Franciaország (Les Films de la Pléiade, Pathé Consortium Cinéma) 80 perc, ff., francia

Rendező: Jean-Luc Godard

Producer: Pierre Braumberger

Bár a két legismertebb francia új hullámos figura - Truffaut és Godard - neve szinte összeforr, filmjeik között nem túl sok hasonlóság található. Ez persze alapjában véve nem különösebben furcsa, hiszen a francia új hullám nem stílus vagy műfaj, inkább azon francia rendezők összessége, akik többé kevésbé egy alomból, egy rövid, pezsgő időszak során kerültek rendezői székbe. 

Attól eltekintve, hogy Truffaut és Godard közeli barátok voltak (amíg össze nem különböztek az 1968-as események kapcsán), munkásságuk teljesen különbözött. Truffaut filmjei sokkal inkább hasonlítottak a "hagyományosnak" mondható filmekhez, míg Godard filmjeire könnyelműen rá merem sütni már-már az anti-film jelzőt is.

Az eredeti cimből kiderül (a magyarból nem), hogy ez egy film tizenkét képben bemutatva. Tizenkét, átlagosan kb. 7 perces képben meséli el ahogy a fiatal Nana (Anna Karina) elkezd prostituáltként dolgozni, majd végül meghal. Rengeteg utalást helyez el Godard a film során itt-ott. Nanáról is nyilván mindenkinek a szintén prostituált Émile Zola féle Nana jut az eszébe.

Állítólag egy oldalnyi vázlat alapján forgott az egész film, nem volt előre leírt szöveg a dialógusokhoz, a színészek a témán belül szabadon improvizálhattak. Ez érezhető is. Jeleneten belül általában nem halad előre a cselekmény. Az utolsó jeleneten kívül tulajdonképpen "nem történik semmi", a szereplők beszélgetnek arról, ami eszükbe jut. A tizenkét tabló között viszont, - a mi általunk nem látható időben - történnek a lányeges események, amiknek mi csak a következményeivel szembesülünk rendszerint. A cselekménytelenség miatt akár olyan érzésünk is lehet, mintha diaképeket látnánk, állóképekkel mesélné el Godard a történetet.

Az első képben például két ember egy kávézóban beszélget nekünk háttal, a bárpultnál ülve. Csak a szemben levő fal tükrében látjuk arcukat. Egy másik jelenetben Nana moziban van, hosszasan látunk részletet Dreyer Jeanne D'Arcjából. A hagyoményos némafilm vetítéstől eltérően, ahol szokás valamilyen zenével aláfesteni a hangulatot, ezúttal mi is (és Nana is) némán tekinti meg a filmet.

Mind a tizenkét kép előtt feliraton olvashatjuk a következő rész rövid tartalmát. 

A film költségvetése állítólag kb. 40.000 dollár volt, ami hollywoodból nézve még nagyítóval sem látható összeg. Csodálkozhattak is, (ha egyáltalán eljutott hozzájuk ennek a filmnek a híre) hogy mekkora siker lett belőle. Nem csak a mozikban, de a kritikai visszhang is igencsak pozitív volt.

Mint a Kifulladásig-ban, Godard itt is igyekezett a szűkös költségvetés - és talán a lustaság, vagy felületesség - okozta technikai hibákat, gyengeségeket úgy tálalni, mintha azok művészi eszköztárának a részei lennének. Előfordul, hogy az utcai jelenetnél, az elsétáló járókelők izgatottan bámulják a szereplőket, de leginkább a kamerát. Előfordul, hogy a jelenetek egy részének nincs hangja... Van, hogy a presszóban zajló beszélgetés szinte érthetetlen a háttérzaj miatt (nincs utószinkron). A franciául nem tudók itt előnyben vannak, mert a felirat segít legyőzni a zörejek okozta érthetőségi problémákat.

Meggyőződésem, hogy az ugróvágások (jump cut) használata elsősorban nem művészi eszköz volt, hanem megoldás egy-egy technikai hiányosságra. 

Ami vitathatatlanul lenyűgöző a filmben, az a 21 éves Anna Karina ártatlanul szép, szabályos arca. Mivel mind a tizenkét tablónak ő a főszereplője, ebből az esztétikai élményből igazán nem szenvedünk hiányt..

A másik igen kellemes esztétikai élmény okozója a különlegesen lágy zene. Első hallásra megszerettem. Amikor utánanéztem, akkor derült ki, hogy ugyanaz a Michel Legrand szerezte a zenét, aki a Cléo 5-től 7-ig zenéjéért felelős... és hát az is elvarázsolt!

