USA (Paramount), 141 perc, Technicolor, angol

Rendező: Marlon Brando

Producer: Frank P. Rosenberg

Marlon Brando egyetlen rendezése ez a film. Eredetileg Stanley Kubrick volt leszerződve erre a feladatra, de két héttel a forgatás kezdete előtt kiszállt a buliból. Valószínűleg nem jutottak közös nevezőre Brando-val, meg hát talált magának egy másik produkciót, ahol szintén nem csinálhatta azt amit akart, de mindezt nagyobb költségvetéssel: ez volt a Spartacus. Brando próbált új rendezőt találni a projektnek, állítólag még Elia Kazannal is próbálkozott, akivel korábbi közös sikereiknek köszönhetően jó volt a kapcsolata. Neki sem kellett. Mivel senki nem vállalta, végül úgy döntött, hogy maga csinálja meg.

A forgatókönyvírók is sűrűn cserélődtek, mire elkészült a végleges változat. Egy ponton Sam Peckinpah is nekifutott az átdolgozásnak, de az ő bicskája is beletörött - ha nem is a forgatókönyvbe, de valószínűleg Brando-ba. 

A filmet egyébként Brando saját gyártó cége a Pennebaker Productions gyártotta. A stúdió neve Brando tisztelgése édesanyja felé, hiszen az ő leánykori neve volt Pennebaker.

Végül egy közel öt órás film kerekedett ki a dologból, de az alkotói folyamat végére Brando megcsömörlött a rendezői munkától, a végső vágást nélküle fejezte be a filmet a későbbiekben forgalmazó Paramount. Azok jócskán megnyirbálták az anyagot, nagyjából kidobták annak a felét. Így is közel két és fél óra maradt belőle. Én még olyat nem hallottam, hogy egy rendezőnek jól esett volna, ha ilyen drasztikusan megvágják a filmjét. Brando is húzta a száját. A történet nyilván alapjaiban megmaradt, a szereplők személyiségének, motivációinak a kibontása tűnt el szinte nyomtalanul. Ezt még megfejelte a Paramount azzal, hogy egy évvel a forgatás befejezése után leforgattak egy új zárójelenetet, kidobva az eredeti, tragikus lezárást, egy langyos, középutas megoldásra...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Több esetben előfordul, hogy nagyon béna magyar címet kap egy film. A legbosszantóbb viszont az - mint jelen esetben is - , hogy láthatóan dilettáns kapta feladatul a film címének magyarítását... aki fogta az eredetit, és szó szerint lefordította: One-eyed Jacks - A félszemű Jack.

Így viszont a néző hiába várja, hogy mikor kerül elő egy félszemű szereplő, mert ilyet még véletlenül sem látunk. Nekem is meg kellett kérdeznem egy amerikai ismerősömet, hogy mit jelent a One eyed jack kifejezés, és honnét származik?

Nos one eyed jack az, aki más arcát mutatja, mint amilyen valójában. Magyarban talán a "képmutató" szó áll a legközelebb ehhez, bár érzésem szerint nem pontos az egyezés. Na és vajon, honnan származik?

A francia kártya pakliban van két jumbo, melyeknek csak az egyik szeme látszik. Ők úgy tartják az arcukat, hogy csak az egyik oldalról látjuk őket. Nem tudhatjuk, hogy milyen a teljes arcuk valójában. Mivel angolban a jumbókat Jack-nak hívják, ezért ezt a két figurát a kártyások gyakran nevezték one-eyed jack-nek, azaz egyszemű jumbónak.

Amikor megláttam, hogy egy újabb technicolor amerikai western közelít a listán, azonnal elfogott a szorongás. A lista legkínzóbb filmjei emlékeim szerint a színes westernek közül kerültek ki. Sosem állom meg elrettentésül megemlíteni a Johnny Guitar-t mely örök, és mély nyomot hagyott bennem.

Ráadásul a bennem Brando-ról élő kép valahogy nem nagyon passzolt ehhez a cowboy ruhás szerephez. Minden okom megvolt tehát, hogy kicsit félve vágjak bele ebbe a filmbe... Ennek ellenére azt kell mondanom, hogy kellemes meglepetés volt. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Legalábbis mindenképpen előrelépés az idealizált amerikai westernekhez képest, melyekben gyakran volt egy John Wayne karakterű kőkemény, de végletekig igazságos hős, és vele szemben állt egy vagy több velejéig romlott gonosz.

Ebben a filmben a főszereplő Rio Kid-ről (Brando) még véletlenül sem lehet mondani, hogy hibátlan jellem. A lányokat például rendszeresen úgy viszi ágyba, hogy ékszert ad nekik, amit az aktus után visszakér. 

• 
• 
• 
• 
• 

Cserébe a vele szemben álló egykori barátról Dad Longworthról (Karl Malden) sem lehet azt mondani, hogy vegytiszta gonosztevő. Ketten (egy harmadik társukkal) együtt kezdték a bankrabló szakmát. Egy szerencsétlenül elsült balhé után ketten maradtak életben, és Dad cserben hagyja a fiatal barátot, melynek következtében életfogytig tartó börtönre ítélik a rablások miatt.

• 
• 
• 

Öt év hűsölés után azonban sikerül megszöknie. Csapatot szervez maga körű, mellyel további bankrablásokat tervez, ám valódi célja felkutatni az áruló barátot, hogy bosszút állhasson rajta. Igen ám, de kiderül közben, hogy a volt bűntárs megtért, és jelenleg egy városka köztiszteletben álló serifje. Van egy felesége, és egy vonzó mostohalánya. Nyílt leszámolásra így első körben nincs lehetőség, de addig is édes bosszú megalázni a fogadott lányt olyan módon, ahogy azt fentebb is említettem... 

Ennek köszönhetően a két volt barát immár nyíltan is esküdt ellenséggé válik, és nyilvánvaló, hogy előbb-utóbb valamelyikük végezni fog a másikkal...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Végre szakít ez a film a sztenderd western felállással, talán megkockáztatható, hogy korai előképe az olasz spagetti westerneknek, melyek határozottan ilyen irányba mozdultak az amerikai klisék felől.

