Svédország (Svenks Filmindustri), 81 perc, ff., svéd

Rendező: Ingmar Bergman

Producer: Allan Ekelund

Bergman Csend-trilógiájának második filmjeként aposztrofálják a legtöbb helyen ezt a filmet. Eme trilógia első filmje lenne a Tükör által homályosan, harmadik filmje pedig maga a Csend.

Ahogy a Filmvilág egyik cikkében most felfedeztem, ez a trilógia ötlet nem is Bergmané volt, hanem kollégája és barátja Vilgot Sjöman találta ki valamilyen marketing okból. A "csend" Isten csendjére utalna, annak az Istennek, a csendjére, akit annyian keresnek, de aki nem hajlandó hozzánk beszélni. Bergmannak  tetszett ezt a trilógia-ötletet, a három film elkészülte után maga is gyakran utald ilyen módon ezekre a filmekre, a kilencvenes években azonban tulajdonképpen már baromságnak tartotta az egészet. Szó szerint "se füle, se farka gondolatnak" nevezte....

az alábbi képen Bergman az Úrvacsora forgatás közben...

A Csend című filmet jómagam még nem láttam, állítólag az lesz amelyik igazi kakukktojása ennek a trilógia elméletnek. Az Úrvacsorában újra az élet értelmét keresi, illetve Isten létezését (vagy nem létezését) járja körbe. Bergman apja egyébként lelkész volt, ő maga viszont tudomásunk szerint egyáltalán nem hitt istenben, sokkal inkább foglalkoztatta a szeretet problematikája: Miért van az, hogy sokan nem tudnak úgy szeretni, hogy az a másiknak jó legyen. 

Ez a film a legnyomasztóbb abból a ötből, melyet eddig Bergmantól láttam. Ami szembetűnő, hogy a kifejezetten vidám, kellemes hangulatú Egy Nyári Éj Mosolyától indultunk kissé lefelé a Hetedik Pecséttel, mely nagyon komor volt, mégsem mondanám feltétlenül nyomasztónak. Érdekes filozófiai kérdéseket boncolgatott, csak úgy, mint az életét számba vevő idős professzor története az A Nap Végében ... 

A Tükör Által Homályosan már alámerült a sűrű sötétségbe, ahonnét úgy látszik, volt még lejjebb, hiszen az Úrvacsora már egyetlen kellemes percet sem tartogatott a néző számára, a derű egy pillanatra sem csillan meg a vásznon... Kíváncsi vagyok, hogy van-e még ennél lejjebb, vagy Bergman megkegyelmez nekünk, és elindulunk valami bíztatóbb irányba?

Bergman kedvenc színészei játszanak ebben a filmben is: Ingrid Thulin (fenti képen) a gyülekezet egyik nőtagja, aki szerelmével árasztja el a közösség pásztorát, szinte erőszakkal próbálja rávenni, hogy vegye őt feleségül (nyilván nem katolikus gyülekezetről van tehát szó). Thulint nemcsak szépnek, de mélyről áradóan erotikusnak is tartom, és le a kalappal előtte, hogy ennek a filmnek a kedvéért hagyta, hogy egy kifejezetten csúnya, minden vonzóerőtől mentes nőt formáljanak belőle... A varázslat sikerült, olyan anti-nő lett ebben a filmben, hogy lassan nem is értem, mi tetszett benne...

Az említett tiszteletes bőrébe Gunnar Björnstrand bújt, aki teljesen meggyőző a szeretetre képtelen férfi szerepében. 

Aztán újra itt van Max von Sydow is, aki a gyülekezet egy másik, hitében igencsak megingott tagja...

Nemcsak a legnyomasztóbb eddig látott Bergman filmről írok itt, de a leginkább kamaradarab jellegűről is. Alig hagyjuk el a fenti képeken látható templomot. Ha ki is lépünk pár percre, abban sincs túl sok köszönet.

Saját élményem alapján feltételezem, hogy igencsak hardcore Bergman rajongó legyen a talpán, akinek ez a túlnyomó részt fájdalmasan eseménytelen, végig "szenvedős" film pozitív élményt, vagy akárcsak valami katarzist tud okozni, amit ugyebár a műalkotásotoktól esetenként elvárunk. Száraz, esetenként teátrális, erősen statikus párbeszédeket látunk... igencsak igénybe vette türelmemet ennek a filmnek a végignézése.

