USA (RKO), 104 perc, ff., angol

Rendező: George Stevens

Producer: Pandro S. Berman

Egy újabb musical a 30-as évekből, ezúttal Virginia Katherine McMath és Frederick Austerlitz főszereplésével... Hogy a poszteren más nevek olvashatóak? Hát igen, ezek a nevek Ginger Rogers és Fred Astaire eredeti nevei. Ugyanis egyikük sem azzal a névvel született, amivel megismertük.

A Klakkban és Frakkban (1935) mellett ez a második legsikeresebb közös musical-ük. Mivel előbbi nagyon meglepett friss humorával, kellemes dalaival, helyenként bizarr, de mégis izgalmas díszleteivel, azt vártam, hogy ennél a filmnél minderre rátesznek majd még egy lapáttal. Sajnos csalódnom kellett, mert érzésem szerint mindenben elmarad az említett film mögött. Holott ez a film még Oscart is kapott a legjobb zene kategóriában. Egyetlen mentséggel szolgálhatok csak a film védelmében: Ezúttal szinkronizált változathoz sikerült hozzájutnom, és sajnos ez esetben valószínűleg jobban jártam volna az eredetivel.

 Mint általában a Fred Astaire - Ginger Rogers musical-ek esetén, a zenés táncos jelenetek közti időt a humor és a romantika (azaz szerelem) tölti ki. Lucky (Astaire) sikeres táncos (és szerencsejátékos), épp esküvőjére készül, amikor a leendő "üzletfelek" (após és lánya) rájönnek, hogy jobb lenne olyan férjhez hozzámenni, akinek van valami vagyona. Mivel hősünknek ilyen nincsen, abban maradnak, hogy esküvő helyett Lucky inkább elmegy szerencsét próbálni New Yorkba. Ott szinte az első pillanatban belebotlik a Ginger Rogers által alakított Penny-be. Különböző - nem túl meglepő - fordulatok után persze egymáséi lesznek. Közben sokat énekelnek és táncolnak.

Ahogyan a Klakkban és Frakkban stúdióban felépített Velencéjében is, úgy a stúdióban felépített havas tájban is meg tudtam találni a különleges szépséget. Szinte megmagyarázhatatlan, hogy miért áll közel hozzám a Hollywoodi giccs több különböző formája, de tény, hogy valami megfog benne.

A film legemlékezetesebb, és egyben legötletesebb jelenete talán mégis a "Shadow Dance - Árnyéktánc"-ként emlegetett betét, ahol a táncos három irányba kivetülő árnyéka nem bírja követni Astaire táncát, majd végül lemondóan legyintenek, és távoznak - Astaire nélkül...

Ginger Rogers persze megint szép, de mintha ebben a filmben nem csillogna akkorát, mint a Klakkban és Frakkban címűben. Neki mindenesetre ez volt a kedvenc filmje Fred Astaire-el.

USA (Charles Chaplin, United Artists), 83 perc, ff. angol (részben téma)

Rendező: Charles Chaplin

Producer: Charles Chaplin

Chaplin masszívan kitartott a némafilmes forma mellett még 1936-ban is, amikor már mindenki hangosfilmet csinált rajta kívül.

Szigorúan véve nem egészen némafilm ez, hiszen az első jelenetben a gyárigazgatónak az üzem-rádióba bemondott instrukciói például hallatszanak, de lényegében azért egy klasszikus némafilmről beszélünk. Mondjuk ki részvéttel teli hangon a ravatalánál: A Modern Idők volt az utolsó igazi némafilm, ezután a műfaj halottnak tekinthető. Már ha a némafilmet lehet egyáltalán műfajnak tekinteni.