Az alábbi képen például látható valami, ami nagyon kevés westernben fordul elő...

Úgy van! A legtöbb western az amerikai sivatagban játszódik, és szinte soha nem az óceán partján. 

Komor, sötét film ez, legalábbis nem illik abba a képbe, amit Hollywood ekkoriban produkált. Nem is volt egyértelmű siker, bár bukásnak sem igen lehet nevezni. Jelentőségét inkább abban látom, hogy új utat talált a kissé unalomba fulladni látszó western számára...

JoggaUSA (Newton, NBI), 124 perc, Technicolor, angol

Rendező: Elia Kazan

Producer: William Inge, Elia Kazan, Charles H. Maguire

Amerikára mindig is erőteljesen jellemző volt az álszent prüdéria. Sokkal jobban, mint mondjuk az erősen katolikus spanyolokra vagy olaszokra. És ez a rájuk annyira jellemző képmutatás úgy tűnik, hogy a mai napig megmaradt.

Lány: Anya! Olyan szörnyű ilyet érezni egy fiú iránt?

Anya: Rendes lány nem szokott.

Rendes lánynak nincsenek szexuális vágyai? Persze hogy vannak, csak nem beszélünk róla. Úgy csinálunk, mintha nem lenne. Ezt hívják elfojtásnak.

Szenvedélyről és elfojtásról szól ez a film.

Ha valaki megvetően gondol arra az anyára, aki a fenti választ adja lánya előbbi kérdésére, akkor íme a folytatás, hogy még jobban elborzadjunk:

LÁNY: De anya! Te soha nem éreztél ilyet Apa iránt?

ANYA: Apád hozzám sem ért, amíg össze nem házasodtunk. És azután is csak azért engedtem, mert a feleségnek muszáj. A nőknek nem olyan jó, mint a férfiaknak. Csupán azért engedik magukhoz a férjüket, hogy gyerekük lehessen.

Wooow... ez igazán kemény... És több, mint valószínű, hogy ennek a tipikus prűd amerikai édesanyának a szavai teljesen őszinték. 

• 
• 
• 

A fiuknál nyilván akkor minden máshogy van, gondolhatnánk, de nem. Ott persze az apa beszél ilyen témákról a gyerekkel, és a fő motívum a "csak nehogy baj legyen", azaz nehogy házasság előtt gyerek legyen a kapcsolatból. A megértő apa persze elmagyarázza a fiának, hogy egy férfitől senki nem várja el, hogy megvárja az esküvőt.

Vannak a rendes lányok, és vannak a kurvák. Ha egy fiú nem bír magával, akkor arra ott vannak "azok a lányok", akiket szex után majd el lehet dobni.

A film címe egyébként egy William Wordsworth nevű - nálunk nem túl ismert - angol romantikus költő egyik versének (Óda) egyik félsora. Íme Ferencz Győző fordításában egy kis részlet:

 

Mit számít, hogy többé nem tündököl,

az a fény eltűnt a szemem elől,

         az óra vissza sose jő,

mikor nyílt a virág, pompázott a mező;

(A kiemelt rész a film címét tartalmazza, nyilván nem ugyanabban a fordításban, mint a film címének a magyar változata.) Ha valaki ismeri a verset, akkor jobban érthető, hogy mi köze ennek az idézetnek ehhez a filmhez. Az elmúlt fiatalkornak állít emléket ez a vers, amikor a felnőttkor még valami fantasztikusan pompás, szinte elérhetetlen célnak tűnt. Mellesleg ezt a verset elemzik a diákok az egyik tanórán.

• 
• 
• 
• 

Beraktam még néhány színes fotót a film szerelmes párjáról, csak, hogy demonstráljam, hogy ez valóban egy színes film, de mint általában jellemző, a stage fotók nagy része most is fekete-fehér.

A másik dolog, amire fel kell hívnom a figyelmet, mert nagyon nem egyértelmű: a fiatalok itt tinédzserek, középiskolások. Engem kifejezetten zavarni szokott, amikor 15-16 éveseket 25-26 évesek játszanak. Körülbelül annyira összezavarja a figyelmemet, mint ha ellenkező neműekkel játszatnának egy adott szerepet. 

A Dienie-t játszó Natalie Wood ekkor 22 éves volt, a Bud szerepében debütáló Warren Beatty pedig 23. Tegye fel a kezét, aki tudta, hogy Warren Beatty és Shirley MacLaine testvérek! (Bizony, azok!)

Warren Beatty egyébként amellett, hogy igencsak jóképű volt, Marlon Brandohoz hasonlóan a New York-i Adler színész-stúdió növendéke volt. Itt jegyzem meg egyébként, hogy a film nagy részét New York környékén forgatták, ami önmagában még nem olyan nagy szó, ha a kültéri jelenetekről beszélünk, de ez esetben a stúdió-felvételek is New York-i (kelet-harlemi) stúdióban készültek. 

A Hollywood-i filmesek ellenpontjaként New York inkább a színházi élet központja Amerikában. A Cassavetes-el kapcsolatban említett off-Hollywood csoport is talán ugyanazért forgathatott New Yorkban, mint most Kazan, hogy demonstrálja Hollywooddal való szembenállását.

• 
• 
• 
• 

A történet szerint 1928-ban vagyunk valahol dél-Kansasban. A szerelmes fiatalok mindketten tartják magukat a poszt elején részletezett szülői jótanácsokhoz (na ez azért a fiataloknál viszonylag ritka, valljuk be!), ami szép lassan felőrli kapcsolatukat. Anélkül, hogy részleteznék minden fordulatot, annyit elárulhatok, hogy a film készítője vélhetően nagyon nem ért egyet a fent hangoztatott életelvekkel. 

Hogy a korábban említett szűz lány - kurva ellentét másik oldalát is megismerhessük, Bud húga, Ginny remekül demonstrálja ezt a szerepet. Az őt alakító Barbara Loden egyébként ekkor még másnak a felesége, de már a forgatás alatt összejöttek a rendező Kazan-nal. 

