USA, 81 perc, ff., angol

Rendező: John Cassavetes

Producer: Seymour Cassel, Maurice McEndree

Jómagam előszeretettel részesítem előnyben a különleges, kísérletező filmeket a kommersz tömegtermékekkel szemben. Az 1001-es listának elég széles a merítése, a hangos közönségsikert generáló szuperprodukciók mellett a kis avantgárd próbálkozások is helyet kapnak ímmel-ámmal.

Van azonban a művészi színvonalnak az a magassága, ahova én már nem érek fel, csak csodálattal irigylem a nálam kifinomultabb ízléssel rendelkező esztétákat, akik rajongani tudnak egy-egy ilyen alkotásért. 

Na ez a film pont ilyen.

Ahány helyen olvasok róla, mindenhol olyasmit találok, mint "kiemelkedő és érzékeny" ... "ritka az az amerikai film, amelyben ennyi melegség, érzékenység, finomság és nyers érzelem tör föl az alakításokból, a legtermészetesebben és gyönyörűen"... stb...

Pedig én csak annyit látok, hogy egy fiatal rendező, aki érzésem szerint nem is tudja pontosan, hogy mit akar csinálni, pár tanítványával, haverjával összeállt, hogy jól érezzék magukat, és ami épp eszükbe jutott azt felvették... 

Na jó, ez egy végletes leegyszerűsítése a dolognak, és amúgy is, később szinte az egészet újraforgatták...

???

Hogy mi?

Elmesélem... na de ki is ez a Cassavetes (aki az alábbi képen elöl guggol) és honnét ismerhetjük a nevét?

Műveltebb filmrajongók persze saját jogon ismerik, de a mainstream kedvelőinek valószínűleg máshonnét lesz ismerős... Ő volt a Piszkos Tizenkettő Franko-ja egy évtizeddel később. Az ilyen, és ehhez hasonló sikeres filmekben való szereplésekkel finanszírozta saját független filmjeit.

Szóval 1957-ben Cassavetes egy Manhattani színjátszó iskolában oktatott "method acting"-et (magyarul szokták ezt "a módszer"-nek is hívni), melyet többek között Marlon Brandoval illetve James Deannel kapcsolatban szoktak emlegetni. Manhattan (keleti part) alapvetően az amerikai színházi színjátszás központja, míg Hollywood (nyugati part) a filmeseké. A New York-i Cassavetes mégis elkezdett fantáziálni arról, hogy ő jobb filmeket tudna csinálni, mint a Hollywood-iak.

Cassavetes-éket néha szokás off-Hollywood csoportnak is hívni. Talán figyelemreméltó, hogy színre lépésük szinte egybe esik a francia új hullám megjelenésével. Célkitűzéseik, eszközeik is nagyon hasonlóak voltak. 

Egy beszélgetős rádióműsorban hirtelen ötlettől vezérelve Cassavetes felkérte a hallgatókat, hogy küldjenek pénzt a rádióhoz, ha támogatni kívánják készülő filmjét. Legnagyobb meglepetésére be is érkezett néhány ezer dollár, ami végérvényessé tette, hogy belevág a filmbe.

Néhány haver még beszállt a film finanszírozásába, maga mellé vett egy igazi (német) operatőrt, akivel teljessé vált a stáb azon része, akinek valaha volt valami köze valódi filmkészítéshez. 

A színészek nagyrészt Cassavetes színjátszó osztályából kerültek ki. A rendező nem adott forgatókönyvet számukra, csak szituációkat és azt kérte, hogy a színészek a cselekmény és a párbeszédeket a karakterekből eredeztetve engedjék életre kelni. Még nevet sem kaptak az egyes szereplők. Mindenki, a saját keresztnevét használja!

Három testvér alkotta a központi figurákat. Két fiú és egy lány. Érdekesség volt velük kapcsolatban, hogy egyikük tipikus fekete afro-amerikai volt, a két másik testvéren viszont ezek a rasszjegyek alig látszódtak. (Ez elméletileg a valóságban is lehetséges vegyes szülők esetén). 

Az feltehetően Cassavetes fejében is megvolt már ekkor is, hogy a film egyik kulcspontja az lesz, hogy fehér bőrű lánynak udvarló fiú, amikor meglátja, hogy a lány bátyja fekete, akkor hirtelen lepattintja a lányt... de a cselekménynek nem volt egyébként különösebb vonalvezetése. Inkább a helyzet volt a hangsúlyos: a három testvér baráti körének, a beat generáció különböző képviselőinek néhány napját követjük végig, ahogy a Time Square környékén ütik el szabadidejüket, sok-sok improvizált párbeszéddel, melyben ugyanúgy előfordulnak fontos és teljesen jelentéktelen elemek, mint ahogy a való életünk mindennapjaiban is...

