Nagy-Britannia (Woodfall Film Productions), 104 perc, ff., angol

Rendező: Tony Richardson

Producer: Tony Richardson

Tony Richardson talán a legfontosasabb, de mindenképpen az egyik központi figurája volt a brit új hullámnak (British New Wave Cinema). A Szombat Este, Vasárnap Reggel c. film kapcsán megemlítettem az inkább dokumentumfilmeket készítő free cinema mozgalomból kibontakozó Kitchen Sink Cinema realizmusát, a "dühöngő ifjúság" lázadó fiataljait bemutató filmeket, melyek jellemzően a részben Tony Richardson által alapított Woodfall Films stúdióban készültek.

Angliában többnyire problémás a kültéri forgatás, mivel - Hollywoodtól eltérően - kimondottan gyakori, hogy nem süt a nap, felsős az ég. Richardson (a film rendező-producere) azonban pont ezt a fényhiányt akarta, hogy az angol iparvárosok szürkeségét minél realistább módon ábrázolhassa. 

Nottingham egyik lepusztult negyedében él a film főszereplője, Colin Smith (Tom Courtenay). A környék egyszínűségét sikerült olyan jól érzékeltetni, hogy az embernek az az érzése, hogy ha nem fekete-fehér, hanem színes nyersanyagra forgott volna a film, akkor is ugyanezt a szürkeséget látnánk.

Két idősíkon mozog a film. A jelenben Colin bekerül egy javító-nevelő intézetbe. A jelenbe ékelődő közelmúlt eseményeit nézve pedig látjuk azt a folyamatot, ahogy Colin ebbe az intézetbe került.

Először nem értettem pontosan milyen intézet lehet ez, ami nem börtön, de amiben nem is kifejezetten fiatalkorúak (azaz 18 alattiak) élnek. Kicsit utána kellett olvasnom, hogy mi is ez az angolul borstal-nak nevezett intézmény. Eredetileg 21 éves korig lehetett ide bekerülni, de 1930-tól a korhatárt felemelték 23 évre. Tehát nem kifejezetten gyerekeknek, hanem annál egy kicsit idősebb korosztály számára fenntartott büntető-nevelő intézményről van szó. Feltehetően az a szerepe, hogy az ide bekerülő kezdő bűnözők még egy sanszot kapjanak az élettől, anélkül, hogy profi, hétpróbás bűnözőktől kapjanak kiképzést az igazi bűnöző életformával kapcsolatban, mint ahogy az a normál börtönökben elkerülhetetlen.

Közös munka és szervezett sportolási lehetőséget biztosítanak minden fiatal számára. Sőt, a kiemelkedő tehetségek lehetőséget kapnak különböző versenyeken való részvételre is. A film főszereplője hosszútávfutásban bizonyul kiemelkedőnek, amiből nyilván adódik, hogy a film egy - rivális bentlakásos iskolával szembeni -  nagy futóversenyen való erő-összemérésbe torkollik. De csak azért, hogy az utolsó pillanatban lázadó hősünk jól odaszúrhasson egyet az őt felhasználó hatalomnak...

A visszatekintésekben pedig látjuk, hogy a csellengő fiatalok - részben a nem megfelelő családi háttérnek is köszönhetően - hogy kapnak rá fokozatosan a könnyen szerzett pénz okozta gondtalanabb élet ízére. 

A jelent ismerve pontosan tudjuk, hogy a bukás elkerülhetetlen lesz, mégis olyan jól építí fel a rendező a feszültséget, hogy szinte azt hisszük, hogy a srácnak esélye van megúszni, hogy fülöncsípjék.

Tom Courtenaynak ez volt az első mozifilmje. Előtte egy tévéfilmben és egy tévé sorozatban szerepelt. Tökéletes választás a lepattant városi fiatalság megjelenítésére. Pár napon belül 84 éves lesz, és egészen a legutóbbi  időkig aktív színész. 