Nem csodálom, hogy Kazan fantáziát látott benne. Pazarul alakította a "közönséges cafkát". Néha úgy éreztem, hogy ellopja a show-t Natalie Woods elől. 

Persze ez nem jelenti azt, hogy Natalie Woods ne lett volna jó! A szerep kedvéért még olyan, akkoriban igencsak szokatlan jeleneteket is elvállalt, ahol nyelves csókot kellett eljátszania Beatty-vel (állítólag ez volt Hollywood első nyelvese), vagy amikor a kádból kiszállva teljesen meztelenül megy végig a szobákon. Ez még akkor is teljesen Hayes-kód ellenes volt egyébként, ha a kamera végig hátulról vette... (az amerikai verzióból, ha jól tudom, ez a rész hiányzott is)

Nem mondom, hogy túlságosan közel állt a szívemhez a film és annak cselekménye. Egyrészt a nevetségesen sötét prüdéria már-már szürreálissá teszi a történetet, de amitől még kevésbé tűnt valóságosnak az egész, az volt, hogy a fiatalok ennyire hallgatnak szüleik intelmeire. Azért valljuk be, egy átlagos tini mindenki másra jobban hallgat, mint a szüleire... ezen talán nincs is miért szót fecsérelni...

Ettől függetlenül érdekes film volt, leginkább talán azért, mert egy újabb produkció próbálkozott a standard Hollywoodi iránytól való eltéréssel.... és persze a fentiek alapján az is kijelenthető, hogy egy újabb szöget sikerült beverni a Hayes-kódexet végre örökre lezáró koporsóba.

• 
• 
• 
• 
• 

USA (Bryna), 196 perc, Technicolor, angol

Rendező: Stanley Kubrick

Producer: Kirk Douglas, Edward Lewis

Ahogy közeledtem a Spartacushoz az 1001-es listán, úgy nőtt a rettegésem, hiszen bevallom, ezek a kardozós-szandálos filmek ...hát... nem a szívem csücskei... Aztán amikor megláttam, hogy Stanley Kubrick rendezte, akkor azért felcsillant egy halvány reménysugár...

Eredetileg Anthony Mann rendezte volna a filmet, de a forgatás első néhány napja után Kirk Douglas (aki producerként ezt megtehette) lecserélte őt Kubrick-re. Douglas úgy érezte, hogy Mann túl simulékony volt, és a sok "arcoskodó" sztár mellett nem volt elég határozott... Pedig Douglas ezt várta volna tőle. Mann-től még amúgy sem láttam jó filmet, úgyhogy jómagam egyáltalán nem bánom ezt a döntést. 

Kubrick viszont nem volt hozzászokva ahhoz, hogy "kottából" dolgozzon. Zavarta, hogy nem nagyon változtathatott a forgatókönyvön. A kivétel nélkül idealizált jellemű, fellázadt rabszolgák helyett a rómaiak intrikáira fókuszált volna jobban. Őt is az zavarta tehát, ami engem: valószerűtlenül mesebeli alakok, tévedhetetlen és erkölcsileg megkérdőjelezhetetlen jók (rabszolgák) a velejükig romlott gonoszok (rómaiak) ellen. Douglas munkakapcsolata így végül messze nem volt harmonikus Kubrick-al sem.

• 
• 
• 

Később meg is bánta, hogy lecserélte Mann-t. Öt évvel később - talán jóvátételként - egy filmet csak azzal a feltétellel vállalt el, ha Mann lesz a rendező.

Douglasnak sikerült sztárokkal teletűzdelnie a filmet. Állítólag azt a trükköt vetette be, hogy külön forgatókönyvet íratott minden színésznek, akit be akart cserkészni... mindegyik verziónak az volt a lényege, hogy az adott sztárnak látszólag sokkal nagyobb szerepe volt a neki szóló forgatókönyvben, mint amekkora szerepe a valódi verzióban volt.  

Hogy csak a ma is ismertebb neveket említsem a sztárparádéból: Tony Curtis, Kirk Douglas, Jean Simmons, Laurence Olivier, Peter Ustinov, John Gavin...

Meg kell jegyeznem, hogy ezt a filmet most láttam először, de a 2010-es Spartacus sorozat első évadát láttam akkoriban, amikor Amerikában ment, és most meglepett, hogy mennyi hasonlóság volt a film első harmada és aközött az évad között... De miután utánanéztem, kiderült, hogy ennek a filmnek és a sorozatnak a forgatókönyve is alapvetően Howard Fast Spartacus című regénye alapján íródott, nem csoda hát, hogy hasonló szereplőkkel és fordulatokkal találkoztam mindkét esetben. (Itt jegyzem meg, hogy a történelmileg ismert tények nem minden esetben köszönnek vissza pontosan a vásznon. Ezt azonban nem különösebben rónám fel ezeknek az alkotásoknak.)

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A film előbb említett első harmada tulajdonképpen a lázadás pillanatáig mutatja be Spartacus életének azt a szakaszát, amikor egy vidéki (Capuai) gladiátor-iskola tulajdonosa megvásárolja őt, mint rabszolgát, és kiképezi a harcra.

Miután a mellékszerepekre is igen jó színészek kerültek, talán nem okoz túl nagy meglepetést, hogy közülük kerültek ki a film legkellemesebb meglepetései. Itt van mindjárt az említett gladiátoriskola tulajdonosa: Batiatus. Peter Ustinov remek ebben a szerepben. 

• 
• 
• 

Mellette a másik nagy meglepetés, a Crassust játszó, ezúttal zseniális Laurence Olivier. Vele kapcsolatban egy picit bizonytalan voltam eleinte, kicsit mintha megváltozott volna valami az arcán. Gondoltam, több év eltelt, mióta utolsó filmjében láttam, biztosan megöregedett. De aztán kiderült, hogy műorral szerepelt ebben a filmben, biztosan így akartak markánsabb arcot adni neki. A saját orra ennél tagadhatatlanul finomabb hatást kelt.