Godard és Anna Karina 7 évig házasok voltak. Karina Dániában született, és 18 évesen érkezett Párizsba. A Kifulladásig-ban is megkaphatta volna Godard-tól a főszerepet, de akkor azt még visszautasította. 

Godard nekem egyelőre valahogy túl száraz. Látom, hogy forradalmi technikai újdonságokat vezet be, a probléma ott lehet, hogy ezek nagy részét ma már ipari mennyiségben láthatjuk művészi indíttatásból (lásd pld. ugróvágás), míg akkoriban ezek tényleg megdöbbentő erővel hathattak újdonságuk folytán.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Franciaország (Rome-Paris), 90 perc, ff/színes

Rendező: Agnés Varda

Producer: Georges de Beauregards

Florence "Cléo" Victoire (Corinne Marchand), a plakáton is látható főszereplő hölgy a filmben egy híres énekes. Épp egy fontos (mondhatjuk azt is, hogy életbevágó) onkológiai leletre vár, és az eredmény megismerése előtti másfél órát éljük át együtt a hölggyel.

A cím azt ígéri, hogy 5-től 7-ig, azaz két órán keresztül követjük a szőkeség életét, a film azonban ennél szűkmarkúbb, hiszen valójában csak másfél órát kapunk, 6:30-kor Cléo megtudja az eredményt, és abban a pillanatban véget is ér a film. Tulajdonképpen mindent valós időben látunk. Jó, ez nem teljesen igaz, mert vannak azért apróbb ugrások, de ez már részletkérdés...

Agnés Varda tulajdonképpen az új hullámosokhoz tartozik. És itt újra megemlítem, hogy a francia új hullám véletlenül sem stílus. Egyszerűen csak arról van szó, hogy hullám-szerűen, közel egy időben megjelent egy új francia rendezőkből álló generáció, - melyek tagjai többé-kevésbé ismerték is egymást -, akik valami mást akartak csinálni, mint az elődök. Próbálták feszegetni a filmművészet addig kialakult határait, szabályait.

Ha már az új hullámos kollégáknál tartunk, itt említem meg, hogy van egy burleszk jellegű betét ebben a filmben, melynek főszereplője Godard (ő látható az alábbi képeken kalapban, a cigarettázó hölgy pedig maga a rendező az egyik forgatási szünetben). Ha nem tudom előre, hogy Godardnak is van egy kis cameo-ja, lehet, hogy meg sem ismerem.

• 
• 
• 

Az ítélethozatal... pardon... a laboreredmény megismerése előtti utolsó másfél órában olyan nagy drámai fordulatok nem történnek, hogy emiatt lerágjuk a körmünket... szép lassan csordogálnak az események. Arról, hogy ez az idő mégse teljen unalomban, Varda remekül gondoskodik.

Nem a cselekmény teszi izgalmassá ezúttal a filmet, hanem a szokatlan vizuális és egyéb technikai és művészi megoldások. Nem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy a film mindvégig gyönyörűen van fényképezve. Szerencsére létezik egy nagyon szépen felújított változat, ahol zavartalanul csodálható ez a képi pompa.

• 
• 
• 

Gyönyörű a film zenéje is. Többször visszatér instrumentális formában a film során az alábbi dal szép melódiája. Érdemes külön is meghallgatni. Bár annak, aki még nem látta, de tervezi megnézni ezt a filmet, azt javasolnám, hogy előbb nézze meg az egészet, mert ez a film egyik legjobb pillanata, sokak szerint ütősebb, ha váratlanul éri az embert. (Aki hallgat rám, annak az alsó ablakban egy 2011-es felvételen szintén a zeneszerző kíséretével ugyanez a dal)

És akkor mutatok is ebben a jelenetben mindjárt egy tipikusan új hullámos eszközt. Cléo a zeneszerzőivel "elpróbál" egy dalt.  (A zongora előtt valóban a dal komponistája, Michel Legrand ül) Nyilván a férfiaknak adja elő a dalt, mi, mint nézők nem vagyunk jelen. Kb az első perc végén azonban Cléo váratlanul felfedezi magának a kamerát, és onnéttól nekünk énekel. Hasonló gesztust mutatott Belmondo a Kifulladásigban, amikor egyszer kinéz ránk, és közvetlenül nekünk címezve mond valamit. (Woody Alen az Annie Hallban többször is él ezzel az eszközzel, nyilván több hasonló példát is lehetne említeni) - A dal címe: Sans Toi (Nélküled)

A film első felében nagyon nem szimpatizáltam a főszereplő Cléo-val. Volt benne valami nagyon zavaró. Sajnos van bennem egy leküzdhetetlen paróka-fóbia. Ha valakinek szüksége van rá, persze hordja... de akinek nincs rá szüksége, jobb, ha nem teszi...