Bízom benne, hogy a következő Bergman filmmel kicsit elindulunk felfelé a hullámvasúton...

USA (Salem-Dover Productions), 112 perc, ff., angol

Rendező: Martin Ritt

Producer: Irving Ravetch, Martin Ritt

Modern westernnek, neo-westernnek, helyenként anti-westernnek sorolja be ezt a filmet az angol szakirodalom. Számomra viszont a western valami egészen más.  Amit én westernnek tartok abban általában előkerül a hatlövetű, vagy legalábbis egy winchester... vannak cowboyok és időnként indiánok is... magányos lovasok poroszkálnak az arizonai sivatagban... és mindez a 19. századi vadnyugaton...

Hiába vannak ebben a filmben cowboyok, azaz marhapásztorok, és hiába vagyunk a fent nevezett műfaj egyik jellegzetes helyszínén, Texasban, ez már nem a vadnyugat, ahol a fegyver a törvény, és a serif próbálja több-kevesebb sikerrel fenntartani a rendet... 

És zárójelben egy gyors magyarázat: miért is tekinthető bizonyos szempontból Texas a vadnyugat részének, mikor  is ez az állam az USA kelet-nyugati viszonylatában szinte a mértani középen helyezkedik el? Nos a 19 században elsősorban az USA keleti része népesedett be, minden ami a Mississippitől nyugatra volt (így Texas is), az a keleti parton élők számára kevésbé civilizált, félelmetes vadnyugatnak számított. 

A film készítésének jelenében játszódik a történet, van tévé, Cadillac, hitelkártya, zsebrádió... melyen természetesen mindig country zene szól...

Marhacsorda - és így cowboyok azaz marhapásztorok - is vannak, de a csordát ez esetben nem az indiánok tizedelik, hanem a száj és körömfájás nevű rettegett vírus... 

Ha egy csordában felüti a fejét ez a gyorsan fertőző, és gyakran halálos kór, az ellen az egyetlen megoldás, a teljes csorda leölése. Ez lesz tehát az alapbonyodalom ebben az 1961-es regény alapján készült filmben. 

Három generáció egy-egy férfitagja él ezen a Texasi marhatelepen. A nagyapa, Homer (Melvyn Douglas) a "ranch" alapítója és tulajdonosa. Verejtékes munkájával hozta létre a mára többszáz marhát számláló telepet. (Melvyn és Kirk Douglas között egyébként semmilyen rokoni kapcsolat nincs, egyébként mindkettőjük esetén felvett név a Douglas. Kirk Danielovitch néven született, Melvyn pedig Hesselbergként).

A család középső generációjában Homer fia, a film címét adó Hud áll, akit a film sztárja, Paul Newman (az alábbi képen az ágyban) alakít. Newmanről érdemes megjegyezni, hogy Marlon Brando és James Dean mögött ő volt a harmadik legismertebb method actinget képviselő színész. 

Mint igazi "method"-os, Newman nem eljátszani kívánta az adott szerepet, hanem átlényegülni a szereppé. Véresen komolyan. Ez előtt a film előtt például beköltözött egy ilyen marhatelepre, és hetekig ott élt, ugyanazokban a viskókban lakott, ahol a többi dolgozó, ugyanazt a munkát végezte, mint azok. Ugyanúgy vérhólyagos lett a keze, mint amikor azok életükben először végiglapátoltak egy napot. Néhány hét alatt felvette ugyanazokat a mozdulatokat, manírokat, amiket a helybeli "cowboyok" használtak. Ahogy felveszi a csízmát, megigazítja a nadrágját, mindent úgy csinált mint az igazi marhapásztorok. 

Hud alakja az eredeti regényben csak egy kis mellékszerep volt, sejtésem szerint az ekkor már sztárnak számító Newman számára nagyították fel a szerep jelentőségét. A három férfi főszerep közül Newmané az antihős karaktere. 

• 
• 
• 

Végül a legfiatalabb generáció képviselője Lonnie (Brandon De Wilde), Hud elhunyt bátyjának fia. 