Amikor a filmet záró nagy versenyen látjuk futni, a sáros, izzadt fiúnak simán elhiszem, hogy rengeteg mérföld van a lábában, és épp utolsó erejével küzd. Egyébként a film legütősebb része pont ez a futóverseny, mely során a rendező remek (eisensteint megidéző) montázsokkal érzékelteti velünk a fiú fejében zakatoló gondolatokat. 

A film szinte minden pillanata nyomasztó, és valószínű, hogy ez a hatás nem áll távol a rendezői szándéktól. Újszerűsége miatt jónéhány hasonló jellegű kitchen sink cinema készült, de mivel egy idő után túl sok újdonságot nem tudtak belecsempészni ebbe az alműfajba, viszonylag hamar le is csengett.

Franciaország (Les Films de la Pléiade, Pathé Consortium Cinéma) 80 perc, ff., francia

Rendező: Jean-Luc Godard

Producer: Pierre Braumberger

Bár a két legismertebb francia új hullámos figura - Truffaut és Godard - neve szinte összeforr, filmjeik között nem túl sok hasonlóság található. Ez persze alapjában véve nem különösebben furcsa, hiszen a francia új hullám nem stílus vagy műfaj, inkább azon francia rendezők összessége, akik többé kevésbé egy alomból, egy rövid, pezsgő időszak során kerültek rendezői székbe. 

Attól eltekintve, hogy Truffaut és Godard közeli barátok voltak (amíg össze nem különböztek az 1968-as események kapcsán), munkásságuk teljesen különbözött. Truffaut filmjei sokkal inkább hasonlítottak a "hagyományosnak" mondható filmekhez, míg Godard filmjeire könnyelműen rá merem sütni már-már az anti-film jelzőt is.

Az eredeti cimből kiderül (a magyarból nem), hogy ez egy film tizenkét képben bemutatva. Tizenkét, átlagosan kb. 7 perces képben meséli el ahogy a fiatal Nana (Anna Karina) elkezd prostituáltként dolgozni, majd végül meghal. Rengeteg utalást helyez el Godard a film során itt-ott. Nanáról is nyilván mindenkinek a szintén prostituált Émile Zola féle Nana jut az eszébe.

Állítólag egy oldalnyi vázlat alapján forgott az egész film, nem volt előre leírt szöveg a dialógusokhoz, a színészek a témán belül szabadon improvizálhattak. Ez érezhető is. Jeleneten belül általában nem halad előre a cselekmény. Az utolsó jeleneten kívül tulajdonképpen "nem történik semmi", a szereplők beszélgetnek arról, ami eszükbe jut. A tizenkét tabló között viszont, - a mi általunk nem látható időben - történnek a lányeges események, amiknek mi csak a következményeivel szembesülünk rendszerint. A cselekménytelenség miatt akár olyan érzésünk is lehet, mintha diaképeket látnánk, állóképekkel mesélné el Godard a történetet.

Az első képben például két ember egy kávézóban beszélget nekünk háttal, a bárpultnál ülve. Csak a szemben levő fal tükrében látjuk arcukat. Egy másik jelenetben Nana moziban van, hosszasan látunk részletet Dreyer Jeanne D'Arcjából. A hagyoményos némafilm vetítéstől eltérően, ahol szokás valamilyen zenével aláfesteni a hangulatot, ezúttal mi is (és Nana is) némán tekinti meg a filmet.

Mind a tizenkét kép előtt feliraton olvashatjuk a következő rész rövid tartalmát. 

A film költségvetése állítólag kb. 40.000 dollár volt, ami hollywoodból nézve még nagyítóval sem látható összeg. Csodálkozhattak is, (ha egyáltalán eljutott hozzájuk ennek a filmnek a híre) hogy mekkora siker lett belőle. Nem csak a mozikban, de a kritikai visszhang is igencsak pozitív volt.

