 5-7-ig (1962) című filmjének zenéjét is. (Ha már Vardanál tartunk hadd jegyezzem meg, hogy ő és Demy házasok voltak) Ahogy Legrand maga meséli, a rendező társaságában leült egy pianino elé, és úgy komponálták, szinte közösen a zenét a meglevő dialógusra. Minden szereplőnek volt egy saját "témája" dallamvilága, és ott volt a nagy visszatérő szerelmi motívum is, amiről az előbb említést tettem.

Külön érdekesség, hogy az egyik szereplő - Roland - összeköti Cherbourg világát a rendező korábbi - Lola (1961) - című filmjével. Meg is említi Roloand hogy ő korábban Lolába volt szerelmes. Ezért az ő zenei motívuma a Lola című film zenéje. Az ilyen apróságokért nagyon tudok rajongani, még akkor is, ha ezt csak egy Legrand interjúból tudom, jómagam nem szúrtam ki az egyezést.

Zenei világa mellett a film színvilága az, melyet az ember nem tud szó nélkül hagyni. A fenti képen látható, hogy minden jelenethez megvolt az adott színpaletta. 

Gyakorlatilag teljesen árnyékmentes, színpompás képi világot álmodott ehhez a filmhez Demy. Sok-sor rózsaszín, kék, zöld, mindegyiknek a legélénkebb változata. Feltehetőleg az Eastmancolor nyersanyag is sokat segít ezeknek a színeknek a kiemelésében. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Emiatt a mesterséges (de tetszetős!) színkavalkád miatt végig az volt az érzésem, hogy nagyrészt stúdióban forgott a film. Mint kiderült, hatalmasat tévedtem! A külső helyszínek mind létező, ráadásul ma is meglevő helyek Cherbourgban. Legszebb példa a címadó esernyőbolt (Genevieve édesanyjának boltja), mely ugyan ma nem ernyőket árul, de attól még mindíg úgy hívják, mint a filmben: Cherbourg-i Esernyők. (lásd Google Streetview) Jobbra a falon látható is egy emléktábla-szerűség, mely felhívja a figyelmet, hogy bizony itt forgott a híres film.

A történetben az a legfigyelemreméltóbb, hogy Demy úgy érte el a kívánt hatást - a néző sírja el magát -, hogy semmi igazán drámait nem tett a filmbe. Egy Guy nevű autószerelő fiatalember (Nino Castelnuovo) és Genevieve (Catherine Deneuve) egymásba szeretnek. Ám a fiút behívják az algériai háborúba katonának. Utolsó együtt töltött éjszakájukon egymásé lesznek. Genevieve terhes lesz. Közben Roland - egy gazdag ékszerész - beleszeret a gyönyörű szőkeségbe. Rolandot már említettem, őt ismerhetjük a Lola című filmből. Ott Lolába volt reménytelenül szerelmes, itt Genevieve-be. A legszebb, hogy ugyanaz a Marc Michel játssza Rolandot, mint aki a Lolában játszotta.

Genevieve egy darabig kitart Guy mellett, ám amikor hosszú ideig nem hall Guy felől, megadja magát Roland szerelmének... De a háborúnak egyszer vége szakad...

• 
• 
• 

Szinte senki nem bízott a filmben. Őszintén szólva az első fél órában én sem. Az, hogy a párbeszédeket énekelve adják elő, tényleg nagyon megnehezítette a befogadást. A film második felére sikerült ráállnom erre a stílusra, akkorra sikerült annyira elengedni magam, hogy ne arra figyeljek, hogy énekelnek, hanem csak sodródjak az árral. 

Producert is csak nagyon nehezen találtak a filmhez Demy-ék. Forgalmazni viszont megint csak senki nem akarta az elkészült filmet. Végül nagy nehezen, némi zsarolással sikerült aláírni egy szerződést, mely szerint 3 hétig műsoron tartják a filmet a mozik... Végül 7 hónapig nem vették le a műsorról, mert akkora sikere volt. Cannes-ban elnyerte az Arany Pálmát, és külföldön is hatalmas sikert aratott.