Mint ahogy menet közben megtudjuk, Lonnie apjának (azaz Hud bátyjának) halálát Hud okozta egy autóbaleset során, és erre vezethető vissza Hud alkoholizmusa és pokróc természete, mely végül oda vezet, hogy így vagy úgy, de mindenkit elmar maga mellől. Végül magára marad, az ital lesz utolsó hűséges társa...

Jómagam kevés szerethetőt találtam ebben a filmben: függetlenül attól, hogy nem rosszak az alakítások, szép a fekete-fehér filmet használó operatőri munka, a hangulat viszont nagyon nyomasztó és még a végén sem kapunk semmi bíztató feloldozást. Nem tudom melyik volt a film legsötétebb mélypontja, amikor a maga alatt levő Hud megpróbálja megerőszakolni az őt amúgy borzasztóan kedvelő házvezetőnőt (Patricia Neal), vagy amikor a tisztiorvos által leölni elrendelt néhány százas marhacsordát egy hatalmas gödörbe terelik és ott halomra lövik őket.

Newman method-os átlényegülésére egy remek példát mesélt egyszer az előbb említett Patricia Neal. A forgatás egyik szünetében valamiért úgy érezte, hogy megnyílik Newman felé, és elmesélte, hogyan veszítette el néhány hónappal korábban 7 éves kislányát agyvelőgyulladás miatt. Newman, akit egyébként mindenki érzékeny, kedves emberként ismert, végighallgatva a történetet faarccal felállt, azt mondta, "az kemény" és minden további nélkül otthagyta... Neal jóval később jött rá, hogy Newman valószínűleg annyira átlényegült a szerepbe, hogy a forgatás szüneteiben sem Newman volt már, hanem Hud. Egyszerűen nem állt vissza az agya normál üzemmódba, ugyanaz a pokróc maradt a forgatás utolsó napjáig, amilyennek a szerep megkívánta, hogy legyen.

Ahogy az alábbi plakát is reklámozza: Paul Newman az a Hud, akinek a lelke szögesdrótból van!

Látva a végső vágást, a filmet finanszírozó Paramount ki akart hátrálni a megjelenés mögül. Ez a nyomasztó, pesszimista kicsengés náluk is kiverte a biztosítékot, nem láttak benne túl sok anyagi potenciált...

A film rendezője, Martin Ritt átment New Yorkba, hogy a cég fejeseivel tárgyaljon, és végül meg is tudta győzni őket, hogy esélyt adjanak a filmnek, maradjon ez a film lezárása. Csodák csodájára a film nemcsak a kritikusok, de a közönség körében is nagyon sikeres volt. 7 Oscar-jelölést kapott, melyből hármat sikerült is megnyerni: Patricia Neal, mint legjobb színésznő (nekem is ő tetszett a legjobban), Melvyn Douglas, mint legjobb férfi mellékszereplő és  James Wong Howe operatőr.

Visszatérve a poszt elején általam vitatott műfaji besorolásra (neo-western) kitartok amellett, hogy a westernre jellemző elemek felhasználása ellenére nem válik egy film westernné. Ez kérem szépen egy kőkemény családi dráma valahol egy Texas-i farmon. A kültéri jelenetek egyébként mind Texasban forogtak, csak a beltéri jelenetek készültek Hollywood-i stúdiókban.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Lengyelország (Zespół Filmowy Kamera), 62 perc, ff., lengyel

Rendező: Andrzej Munk, Witold Lesiewicz

Furcsa, megdöbbentő, és elgondolkoztató torzó ez a film. Megdöbbentő egyrészt a haláltábor merész, az akkori normákhoz képest igen nyers, realisztikus ábrázolása miatt, másrészt gondolkozásra készteti az embert, hogy vajon milyen lett volna a film, ha teljes egészében elkészül? 

A film rendezője (Andrzej Munk) a film 1961-es forgatása közben 39 éves korában autóbalesetet szenvedett és meghalt. Messze nem volt még leforgatva a teljes film. Kb. mint a Sagrada Familila Gaudí balesetekor.

Ilyen esetben - ha megfelelő szándék van a film bemutatására -, kétféle úton lehet elindulni. Az egyik lehetőség, hogy valaki átveszi a filmet, és saját belátása szerint befejezi. A másik - ahogy ez esetben is történt -,hogy a rendelkezésre álló anyaggal, és a rendezői elképzelés tiszteletben tartásával - amennyire lehet - valamilyen végső formába öntik azt ami már elkészült. Ez esetben az utóbbi történt. Nem tettek hozzá semmit, amit nem Munk forgatott. Kollégája Witold Lesiewicz végezte ezt a rekonstrukciós munkát, amivel 2 évvel Munk halála után végül bemutathatóvá vált a film.