Mint a Kifulladásig-ban, Godard itt is igyekezett a szűkös költségvetés - és talán a lustaság, vagy felületesség - okozta technikai hibákat, gyengeségeket úgy tálalni, mintha azok művészi eszköztárának a részei lennének. Előfordul, hogy az utcai jelenetnél, az elsétáló járókelők izgatottan bámulják a szereplőket, de leginkább a kamerát. Előfordul, hogy a jelenetek egy részének nincs hangja... Van, hogy a presszóban zajló beszélgetés szinte érthetetlen a háttérzaj miatt (nincs utószinkron). A franciául nem tudók itt előnyben vannak, mert a felirat segít legyőzni a zörejek okozta érthetőségi problémákat.

Meggyőződésem, hogy az ugróvágások (jump cut) használata elsősorban nem művészi eszköz volt, hanem megoldás egy-egy technikai hiányosságra. 

Ami vitathatatlanul lenyűgöző a filmben, az a 21 éves Anna Karina ártatlanul szép, szabályos arca. Mivel mind a tizenkét tablónak ő a főszereplője, ebből az esztétikai élményből igazán nem szenvedünk hiányt..

A másik igen kellemes esztétikai élmény okozója a különlegesen lágy zene. Első hallásra megszerettem. Amikor utánanéztem, akkor derült ki, hogy ugyanaz a Michel Legrand szerezte a zenét, aki a Cléo 5-től 7-ig zenéjéért felelős... és hát az is elvarázsolt!

Godard és Anna Karina 7 évig házasok voltak. Karina Dániában született, és 18 évesen érkezett Párizsba. A Kifulladásig-ban is megkaphatta volna Godard-tól a főszerepet, de akkor azt még visszautasította. 

Godard nekem egyelőre valahogy túl száraz. Látom, hogy forradalmi technikai újdonságokat vezet be, a probléma ott lehet, hogy ezek nagy részét ma már ipari mennyiségben láthatjuk művészi indíttatásból (lásd pld. ugróvágás), míg akkoriban ezek tényleg megdöbbentő erővel hathattak újdonságuk folytán.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (The Assiciates & Aldrich company), 134 perc, ff., angol

Rendező: Robert Aldrich

Producer: Robert Aldrich

Azok közé tartozott ez a film, melyekkel szemben nem voltak különösebb elvárásaim. Bevallom, nem különösebben rajongtam az ötletért, hogy két "öregasszony" nosztalgiáját fogom több, mint két órán keresztül nézni.  Márpedig annyit előtte is tudtam, hogy két jobb napokat is látott színésznő áll a történet középpontjában..

Ráadásul nem akárkik játsszák a főszerepeket: Bette Davis és Joan Crawford. Pár évvel ezelőttig talán csak a régi filmek hardcore rajongói tudták, de a hatvanas években még mindenki, aki kicsit is olvasta a pletykalapokat, hogy Davis és Crawford gyűlölte egymást. Annyira, hogy 1989-ben könyvet is kiadtak azzal a címmel, hogy Bette & Joan, ami kettejük élethosszig tartó viszályáról szól. De ez még semmi! 2017-ben Feud (Viszály) címmel egy nyolcrészes sorozat készült kifejezetten a Mi történt Baby Janenel forgatásáról, és a két színésznő közötti viszályról. A sorozat olyan jól sikerült, hogy számtalan díjat (köztük négy Golden Globe-ot) nyert. Ha a film forgatása után 55 évvel egy sorozatot építenek kettejük ellenségeskedésére, akkor itt nem holmi csajos csipkelődésről lehet szó!

Napi szinten üzengettek egymásnak a sajtóban, ahol tudtak, ott tettek keresztbe egymásnak a forgatáson. Kedvencem, hogy Bette Davis állítólag egy Coca Cola automatát állíttatott üzembe magának a forgatás helyszínén, tudva jól, hogy Crawford a Pepsi volt elnökének az özvegye. Ebből az ellenségeskedésből természetesen az alábbi képeken semmi sem látszik, de ez persze ne csapjon be senkit!