• 
• 
• 

Vele kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a cenzorok akkoriban kivágtak egy kb kétperces jelenetet, melyben fürdőzik, és egyik kedvenc rabszolgájával Antoniussal (Tony Curtis) beszélget gasztronómiai preferenciákról. Ezt a jelenetet később az 1991-ben készült restaurált változatba visszahelyezték néhány szintén kivágott brutálisabb harcjelenettel együtt. A dolog további érdekessége, hogy csak a film volt meg, de hozzá a hang már nem. Így utószinkront kellett készíteni. Tony Curtis ekkor még élt, vele nem volt gond, viszont Olivier ekkor már nem élt, az ő hangját Anthony Hopkins kölcsönözte.

Na és, hogy miért vágták ki akkoriban ezt a jelenetet? Crassus azt ecsetelte rabszolgájának, hogy ő bizony az osztrigát és a csigát is egyformán szereti... figyelem, egy kicsit el kell vonatkoztatni mégiscsak a gasztronómiától... szóval osztriga... csiga... a rabszolga mondta, hogy ő bizony csak az osztrigával került eddig közelebbi barátságba, és alátámasztandó, hogy ezen még gazdája kedvéért sem szeretne változtatni, a következő kínálkozó alkalommal meg is szökik. Feltételezem, megijedt Crassus csigájától... :)

Furcsa lehetett enélkül a jelenet nélkül látni, hogy az egyik pillanatban még hű szolga, aztán hirtelen megszökik... Mindenesetre a 60-as években még nem volt ilyen erős az LMBT lobby, sőt egyáltalán nem is létezett... ma már szinte kötelező ilyen vagy hasonló jelenetet beleszerkeszteni egy filmbe...

Van egy másik jelenet a filmben amit néhány forrás elveszettnek tekint, én azonban meg vagyok róla győződve, hogy valójában el sem készült. Íme a fotók:

• 
• 
• 

Én azonban szinte biztos vagyok benne, hogy a készítőknek meg sem fordult a fejükben, hogy a filmbe meztelen jelenetet csempésszenek, hiszen erre 1960 Hollywoodjában zéró volt az esély. Ha az "osztrigás-csigás" jelenetet pusztán a szöveg sikamlóssága miatt kivetették, akkor egy meztelen jelenetnek nyilván semmi esélye nem volt. A fotókat viszont semmi sem tiltotta. Ki tilthatta volna meg, hogy újságokban mondjuk olyan fotóval cikkezzenek a filmről, ami abban valójában nem is látható. Van egyébként fürdőző jelenet a filmben, és Spartacus kedvese, Varinia (Jean Simmons) valóban teljesen meztelen benne, csak éppen soha nem látszik semmi "izgalmas" belőle. Nagyon kreatívan oldotta meg a rendező, hogy hozzon is ajándékot, meg ne is...

A díszlet egyébként pazar volt. Látható, hogy nem spóroltak vele. Remekül érvényesül a Technicolor szélesvásznú képeken. (az alábbiak fotók, nem a filmből kivett képek!)

• 
• 
• 
• 
• 

A film végi végső nagy csatához állítólag közel tízezer statisztát alkalmaztak, akiknek egy jó része el is hullott a csata végére. Kubrick személyre szólóan minden hullát el kívánt rendezni. Nem ám csak úgy feküdjetek össze-vissza, pontos koreográfia szerint voltak halottak a statisztái. Ezt elősegítendő minden statiszta számot kapott, hogy könnyebben instruálható legyen. (Nyilván nem ismerte mind a tízezer embert név szerint a rendező)

Nem volt olyan rossz ez a film, mint amennyire féltem tőle. Valószínűleg ezt részben Kubrick-nak is köszönhető, aki viszont utólag nem tartott igényt erre a filmre. Nem számította az életműve részének, nyilván azért, mert ez volt az egyetlen, ahol szinte alig kapott szabad kezet. Ő nem az a rendező volt, akinek megmondták, hogy mit csináljon, és úgy csinálta. Őszintén szólva nem is értettem, hogy mit keres az ő neve ennek a stáblistán, utólag sem nagyon értem, de legalább neki köszönhetően mondhatom, hogy helyenként nem is volt olyan rossz ez a film...

• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (The Mirisch Corporation), 125 perc, ff., angol

Rendező: Billy Wilder

Producer: Billy Wilder, I.A.L. Diamond, Doane Harrison

Billy Wilder a klasszikus Hollywood egyik legstabilabban teljesítő, Oscar- és egyéb díjakkal is jól ellátott rendezője volt. Filmjeinek jelentős részét nem csak rendezte, de társ forgatókönyv-íróként is jegyezte, mint ahogy ezt is.

Legzseniálisabb filmje, - véleményem szerint - az egyik legjobb noir, a Gyilkos Vagyok. De említhetjük vele kapcsolatban a Van,aki Forrón Szereti, a Ninocska, illetve az Alkony Sugárút című filmeket is.

Azért veszem csak ilyen visszaemlékezősre a poszt elejét, mert a mostani film az 1001-es listán az, aminek kapcsán Billy Wilderrel utoljára találkozunk.

A Van, Aki Forrón Szereti forgatása után Wilder elhatározta, hogy Monroe-val biztosan nem forgat soha többet, Jack Lemmon-nal viszont annyira élvezte a munkát, és annyira tehetségesnek tartotta, hogy nem volt kérdés, a következő filmjének is ő lesz a főszereplője. (Lemmon balra, Wilder jobbra a képen)

Lemmon mellett persze két további színész is jócskán hozzátett a film sikeréhez. Először is említsük meg a cuki kis Shirley MacLaine-t, aki itt 26 évesen is tökéletesen hozza a naiv tinilányt. Először nem tudtam eldönteni, hogy tetszik-e nekem ez a helyes arcocska ezzel az elsőre kicsit fura Beatles-es gombafrizurával... de a film végére nagyon megszerettem.

• 
• 
• 

Mellettük harmadikként mindenképpen meg kell említeni azt a Fred MacMurray-t, aki a Gyilkos Vagyok-ban is emlékezeteset alkotott, és akiről tudni érdemes, hogy azon a filmen kívül általában inkább kedves, pozitív szerepeket játszott, most mégis újra egy negatív szerepet hozott a lehető legtökéletesebben.