Repüljünk vissza egy kicsit az időben: 1942-ben náciellenes iratok terjesztése miatt letartóztatják a képen látható, bájosan kedves arcú, 19 éves Zofia Posmysz nevű lengyel lányt. Ezek a képek már Auschwitzban készülnek róla, ahova mint politikai elítélt kerül, ahol az elkövetkező három évének túlnyomó részét tölti. Szerencséje van. Túléli 1945-ben az amerikai hadsereg szabadítja ki egy másik táborból. Ha jók az információim, akkor a poszt írásának idején 97 éves.

1959-ben - ekkor már író, újságíróként - Párizsban járt, ahol a Concorde téren egyszer csak meghallott egy félelmetesen ismerős hangot egy német turistacsoport felől. Annak a nőnek a hangját hallotta, aki Auschwitzban az ő SS felügyelője volt, egy bizonyos Anneliese Franzét. Teljesen lemerevedett. Cikáztak a gondolatok a fejében. Jelentse fel, mint háborús bűnöst, vagy csak menjen oda hozzá egyszerűen, és kérdezze meg tőle: "Hogy van Felügyelő Asszony?" Nem mert hátranézni. Pár pillanatig ugyanazt a félelmet érezte, mint 15 évvel korábban a haláltáborban.

Végül amikor másodszor is megszólalt az illető, hátrafordult, hogy jobban szemügyre vegye magának a hang forrását, és azonnal egyértelművé vált, hogy nem egykori felügyelőjét hallotta szólni, csak hangjuk hasonlított. De Posmysz ekkor már nem tudta kiverni a fejéből ennek a majdnem-találkozásnak az élményét. Ebből született 1959-ben az "Utas a 45-ös kabinban" című rádiójáték, melyben viszont valóban létrejön egy ilyen furcsa találkozó...

Íme pár percben ugyanez a történet az írónő saját szavaival elmesélve:

Míg Munk 1961-ben a filmen dolgozott, aközben az írónő a korábbi rádiójátékot dolgozta át regénnyé, mely 1962-ben jelent meg.

A történet egy luxushajón játszódik, amivel egy dél-Amerikában álnéven bujkáló Lisa nevű volt SS felügyelőnő (Aleksandra Slaska) - nyilván álnéven - hosszú idő után először Németországba tart. Férje úgy tudja, hogy ő is fogolyként volt Auschwitzban, és a háborús emlékek miatt nem kívánt eddig szülőhazájába visszatérni.

Lisa a hajó egyik utasában felismeri Marta-t (Anna Ciepielewska) aki az ő felügyelete alatt dolgozott a haláltáborban. Mivel Munk az Auschwitban forgatandó jeleneteket tudta csak felvenni, ezek a hajós jelenetek nem készültek még el halálakor. Nem világos, hogy miért, de rendelkezésre álltak állóképek a hajós jelenetekről. Ezekből az állóképekből a La Jeteé-hez hasonlóan, Lisa szemszögéből elhangzó narrációval készültek el a hajós jelenetek diavetítés szerű ábrázolása. 

A vélhetően közel teljes Auschwitban játszódó múltbeli események pedig hagyományos mozgóképként láthatóak. Ott készültek a felvételek, ahol az írónő maga is raboskodott. Nem díszlet tehát amit látunk, ez az Auschwitzi tábor. A nácik válogatott kegyetlenkedései is vélhetőleg első kézből származó információk alapján kerültek rekonstruálásra.

A film készítéséről szóló dokumentumfilmben valaki elmeséli, hogy Auschwitzban még a kerítésnek is gyilkos hangja volt. Ahogy az irdatlan hosszú árammal teli acéldrótokat mozgatta a szél, olyan dermesztően fémes hangja volt, ami semmihez nem hasonlítható.

Lisa a hajón való furcsa találkozás után először férjének ad elő egy történetet, melyben bevallja, hogy valójában SS felügyelő volt a táborban, és úgy emlékezik vissza, hogy próbálta megmenteni Marta és vőlegénye életét.