• 
• 
• 
• 
• 

Mint ahogy kezdtem is, a kötelezően letudni való végigszenvedős filmek közé soroltam előzetesen ezt a címet, de nagyobbat nem is tévedtem volna! Az utóbbi év talán legnagyobb meglepetése volt számomra. Olyan izgalmas volt, amilyenek Hitchcock jobb filmjei szoktak lenni. Sőt, ha azt mondták volna, hogy a pocakos rendező rendezte a filmet, biztosan elhiszem. Épp ezért akadt meg a szemem azon az információn, hogy Bette Davis állítólag pont Hitchcockot próbálta első körben rábeszélni, hogy vállalja el ezt a filmet, de amaz ekkor már a Madarak előkészítésével foglalkozott, így nem jutott rá ideje (vagy nem volt hozzá kedve).

Két lánytestvérről van szó, mindketten színésznők lettek. 1917-ben, gyerekkorukban találkozunk velük először, amikor a kis szőke Baby Jane hatalmas sztár. Dalokkal lép fel, és annyira rajonganak érte, hogy még Baby Jane babákat is árulnak. (Az alábbi képen együtt láthatóak az egyes szerepeket fiatalon és idősen játszó színésznők) A lánytestvér Blanche Davies (barna hajú) ekkor még hugának árnyékában duzzog.

Ugrunk 18 évet az időben... A lányok felnőttek, és megfordult a helyzet. A korai sikereket halmozó Baby Jane kiégett, alkoholista - és sikertelen - színésznő lett, míg a barna Blanche beelőzve őt elismert és sikeres. Nehéz lehet mindezt feldolgozni a korábbi kis csillagnak. Ennek a korszaknak az utolsó jelenetében egy autóbalesetet látunk, melynek szereplője a két testvér, és amely következtében a sikeres Blanche deréktól lefelé lebénul.

Újabb 27 évet ugrunk az időben, az 1962-es jelenidőben vagyunk. A testvérek ekkor már ötvenes éveik második felében járnak. Blanche (Joan Crawford) egy fedél alatt lakik nővérével, akiről egyesek azt gyanítják, hogy szándékosan meg akarta ölni tehetségesebb testvérét, ezért ütötte el. De ha nem is volt szándékos, az biztos, hogy hulla részeg volt az elkövetéskor, és megpróbált elszaladni a helyszínről. 

• 
• 
• 
• 
• 

És most jön a film nagy részét felölelő szituáció: A tolókocsis, gazdag Blanche-al él elszegényedett huga. De Baby Jane kihasználja Blanche kiszolgáltatott helyzetét, leginkább emeleti szobájában tartja, ahonnét ő kerekesszékével egyedül le sem tud jönni a lépcsőn.

• 
• 
• 

A testvér kegyetlenkedései egyre durvább méreteket öltenek. Odáig fajul a dolog, hogy a bejárónőt is lemondja, és a telefont is eltávolítja a fenti szobából, nehogy segítséget tudjon hívni Blanche.

A film legfeszültebb jelenetei abból adódnak, hogy időről időre olyan szituációk alakulnak ki, hogy az egyre elgyötörtebb Blanche majdnem segítséget tud hívni, de az utolsó pillanatban mindig megérkezik a gátlástalanul kegyetlen Jane, hogy ebben őt megakadályozza. Jane egyre elborultabban viselkedik, a végén már a gyilkosságtól sem riad vissza, hogy megakadályozza Blanche szabadulását karmai közül.

• 
• 
• 

Baby Jane időskori formája zseniális. Tökéletesen eltalált karakter, és ezzel kapcsolatban el kell mondanom, hogy maga Bette Davis találta ki. Állítólag a Hollywood boulevard-on gyakran lehetett látni olyan egykor volt színésznőket, akik idősebb korukra eltűntek a süllyesztőben, de nem akarván elereszteni a múltat, megpróbálnak úgy kinézni mint amikor még fiatalok voltak. Ez legtöbbször egy kínosan nevetséges, és mélyen szomorú látványt eredményez. Ehhez hasonlóan rossz nézni azokat a gazdag színésznőket, akik fiatalon sokat köszönhettek szépségüknek. Sokan közülük nagyon nehezen birkónak meg az öregedéssel. Szegények néha ijesztően eltorzult arccal kerülnek elő egy-egy plasztikai sebész által végzett műtét után.