• 
• 
• 
• 

MacMurray-ről még megemlítem, hogy állítólag róla mintázták Marvel kapitányt... (bár megmondom őszintén, én eddig nem is hallottam Marvel kapitány létezéséről, annyira távol állnak tőlem ezek a szuperhősös képregények és filmek... nemrégiben Amerikában járva be is szereztem magamnak párat, mert ahogy látom, néhány év múlva nem fogok érteni egy filmet sem a mozikban, amikor már csak Marvel és DC franchise filmeket fognak vetíteni).

MacMurray-ről mindenesetre el lehet mondani, hogy amellett, hogy remek színész, ő az a tipikusan jóvágású, jólfésült amerikai, aki olyan igazán letagadhatatlanul amerikai, és emellett feltételezhetően sok-sok amerikai nő álma is... 

A két férfi és a fiatal nő körül egy szerelmi háromszög alakul ki, amivel el is árultam azt a nem különösebben nagy titkot, hogy ez egy romantikus film lesz... Nem mondanám azonban sablonos, minden fordulatában kiszámítható "romantic comedy"-nek sem. Van benne öngyilkossági kísérlet, és szinte végig tudjuk, hogy a MacLaine alakította liftkezelő lánynak például egyáltalán nem tetszik az a hivatalnok (Lemmon), akiről hamar kiderül, hogy szerelmes belé, helyette a nőket kihasználó főnökébe szerelmes:

"Miért nem tudok soha rendes fiúkba szerelmes lenni?"

• 
• 
• 

Hát igen... Lemmon karaktere Fran-be (MacLaine) szerelmes, Fran a főnökébe (MacMurray), a főnök pedig senkibe... Felesége és gyerekei vannak... egy-egy szabad estéjén örömmel tölt el néhány romantikus órát egy szabad apartmanban az éppen aktuális szeretőjével, de egyébként hagyják őt békén ezek a buta libák... 

Lemmon karaktere egy szinte szerencsétlenségig naiv figura, nem valami tipikus romantikus főhős. Nem mondanám jóképűnek sem, legütősebb fegyvere a női szívek felé a tiszta szív, ami mint tudjuk, legtöbb esetben azért kevés eme cél eléréséhez... Fran úgy nevezi őt, hogy "hófehérke férfiruhában". Mellesleg életének munkaidőn kívüli részét azért kénytelen többnyire az utcán tölteni, mert felettesei rájöttek, hogy legénylakását párórás légyottokra megszerezhetik, ha előléptetéssel kecsegtetik őt cserébe.

• 
• 
• 
• 
• 

Nincsenek túl harsány poénok, és a romantikus vonal sem túlságosan csöpögős, ezért kifejezetten szerethetőnek tartom ezt a filmet. 

Számomra külön érdekes, hogy én tavaly színházban találkoztam vele először, és most utólag láttam csak filmen. A kettő egyébként meglepően hasonlított egymásra, a színházi változat nem akart semmiben eltérni a filmtől. Amiben a filmmel nem lehetett felvenni a versenyt, - és bevallom számomra ez volt a legizgalmasabb az egészben, - az a szereplők közös munkahelyének (egy hatalmas biztosítási vállalat) belső kialakítása. Mindenképpen különleges kortörténeti lenyomat. 

Bár még nem éltem a hatvanas években, bizsergetően különleges élmény számomra szembesülni a hatvanas évek belsőépítészeti megoldásaival, ugyanúgy, mint a hatalmas "iroda-csarnokban" egységesen minden asztalra elhelyezett art deco jellegű számoló masinák telefonszám regiszterekkel, és egyéb irodaszerekkel.

A Friden Model STW10 számológép önmagában megérdemli, hogy megemlítsük, annyira szép. És megjegyzem, teljesen automata volt, és árammal működött. A jobboldali billentyűzeten be kellett adni a szorzás egyik tagját, a baloldalin a másik tagját, megnyomni a szorzás gombot (MULT), és már köpte is ki ez a gyönyörű masina a szorzat eredményét. Hát nem fantasztikus?

A már említett irodacsarnok kialakítása szinte szürreálisan monumentális. Már-már a Metropolis-t idézi... Több száz munkahelyet kellett bezsúfolni egy stúdióba. Sokkal többet, mint amennyi befért volna. Zseniális megoldással valósították meg a végeláthatatlanul sok íróasztal elhelyezését:

Nézzük meg jobban: Az első kb 10 sorban normál méretű asztalok vannak elhelyezve normál dolgozókkal. Utána az asztalok elkezdenek csökkenni, és már gyerekek ülnek mögöttük felnőttnek öltöztetve. Az asztalok ezután is tovább csökkennek, egészen kicsik lesznek és már csak kartonfigurák ülnek mögöttük. Ezzel olyan hatást keltenek a kamerában, mintha szinte a végtelenségig asztalok lennének a teremben. Angolul ezt a trükköt forced perspective-nek hívják, magyarul kényszerített látásmódnak.

Sokáig ez volt az utolsó fekete-fehér film, ami Oscar-díjat kapott a legjobb film kategóriájában. Formálisan a következő 2011-ben a Némafilmes lesz majd. Szívem szerint mondanám, hogy 1993-ban a Schindler Listája is ide tartozik, de ha jobban visszaemlékszünk, volt benne néhány percnyi színes rész a végén, amikor a még élő túlélőket mutatják, és persze ki ne emlékezne a piros ruhás kislányra... így az a film "hivatalosan" nem számít fekete-fehérnek.

USA (Shamley Priductions), 109 perc, ff., angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: Alfred Hitchcock

Senki nem léphetett be annak a mozinak a vetítő termébe az előadás elkezdése után, ahol ezt a filmet vetítették. Hitchcocknak ugyanis elege lett abból a mászkálásból, ami egyébként sajnos a mai mozi-előadásokra is annyira jellemző, hogy vannak, akik az előadás kezdete után 15-20 perccel érkeznek meg.