Ezután pár pillanatra kilépünk a filmből: egy férfi narrátori hang - akit a film elején is szól pár szót a félkész film sajátosságairól - ejt pár mondatot az el nem készült részekről, majd rögtön ezután kapunk egy kicsit részletesebb, kicsit árnyaltabb képet Lisa és Marta viszonyáról. Ezt már feltehetőleg nem a férjnek meséli Lisa. Talán magának, talán nekünk... elképzelhető, hogy a végső változatban kiderült volna, hogy Marta számára meséli el kettejük kapcsolatát a sajtát szemszögéből. Valószínűleg a regény ad majd pontosabb támpontot, ha elolvasom, hiszen magyar nyelven is elérhető a könyv antikváriumokban. (Egy nő a hajón címmel)

• 
• 
• 

1968-ban egyébként opera is készült a műből, aminek még a filmnél is hányatottabb sorsa volt, ugyanis 2006-ig sehol nem mutatták be, akkor is csak a zeneművet adták elő dramatizálás nélkül, ha jól tudom. 2010-ben volt az első teljes értékű előadás Ausztriában, amiről állítólag DVD kiadás is megjelent. Ugyanebben az évben végre Lengyelországba is eljutott az előadás, majd a következő évben Nagy-Britanniába, és a későbbi években Németországban, az USÁ-ban, Izraelben és Spanyolországban is látható volt. 

Ebben a formájában is remekműről beszélhetünk, de érdemes belegondolni, hogy mi lehetett volna belőle, ha Munknak lehetősége van befejezni is ezt a filmet. Legkönnyebben úgy juthatunk válaszokhoz a film után bennünk maradó sok-sok kérdésre, ha elolvassuk a regényt.

Olaszország (Cineriz, Francinex), 145 perc, ff., olasz

Rendező: Federico Fellini

Producer: Angelo Rizzoli

Amikor Fellinit kérték, hogy adjon valami támpontot, azzal kapcsolatban, hogy miről is szól ez a film, egy nagyon találó hasonlattal rukkolt elő: Argus, azaz Argosz - a százszemű óriás pásztor a görög mitológiában - alvás közben százból ötven szemét lezárta, ötvenet viszont nyitva hagyott, hogy tudjon figyelni a jószágokra. Mi mindent láthatott egyszerre álmában és a valóságban? 

Ennél jobb összefoglalóját nem is lehetne adni a filmnek. Valóságos képek keverednek álomszerű, szürreális jelenetekkel, és ezzel egy olyan varázslatos alkotás jön létre, mely legjobban talán az alvás és ébredés közötti állapothoz hasonlítható, amikor tudatunk már látszólag átvette az irányítást, de tudatalattink még belepiszkál a rendszerbe.

• 
• 
• 

Ahogy az alábbi kép csapóján is látszik, a film munkacíme FELLINI n. 8 1/2 volt, ami ebben a formátumban a végső változatnál is egyértelműbben jelzi, hogy Fellini nyolc és feledik filmjéről van szó.

De hogy is jön ki pontosan ez a 8 és fél?

1/2. film: A varieté fényei 1950 Alberto Lattuadával közösen, tehát "félfilm"

1 és 1/2. film: A fehér sejk 1951 - ez Fellini első önálló filmje

2 és 1/2. film: A bikaborjak 1953

3. film: Szerelem a városban egyik epizódja 1953, tehát ez is "félfilm"

4. film: Országúton 1954

5. film Szélhámosok 1955

6. film: Cabiria Éjszakái 1957

7. film: Az Édes élet 1960

7 1/2. film: Bocaccio '70 egyik epizódja, tehát ez a harmadik "félfilm".

és végül a 8 és 1/2. film: 8 1/2 1963

A Filmvilág magazinban még 1963 elején is az olvasható, hogy Fellini legújabb filmjének még mindig nincsen címe, ezért ideiglenesen 8 és fél néven emlegetik... nos ez végül így is maradt.