• 
• 
• 

A kezdetben kifejezetten antipatikus főszereplő a film felénél leveszi parókáját, és hirtelen bájos csajszivá változik. A legmeglepőbb, hogy a haja (színe) szinte ugyanolyan, mint a paróka, csak normálisan néz ki...

• 
• 
• 
• 
• 

Hasonló vizuális eszköz a fekete-fehér és színes nyersanyagok jeleneten belüli váltogatása. Amikor a jóskártyákat mutatja a kamera, azok a képek színesek.

Hogy milyen lesz végül Cléo laboreredménye...nos azt nyilván nem árulhatom el... Lehet izgulni érte, de nem mondom, hogy nagyban befolyásolja a film összképét. Itt is igaz, mint oly sok esetben, hogy nem a megérkezés a lényeg, hanem az út maga...

A francia újhullám viszonylag harsány "mozgalom" volt, ami amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan le is csengett. A rendezők ettől persze még nem hagyták ott a szakmát. A most 90 éves Godard például 1-2 évente még mindig csinál egy-egy filmet, és a tavaly elhunyt Agnés Varda is szinte haláláig dolgozott...

Franciaország (Argos), 85 perc, ff., francia

Rendező: Edgar Morin és Jean Rouch

Rögtön a poszt elején töredelmesen - és már-már szégyenkezve - előre kell bocsájtanom, hogy - elismerve, hogy ez a dokumentumfilm az újhullámhoz hasonlóan fiatalosan újszerű és újító volt a maga idejében - mai szemmel nézve rém unalmas és - néhány valóban megdöbbentő pillanattól eltekintve - számomra érdektelennek bizonyult. 

Miután a mai televíziózás már szinte túl is van azon a korszakon, melyben valóságshow-k a nap huszonnégy órájában közvetítették az arra vállalkozó emberek életét, többnyire egy luxusvillába zárva... nem tűnik olyan izgalmasnak, hogy 1961 nyarán 6 vállalkozó szellemű fiatallal elbeszélget a dokumentumfilm két rendezője, és bepillantást enged életük néhány momentumába, gondolataikba, helyenként belső vívódásaikba... mindezt leginkább egy 16mm-es fekete-fehér kamerával rögzítve, ami már önmagában garantálja, hogy nem túl jó a képminőség, tipikusan amatőrfilmes jellege van a filmnek.

megjegyzés: A Való Világként ismert sorozat számomra azért az volt olyan rettenetesen izgalmas, mert emberek életébe, hétköznapjaiba enged bepillantást, úgy, ahogy én egyébként csak a saját családomat tudom megfigyelni. Ha erről az oldalról nézzük, akkor 1961-ben valóban rendkívül izgalmas kísérlet volt ez a film, hiszen ilyesmi, ami hétköznapi emberek legbelsőbb gondolataiból, élményeiből villant fel pillanatokat, más nem nagyon létezett.

 

A 16mm-es kamerának persze volt egy tagadhatatlan előnye: rendkívül könnyű. Erre is lett mondjuk kitalálva. Ugyanaz volt a szerepe, mint a VHS kameráknak a 80-as, 90-es években: a mindennap embere könnyen, minden különösebb technikai probléma nélkül tudjon vele forgatni. 

A dokumentumfilm két rendezője közül az egyikről - Edgar Morin - még biztosan nem hallottunk, és valószínűleg más film kapcsán nem is fogunk - de ezt persze minden kétséget kizárólag nem jelenthetem ki. Ugyanis a helyzet az, hogy ez az egyetlen film, amit rendezőként jegyez, viszont 99 évesen ma is él, ami azt jelenti, hogy teljes bizonyossággal nem zárható ki, hogy belefogjon egy második filmbe. 

Edgar Morin szefárd zsidó származású szülei Szalonikiből (ma Görögország második legnagyobb városa) vándoroltak ki Párizsba, ahol 1921-ben született Edgar Nahoum néven. A második világháborúban a náci megszállás alatt Morin néven vett részt az ellenállásban, és ezt a nevet megtartotta a háború után is. Szociológus, filozófus. Ő találta ki a cinéma vérité fogalmát egy korábbi írásában. 