Chaplin először hanggal tervezte elkészíteni a filmet, de úgy érezte hanggal nem működik a kis csavargó csetlése-botlása. Ezt a figurát - mely ekkor már több mint húsz éves volt - talán egy kicsit unta is a közönség. Ennyi idő azért sok ahhoz, hogy ugyanazzal a karakterrel fent lehessen tartani a nézők érdeklődését. Akár jelképesnek is vehetjük, hogy a film utolsó jelenetében, mintha megadná magát a változó időknek, mégiscsak megszólal... még ha csak énekel is valami olaszos-franciás halandzsát, mégiscsak megszólal, ezzel szimbolikusan is lezárva egy korszakot.Chaplin mellett a legtöbb filmjében feltűnik valamilyen nő, akibe beleszeret a kis csavargó. Van, hogy végül összejön, van, hogy nem. A Nagyvárosi Fények például merészen drámai volt, Chaplin merte megtagadni karakterétől a happy end-et.  Most viszont szinte semmi drámai hatás nem volt, bár a záró képsor, melyen Chaplin kézen fogva távozik szerelmével a "végtelenbe" szép volt., Talán nem belemagyarázás, hogy ez is egyfajta búcsú a karaktertől.

Visszatérve a nőre: Paulette Godard alakítja a "csavargólány" figuráját. Mezitlábas, szakadt ruhás alakja kellemes színfolt. Jó nézni. Kicsit hebrencs, pont megfelelő partner Chaplin számára. Róla érdemes megjegyezni, hogy ebben az évben összeházasodott Chaplinnel, és hat éven keresztül voltak házasok.

Ami általában nem szokott jót tenni egy filmnek az az olyan téma, ami idővel könnyen elavulttá válik. Márpedig ez ügyben lehet kivetnivalót találni a filmben. Hiszen a játékidő egy jelentős része az ember és a gép harcáról szól. Pontosabban a gépesítés embertelenségéről. Gigantikus gyártósorokat látunk, hatalmas, szimbolikusan túlméretezett fogaskerekekkel, mely mellett az ember szinte eltörpül. Ahelyett, hogy segítené a munkát, inkább csak veszélyt és kellemetlenségeket hordoz. 1936-ban korszerű volt az üzenet, ma az androidos telefonok korában már nem érzem veszélyét, hogy a gépek győzelmet aratnak felettünk.

Chaplin ekkor már messze nem azzal az intenzitással forgatott, mint egy évtizeddel ezelőtt, amikor évente több filmet is csinált. Nem volt már rászorulva, de valószínűleg már nem is nagyon tehette meg, hiszen amit csinált, az ekkorra már elvesztette "korszerűségét", megújulnia pedig a jelek szerint nem sikerült. Azért látunk tőle még egy-két filmet a listán. Ezzel a néhány remek werk-fotóval búcsúzzunk Chaplintől egy jó évtized erejéig.

USA (RKO) 96 perc, ff., angol

Rendező: Mark Sandrich

Producer: Pandro S. Berman

Fred Astaire és Ginger Rogers! Remek párosítás! Fred Astaire szinte gyermekien ártatlannak tűnő arcán azért mindig ott van egy kis huncut mosoly. Ginger Rogers pedig igazi bombázóvá nőtte ki magát ekkorra. Nem először találkozhatunk vele, hiszen szerepelt a 42. Utca Foglya és Az Aranyásók 1933-ban című Warner Bros musicalekben is. De talán egyikben sem volt olyan szép, és bájos, mint ebben.

Az RKO az öt nagy Hollywoodi stúdió leggyengébb tagja volt (a Paramount, MGM, 20th Century-Fox és a Warner Bros mellett), és viszonylag korán (1955-ben) meg is szűnt. A King Kong-gal ugyan belenyúltak a tutiba, de egyébként kézzelfogható, és szinte biztos nyereséget a harmincas években igazán csak a Fred Astaire - Ginger Rogers musical filmek hoztak, na meg persze az ekkoriban még nem a nagyok közé sorolt, akkoriban független Disney rajzfilm-stúdió egész estés mese-filmjeinek forgalmazása.