Forgatási engedélyük természetesen nem volt, mint ahogy Hollywoodi mércével értelmezhető költségvetésük sem. Ha igazoltatták őket a rendőrük, akkor összecsomagoltak, és mentek máshová. Mint ahogy a fenti képen is látszik, nem volt túl bonyolult a felszerelés. Néhány lámpából és egy kölcsönbe kapott 16 mm-es kamerából állt az egész. A 16 mm-es filmről azért érdemes annyit elmondani, hogy nem lehet egy lapon említeni a mozifilmes 35 mm-es nyersanyaggal. Olcsóbb volt, könnyebb volt hozzá a felszerelés, de a képminőségük is fényévekre volt egymástól. Oktatási videók, híradó felvételek készültek a 16-ossal, de leginkább amatőrök számára volt könnyen elérhető filmes formátum. Tévében is népszerű volt, mert sokkal olcsóbb volt  a mozifilmes nyersanyagnál, a tévék adás- és képminősége pedig olyan gyenge volt ekkoriban, hogy nem volt szükség a 35mm-es minőségére. (Az amatőrök később átálltak a még olcsóbb 8 mm-esre, de ez most mellékes).

Az volt Cassavetes kérése az operatőrhöz, hogy úgy fényképezzen, hogy ő csak egy láthatatlan eszköz maradjon. A színészeknek ne kelljen azzal foglalkozni, hogy mi jó az operatőrnek, az operatőr alkalmazkodjon a színészekhez. Ezért van különösen sok hirtelen, spontán kameramozgás, zoomolás, stb..., ami tulajdonképpen így, ilyen mértékben alkalmazva nem tekinthető hibának, hanem gyakorlatilag a film egyik stílusjegyévé válik.

1957 őszére elkészültek a forgatással, de mivel nem volt olyan stábtag, aki teszem azt lejegyezte volna az egyes felvételek sorszámát, tartalmát... továbbá, mivel a mikrofon az utcazajok miatt néha nem vett fel érthető dialógust, nagyon sokáig, több, mint egy évig tartott, míg film lett az egészből.

1958 végén a kész filmből 3 kópiát készítettek, amikkel ingyenes vetítéseket tartottak. Az a rádióműsor, melyben Cassavetes a forgatás előtt támogatókat keresett, kihirdette az ingyenes vetítések időpontjait. 

A 600 fős teremben jó, ha százan lézengtek ezeken a vetítéseken. Ezek között a nézők között nagy arányban voltak a barátok, a szereplők barátai, egyszóval olyanok, akik vélhetően pozitív hozzáállással ültek be, mégis a visszhang lesújtó volt. Az emberek többségének nem tetszett a film, sokan a vége előtt kisétáltak. Még a rokonok is legfeljebb "nézhetőnek", de semmiképpen nem különösen jónak tartották a filmet...

Cassavetes ekkor úgy döntött, hogy átdolgozza az egészet!

Míg az első változat egy rendező által összefogott, de mégiscsak közös alkotói munka eredménye volt, a második változat már jóval hagyományosabb alapokon nyugvó, részletesebb forgatókönyv alapján készülő film volt. (Ez akkor is feltehetően így van, ha Cassavetes a második változat végére is azt írta, hogy a film improvizáció eredménye)  Az első változatnak több mint a felét kidobták, és ezúttal sokkal inkább Lelia, a lánytestvér került a film középpontjába.

Lelia középpontba helyezése véleményem szerint egyáltalán nem volt rossz döntés - Hatalmas kifejező szemei, - és úgy általában jól használt színészi eszközei - miatt könnyen elnyeri a néző figyelmét és rokonszenvét. Lelia Goldonival kapcsolatban érdekesség, hogy bár afro-amerikait alakít, aki a film sztorija szerint sokkal fehérebb, mint bátyja, a valóságban olasz bevándorlók gyermekeként született, tehát feltehetőleg egyáltalán nem rendelkezett afrikai felmenőkkel.

Cassavetes ezt a második változatot tekintette a végleges változatnak. Az első változatot nem tekintette létezőnek a továbbiakban, és valójában el is veszítette. Ennek a története érdekes annyira, hogy elmeséljem: 

Mint utólag kiderült, Cassavetes - vagy valaki, aki rendelkezett az egyik eredeti kópiával - egy New York-i földalattin felejtette a filmet. A film elkerült a közlekedési vállalat elveszett tárgyak osztályára, és mivel senki nem kereste, sok mással együtt eladták egy ószeresnek. A kereskedő, aki pár év múlva nyugdíjba ment, bezárta régiségboltját, és mivel senkit nem érdekelt a 16 mm-es tekercs, az ezután jó darabig egy floridai pincében várt sorsára. A kereskedő lánya 2003-ban kereste fel Ray Carney-t, aki Cassavetes-ről könyvet is írt, hogy lenne egy anyag, ami feltehetőleg érdekli őt. Persze, hogy érdekelte, hiszen évek óta kutatta az elveszettnek hitt első változatot. Bár az újra felfedezett filmet bemutatták egy Rotterdami filmfesztiválon, Cassavetes örökösei megtiltották ennek a verziónak további bemutatását.

Én azt mondom szép halkan, hogy ha a barátok rossznak tartották, és maga Cassavate is meg akart róla feledkezni, akkor ne bánkódjuk ezen a tiltáson annyira...