A dokumentumfilmezés egyik iskolája szerint a film készítése során a kamerának láthatatlannak kell maradnia, hogy jelenlétével ne befolyásolja a valóság alakulását. Ezzel ellentétben a cinéma vérité úgy akarja rögzíteni a "valóságot", hogy a filmes (beleértve a kameráját is) provokálja az alanyokat. Megpróbálja a lehető legtöbbet kihozni a megfigyelt alanyokból.

A fenti képen jobbra látható Edgar Morin. A beszélgetés másik résztvevője a film másik rendezője: Jean Rouch. Vele már találkozhattunk: Az Őrület Urai  című - számomra kétes értékű - dokumentumfilmmel kapcsolatban.

Hat párizsi fiatal enged kis betekintést saját életébe. Nagyjából közel azonos időt engedve minden szereplőnek. Kicsit beszélgetnek vele, van aki mesél az életéről. Vannak akik összeismerkednek egymással, vagy éppen az utcán szólítgatnak le idegeneket, és interjúvolják őket, mondjuk arról, hogy boldognak érzik-e magukat.

A kamera jelenlétét nem csak a szereplők viselkedésén érezzük, láthatóan tisztában vannak azzal, hogy felveszik azt, amit mutatnak magukból, de a film felénél egyszer látjuk a teljes csapatot, hogy átbeszéljék addigi tapasztalataikat, majd a film végén még egyszer összegyűlnek, hogy együtt megnézzék az elkészült anyagot, és a rendezők megkérdezik őket, hogy hogy tetszett nekik, amit láttak. Nagyon meglepett, hogy több szereplő is úgy nyilatkozott, hogy nem tetszett, amit láttak. Vagy azért, mert nem érezték őszintének, vagy pont azért mert egyik-másik szereplő esetleg túl sokat mutatott meg magából.

• 
• 
• 

Voltak olyan jelenetei a filmnek amik kiemelkedtek a másfél órából. Egy ilyen jelenet volt, ami biztosan sokáig az emlékezetembe is vésődik. Egy harminc év körüli lány karján már korábban észre lehetett venni egy tetovált számot, de a lány fiatal kora miatt valahogy fejben elmentem a dolog mellett...

Majd egy későbbi résznél, ahol éppen ő mesélt a saját életéről, az afrikai srác elkezdett viccelődni vele, hogy az biztosan a telefonszáma. És ekkor esett le nekem, hogy ez bizony az lesz, amire egy pillanatig gondoltam is, csak elhessegettem... ugyanis a koncentrációs táborok túlélői, akiken ilyen tetoválások elő szoktak fordulni, a fejemben mindig idősebb urak és hölgyek. Ő viszont harminc közeli... és persze, hogy magától értetődő, mégis nehezen esett le, mert még mindig annyira képtelenség ez az egész holocaust, annyira valószerűtlen, hogy voltak/vannak emberek akiknek ez nem történelmi tény, hanem saját emlék...

Aztán rájöttem, hogy 1961-ben még csak 16 (!) évvel voltunk a táborok után. És ezt a lányt 16 évesen vitte el a Gestapo. És ő mosolyogva tudott beszélni arról, hogy a háromszög a zsidók jele volt Auschwitzban, a szám pedig az ő azonosítója... 

Nem nagyon találtam magyarázatot arra, hogy ez miért "egy nyár krónikája" lenne. Nem az!

A készítők szerint egy nyár alatt forgatták a filmhez való nyersanyagot, ettől még nem válik ez annak a nyárnak a krónikájává. Az utolsó húsz percben ugyan elkalandoznak Saint Tropez-be, ami vitathatatlanul a nyári idill netovábbja, ettől függetlenül szó van rasszizmusról, az Afrikai körülményekről, algériai háborúról, szegénységről, a munkások rossz körülményeiről, és többek között egy skizofrén nő avat be minket roham-élményeibe.

Nagyon szeretem az olyan filmeket, amiben kalandozást tehetek egy letűnt korszak mindennapjaiba. A Zazie a Metróban ilyen volt, ez sajnos jóval kevésbé, hiszen a film túlnyomó része, - eltekintve néhány filozófia- illetve szociológus hallgatótól, - feltehetően a többség számára nem túl izgalmas beszélgetéseket tartalmaz, sok-sok közeli képpel...

Francaország (Nouvelles Editions de Films), 92 perc, Eastmancolor, francia

Rendező: Louis Malle

Producer: Louis Malle

Talán leginkább a balra is látható poszter miatt tartottam előzetesen ettől a filmtől... Teljesen alaptalanul. 