Egy filmek forgalmazásával is foglalkozó, filmbarát ismerősöm jelentette ki egyszer, hogy ő olyan filmet biztosan nem néz meg, melyben a szereplők elkezdenek énekelni. És ezzel valószínűleg nincs egyedül. Nem túlzás azt mondani, hogy a musical-ek kimentek a divatból, még akkor sem, ha az idei Oscar-t néhány percre a Kaliforniai Álom nyerte. Az utóbbi tíz évben nem emlékszem ezen a filmen kívül jelentős musicalre. Az 1930-as évek viszont nagyon sikeres és termékeny korszaka volt ennek a műfajnak, gondoljunk csak a már látott Busby Berkeley által koreografált Warner musicalekre!

Adott volt tehát egy nyerő főszereplő páros, kellemesen fülbemászó zenék, könnyed, néha vígjátékokat is maga mögé utasító, hahotára késztető poénokkal (a jelenet az angol klubban zseniális), helyenként romantikával, és mindezt nyakon öntötték egy olyan díszlettel, amire elég nehéz szavakat találni. Ugyanis felépítették Velencét hófehér, csillogó-villogó Art Deco stílusban... És amit ebben a díszletben vettek fel, az elvileg tényleg Velencében játszódott... Kicsit félve vallom be, de engem ez az egészen valószínűtlen, az eredetire csak nyomokban emlékeztető és látszólag minden jó ízlést sárba tipró Velence díszlet elvarázsolt. Vizét telenyomták fekete színezővel, hogy mellette még világosabbnak tűnjenek a fehér díszletek. Mi köze ennek Velencéhez? És mégis... nem tudom mivel magyarázni, de imádtam.

A film legismertebb dala talán a Cheek to Cheek, mely szinte mindent tartalmaz, amitől jó a film. Bár Fred Astaire saját bevallása szerint nem tudott énekelni, azért sokan elfogadnánk ezt a kellemes énekhangot. Természetesen a korszakra jellemző step-tánc is megjelenik, no meg az előbb említett díszlet is. 

A film humorforrása (és izgalomforrása) a vígjátékok egyik gyakran használt eszköze, egy félreértés végigvezetése a filmen. Ginger Rogers és Fred Astaire gyakorlatilag első látásra egymásba szeretnek, ám egy félreértés miatt a hölgy azt hiszi, hogy a férfi házas. Nem kell mondanom, ezt nem veszi jó néven a gyönyörű szőkeség. Szerelmes lovagunk meg nem érti, hogy miért kap hirtelen pofont, ha előző nap még minden sínen volt... Persze végül minden a helyére kerül, és közben mi egy remek bő másfél órát töltünk el.

 Nagyon várom következő filmjüket. Hamarosan újra szerencsénk lesz hozzájuk.

USA (Universal), 75 perc, ff. angol

Rendező: James Whale

Producer: Carl Laemmle Jr., James Whale

Frankenstein nem a szörny, hanem a tudósnak a neve, aki a szörnyet teremtette. Mégis sokakban - bennem is - tévesen az rögzült, hogy ez a torz teremtmény neve. Erre rátesz egy lapáttal ez a félrevezető cím is. Bár a filmben szerepel a tudós Frankenstein menyasszonya, de egyáltalán nem róla szól a film, és a cím sem rá utal.

Valójában egy második, nőnemű teremtmény az, akire mint menyasszonyra utalnak, és a kézenfekvő értelmezést kicsit megerőszakolva egy Frankenstein által a szörnynek szánt társról van szó, ő lesz az, akinek születése után az egyik őrült professzor felkiált: Frankenstein Menyasszonya! És ez a teremtmény egyébként az első rész vonalát követve kicsit félelmetes, ugyanakkor meglepően szexi. Kár, hogy csak a film legvégén kel életre, így túlságosan keveset látjuk. Jóval több lehetőség lett volna benne, mint amennyire kiaknázták.

