Franciaország (Rome-Paris), 90 perc, ff/színes
Rendező: Agnés Varda
Producer: Georges de Beauregards
Florence "Cléo" Victoire (Corinne Marchand), a plakáton is látható főszereplő hölgy a filmben egy híres énekes. Épp egy fontos (mondhatjuk azt is, hogy életbevágó) onkológiai leletre vár, és az eredmény megismerése előtti másfél órát éljük át együtt a hölggyel.
A cím azt ígéri, hogy 5-től 7-ig, azaz két órán keresztül követjük a szőkeség életét, a film azonban ennél szűkmarkúbb, hiszen valójában csak másfél órát kapunk, 6:30-kor Cléo megtudja az eredményt, és abban a pillanatban véget is ér a film. Tulajdonképpen mindent valós időben látunk. Jó, ez nem teljesen igaz, mert vannak azért apróbb ugrások, de ez már részletkérdés...
Agnés Varda tulajdonképpen az új hullámosokhoz tartozik. És itt újra megemlítem, hogy a francia új hullám véletlenül sem stílus. Egyszerűen csak arról van szó, hogy hullám-szerűen, közel egy időben megjelent egy új francia rendezőkből álló generáció, - melyek tagjai többé-kevésbé ismerték is egymást -, akik valami mást akartak csinálni, mint az elődök. Próbálták feszegetni a filmművészet addig kialakult határait, szabályait.
Ha már az új hullámos kollégáknál tartunk, itt említem meg, hogy van egy burleszk jellegű betét ebben a filmben, melynek főszereplője Godard (ő látható az alábbi képeken kalapban, a cigarettázó hölgy pedig maga a rendező az egyik forgatási szünetben). Ha nem tudom előre, hogy Godardnak is van egy kis cameo-ja, lehet, hogy meg sem ismerem.
Az ítélethozatal... pardon... a laboreredmény megismerése előtti utolsó másfél órában olyan nagy drámai fordulatok nem történnek, hogy emiatt lerágjuk a körmünket... szép lassan csordogálnak az események. Arról, hogy ez az idő mégse teljen unalomban, Varda remekül gondoskodik.
Nem a cselekmény teszi izgalmassá ezúttal a filmet, hanem a szokatlan vizuális és egyéb technikai és művészi megoldások. Nem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy a film mindvégig gyönyörűen van fényképezve. Szerencsére létezik egy nagyon szépen felújított változat, ahol zavartalanul csodálható ez a képi pompa.
Gyönyörű a film zenéje is. Többször visszatér instrumentális formában a film során az alábbi dal szép melódiája. Érdemes külön is meghallgatni. Bár annak, aki még nem látta, de tervezi megnézni ezt a filmet, azt javasolnám, hogy előbb nézze meg az egészet, mert ez a film egyik legjobb pillanata, sokak szerint ütősebb, ha váratlanul éri az embert. (Aki hallgat rám, annak az alsó ablakban egy 2011-es felvételen szintén a zeneszerző kíséretével ugyanez a dal)
És akkor mutatok is ebben a jelenetben mindjárt egy tipikusan új hullámos eszközt. Cléo a zeneszerzőivel "elpróbál" egy dalt. (A zongora előtt valóban a dal komponistája, Michel Legrand ül) Nyilván a férfiaknak adja elő a dalt, mi, mint nézők nem vagyunk jelen. Kb az első perc végén azonban Cléo váratlanul felfedezi magának a kamerát, és onnéttól nekünk énekel. Hasonló gesztust mutatott Belmondo a Kifulladásigban, amikor egyszer kinéz ránk, és közvetlenül nekünk címezve mond valamit. (Woody Alen az Annie Hallban többször is él ezzel az eszközzel, nyilván több hasonló példát is lehetne említeni) - A dal címe: Sans Toi (Nélküled)
A film első felében nagyon nem szimpatizáltam a főszereplő Cléo-val. Volt benne valami nagyon zavaró. Sajnos van bennem egy leküzdhetetlen paróka-fóbia. Ha valakinek szüksége van rá, persze hordja... de akinek nincs rá szüksége, jobb, ha nem teszi...
A kezdetben kifejezetten antipatikus főszereplő a film felénél leveszi parókáját, és hirtelen bájos csajszivá változik. A legmeglepőbb, hogy a haja (színe) szinte ugyanolyan, mint a paróka, csak normálisan néz ki...
Hasonló vizuális eszköz a fekete-fehér és színes nyersanyagok jeleneten belüli váltogatása. Amikor a jóskártyákat mutatja a kamera, azok a képek színesek.
Hogy milyen lesz végül Cléo laboreredménye...nos azt nyilván nem árulhatom el... Lehet izgulni érte, de nem mondom, hogy nagyban befolyásolja a film összképét. Itt is igaz, mint oly sok esetben, hogy nem a megérkezés a lényeg, hanem az út maga...
A francia újhullám viszonylag harsány "mozgalom" volt, ami amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan le is csengett. A rendezők ettől persze még nem hagyták ott a szakmát. A most 90 éves Godard például 1-2 évente még mindig csinál egy-egy filmet, és a tavaly elhunyt Agnés Varda is szinte haláláig dolgozott...