Valószínűleg a gombafrizurás kislány miatt, aki a Keménykalap és Krumpliorr című - egyébként remek! - mesefilm főszereplőjére emlékeztetett, arra számítottam, hogy valami gyerekeknek szóló film következik most a listán. Hát jelentem, hogy ez a film elsősorban felnőtteknek való, és bár a látványos kavalkádokkal dúsított jelenetek gyerekek számára is élvezetes hatást kelthetnek, némely jelenet erotikusabb töltete miatt azt mondanám, hogy a legfiatalabb korosztály számára valószínűleg nem kifejezetten jól értelmezhető ez a film. 

Fergeteges!

Nem tudom, és nem is akarom visszatartani azt az elragadtatottságot amit éreztem. Az utóbbi hónapok talán legjobb filmélményét nyújtotta nekem a film. Ennek persze nyilvánvalóan az is az oka, hogy valami egészen mást és váratlant nyújtott ahhoz képest, amire számítottam.

A képen látható kislány Zazie (Catherine Demongeot) - a fotók néha fekete-fehérek, de a film káprázatosan színes Eastmancolor. A vidéki Zazie-t édesanyja párizsi nagybácsijához (Philippe Noiret, az alábbi képen balra) adja, hogy ő vigyázzon rá egy rövid ideig. A tízéves kislánynak egyetlen nagy vágya van csak, hogy utazhasson a párizsi metrón. Igen ám, de a metrósok éppen sztrájkolnak. Talán nem lövök le fergetegesen nagy poént, ha elárulom, hogy a film legvégén Zazie mégiscsak feljut majd a metróra, ám addig megannyi kalandot él át.

Tímár Péter Csinibabájának jellegzetes világát azzal a trükkel teremti meg, hogy a színészek visszafelé játsszák el a jelenetet, és ezt a visszafelé játékot visszafelé játssza le a film. Azaz végülis így helyreállhatnának a mozgások, hiszen a visszafelé is visszafelé van játszva, ám a mozdulatok mégis földöntúli furák lesznek ettől a trükktől. Bevallom, én azt hittem, hogy ez a trükk Tímár Péter fejében született meg, de most látom, hogy az ötlet gazdája inkább Malle lehetett. Ebben a filmben több helyen is látható a fent elemzett trükk, de itt ez igazából csak egy a sok közül.

A felvétel és lejátszás sebességének variálásával olyan látványos jeleneteket hoz létre, mint például az, melyben rendező a jelenet kulcsszereplőit lassított mozgásra kérte, a körülötte mászkáló párizsi tömeg viszont normál módon mozgott. Így a felgyorsított lejátszásnál a két kulcsszereplő mozgása normál gyorsaságúnak tűnt, körülöttük a tömeg pedig furcsán pattogva sietett. 

Az alábbi hölgy Carla Marlier, és talán nem vagyok túl igazságtalan, ha azt mondom, hogy elsősorban dekoratív megjelenésével ad hozzá rengeteget a filmhez.

A trükkök szinte végtelen tárházát lehetetlen feladat lenne végig sorolni, és egyébként is, ha az ugró vágásokat és egyéb kameratrükköket sorolom, akkor úgy tűnhet, mintha valami idegesítő trükkfilm lenne, mint a nyolcvanas években, amikor a tévében megkapták az első trükkökkel felszerelt videó-vágó asztalokat, és a vágók akkor voltak igazán boldogok, ha a vágóasztal beépített trükkjeit minél gyakrabban használhatták. Általában roppant idegesítő végeredmények születtek belőle, (jó példa erre néhány nyolcvanas évekbeli magyar videoklip) ám ez esetben valami egész másra számíthatunk.(Nem beszélve arról, hogy itt nem videóról, hanem gyönyörű színekben pompázó Eastmancolor filmről van szó)

Raymond Queneau (nyelvész, matematikus) író abszurd humorú regénye volt a film alapja. Sosem gondoltam volna, hogy egy abszurd humorú könyvet jól meg lehet csinálni filmre. Rejtőről is sokan mondják, hogy kár vele próbálkozni, lehetetlenség regényeit jól (!) megfilmesíteni.

Malle úgy nyilatkozott, hogy olyan filmet szeretne csinálni, ami megdönti az addigi szabályokat.

Ez esetben mindkét feladat (megfilmesítés és szabálydöntögetés) tökéletesen, sőt parádésan sikerült!

Újszerű, tökéletes ötvözete ez a film a némafilmes burleszknek és a szürrealizmusnak. És itt be kell vallanom, hogy a burleszkért nem is rajongok túlságosan - ellenben a szürreált imádom!

Ebben a filmben még a burleszk legalja, a habostorta dobálás is megvalósul - igaz, kicsit módosítva, tányérokra rakott virslis(!) spagettivel dobálóznak - de ebben a filmben még ez is tetszett.