Az őt megjelenítő Elsa Lanchester egyébként kettős szerepet kapott. A film elején Mary Shelley-ként, azaz a Frankenstein sztori írónőjeként is megjelenik férjével Percy Shelley-vel és Lord Byronnal beszélgetve, és tulajdonképpen ő meséli a Frankenstein történet folytatását. Majd a film végén életre kel a fenti formában.

A film nagy részében természetesen a Boris Karloff által alakított - már ismert - szörny ijesztgeti az embereket. Aki elvileg az 1931-es film végén meghalt... Ez a film gyakorlatilag ott folytatódik, ahol az első véget ért... és nem árulok el túl nagy titkot: a szörny mégsem halt meg...

A szörnyet egy vak remete - aki vaksága miatt nem ismeri fel benne a gyilkos szörnyet - még beszélni is megtanítja egy kicsit. Karloff állítólag próbálta lebeszélni a rendezőt arról, hogy a szörny megszólaljon, és úgy érzem, igaza volt. Azzal, hogy a szörny beszél, még inkább emberivé válik, és veszít valamennyire félelmetes jellegéből.

Maga a tudós Frankenstein viszonylag jelentéktelen, megtört figurává szürkül, helyette Dr Pretorius az új agyament tudós, aki már korábban is sikeresen hozott létre kisméretű embereket, akiket befőttes üvegben tart. Minden vágya, hogy Frankenstein segítségével ő is életet tudjon teremteni halottak felhasználásával.

Itt nem tudom megállni, hogy ne csináljak egy - csak nagyon laza szállal ideköthető - kitérőt: A befőttesüvegben élő kis teremtmények mozognak, élnek. Az illúzió tökéletes. Az egyik befőttesüvegben egy kis hableány van, akit Josephine McKim alakít, aki 1932-ben olimpiai aranyérmes volt a 4 x 100 m gyorsváltóban. Emellett még arról is híres, hogy ő volt Maureen O'Sullivan dublőrje a Tarzan és Asszonya című film meztelen fürdőzős jelenetében.

A jelenet természetesen a cenzorok ollója miatt a fiókban végezte, de a 80-as években valahogy előkerült. Tudom, hogy szinte semmi köze ennek a jelenetnek a Frankenstein Menyasszonyához, de muszáj ide beillesztenem ezt a kis részletet, mivel a Tarzan és Asszonya nem szerepel az 1001-es listán, és mindenképpen szerettem volna megosztani ezt a gyöngyszemet. Gyönyörű vízalatti képek!

Josephine McKim meztelen fürdőzése Tarzannal (kattintásra új ablakban nyílik a videó) 

A film jól illeszkedett a Universal stúdió horror szériájába. (Dracula, Frankenstein, A Sötét Öreg Ház, A Fekete Macska, A Láthatatlan Ember vagy A Háromezer éves Ember.) A három kisebb stúdió egyikeként (A Columbia és a United Artists mellett) a Universal sem engedhette meg túl sok neves sztár leszerződtetését. Viszont bejöttek nekik a horror filmek, melyeknek visszatérő szereplői voltak Boris Karloff és Lugosi Béla, akik ezeknek a horror-filmeknek köszönhették hírnevüket.

USA (MGM), 92 perc, ff., angol

Rendező: Sam Wood

Producer: Irving Thalberg

A Marx testvérek 1001-es listán szereplő előző filmje, a Kacsaleves után kicsit pesszimistán ültem neki ennek a filmjüknek. Pedig több dolog is bizakodásra adhatott volna okot:

Egyrészt a fiúk átszerződtek az MGM-hez, ahol az MGM-et sikeresen irányító Irvin Thalberg (a film producere) megpróbálta kordába szorítani a fiúkat, és a korábbi féktelen improvizálás helyett előre kidolgozott jeleneteket követelt meg tőlük. Sajnos ettől nem vált fogyaszthatóbbá a dolog számomra. Egészen a film feléig kellett várni, hogy egyáltalán mosolyt tudjanak csalni a számra. Sajnálom, hogy ezt kell írnom, de fájdalmasan bántó faviccek özöne árasztja el a filmet csakúgy, mint korábban a Kacsaleves esetén.