Már a mozik előterében egy előre rögzített felvétel szólt azokban a mozikban, ahol ezt a filmet játszották. A zene néhány percenként megszakadt, és egy hang bemondta, hogy még hány perc van az előadás megkezdéséig. Egy karton-Hitchcock is fel volt állítva az előtérben (lásd az alábbi fotón a háttérben), melyen a rendező kissé szigorú tekintettel az órájára mutatott. Ezekre a táblákra is felkerült a következő előadás pontos időpontja, és külön felhívják a kedves nézők figyelmét, hogy a mozi igazgatója az életével tartozik felelősséggel azért, hogy senkit se engedjenek be az előadás megkezdése után. Ennyire fontosnak tartotta, hogy a nézők az első másodperctől lássák a filmet.

De ez még nem minden! Nagyon pontosan meg volt adva, hogy a film végén 30 másodperc csendes sötétséget kell tartani, ezt követően lehet csak felgyújtani a fényeket, amik hozzávetőlegesen 9 és fél percig égjenek, hogy mindenki el tudja hagyni a termet. Akkoriban még nem volt 5-6 perces stáblista a film végén, mint manapság. Egyszerűen kiírták, hogy THE END, és vége volt. (A mainál sokkal kevésbé részletes stáblista akkoriban még a film elején volt látható.) Így természetes volt, hogy mindenki a teremben marad a film végét követő 30 másodperces sötétség végéig. Ezt követően 15 percen keresztül filmhíradó és egyéb rövidfilmek fogadják a következő előadás nézőit. Az előadás kezdetekor természetesen becsukódnak az ajtók, és attól fogva azon senki nem léphet be a következő előadás kezdetéig...

Manapság legfeljebb 1-2 perc hosszúságú trailereket (reklám-előzeteseket) készítenek egy-egy mozifilmhez, akkoriban azonban sokkal még lassabb volt a világ. A Psycho-hoz például egy 6 és fél perces előzetest forgatott Hitchcock. Ebben az előzetesben az a legkülönlegesebb, hogy egyetlen kockát sem használ fel a valódi filmből. A rendező körbevezet minket a film nagy részének helyszínéül szolgáló motelen, és a mögötte levő dombon baljósan álló kis villán... majd a legvégén a fürdőszobában hirtelen elrántja a zuhanyfüggönyt, és a mögötte álló hölgy hatalmasat sikolt. 

Ez a sikítás természetesen utalás a film ikonikus - zuhanyzós - jelenetére. Ha van is olyan, aki még nem látta ezt a filmet, akkor is szinte biztos, hogy a zuhanyzós jelenettel valamilyen formában majdnem mindenki találkozott már. Vagy valamilyen utalásként vagy paródiaként, de egyszerűen nem lehet úgy felnőni, hogy nem találkoztunk vele.

Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy a filmtörténelem egyik legzseniálisabb jelenete. Közel két perc az egész, rengeteg vágással, nagyon kreatív nézőpontokkal, aminek köszönhetően hiába látjuk, hogy a nő meztelen,  és össze-vissza forog, csúszik, zuhan, mégsem lehet igazán rajtakapni, hogy olyat mutatna a kamera, amit az akkori amerikai prüdéria alapján illetlen lett volna látni. Ettől függetlenül nem fér a fejembe, hogy hogyan tudott átmenni a cenzorok kezei között. Állítólag első körben kértek néhány dolgot kivenni a jelenetből, Hitchcock kicsit pihentette a dolgot, majd leadta ugyanazt a változatot, és akkor már megfelelt az ellenőröknek. Hát ilyen dolog ez a cenzúra... 1960-ban legalábbis már kifulladóban volt a Hays kódex... ami egyébként a meztelenséget akkor is tiltotta, ha azt csak sejtette a rendező, tehát évekkel korábban nem is kellett, hogy látszódjon valami ahhoz, hogy az kiverje a biztosítékot.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ehhez a zuhanyzós jelenethez érdekes módon 3 hölgy neve is kapcsolódik. Először is Janet Leigh, aki tulajdonképpen az áldozatot játszotta. Feltehetően a meztelen jelenetek miatt (még, ha gyakorlatilag semmi "olyan" nem is látszódik) Hitchcock leszerződtetett egy Marli Renfro nevű Las Vegas-i sztriptíz táncosnőt dublőrnek. Nagy valószínűséggel minden olyan képen, ahol nem látszik az arc, az ő teste látható. Amellett, hogy táncosnő volt, Playboy nyusziként címlapra is került nagyjából akkoriban, amikor a film a mozikba került. Íme ez a bizonyos 1960-as szeptemberi címlap a zuhanyzós jelenet dublőrével:

A harmadik hölgy, aki a zuhannyal kapcsolatba hozható, az a film egy másik szereplője. A feljebb mutatott trailer elkészítésekor Janet Leigh ugyanis már nem állt a stáb rendelkezésére, ezért amikor Hitchcock elrántja a zuhanyfüggönyt, akkor a film egy másik szereplője - Vera Miles - sikolt, aki egyébként Janet Leigh húgát alakította. Hogy ne derüljön ki olyan gyorsan a turpisság, az arcot egy animált Psycho felirat takarja el.

Janet Leigh-vel egyébként nem először találkozom. Viszonylag felkapott színésznő volt, azt is lehet mondani, hogy ő volt a film egyetlen sztár szereplője. Korábban a Naked Spur-ban és a A Gonosz Érintésében láthatta az, aki a lista filmjeit nézte. Egyik filmben sem hagyott bennem maradandó nyomot. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A legpozitívabb, amit Janet Leigh-ről mondani lehet, hogy viszonylag dekoratív. Különösebben azonban nem szimpatikus, így aztán nem is nagyon hat meg minket, amikor a film első felében gondosan felépített krimit derékba töri az ő meggyilkolása. Nagy átverés áldozatai vagyunk ugyanis. Leigh karaktere ellop egy nagyobb pénzösszeget munkahelyéről, és azzal megpróbál elmenekülni. Hitchcock szépen felépíti ezt a történetet, és majdnem a film felénél tartunk, amikor rá kell jönnünk, hogy a film "B-oldalának" alig van köze az "A-oldalhoz". Hirtelen senkit nem érdekel az ellopott pénz sorsa, azzal vagyunk elfoglalva, hogy ki lehet a rejtélyes gyilkos, és vajon a lány után nyomoztató lánytestvérnek (Vera Miles) sikerül-e megtudni, mi lett nővérével?