Nagyon kell figyelni, ha az ember minden mozzanatot észre szeretne venni... pontosabban szólva ez a feladat inkább a lehetetlen kategóriába sorolandó. Kedvem lenne ezt a filmet szinte azonnal újra nézni (ez azért ritka dolog!)

Résen kell lenni, mert bármelyik pillanatban, bárhol, - még a legmesszibb háttérben is - történhet valami, megjelenhet valaki vagy valami, aminek észrevétele váratlanul megdobja az élményt.

Talán sugárzik erről a posztról, hogy mennyire a film hatása alá kerültem. Nem tagadom, feltételezésem szerint számomra az 1001-es lista meghatározó filmélményei közé fog kerülni Zazie és az egész társaság, akivel átrandalírozzák Párizst. 

Franciaország (Carrosse, Sédif), ff., francia

Rendező: François Truffaut

Producer: Marcel Berbert

Truffaut a francia új hullám egyik jeles képviselőjeként harmadik nagyfilmjét készítette immár, és láthatóan cseppet sem veszített kezdeti lelkesedéséből.

Néhány új hullámos filmet látva leszögezhető, hogy semmiképpen nem nevezhető önálló stílusnak ez az "áramlat" - legfeljebb szemléletmódnak.  Az elnevezés inkább arra a fiatal rendezői csoportra vonatkozott, akik ezzel az "új hullámmal" most előtérbe kerültek. Megfigyelhető ugyanakkor néhány olyan jellemző, ami ezeknek a filmeknek a nagy részéről elmondható. Ilyen például, hogy ezek általában szerzői filmek, azaz nem egy stúdió megrendelésére, elsődlegesen profitszerzés céljából készülnek (lásd Hollywood), hanem a szerző (rendező) olyan műalkotást akar létrehozni, amire csak ő képes, és ami valamilyen okból fontos neki. Másik ilyen jellemző, hogy sok esetben olyan szűkös a költségvetés, hogy lépten-nyomon kompromisszumra kényszerülnek az alkotók.

A francia közönség körében e film bemutatása idejére ('62 januárja) az új hullám iránti lelkesedés már igencsak lelohadt. Maga a film is legfeljebb közepes sikert ért el otthon. Nyugat-Európa többi országában viszont jellemzően hatalmas rajongás fogadta.

A fenti kép viszonylag jó kiindulási alap, ha a film fő motívumát szeretném vázolni: adott két jó barát: Jules franciás neve ellenére német, míg barátja Jim (fontos, hogy nem franciásan "zsim", hanem d-vel, "dzsim"-ként ejtendő) párizsi francia. Van egy közös szerelmük, Cathrine (Jeanne Moreau). A nő mindkettőjükbe szerelmes valamennyire, és néha még másokba is... A férfiak ezt többnyire elfogadják neki. 

Második filmjéhez hasonlóan ezúttal sem saját történetet dolgozott fel Truffaut. Henri-Pierre Roché azonos című önéletrajzi ihletésű regénye volt a kiindulási alap. Rochéról érdemes megjegyezni, hogy bár újságíró volt, műgyűjtő és műkereskedő, nagy társasági életet élt, jóban volt a párizsi Montparnasse bohém negyedének valamennyi művészével, de életében mindössze két regénye volt csak, és ezek közül az első volt a Jules és Jim, melyet 1952-ben, 73(!) éves korában írt. Szinte semmi visszhangja nem volt a regénynek. Ha nem készül róla film, valószínűleg mára mindenki megfeledkezik róla.

Truffaut egy használt könyveket árusító pulton talált rá a regényre 1955-ben. Részben magára is ismerhetett a szerelmi háromszöget ábrázoló történetben, hiszen maga is - gyermeket váró felesége mellett - megszámlálhatatlan futó és hosszantartó szerelmi kapcsolatot tartott fent. Felkereste az akkor 78 éves Rochét, összebarátkoztak, és megcsinálta a filmet. Truffaut nagy bánatára a regény írója pont nem érte meg a film bemutatóját. 

Truffaut eképpen ír a film forgatásáról:

"Most fordul elő velem harmadszor, hogy abban a hiszemben vágok bele egy filmbe, hogy csupa derű lesz, és csak menet közben veszem észre, hogy egyvalami mentheti csak meg, a mélabú"

Truffaut 1957-ben ismerte meg Jeanne Moreau-t, és ezt a filmet kifejezetten vele képzelte el. Nyilván bele is szeretett, mint minden színésznőbe, akivel dolgozott. A forgatás végén, amikor elfogyott az összes rendelkezésre álló pénz, állítólag Moreau segítette ki a rendezőt, hogy be tudja fejezni a filmet. 