A film középpontjában Guido, a filmrendező áll, akit Fellini kedvenc férfiszínésze, Marcello Mastroianni alakít. Kézenfekvő feltételezés, hogy Guido tulajdonképpen Fellini megszemélyesítője, de Fellinit én megtalálni vélem egy másik szereplőben is, az okoskodó Carini nevű filmkritikusban (Jean Rougeul, az alábbi képen), aki csak mondja, mondja a magáét:

A két alak (rendező és kritikus) akár Fellini belső vívódását is ábrázolhatja...

Bár az Édes Élet is tartalmazott helyenként szürrealizmus felé mutató apró lépéseket, a 8 1/2 az egyértelmű fordulópont Fellini életművében. Ezután kezdődik majd Fellini második - nekem felettébb izgalmasnak tűnő - korszaka.

Egyrészt ez egy összegző jellegű önvallomás, (holott Fellini még csak 43 éves), másrészt utólag visszanézve egyértelmű előrejelzője az előbb említett második nagy korszakának. 

A Como-i tó melletti Cadenabbia nevű fürdőhelyen indítunk, ahol a rendező valamilyen rehabilitációs kezelésen vesz részt. Mint kiderül, egy film elkészítésén kellene dolgoznia, de valahogy elfelejtette, hogy mit is akarna csinálni...  Nemsokára világossá válik, hogy a film, amit látunk, tulajdonképpen az a film, amit a rendező el fog készíteni! (hoppá!, mondtam, hogy szürreális!) A film vége felé Guido a gyönyörű Claudia Cardinale-val beszélgetve vázolja a készülő film egyik jelenetének tervét, mi pedig tudjuk, hogy amit felvázol, azt mi már láttuk elkészülve, hisz ennek a filmnek az elején volt ez a jelenet.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Nem mindig egyértelmű, hogy mikor állunk a valóság talaján, és mikor lépünk át az álomvilágba... de nem is igazán érdekes. Szerintem akkor jár legjobban a néző, ha nem akar mindent "megfejteni", csak átadja magát az élménynek, első megtekintéskor úgyis csak a felszínt fogjuk kapargatni. Állítólag sokadik megnézéskor is felfedezhetőek benne érdekes részletek. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az egyik jelenetben - mint valami háremben, - megjelenik a rendező életének összes adigi szerelme. 

• 
• 
• 
• 

De a legizgalmasabb vizuális élmény mindenképpen a semmiben gigantikusan magasodó űrhajó kilövő állomás volt, ami annyira nem illik ebbe a filmbe, hogy szinte attól válik tökéletesen a részévé.

• 
• 
• 

Fellini viszonylag korán összebarátkozott Nino Rotával (a filmtörténelem egyik legjobb zeneszerzőjével) akinek zsenialitása megmutatkozik többek között az utolsó jelenetnél is, ahol a film szereplői felvonulnak a gigantikus monstrum szomszédságában. Meg sem kísérlem leírni a jelenet hangulatát, hiszen a zene annyira szerves része, hogy annak hallgatása nélkül fogalmunk sem lehet annak atmoszférájáról. 

Már ott tartottam, hogy elhelyezem itt egy kis videoablakban ezt az zárójelenetet, de rá kellett jönnöm, hogy nagy hiba lenne, hiszen análkül, hogy látnánk az egész filmet, töredékét sem adja a nézőnek, mint ha valaki a film végén látja. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Nem tudok túlzott lelkesedés nélkül írni erről a jelenetről. Nyilván a zseniális zeneszerzőnek ugyanannyi köze van a parádés végeredményhez, mint a rendezőnek. 

Úgy döntöttem, hogy berakom a zenét, de magát a jelenetet nem. Biztos vagyok benne, hogy sokaknak ismerős ez az alkotás, mely tökéletesen idézi a cirkusz - önmagában is többnyire - szürreális világát. La Passerella d'Addio a mű címe. Elképesztő, hogy Nino Rota hogy fokozza az ismétlődően visszatérő motívumot körről körre. Mintha mindig lenne egy aduja amivel felül tudja ütni az előzőt. 

Sokan Fellini pályafutása csúcsának tartják ezt a filmet. Hát... majd meglátjuk... Szerintem lesz még itt bőven látnivaló....

Jancsó jutott eszembe erről a filmről (is)... Egy interjúban a riporter szóba hozta egy régi filmjét, mire Jancsó szerényen félbeszakította: "Ugyan... ki néz ma már ilyen filmeket..." nekem a 8 1/2-el kapcsolatban az a kérdésem, hogy ki csinál ma már ilyen filmeket...? 