Janet Leigh-ről még csak annyit - én is most tudtam csak meg -, hogy Tony Curtis-szel kötött házasságából származnak Kelly és Jamie Lee Curtis nevű lányai. 

Hiába volt a film egyetlen sztárja Janet Leigh, erről a filmről senkinek nem az ő neve jut eszébe először, hanem a tényleg zseniális Anthony Perkins.

• 
• 
• 

Perkins itt még 30 éves sem volt, de volt már egy Oscar jelölése és egy Golden Globe díja. Az általa megformált Norman Bates egy útszéli, elhagyatott motel tulajdonosa és mindenese. Lehet mondani róla, hogy jóképű, de láthatóan kissé neurotikus alkat is egyben. Van benne valami eszelősség... madarakat töm ki. (Ezzel mintha Hitchcock a következő - Madarak című filmjére is utalna)

Norman Bates az édesanyjával él a motel feletti domb villájában. Néha kihallatszik édesanyja féltékenysége miatti veszekedésük, de az asszony betegsége miatt sosem hagyja el otthonát. Valami sötét titok lengi körül anya és a fia kapcsolatát... és ekkor jön a váratlan gyilkosság a zuhanyzóban...

Nem nagyon tudnék úgy beszélni a továbbiakról, hogy ne lőjek le súlyos meglepetéseket, így aztán maradjunk annyiban, hogy izgalmas és csavarokkal teli film ez a Psycho.

Ahhoz képest, hogy mennyire a filmtörténelem egyik legjelentősebb filmjévé vált, igencsak low-budget filmnek indult. Hitchcock ekkoriban már sokat tévézett, a 17 epizódból álló Alfred Hitchcock bemutatja című sorozatát a Universal stúdióban forgatta ezelőtt. Mivel a tévés stáb olcsóbb, és gyorsabb forgatásra vannak trenírozva, ezért ehhez a filmhez is a tévés-stábot hozta. Első felindulásában ebből is majdnem "csak" tévéfilm lett végül, mert a rendező nem volt különösebben elájulva az első változattól. De közben a zeneszerző olyan zenét komponált a filmhez, ami fenekestül felforgatta a zuhanyzós jelenetet, és egészen különleges hangulatot teremtett a filmhez. Nézzük csak a zuhanyzós jelenetet immár hanggal!

Szinte sikítanak, visítanak azok a hegedűk! Bernard Herrmann felelős mindezért. Elképesztően hatásos!

Hitchcock szinte mindenen ügyesen spórolni tudott. A forgatókönyv alapjául szolgáló regény filmes jogait valamilyen strómanon keresztül mindössze 9000 dollárért vette meg. Nyilván, ha az ő neve szóba kerül, akkor nem ússza meg ennyi pénzből. Annyit viszont még áldozott a filmre, hogy a már kiadott könyvből amennyit tudott, felvásárolt, hogy minél kevesebb néző ismerje a történet végét.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A filmet finanszírozó Paramount annyira nem bízott ebben a filmben, hogy nem csak a költségvetést szabta minimálisra, de stúdiót sem biztosított a forgatáshoz, így esett meg, hogy a Universal területén forgatta Hitchcock a filmet. A motel másolata ma is megtekinthető a Los Angeles-i Universal Park stúdió túrája során... Kicsit bizarr élmény...

Két folytatást is kapott a film, mindegyikben szerepet Anthony Perkins, sőt a harmadik részt maga rendezte. Terveztek egy tévésorozatot is készíteni belőle a nyolcvanas évek végén, a pilot (első, próbarész) azonban nem volt olyan sikeres, hogy ezt a tervet meg is valósítsák, így az egyetlen elkészült rész tulajdonképpen egy tévéfilm lett.

1998-ban egy színes, szinte kockáról korckára másolt remake-je készült a filmnek. Nem tudok magyarázatot találni arra a kérdésre, hogy erre miért volt szükség... kiábrándítóan gyenge és fantáziátlan...

Végül 2013-ban még egyszer nekifutottak annak, hogy tévésorozatot csináljanak a Bates motelből, és sikerült is kihozni 5 évadot a fiatal Norman Bates és édesanyja kapcsolatából, ami tulajdonképpen ennek a filmnek az előzménye. 

USA (Armada Productions), 141 perc, Technicolor, angol

Rendező: Howard Hawks

Producer: Howard Hawks

Nem mondhatjuk, hogy kifejezetten a Délidő remake-je lenne ez a film, viszont sok elemében nagyon hasonlítani szeretne arra. Olyan elemzést is olvastam mely szerint ez egy "válasz" lenne a Délidő-re... méghozzá egy igazi "tökös" válasz. Wayne-ék szerint ugyanis egy igazi amcsi nem rohangál rémülten a városban segítséget kérve, egy kemény amerikai maga veszi kézbe a dolgokat...

Emlékeztetőül: a hét évvel korábbi filmben a Gary Cooper által alakított marshalnak 1 órája van, hogy ütőképes csapatot rántson össze, amikor megtudja, hogy délben vonaton érkezik egy szabadon engedett bűnöző, hogy bosszút álljon rajta, amiért elfogta.

Igazából itt is egy csapatot kell összetoborozni, hogy egy elfogott bűnözőt fogva tartsanak, akiért annak bátyja, és bűnbandája érkezik a városba, hogy kiszabadítsa. Itt azonban a csapat viszonylag hamar összejön, a film nagy része a patthelyzetet ábrázolja, ahogy a feszültség egyre nő a városban, és mindenki arra figyel, kinél pattan el a cérna előbb, a bűnözőknél vagy a rendfenntartóknál?