Moreau örült, hogy az "Az Éjszaka" című Antonioni film után olyan szerepet játszhatott, ahol az ott látható, egydimenziós, mélabús karakteren túl több színét is megmutathatta.

Számomra Moreau különösebben nem tartozik a vonzó nők közé, de kellett lennie valami különleges kisugárzásának, mert beszámolók szerint a forgatáson nem csak Truffaut, de szinte minden férfi beleszeretett. (Ebben tehát rendkívül hasonlított Cathrinre, az általa megformált karakterre). Ez hol remek hangulatot, hol súlyos feszültséget okozott a stáb tagjai között.

A fenti képen a baloldali, bajszos karakter Jim. Az őt alakító Henri Serre egy kabaréban lépett fel mielőtt megkapta volna ezt a szerepet, semmilyen komolyabb színházi vagy filmes múltja nem volt előtte. Gyakorlatilag azért kapta esett rá Truffaut választása, mert rendkívül hasonlított a regény írójának fiatalkori megjelenésére. 

Jim a két barát közül a nőcsábász, a művelt, könnyed eleganciával rendelkező francia.

Számomra az izgalmasabb mégis Jules volt (karosszékben a fenti képen), akit az osztrák Oskar Werner alakított. Truffaut olyan színészt akart, akinek az akcentusán hallatszik, hogy nem született francia. Werner ekkoriban egy osztrák színház igazgatója volt. Nála tökéletesebben nem tudom ki alakíthatta volna ezt a szelíd, nagylelkű, naiv figurát, aki a szerelem olyan önzetlen formáját éli meg, amelyben azt is elfogadja, hogy szerelme mástól akar gyereket. 

Ahogy említettem korábban, a képlet nem olyan egyszerű, mint egy sima szerelmi háromszög. Mindenhol találhatóak leágazások ilyen olyan irányokba. Néha már-már követhetetlenné válik, hogy ki kit is szeret igazán.

Érdekes stílust ad a filmnek a Truffaut által elmondott narráció. (véleményem szerint a szinkronizált változat is jó, ha Truffaut-ról le tudunk mondani) Mint egy mesélő mondja el Jim és Jules történetét, mely 1912-ben kezdődik. A két férfit először az első világháború sodorja el egymástól. Természetesen a különböző nemzetiségű férfiak egymás országának seregei ellen harcolnak, és legnagyobb félelmük az, hogy egy napon egymást kell megölniük. 

A barátok történetét nagyjából a harmincas évekig követjük. A náci könyvégetés az utolsó momentum, ami segít minket a korszak beazonosításában. (Ezzel egyébként utal is Truffaut egyik következő filmtervére, a 451° Fahrenheit-re, melynek majd a könyvek elpusztítása áll a középpontjában.)

Meglepő, újító, és kimondottan látványos képi megoldásokat alkalmaz Truffaut ebben a filmben. Például amikor a kép egy bizonyos részére akarja felhívni a figyelmet, akkor a képkocka többi részét egyszerűen feketével kitakarja.

Vagy mondjuk, amikor meg akarja "állítani a pillanatot", akkor másodpercekre kimerevíti a képet.

És sok remek mozgó felvétellel kápráztatja el az esztétikai érzékünket. Az ilyen szép felvételek végtelenül el tudják varázsolni az erre nyitott nézőt.

Ahogy említettem, közel 20 évet ölel fel a történet, a szereplőkön mégsem látszik az öregedésnek semmi nyoma. Pont ugyanúgy néznek ki 1912-ben, mint a náci könyvégetés idejében. Nem igyekezett Truffaut öregíteni szereplőit. Az idő múlása máshogyan jelenik meg a filmben.

Talán elsőre fel sem tűnik a felületes nézőnek: a tízes években járó történet alatt a film kicsit a némafilmekre emlékeztet. A szereplők mozgása kicsit esetlen helyenként, és mintha a megszokottnál gyorsabb is lenne. Pont olyan, mint amilyennek a némafilmekben megszokhattuk. Ez aztán a hangosfilm korszakában játszódó részeknél már teljesen elmúlik. Sőt, a szereplők korosodásával, mintha kicsit le is lassulnának...