Az említett korábbi filmnél volt egy olyan gyanúm, hogy esetleg az angol nyelvi hiányosságaim miatt nem értem a poénok nagy részét. Ezért reményre adott okot, hogy találtam egy szinkronizált változatot erről a filmről, melyben nem kisebb nevek közreműködtek, mint Zenthe Ferenc (Groucho) illetve Székhelyi József (Chico). Harpo köztudottan nem szólalt meg a filmekben. Sajnos hasztalan reménykedtem, magyarul sem nagyon működik a poénok nagy része..

Van egy olyan sejtésem, hogy a stúdiónál is érezhették, hogy a három fiú bohóckodása önmagában kevés lesz, ezért beleerőltettek a filmbe egy romantikus szálat is. Így viszont mintha két film között kapcsolgatnánk... szinte alig van átjárás a 3 Marx testvér komédiázása és a szinte teljesen rajtuk kívül zajló romantikus szál között.

A filmbe sikerült beletuszkolni néhány dalt is. Csak nézem, és nem értem, mit keresnek ezek itt... Viszont Chiconak van egy zongorás jelenete, melyben nem bohóckodni, esztelenkedni akar, mégis ámulatba ejtően aranyos, letisztult, egyéni, és szerintem zseniális. Ha ilyen lenne az egész film, engem simán megvett volna.

Ha nagyon röviden össze akarnám foglalni a sztorit... a három Marx testvér (akik nem testvéreket alakítanak a filmben!) ugyanabból a célból megpróbálnak Genovából New Yorkba jutni: hogy közös barátjukat Ricardót leszerződtessék a New York-i operába. Ricardo persze szerelmes egy énekesnőbe, hogy a romantikus szál is biztosított legyen a filmhez.

Fanyaloghatok én, a film akkor is hatalmas kasszasiker volt a maga idejében. Kifejezetten lendületet adott a fiúk karrierjének, hogy Thalberg átvette az irányítást felettük.

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Számomra nagyon fontos a visszajelzés - comment, like, követés, bármi -, ez ad kedvet ahhoz, hogy 5-6 órát öljek bele egy ilyen poszt megírásába. Akkor is, ha nem látszik rajta.

Ehhez a filmhez sajnos nem találtam működő stream-et. Ha te tudsz ilyenről, küldd el légyszíves, és felteszem!

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

USA (MGM), 127. perc, ff., angol

Rendező: Frank Lloyd

Producer: Albert Lewin, Irving Thalberg

Van a Csendes-óceáni polinéz szigetvilág keleti szélén egy Pitcairn nevű sziget, mely arról híres, hogy lakói az 1789-es Bounty nevű angol hajón elkövetett zendülés magját képező 9 fő és a Tahitiről elrabolt 13 fiatal nő és 6 férfi leszármazottai. És ez nem csak legenda. A kis szigetnek saját kormányzója van, de egyébként brit fennhatóság alatt áll.

Erről a hajóútról, a zendülésről és a zendülés utóéletéről készített filmet az MGM. Mint ahogy minden valós esemény megfilmesítésénél óhatatlanul lenni szokott, természetesen kisebb nagyobb eltérések azért akadnak a valósághoz képest... A gonosz, embertelen kapitány például a valóságban semmivel sem volt szigorúbb egy átlagos hajóskapitánynál, a zendülés vezetője pedig nem a tisztesség és erkölcs mintaképe volt, mint ahogy a filmet megnézve gondolhatnánk. A valóság az, hogy a Bounty küldetése az volt, hogy Tahitiről kenyérfákat telepítsen Nyugat-Indiába. Emiatt a hajó és legénysége 5 hónapot töltött Tahitin, hogy megfelelő mennyiségű kenyérfa csemetét gyűjtsenek, termesszenek helyben. Ez alatt az öt hónap alatt a legénység fegyelme jelentősen meglazult. Felhőtlenül töltötték az időt a helyiekkel keveredve, sok lányt és nőt teherbe ejtettek. Többen a helyi szokások szerint tetováltatták magukat. Nehéz volt visszazökkenni a várhatóan közel 10 hónapnyi kemény tengerész munkához hazafelé. Indulás után nem sokkal tehát a legénység fele rajtaütött a kapitányon és a mellette kitartó embereken, egy 7 méter hosszú mentőcsónakban sorsukra hagyták őket a nyílt óceánon. A lázadók egy része Tahitin telepedett le (őket később elfogták és elítélték), egy részük pedig egy lakatlan szigeten húzta meg magát a már említett elrabolt Tahitiekkel. Az ő leszármazottaik népesítik be a mai napig Pitcairn szigetét. Na, nincsenek túl sokan, most sem... 49-en vannak a legfrissebb adatok szerint. Próbálnak betelepülőket toborozni, kevés sikerrel...