Franciaország, Olaszország (Rome Paris Films, Les Films Concordia, Compagnia Cinematografica Champion), 103 perc, Technicolor, francia

Rendező: Jean-Luc Godard,

Producer: Carlo Ponti, Georges de Beauregard

Végre megérkeztük a nagy BB-hez, Brigitte Bardot-hoz. Bevallom, jómagam csak néhány hónapja láttam az első BB filmeket, egészen addig csak értetlenül csodálkoztam, hogy miért lett a 20. század egyik szépségikonja ez a szigorú tekintetű francia szőkeség. Persze azzal a filmjével kezdtem, amivel valóban berobbant az ismertségbe - És Isten megteremté a nőt (1956) - Roger Vadim - és innét kezdve nem volt több kérdésem BB titkával kapcsolatban. Azonnal meg kell jegyeznem, hogy nem tartom különösebben jó színésznőnek, talán még átlagosnak sem (bár ennek a biztonságos kijelentéshez még kevés filmet láttam tőle), de az biztos, hogy sikeresen megtalálta azt a stílust, ami nagyon jól áll neki, és amihez különösen nem is kell tudni játszani, csak sugározni kell azt az érzéki, megdönthetetlen dacosságot, ami BB védjegyévé vált. Valaki BB játékát színjáték nélküli színjátszásnak nevezte, és ez szerintem elég találóan fejezi ki a lényeget.Ehhez társul még persze egy igen karakteres arc, és egy gyakorlatilag tökéletes test, amit ebben a filmben sem félt megmutatni. 

A legszebb női lábak szerintem lapossarkúban - sőt mezítláb - mutatkoznak meg, hisz magassarkúban szinte minden láb kinéz valahogy. BB pedig közismerten imádott mezítláb járkálni, és amikor ezt tette, akkor volt igazán szembeötlő, hogy gyönyörű lábaival milyen szépen, szabályos tartással lépked.

Ezek a szabályos mozdulatok persze nem teljesen önkéntelenek, hiszen BB fiatalkorában balett táncosnak készült. És azok a lányok, akik ennek a mozgásművészetnek szentelik fiatal éveiket, általában messziről felismerhetők  fennkölt és elegáns lábtartásukról.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Nem megfeledkezve arról, hogy végülis egy Godard film kapcsán születik meg ez a poszt, lassan rátérek a film egyéb rétegeire is, bár mindenképpen megjegyzem, hogy BB jelenlétének véleményem szerint mindenképpen jelentős szerepe van abban, hogy ez egy nagyon szerethető film lett.

Jómagam Godard eddigi munkásságával kapcsolatban igen vegyes érzelmekkel bírtam. A Kifulladásig bennem nem keltett olyan katarzist, mint amire a film hype-ja miatt számítottam. Az Éli az életét sem talált a szívembe igazán... ez a film azonban kicsit más mint a többi...

Ez az első és utolsó Godard film, melyben amerikai finanszírozók vettek részt. Godard kíváncsi volt, hogy milyen egy nagyobb költségvetésű filmben részt venni, de állítólag nem érezte magát túl jól ebben a helyzetben. Szerintem viszont nagyon jót tett a filmnek, hogy talán a szokásosnál valamivel jobban meg volt így kötve a keze, és talán a megszokottnál erősebb szempont volt, hogy üzletileg sikeres legyen a film.

Jean-Luc Godard

• 
• 
• 

Elképesztő hatású zenét sikerült a filmhez szerezni. (lásd... azaz hallgasd alább!) És ez a zene szinte mindig a legváratlanabb - már-már indokolatlan - pillanatokban csendül föl, ám meglepő módon, alkalmatlankodás helyett az általa okozott megdöbbentő hatás mindig nagyon jó irányba taszigálja a film hangulatát. Ha belehallgatunk az alábbi témába, inkább egy monumentális léptékű történelmi filmre asszociálnánk, mint egy Godard mozira. Új hullámosoknál gyakran tapasztalom ezt a látszólagos zenei összeférhetetlenséget, mely meglepő módon minden esetben tökéletesen működni látszik.

Nem tudok szó nélkül elmenni amellett, hogy ennél a filmnél éreztem először, hogy a fekete-fehér ötvenes évek után megérkeztünk végre a színes hatvanas évekbe. Azokat a színeket (szabásokat, hajviseleteket és egyéb vizuális elemeket) látom újra, melyeket gyerekkoromban (hetvenes évek) már retrónak, mégis furcsán szépnek tartottam. A fekete-fehér már akkor is idegenül távolinak, ósdinak tűnt, de a hatvanas évek színei izgalmas letűnt világ képeit villantották fel. (Nyilván lesz még jó sok fekete-fehér film, és persze már évtizedek óta léteznek színes filmek is, de itt már a színes nem üde színfolt, hanem lassan alapértelmezetté kezd válni)

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A film az események helyszíne alapján három jól elhatárolható részre tagolódik. 

Az első harmad Róma környékén, főleg a Cinecittá stúdióban játszódik. Itt megismerjük a történet főbb szereplőit, és azok egymáshoz való viszonyát.

Íme középen Paul (Michel Picolli) a forgatókönyvíró, mindig, még a fürdőkádban is kalapban... balra felesége Camille (BB). Jobbra Jeremy Pokosch (Jack Palance) az amerikai filmproducer, aki itt, a Cinecittában szeretné leforgatni az Odüsszeiát. Egy rosszabb pillanatában kirúgta a fél stábot, és most keres maga köré új embereket. Így került a képbe Paul, mint forgatókönyvíró.