Külön öröm, hogy a lista négyszázadik filmje egy ilyen egészen remek alkotás!

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (Wiseman Film Productions), 125 perc, ff., angol

Rendező: Shirley Clarke

Producer: Frederick Wiseman

Shirley Clarke, nevéből is azonnal egyértelműen látszik, hogy ezúttal kivételesen női rendezőről van szó, és ez tulajdonképpen a mai napig igen ritka a filmes világban, bár természetesen közel sem annyira, mint a hatvanas években.

Fiatalon avantgárd táncosként kezdte, majd érdeklődése szép lassan a filmek irányába fordult.

Kezdő rövidfilmjei a táncról szóltak. Legelső filmje Tánc a Napon (Dance in the Sun) - /1953/ közel 7 percben ábrázol egy avantgárd koreokgráfiát (ma inkább kortárs balettnek neveznék) melynek különleges vizuális izgalmat ad, hogy tánc közben az egyes kameraváltások során ugrunk a helyszínek között: előbb még egy stúdióban voltunk, majd hirtelen kint a tengerparton, és vissza.

Nézve érthetőbb, mint elmondva:

További táncos rövidfilmek után Clarke kezdett elmozdulni a dokumentumfilmek felé. 

Mivel milliomos családba született, filmjeinek pénzügyi sikere nem különösebben érdekelte. Nem ebből akart megélni, a filmkészítés kizárólag művészi önkifejezési forma volt számára. A hatvanas évek elején újabb váltás következik: egész estés filmeket kezd készíteni. Ezek a filmek illeszkednek az akkori New York-i New American Cinema stílusvilágához: lásd például a Cassavetes-féle New York Árnyai-t, melyhez stílusában elképesztően hasonlítanak Clarke filmjei. Nem túl nagy költségvetésűek, sok improvizációval, túlnyomó részt amatőr szereplőkkel készített filmek ezek, amolyan "valóság-szaguk" van, az élet árnyékos oldalát próbálva hitelesen bemutatni, valódi helyszíneken.

A The Cool World az azonos című 1959-es Warren Miller regény alapján készült, a Harlemi bandák világába teszünk egy mélyrepülést. Aki esetleg nem tudná: Manhattan szigete New York azon városrésze, mely a legtöbb ember számára tulajdonképpen mgát New Yorkot jelenti. Persze New York egy állam, és New York egy város is, melynek területileg csak egy apró darabja, de mégis központi jelentőségű része a felhőkarcolóktól hemzsegő Manhattan. Manhattanben van szinte minden: kínai negyed, olasz negyed, üzleti negyed, városliget-szerű Central Park, és még mennyi minden más. Az előbb említett Central Parktól északra kezdődik Harlem, melyről egy időben elterjedt, hogy oda fehér embernek nem javasolt betenni a lábát, ha fontos az élete. Valószínűleg ezt nem kell szó szerint érteni, mindenesetre amikor 2000 környékén autóval keresztülhajtottunk rajta, akkor nekem sem lett volna túl sok bátorságom kiszállni. Állítólag a helyzet ma már nem olyan rossz, mint korábban. (dél-Bronxról, - mely szintén egy New York-i, de Manhattenen kívül eső rész - mondják, hogy na ott tényleg vannak helyek, ahova idegeneknek nem ajánlatos betenni a lábát)

A film úgy van felvéve, mintha egy dokumentumfilmet látnánk. Láthatóan nem előre megtervezett a kamera mozgása. Ha valahol valami történik, a kamera hirtelen odafordul, hogy ne maradjon le. Ez a rázkódás időnként zavaró, bár elmondható, hogy sikeresen kelti azt a hatást, hogy a néző mindig épp az események sűrűjében van. Hasonló stílus egyébként megfigyelhető mai tévé-produkcióknál is: pld. az Éjjel-nappal Budapest hasonló ál-dokumentarista stíluselemekkel operál.

Harlem bemutatása állítólag nagyon hiteles. 

- Hey, maaaaan!

- How are you, maaaan?

- Get the fuck outa here, maaan...!