Davis elképzelése az volt a figuráról, hogy sosem mossa le magáról a sminket, mindig csak ráfest az előzőre. Látva azt a két színes fotót, amit találtam, úgy érzem, hogy fekete fehér filmen jól működött a dolog, színesben talán túlzásnak hatott volna.

• 
• 
• 
• 
• 

Megemelet a kalapomat Davis előtt. Büszkesége nem gördített akadályt az elé, hogy ilyen nevetséges figurát varázsoljon magából. Nem csak kitalálta a figurát, de ragaszkodott hozzá, hogy maga készíthesse el a sminket. Az volt a - feltehetően jogos - aggodalma, hogy a stáb sminkese nem mer majd belőle ilyen bohócot csinálni. 

Amikor Henry Farrell, az eredeti mű írója először meglátta a forgatáson a kisminkelt Davist, egészen el volt ragadtatva, hiszen elmondása szerint pont ilyen karakterre gondolt. A rendező-producer Aldrich kicsit visszafogottabb volt, ő tartott kicsit attól, hogy ez sok smink túlzásnak fog bizonyulni. Mint kiderült nem volt oka emiatt aggódni, hiszen olyan sikere volt Davisnek, hogy még Oscarra is jelölték.

Crawfordot viszont nem. Az ő esetében egyébként még az is nehézségbe ütközött, hogy rábeszéljék, legalább a körömfestésről mondjon le ebben a helyzetben, amikor a történet szerint már láthatóan teljesen leépült állapotba került.

Van kettejükről egy nagyon jellemző történet. MInt említettem Davist Oscarra jelölték, mint legjobb női főszereplő. Crawford megkérte Anne Bencroftot - aki nem tudott elmenni a díjátadóra - hogy ha esetleg ő nyerné az Oscart, hadd vehesse át a nevében a díjat. Így történt, hogy az esélyes Davis-t egy mellékesen odaszúrt "sorry" kíséretében lökte fel majdnem a mellette elszaladó Crawford, aki átvenni sietett a színpad felé a - nem is neki járó - díjat. Hát istenem, ha két nő utálja egymást, akkor ott nincsenek tiltott eszközök egymás bosszantására...

Tényleg csak elragadtatással tudok írni erről a filmről. És amikor a végéhez közeledünk, amikor már azt hisszük, hogy mindennek vége, Jane lelke hamarosan alászáll a pokol mélységes bugyraiba, akkor jön egy olyan csattanó, amivel gyakorlatilag felülíródik minden, amit előtte láttunk... és ezen a ponton többet nem is árulok el azok kedvéért, akik ezután ismerkednének a filmmel. Mindenképpen ajánlom... és utána jöhet a 2017-es sorozat (FEUD)

A film költségvetése még akkori szinten is minimális volt a 750.000 dollárjával. Mivel 1962 egyik legsikeresebb filmbevételét produkálta, ez bőségesen megtérült, 11 nap után már nyereségessé vált a forgalmazás.

USA (John Ford Productions, Paramount), 123 perc, ff., angol

Redező: John Ford

Producer: Willis Goldbeck

Vegyes érzéseim vannak John Forddal kapcsolatban. A korai filmek nagyon tetszettek tőle. A Hatosfogat szerintem a legjobb amerikai westernek egyike. Utána is készített néhány nagyon jó filmet. Aztán ráált a westernek sorozatgyártására, amik számomra már fantáziátlanok és unalmasak voltak. 

James Stewart-ot - már sokszor leírtam, kövessetek megérte - egyszerűen rossz színésznek tartom. Még akkor is, ha személyisége alapvetően szimpatikus. (Gyanúm szerint sikerének oka elsősorban ez a kellemes stílus). 

John Wayne-el kapcsolatban pont az ellenkező állásponton vagyok: Nem rossz színész, de pokolian antipatikus személyiség (legalábbis az én ízlésem szerint).

Minden adott volt tehát ahhoz (John Ford western, James Stewart és John Wayne), hogy ne várjak semmi jót ettől a filmtől... mégis pozitívan csalódtam!

