USA (Wiseman Film Productions), 125 perc, ff., angol
Rendező: Shirley Clarke
Producer: Frederick Wiseman
Shirley Clarke, nevéből is azonnal egyértelműen látszik, hogy ezúttal kivételesen női rendezőről van szó, és ez tulajdonképpen a mai napig igen ritka a filmes világban, bár természetesen közel sem annyira, mint a hatvanas években.
Fiatalon avantgárd táncosként kezdte, majd érdeklődése szép lassan a filmek irányába fordult.
Kezdő rövidfilmjei a táncról szóltak. Legelső filmje Tánc a Napon (Dance in the Sun) - /1953/ közel 7 percben ábrázol egy avantgárd koreokgráfiát (ma inkább kortárs balettnek neveznék) melynek különleges vizuális izgalmat ad, hogy tánc közben az egyes kameraváltások során ugrunk a helyszínek között: előbb még egy stúdióban voltunk, majd hirtelen kint a tengerparton, és vissza.
Nézve érthetőbb, mint elmondva:
További táncos rövidfilmek után Clarke kezdett elmozdulni a dokumentumfilmek felé.
Mivel milliomos családba született, filmjeinek pénzügyi sikere nem különösebben érdekelte. Nem ebből akart megélni, a filmkészítés kizárólag művészi önkifejezési forma volt számára. A hatvanas évek elején újabb váltás következik: egész estés filmeket kezd készíteni. Ezek a filmek illeszkednek az akkori New York-i New American Cinema stílusvilágához: lásd például a Cassavetes-féle New York Árnyai-t, melyhez stílusában elképesztően hasonlítanak Clarke filmjei. Nem túl nagy költségvetésűek, sok improvizációval, túlnyomó részt amatőr szereplőkkel készített filmek ezek, amolyan "valóság-szaguk" van, az élet árnyékos oldalát próbálva hitelesen bemutatni, valódi helyszíneken.
A The Cool World az azonos című 1959-es Warren Miller regény alapján készült, a Harlemi bandák világába teszünk egy mélyrepülést. Aki esetleg nem tudná: Manhattan szigete New York azon városrésze, mely a legtöbb ember számára tulajdonképpen mgát New Yorkot jelenti. Persze New York egy állam, és New York egy város is, melynek területileg csak egy apró darabja, de mégis központi jelentőségű része a felhőkarcolóktól hemzsegő Manhattan. Manhattanben van szinte minden: kínai negyed, olasz negyed, üzleti negyed, városliget-szerű Central Park, és még mennyi minden más. Az előbb említett Central Parktól északra kezdődik Harlem, melyről egy időben elterjedt, hogy oda fehér embernek nem javasolt betenni a lábát, ha fontos az élete. Valószínűleg ezt nem kell szó szerint érteni, mindenesetre amikor 2000 környékén autóval keresztülhajtottunk rajta, akkor nekem sem lett volna túl sok bátorságom kiszállni. Állítólag a helyzet ma már nem olyan rossz, mint korábban. (dél-Bronxról, - mely szintén egy New York-i, de Manhattenen kívül eső rész - mondják, hogy na ott tényleg vannak helyek, ahova idegeneknek nem ajánlatos betenni a lábát)
A film úgy van felvéve, mintha egy dokumentumfilmet látnánk. Láthatóan nem előre megtervezett a kamera mozgása. Ha valahol valami történik, a kamera hirtelen odafordul, hogy ne maradjon le. Ez a rázkódás időnként zavaró, bár elmondható, hogy sikeresen kelti azt a hatást, hogy a néző mindig épp az események sűrűjében van. Hasonló stílus egyébként megfigyelhető mai tévé-produkcióknál is: pld. az Éjjel-nappal Budapest hasonló ál-dokumentarista stíluselemekkel operál.
Harlem bemutatása állítólag nagyon hiteles.
- Hey, maaaaan!
- How are you, maaaan?
- Get the fuck outa here, maaan...!
Leszögezhető, hogy a Harlemi ifjúság a mondat végén nem leviszi a hangsúlyt, hanem központozás jelzésére a hosszan elnyújtott "meeeeen" hangzót használja... műfordításban kb, annyit tesz, mint a nyóckerben a "tesó"
Az idősebb korosztály nőtagjai viszont a vallásosság jegyében az "Oh, Lord!" illetve "Sweet Jesus, help me!" fordulatokat használják előszeretettel. Nem véletlen, hogy a film zenéje jazz mellett néha gospel elemeket is tartalmaz, mely jellemzően a fekete keresztény közösségek templomi zenéje.
A film elvileg a Harlemi fiatalok bandáinak életét mutatja be, gyakorlatban azonban nem lehet tételesen leírható cselekményt elmondani a filmmel kapcsolatban. Sokkal inkább fest egy hangulatképet a hatvanas évek Harlemi társadalmáról, mintsem elmesél egy adott történetet.
A legjellemzőbb jelenet egyben a legvicceseb is:
Egy lány meséli barátjának, hogy szíve szerint egy madár lenne, mert akkor elrepülhetne San Franciscoba (USA nyugati partján van Kaliforniában) és megcsodálhatná végre az óceánt.
A fiú okosan jelzi a lánynak, hogy azért nem kell olyan messzire repülni, hiszen nekik is van óceánjuk, metróval lehet eljutni oda. (Hiszen ők a keleti parton élnek)
A lány meghökken, először talán nem is hisz a fülének... Te komolyan mondod, hogy akár holnap el is tudnál engem vinni az óceánhoz? ...metróval???
És amikor már azt hiszem, hogy a fiú egy zseni a lányhoz képest, hirtelen 19-re lapot húz: Hát persze, hiszen a mi óceánunk a Coney Island-en (sic!) van! (Harlemből a Coney Island megálló az első, ahol látható az óceán)
Persze van drog, prostitúció, gyilkosság. Tényleg nagyon valósághűnek tűnik. Mai szemmel nézve azonban ez a new yorki filmes vonal egy kicsit túl sprőd, túl kísérleti és kevéssé élvezhető. Ha színes lett volna, akkor valószínűleg szívesebben nézem a hatvanas évekbeli Harlemi utcákat.