Leszögezhető, hogy a Harlemi ifjúság a mondat végén nem leviszi a hangsúlyt, hanem központozás jelzésére a hosszan elnyújtott "meeeeen" hangzót használja... műfordításban kb, annyit tesz, mint a nyóckerben a "tesó"

Az idősebb korosztály nőtagjai viszont a vallásosság jegyében az "Oh, Lord!" illetve "Sweet Jesus, help me!" fordulatokat használják előszeretettel. Nem véletlen, hogy a film zenéje jazz mellett néha gospel elemeket is tartalmaz, mely jellemzően a fekete keresztény közösségek templomi zenéje.

A film elvileg a Harlemi fiatalok bandáinak életét mutatja be, gyakorlatban azonban nem lehet tételesen leírható cselekményt elmondani a filmmel kapcsolatban. Sokkal inkább fest egy hangulatképet a hatvanas évek Harlemi társadalmáról, mintsem elmesél egy adott történetet.

• 
• 
• 

A legjellemzőbb jelenet egyben a legvicceseb is:

Egy lány meséli barátjának, hogy szíve szerint egy madár lenne, mert akkor elrepülhetne San Franciscoba (USA nyugati partján van Kaliforniában) és megcsodálhatná végre az óceánt.

A fiú okosan jelzi a lánynak, hogy azért nem kell olyan messzire repülni, hiszen nekik is van óceánjuk, metróval lehet eljutni oda. (Hiszen ők a keleti parton élnek)

A lány meghökken, először talán nem is hisz a fülének... Te komolyan mondod, hogy akár holnap el is tudnál engem vinni az óceánhoz? ...metróval??? 

És amikor már azt hiszem, hogy a fiú egy zseni a lányhoz képest, hirtelen 19-re lapot húz: Hát persze, hiszen a mi óceánunk a Coney Island-en (sic!) van! (Harlemből a Coney Island megálló az első, ahol látható az óceán)

Persze van drog, prostitúció, gyilkosság. Tényleg nagyon valósághűnek tűnik. Mai szemmel nézve azonban ez a new yorki filmes vonal egy kicsit túl sprőd, túl kísérleti és kevéssé élvezhető. Ha színes lett volna, akkor valószínűleg szívesebben nézem a hatvanas évekbeli Harlemi utcákat. 

 

USA, 33 perc, ff.-színes, angol

Rendező: Ken Jacobs

Nem tudom, milyen módon fejezhetném ki legmélyebb felháborodásomat azzal kacsolatban, hogy valahol egy szerkesztő vette a bátorságot, és ezt a hitványságot beválogatta minden idők 1001 legjobb filmje közé...

Mit követett el a Föld filmkedvelő társadalma, hogy így kell vezekelnünk, hogy végig kellett ezt néznünk, még ha csak 33 percig tartott is...

Csak annyi célja lehetett, e film megtekintésének, hogy örökre a fejembe vésődjön, az avantgárd és underground címszavak nem jelentenek semmi mást, mint, hogy valaki minden elképzelés és tehetség nélkül azt a látszatot kelti, hogy valami nagyon elvont, nagyon művészi dolgot csinál, amit csak az érthet meg, aki a legfelsőbb szinten mozog... Néha azonban ki kell mondani, hogy a király meztelen. Ez egy nagy nulla!

33 percen keresztül egy férfi össze vissza beszél... mondjuk úgy, hogy zöldségeket... közben egyszer-egyszer megmutatja a szőrös fenekét.. meg egy döglött csirkét... meg ki tudja még miket, amiket értelmezni sem tudtam...

"Isten él! ... Isten él! ... csak nagyon beteg!"

"Sex is pain in the ass" - ezt nem tudom úgy lefordítani, hogy visszaadja a poént annak ismeretében, hogy aki elmondja, nyiltan meleg.

Néha orrhangon sipítozik, néha hamisan visítozva énekel. Hol van kép, hol nincs, csak nagy feketeség percekig. Mondjuk ezek a legelviselhetőbb részek.

Komoly önfegyelemre volt szükség, hogy végignézzem... még az IMDB-n is csak 3,0/10 pontot kapott... ne dőljünk be tehát, ha azt írják róla, hogy az amerikai underground filmművészet egyik klasszikusát látjuk... ugyan... ha egy majomnak kamerát adunk a kezébe, jobb filmet forgat...

... én kérek elnézést, hogy ennyit írtam róla...

• 
• 
•