Svédország (Svensk Filmindustri), 96 perc, ff., svéd

Rendező: Ingmar Bergman

Producer: Allan Ekelund

Egy tengerparton a kereszteslovag, aki sok sok évnyi harc után épp a szentföldről tart vissza otthonába, találkozik a halállal:

LOVAG: Ki vagy?

HALÁL: A halál vagyok.

LOVAG: Értem jöttél?

HALÁL: Már régóta a nyomodban járok.

LOVAG: Azt tudom.

HALÁL: Készen állsz?

LOVAG: Csak a testem fél, én nem... ... Várj egy pillanatot!

HALÁL: Ezt mondják mind. De nincs haladék!

Annyira Bergmanos ez a párbeszéd. És mennyire betalál. Ha valakit megérint a halál szele, még, ha el is tudja fogadni, azért egy kis haladék mindig jól jönne. Felnőttkorunkra többé-kevésbé megértjük, hogy előbb-utóbb mindenkinek üt az órája, de amikor a saját végünkkel kell szembenéznünk, nos az nem valami könnyű dolog...

És általában nincs is haladék, mint ahogy ezt maga a Halál is közli a lovaggal.

Most azonban mégis különös kegyben részesül a halálraítélt. Sakkozhat a Halállal. És amíg sakkban le tudja őt győzni, addig mindig kap egy kis haladékot. Egy kicsivel mindig elodázhatja a végzetet addig, amíg egyszer végül ki nem kap.

Nem csak Antonius Block-ot (Max von Sydow), a kereszteslovagot, és az ő segédjét ismerjük meg, de sorra jönnek a további érdekes szereplők, hogy aztán együtt vándoroljanak, együtt éljenek át különböző eseményeket, miközben újra meg újra feltűnik a halál egy-egy sakkparti erejéig.

Tulajdonképpen egy road movie-t nézünk, melyben a kereszteslovag kastélya az úti cél, ott várja a lovagot annak felesége, és ezt a lovagot kíséri az egyre terebélyesebb csoport.

A lovag, ha egyszer már tudja, hogy nyomában a halál, utolsó napjaiban szeretne még választ kapni a kérdéseire. Olyan kérdései vannak, ami feltehetően minden haldoklót foglalkoztat. Az élet értelmével kapcsolatban, Istennel kapcsolatban szeretne válaszokat kapni olyantól, aki látja, ismeri a mindenhatót. Útközben találkoznak egy önostorozó szektával, látnak boszorkányégetést, pusztít a pestis, és megtapasztalnak rengeteg gyarlóságot... de a válasz csak várat magára...

A hinni akarás küzdelme ez. Mennyire nyugodtabban engednénk el ezt a világot, ha tudnánk, hogy valami vár ránk odaát...

A film egyik női szereplője, - és mellesleg Bergman akkori szerelme - Bib Anderson idén Áprilisban, 83 évesen hunyt el. Ami teljesen meglepetésként ért, az nem az volt, hogy a lovagot játszó Max von Sydow a poszt írásának pillanatában is él, hanem az, hogy nem ismertem fel, hogy ő játszotta a számomra nagyon fontos Ébredő Erők egyik mellékszerepét.

Svédország (SvenskFilmindustri), 106 perc, ff. svéd

Rendező: Ingmar Bergman

Producer: Allan Ekelund

Ahogy a címet ízlelgetem - "Egy Nyári Éj Mosolya" -, már ez annyira költőien szép, annyira megmozgatta a gondolataimat, hogy nagyon kíváncsi voltam, milyen lesz ez az első találkozásom Bergmannal a nagy rendezővel... Ha azt mondom, hogy nem kellett csalódnom, akkor igencsak finoman fogalmazok... jobban visszaadja az érzéseimet az a szó, hogy lehengerelt.

Papíron ez egy romantikus vígjáték, így valami igen könnyed, felületes szórakozásra számítottam. Végignézhető a film egyébként ilyen nézőpontból is... ám ennél sokkal több van a mélyben.

Talán nem olyan nagy túlzás leírnom, hogy ez a film film tulajdonképpen tartalmazza a szerelem bibliáját. Szinte mindent elmond róla. Nem a tiniknek szóló lányregények szerelméről van szó persze... hanem az igaziról...

És ehhez egy huszadik század elejéről, a boldog békeidőkből választott egy operettbe illő környezetet. Minden adott volt tehát, hogy azt higgyük, valami oltári nagy blődli lesz a dologból... 

 - Az erotika az ifjak és a vének játéka. A szerelem...

- Egy fiatal nem is szerethet?

- Dehogynem. Egy fiatalember mindig szeret. Önmagát... a szerelmet...

Látszólag komolytalan beszélgetéseket hallunk az élet komoly dolgairól. Szinte mindenki szerelmes valakibe ebben a filmben, mindenki vágyódik valakiért, aki már (vagy még) nem az övé. Van, akinek beteljesül a vágya, van, akinek nem.

Szinte pszichológiai tankönyvbe illő módon bontja ki Bergman - persze a szereplők szavaival - az érzelmek mozgatórugóinak rendszerét. A szerelem filozófiáját. És mivel Bergman esetében a rendező egyben a forgatókönyv író is, valószínűleg ez a filozofikus mélység az az ő filmjeinek a legnagyobb erénye.

Vegyük például a film (a lenti képen bal oldalon látható) központi figuráját Egerman ügyvéd urat. Első ránézésre egy piperkőc ellenszenves alaknak tűnik. A képek alapján a film megtekintése előtt azt sejtettem, hogy ő lesz a film egyik negatív figurája. Megint csak nagyot tévedtem. Az ő szájából hallhatjuk a fenti bölcseletet is egyébként. Nos, pár perc alatt nagyon megkedveltem a figurát, a kedvencemmé vált. Egyébként érdekes módon tulajdonképpen a népes szereplőgárda mindegyik tagja szerethető ilyen vagy olyan okból.

A színészek közül nehéz lenne kiemelni bárkit is, mivel Bergman a szereplőválogatáshoz is nagyon értett a film tanúsága szerint. Mindenki nagyot játszik. 

Bergmannak nyilván sok tapasztalata lehetett szerelmi ügyekben, féltékenység, megcsalás, kielégítetlenség terén. Ilyen pontosan csak az tudja megjeleníteni ezeket az érzéseket, aki nagyon is tudja, mit jelentenek ezek a szavak. Szerelmi életéről elmond valamit az is, hogy a szobalányt játszó Harriet Anderson mellett (alábbi képen jobbra) - akivel a rendező kapcsolata ekkoriban már mélyponton volt -, egy kisebb szerepben már feltűnik új kapcsolata Bibi Anderson is.

Bergman ezzel a filmmel lett igazán világhírű. Elmesélése szerint a stúdió úgy nevezte a filmet a Cannes-i fesztiválra, hogy arról elfelejtett szólni a rendezőnek. Így furcsa meglepetés lehetett számára a reggeli újságban a "Svéd siker Cannes-ban" című újságcikkben olvasni, hogy az az ő filmjéről számol be.

Woody Allen szerint Bergman (az alábbi képen kalapban instruálja Ulla Jacobsson-t) valószínűleg a filmtörténelem legnagyobb rendezője. Bevallom, ez az első film, amit láttam tőle, és állítólag ez még nem is az igazán komoly remekműveinek egyike. Én már ez alapján is elképzelhetőnek tartom, hogy Woody Allennek igaza van. Mindenesetre tartok tőle, hogy néhány film után Bergman rajongó leszek.