Gary Cooper (a Délidő marsallja) állítólag nagyon erőltetettnek tartotta a végeredményt. Én is úgy gondolom, hogy nem nagyon szabadna egy lapon említeni a Délidővel, ami vitathatatlanul remekmű, a legszínvonalasabb amerikai westernek egyike. Emez viszont többnyire bevált panelekből építkezik. (És sokadik alkalommal be kell vallanom azt is, hogy általánosságban nem tartom túl nagyra az amerikai westernt, ennek a műfajnak szerintem az olaszok lesznek az igazi mesterei, lásd Sergio Leone) 

A balra fent látható plakáton egy kivételével látszik is, hogy kikből áll a csapat: elöl John Wayne a seriff, a tenyeres-talpas mogorva medve. A kemény férfi, aki nehezen mutatja ki az érzéseit. John Wayne amúgy ez előtt a film előtt néhány évig megpróbálkozott westerneken túl valami másban is maradandót alkotni, de nem nagyon voltak rá kíváncsiak az emberek, úgyhogy visszatért ahhoz a műfajhoz, amiben megkedvelték.

• 
• 
• 

A plakáton a seriff mögött közvetlenül az ő helyettese látható. Dean Martin játssza, akivel a Művészpánikban találkozhattuk Jerry Lewis mellett. Az a páros komédiáival volt népszerű, felbomlásuk után viszont Martin megpróbálkozott egészen más jellegű szerepek eljátszásával is, és el kell ismerni, hogy a film egyik leghitelesebb játékát mutatta. Egy leszokóban levő alkoholista, aki elszegődik a seriff mellé fenntartani a rendet. 

Ő volt a film egyik legérdekesebb karaktere, bár Martin többször is említette, hogy nagy kihívás volt számára ez a szerep. Volt, ahol sírnia kellett, de sokkal többször izzadnia és remegnie az alkohol-elvonás miatt (csak akkor nem remeg, ha Mexikói zenét hall). Nem látszik rajta az erőlködés. Mondjuk a pozőr John Wayne mellett nem túl nehéz színészi teljesítményt mutatni.

Ha a felső poszteren továbbengedjük a tekintetünket, látjuk a csapat harmadik tagját, Colorado-t (Ricky Nelson-t) talán csak azért, hogy a fiatalabb lányok is jegyet váltsanak a tőlük egyébként feltehetően távolabb álló - western - műfajú filmre. Szerepe szerint a fiú fiatal kora ellenére is bátor kiállású profi, akit örömmel vesznek a csapatba, sőt először hiába kérik, hogy csatlakozzon, végül mégis melléjük kerül... Ha fiatal lány lennék valószínűleg máshogy látnám, de én semmi kisugárzást nem vettem észre ennél a karakternél...

Igazából egy negyedik tagja is van a csapatnak: egy fogatlan kis öreg figura, Stumpy (köpcös), Walter Brennan, aki többnyire a fogdában kuksol. Aki megpróbál belépni az épületbe, arra kérdés nélkül tüzel. Na, ő még zseniális volt ebben a mellékszerepben.

Hogy valami a szépérzékünket is stimulálja, nem szorosan, de mégis a csapathoz tartozik az Angie Dickinson (26) által alakított szerencsejátékos hölgy, aki amolyan vadnyugati femma fatale-ként beleszeret a nála nagyjából kétszer idősebb (51) seriffbe. Legerősebb színészi eszköze, hogy érzékien vonzó...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ahogy említettem, ezt a filmet mintegy válaszként szánhatta Hawks és a címszereplő Wayne a Délidőre, amiről talán érdemes elmondani, hogy sokan a McCarty féle kommunista üldözés allegóriájaként tekintettek rá. A film forgatókönyv-íróját, Carl Foreman-t pont akkoriban feketelistázták, mivel tíz évvel korábban tagja volt az amerikai kommunista pártnak, de nem volt hajlandó kiadni párttársai nevét. Wayne büszke volt arra is, hogy tevékeny részese volt, hogy Foremant az ország elhagyására kényszerítették. Angliába költözött, ahol hagyták dolgozni, ahol végül az amerikai nagykövetség felszólítására le kellett adnia útlevelét, ezzel mintegy megfosztva amerikai állampolgárságától. Csak a hetvenes évek közepén tért haza...

Zárójel bezárva.

Ezt csak azért említettem, mert így talán érthető, hogy egy nem túl erős, két órán jócskán túlnyúló hosszával, vontatott - és a Cooper által is nehezményezetten - erőltetett  történetével miért vált olyan jelentőssé ez a film - feltehetően elsősorban az amerikaiak számára - hogy felkerüljön erre a listára.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Howard Hawks egyébként ezzel a filmmel tért vissza Amerikába. 1955-ben volt egy nagy bukása, A Fáraók Földje, mely a Tízparancsolat illetve a Ben-Hur-hoz hasonlóan hatalmas költségvetésű szuperprodukció volt, de veszteséges volt a mozikban. Valószínűleg ennek hatására is néhány évet Európában töltött, és csak 1958-ban tért vissza, hogy egy olyan filmet készítsen melyben nem az akció, hanem a szereplők jelleme az izgalmas.

Ebben a Texasi, Rio Bravo nevű városkában úgy néz ki, hogy senki nem csinál semmit. Mindenki vagy balhéra készül, vagy azt próbálja megakadályozni. A balhék közötti időszakokat kocsmázással, kártyázással múlatják. 

A nézők szerették. Én nem. Nálam akkor szakadt el igazán a cérna, amikor a film utolsó harmada környékén a fogdában őrködő, kissé fásult törvény őrei, élükön Dean Martinnal és Ricky Nelsonnal elkezdenek gitározni és énekelni...

És, hogy mutassak valami olyat, ami a hetvenes évek exploitation filmjeinél lett gyakran alkalmazott reklámfogás: olyan fotóval vagy grafikával promózni, ami valójában nincs is a filmben. Hát ilyesmihez még csak hasonlót sem látni benne..., a kép alján látható szövegből viszont úgy tűnik, hogy ez feltehetően egy lobby kártya, ami a mozik előterében volt akkoriban kitéve a bemutatott filmeket reklámozandó...