Pokosch az a tipikusan gátlástalan üzletember, amelyik fajtából talán mindannyian ismerünk legalább egyet. Akinek semmi nem számít, csak a saját érvényesülése. Legjellemzőbb mondata a filmből:

"Szeretem az isteneket... pontosan tudom, mit éreznek..."

Hát hja.. Palance egyébként fergetegesen alakítja ezt a többnyire tenyérbemászó figurát, aki szinte a forgatókönyvíróval való találkozásuk első percében kinézi magának a gyönyörű szőke feleséget, akit az író pechére magával vitt eme Cinecittába megbeszélt találkozóra.

Megismerjük itt még a rámenős producer asszisztensnőjét is, akinek egyrészt az a dolga, hogy folyamatosan tolmácsoljon a csak angolul beszélő producer, és az angolul nem beszélő házaspár között. Másrészről dramaturgiai feladata, hogy rajta demonstrálja Pokosch szinte az ő állatias durvaságát. Néha megrúgja, néha arrébb löki, ha úgy tartja kedve, bizalmasan belekarol, vagy éppenséggel felsőtestét előre dönti, és a hátán ír valamit egy papírra. (a képen Pokosch áll Camille és az asszisztensnő között)

A második harmad beszorul Camille és Paul félig kész lakásába. Egy kb 34 perces vitát, veszekedést látunk, mely során világossá válik, hogy kettejük kapcsolatában valami nagyon nincsen rendben. Valószínűleg Camille-nek az a legnagyobb baja, hogy Paul túlságosan, és feltétel nélkül szereti őt. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Végül a harmadik harmadban, mely a film leglátványosabb része, a megismert szereplők elutaznak Caprira, ahol csatlakoznak a készülő film stábjához. Itt Godard magának is szerepet ad, mégpedig a filmben készülő film rendezőjének - az ekkoriban is már legendának számító - Fritz Langnak lesz a rendező-asszisztense. Fritz Langot pedig ki alakíthatná jobban, mint maga Fritz Lang...

Talán eme harmadik harmad esetében játszotta a legfontosabb szerepet, hogy a hatodik Godard film színes Technicolor és CinemaScope szélesvásznú nyersanyagra készülhetett. Az azúrkék tenger panorámája mégsem érvényesül igazán fekete-fehér nyersanyagon!

Remek helyszínt is sikerült találni Caprin: Casa Malaparte... nos ezzel az Adalberto Libera által tervezett modernista épülettel kapcsolatban biztos vagyok, hogy ha elkezdem terveim szerint végigjárni azokat az ikonikus forgatási helyszíneket, melyek hozzám a legközelebb állnak, ez a helyszín biztosan az elsők között lesz. 

• 
• 
• 
• 
• 

Szeretnék egyszer végigmenni azokon a lépcsőfokokon, melyeken BB lépkedett, és amelyek olyan jellegzetessé teszik ezt a vörös épületet. Bár ez a film kétségkívül sikeres volt, a forgatás után (és a filmen látható állapotot sejtve feltehetően már előtte is egy ideje) az épület üresen tátongott, csak amortizálódott közel két évtizeden át, míg a nyolcvanas években a poszt-modernista újjáéledés idején végre felújították. Ma információim szerint rendezvényhelyszínként funkcionál.

• 
• 
• 

Prokosch gátlástalan udvarlása itt végül célhoz ér. Ennek eléréséhez látszólag arra is szükség van, hogy Paul szinte tálcán kínálja fel Prokoschnak saját feleségét, aki számára úgy tűnik, mintha Paul az ő felajánlásával próbálna előnyhöz jutni a producernél. Ki tudja, ha Paul kicsit jobban félté feleségét, talán sikerülne megtartania? Nyilván ezt sosem tudjuk meg, de elmélkedhetünk rajta. Godard szereti megdolgoztatni nézőjét, szereti, ha nem csak befogadjuk amit megnézésre kínál, hanem figyelünk, és elgondolkozunk. Sokszor állít minket olyan jelenetek közepébe, melynek előzményei nem teljesen nyilvánvalók. Ránk, nézőkre bízza, hogy összerakjuk a képet saját gondolatmenetünk szerint.

• 
• 
• 
• 

Nagy örömömre szolgál, hogy most, amikor már szinte lemondtam arról, hogy Godard filmjeit igazán megkedveljem, jött ez a film, mely nagyon erős hatással volt rám. Ehhez persze kellett BB, Palance, a nagyszerű zene, a gyönyörű, Technicolorban pompázó Carpi, és persze nagyon is kellett Godard, hogy mindezeket egy filmbe összerakja...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
•