USA (RKO) 96 perc, ff., angol
Rendező: Mark Sandrich
Producer: Pandro S. Berman
Fred Astaire és Ginger Rogers! Remek párosítás! Fred Astaire szinte gyermekien ártatlannak tűnő arcán azért mindig ott van egy kis huncut mosoly. Ginger Rogers pedig igazi bombázóvá nőtte ki magát ekkorra. Nem először találkozhatunk vele, hiszen szerepelt a 42. Utca Foglya és Az Aranyásók 1933-ban című Warner Bros musicalekben is. De talán egyikben sem volt olyan szép, és bájos, mint ebben.
Az RKO az öt nagy Hollywoodi stúdió leggyengébb tagja volt (a Paramount, MGM, 20th Century-Fox és a Warner Bros mellett), és viszonylag korán (1955-ben) meg is szűnt. A King Kong-gal ugyan belenyúltak a tutiba, de egyébként kézzelfogható, és szinte biztos nyereséget a harmincas években igazán csak a Fred Astaire - Ginger Rogers musical filmek hoztak, na meg persze az ekkoriban még nem a nagyok közé sorolt, akkoriban független Disney rajzfilm-stúdió egész estés mese-filmjeinek forgalmazása.
Egy filmek forgalmazásával is foglalkozó, filmbarát ismerősöm jelentette ki egyszer, hogy ő olyan filmet biztosan nem néz meg, melyben a szereplők elkezdenek énekelni. És ezzel valószínűleg nincs egyedül. Nem túlzás azt mondani, hogy a musical-ek kimentek a divatból, még akkor sem, ha az idei Oscar-t néhány percre a Kaliforniai Álom nyerte. Az utóbbi tíz évben nem emlékszem ezen a filmen kívül jelentős musicalre. Az 1930-as évek viszont nagyon sikeres és termékeny korszaka volt ennek a műfajnak, gondoljunk csak a már látott Busby Berkeley által koreografált Warner musicalekre!
Adott volt tehát egy nyerő főszereplő páros, kellemesen fülbemászó zenék, könnyed, néha vígjátékokat is maga mögé utasító, hahotára késztető poénokkal (a jelenet az angol klubban zseniális), helyenként romantikával, és mindezt nyakon öntötték egy olyan díszlettel, amire elég nehéz szavakat találni. Ugyanis felépítették Velencét hófehér, csillogó-villogó Art Deco stílusban... És amit ebben a díszletben vettek fel, az elvileg tényleg Velencében játszódott... Kicsit félve vallom be, de engem ez az egészen valószínűtlen, az eredetire csak nyomokban emlékeztető és látszólag minden jó ízlést sárba tipró Velence díszlet elvarázsolt. Vizét telenyomták fekete színezővel, hogy mellette még világosabbnak tűnjenek a fehér díszletek. Mi köze ennek Velencéhez? És mégis... nem tudom mivel magyarázni, de imádtam.
A film legismertebb dala talán a Cheek to Cheek, mely szinte mindent tartalmaz, amitől jó a film. Bár Fred Astaire saját bevallása szerint nem tudott énekelni, azért sokan elfogadnánk ezt a kellemes énekhangot. Természetesen a korszakra jellemző step-tánc is megjelenik, no meg az előbb említett díszlet is.
A film humorforrása (és izgalomforrása) a vígjátékok egyik gyakran használt eszköze, egy félreértés végigvezetése a filmen. Ginger Rogers és Fred Astaire gyakorlatilag első látásra egymásba szeretnek, ám egy félreértés miatt a hölgy azt hiszi, hogy a férfi házas. Nem kell mondanom, ezt nem veszi jó néven a gyönyörű szőkeség. Szerelmes lovagunk meg nem érti, hogy miért kap hirtelen pofont, ha előző nap még minden sínen volt... Persze végül minden a helyére kerül, és közben mi egy remek bő másfél órát töltünk el.
Nagyon várom következő filmjüket. Hamarosan újra szerencsénk lesz hozzájuk.