De térjünk rá a filmre, mely a tények jó részén szinte nem változtat, mégis úgy formálja a két főszereplő jellemét, hogy az könnyen fogyaszthatóvá váljon a nézők széles rétegei számára. A kegyetlen, szadista kapitánnyal áll szemben a szigorú, de igazságos fedélzetmester. Előbbit Charles Laughton alakítja remekül. Szinte nem tudjuk undor és gyűlölet nélkül nézni ámokfutását, olyan meggyőzően alakítja a szerepet.

A pozitív főhőst pedig Clark Gable játssza, aki ezúttal kénytelen volt leborotválni az "Ez Történt egy Éjszaka" című filmben is látott bajszát, hiszen az angol haditengerészet tiltott bármilyen arcszőrzetet ekkoriban. A nők természetesen bajusz nélkül is oda voltak érte, de le kell szögezni, hogy színészi kvalitásaival sem voltak különösebb problémák.

Mivel a lista előző filmje (Blood Kapitány) műfajilag nagyon közel áll ehhez a filmhez, nem állom meg, hogy össze ne hasonlítsam a kettőt. Nos, míg a Blood Kapitánynál jeleztem, hogy egy olyan mesefilmről van szó, amit adott esetben gyermeklelkű felnőttek is élvezhetnek, addig ez a film már egyáltalán nem mese habbal. Jóval összetettebb történetvezetés, drámai végkifejlet mellett a látvány néhol egészen lenyűgöző.Míg ott korábbi filmekből kivett jelenetekkel és egyéb trükkökkel, de valós méretű hajó megépítése nélkül dolgoztak, addig itt két teljes méretű hajó is készült a filmhez. Nem véletlen, hogy 2 millió dolláros költségvetésével nagyon drága filmnek számított akkoriban.

A sztárokkal megtűzdelt társulatot nem merték a messzi Tahitire küldeni forgatni, ezért a kültéri jeleneteket Los Angelestől kb 20 km-re a Catalina nevű szigeten forgatták. A kettes stáb viszont Tahitin készített anyagot polinéz statisztériával. Kétszer is... első alkalommal ugyanis hazafelé jövet a felvett anyag nagy része megsemmisült. 

Kellemes esztétikai élményt nyújt a két polinéz hölgyet alakító színésznő. Nem csoda, hogy a pletykák szerint állítólag mindkét tengerész (egyikük Clark Gable) valóban összejött a filmben párját alakító lánnyal. A hölgyek egyikéről még érdemes azt az érdekességet is megjegyezni, hogy később  Marlon Brando felesége lett. Brando egyébként ugyanennek a történetnek az 1962-es feldolgozásában játszotta a zendülés vezetőjét.

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Számomra nagyon fontos a visszajelzés - comment, like, követés, bármi -, ez ad kedvet ahhoz, hogy 5-6 órát öljek bele egy ilyen poszt megírásába. Akkor is, ha nem látszik rajta :)

Ehhez a filmhez sajnos nem találtam működő stream-et. Ha te tudsz ilyenről, küldd el légyszíves, és felteszem!

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!