Truffaut-t nem lehet azzal vádolni, hogy hasonló filmeket csinálna. Legalábbis, ha megnézzük a Négyszáz Csapást, a Löj a Zongoristára és ezt a filmet, akkor három teljesen különböző karakterű filmet látunk. Truffaut-ról mintha valahol azt olvastam volna, hogy szerinte minden rendezőnek az első három filmje az igazi, a továbbiak csak ezek utánzatai. Hát meglátjuk... lehet, hogy van benne valami, hiszen vele az 1001-es listán legközelebb majd csak 1973 táján találkozunk...

 

Franciaország (Rome Paris Films), 90 perc, ff., francia

Rendező: Jacques Demy

Producer: Carlo Ponti és Georges de Beauregard

Jacques Demy a francia új hullám nemzedékével érkezett, és mutatott is velük sok közös vonást, mégsem nevezném őt tipikusan új hullámos rendezőnek.

Filmjei különböző műfajokból merítkeznek, mint mondjuk az opera, a mese de még a japán mangák is megihlették Demyt. A hollywoodi musicalek nyomán Demy a fejébe vette például, hogy létrehozza az európai musicalek műfaját. Ez a célja nem különösebben valósult meg, de ettől még a leghíresebb filmje (a listán szintén szereplő Cherbourgi Esernyők) olyan musical, melyben gyakorlatilag minden mondat énekelve hangzik el. Műfaj-teremtőnek mégsem nevezném. 

Demy munkássága attól is különleges és izgalmas, hogy egy saját Demy-univerzumot hoz létre, melyben az egyes karakterek későbbi filmekben is előkerülnek. Demy ezen első filmjének Lola nevű karaktere például visszaköszön majd 1969-es Divatszalon (Model Shop) című filmjében, ugyancsak Anouk Aimee alakításában.

Ő Lola. Táncos lány egy elsősorban férfiak számára fenntartott éjszakai szórakozóhelyen.

Sok idő kellett ahhoz, hogy megkedveljem, talán a film utolsó tíz percénél jött el ez a pillanat. Addig csak egy volt a sok tupírozott hajú, túlfestett arcú táncoslány között. Van egy fia is, Yvon, akit egyedül nevel. Szerelmes a gyermeke apjába, akit a gyerek születése óta nem látott. Igazából Cécile-nek hívják, de senki nem hívja így, mindenki Lolának szólítja.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Aztán ott van Roland (Marc Michel) aki gyerekkora óta szerelmes Lolába. Most összefutnak, és a férfiban újra előjönnek a fiatalkori érzések. (Külön felhívom a figyelmet a benzinkúton látható SHELL logóra!) 

• 
• 
• 

A történetbe újabb szálként keveredik egy másik, tizennégy éves Cécile és annak édesanyja. Velük egy könyvesboltban ismerkedik meg Roland, egy angol szótárt ajánl fel a tinilánynak, akinek az édesanyja kapva kap a lehetőségen, és meghívja magukhoz vacsorára a férfit. Alakulóban tehát a szerelmi sokszög.

És innét senki ne haragudjon magára, aki elveszti a fonalat: A kis Cécile ugyanis egy Frankie nevű amerikai tengerészgyalogosba szeret bele, aki viszont a nagy Cécile ágyában köt ki, akiről viszont már korábban is elmondtam, hogy még mindig fiának Michel nevű apjába szerelmes...

És van egy kakukktojás, aki háromszor jelenik meg a film során. Egyszer az első jelenetben, gyönyörű hófehér 1955-ös Cadillac Eldorádójával, fehér öltönyében hasít végig Nantes óceánparti főútján, hogy megálljon valahol a kikötőben, és körbenézzen. Egyszer meglátjuk a film közepetáján, majd a végén... persze az említett katartikus befejezés során a Cadillac-es férfi szerepe is tisztázódik.

• 
• 
• 

Valahogy nagyon nehézkesen indult számomra ez a film. Nehezen sikerült felvennem a fonalat, de végül sikerült! Nagyon is! A lassú, kissé rideg indulás után egy nagyon intenzív, szinte katartikus utolsó tíz percet hozott a befejezés. Ahogy az életben is, van, aki megtalálja a boldogságát, de a legtöbben csalódva lépnek tovább... 

• 
• 
• 

Nem véletlenül választotta Nantes-t a rendező (a fenti és az alábbi képen fehér pólóban). Itt született ugyanis 1931-ben. Talán mindig is úgy tervezte, hogy első nagyjátékfilmjét majd szülővárosában forgatja, mint ahogy ez meg is történt 1960 nyarán.

Aki meg szeretné látogatni a filmben gyakran látható passzázst, annak Nantes-ban a Passage Pommeraye-t kell keresnie. Így néz ki manapság, színesben.