Mindját az elején felhívom a figyelmet az egyik legbosszantóbb dologra a filmmel kapcsolatban, amit általában is a filmkészítés főbűnei között tartok számon: amikor az adott színész/színésznő a valós koránál sokkal fiatalabb szerepet játszik. Ez alól kivétel a Grease, ahol 30-34 éves színésznők játszottak gimis csajokat, de ott valamiért belefért (nem tudom megindokolni, hogy miért). John Wayne itt 54, James Stewart 53 éves, és maguknál kb 20 évvel fiatalabb karaktereket játszanak. Stewart karaktere például most végezte el a jogi egyetemet, ügyvédként szeretne elhelyezkedni.

Nyugat felé költözik, hogy a megfelelő helyen hivatalt nyisson, ám útközben kirabolja őt, és nagyon összeveri Liberty Valance bandája.

Liberty Valance a környék rettegett gazembere, terrorizálja a lakosságot. Senki nem mer ellenállni neki. A marshall (kb rendőrfőnök) van a legjobban berezelve. Valance-t nem akárki játssza: Lee Marvin. Aki nagyon szerethető a Piszkos Tizenkettő tökéletes erkölcsű Reisman őrnagyjaként, de parádézik a romlott gengszter szerepében is. Liberty Valance két talpnyalója közül az egyik Lee Van Cleef. (a spagetti-western lesz majd igazán az ő korszaka)

• 
• 
• 

Bár a frissen végzett ügyvéd a rablás utáni verésbe majdnem belehal, végül mégis felépül, a közeli kisvárosban gondoskodnak róla. Cserébe éttermi kisegítőként igyekszik visszafizetni az ápolás költségeit. Végül ottragad a városban, és tanítani kezdi a sok írástudatlan polgárt. Gyorsan beilleszkedik közéjük.

John Wayne a városka pozitív keményfiúja. Tulajdonképpen ő az egyetlen, aki az időnként feltűnő Liberty Valance-nak vissza mer szólni. Nem akar ő fölösleges konfliktusba keveredni, de ha kell kiáll magáért. Ezzel a jellemzéssel valószínűleg túl nagy meglepetést nem okoztam, hiszen Wayne szinte mindegyik westernben ugyanezt a típust hozza.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Mint ahogy sejthető is, a konfliktus elkerülhetetlen lesz... Valance és haverjai addig terrorizálják a lakosságot, míg végül valakinek elege nem lesz, és ki mer állni ellene. A film beszédes címe előrevetíti, hogy valaki végül végezni fog vele. A két kézenfekvő jelölt persze a tökös John Wayne, illetve az okoskodó jogász, aki a törvényből levezetve formálna jogot Valance lepuffantására. Már csak tudni kellene használni a fegyverét...

• 
• 
• 

Hogy egy csipetnyi kis romantika is felvillanjon, egy egész lightos szerelmi háromszög is felvázolásra kerül. De tényleg csak skiccszerűen, érintőlegesen: az ügyvéd (Stewart) és a helyi keményfiú (Wayne) ugyanabba a nőbe szerelmes...

• 
• 
• 

Itt most nem kerül képernyőre az amerikai western szinte elmaradhatatlan díszlete, a Monument Valley, vörös sivatagával körülvéve. Sőt préri sincsen. Szinte mindent stúdióban vettek fel, ezúttal fekete-fehérben! Ez utóbbi volt a legfurcsább, hiszen ekkoriban a westernek már nagy számban készültek technicolor nyersanyagra. Ám ezúttal a Paramount szűkre szabta a büdzsét. Sem külsős forgatásra, sem színes nyersanyagra nem tellett Fordnak. Ezt kárpótoladnó íme egy színes fotó a film két legnagyobb sztárjával, közöttük John Ford rendezővel.

Érdekes, hogy a film végére Stewarttal kapcsolatban nem különösebben változtak az érzéseim, de John Wayne-t egy egész kicsit (na azért nagyon nem) megkedveltem. Illetve fogalmazzunk úgy, hogy legalábbis már érteni vélem, hogy miért rajongott érte annyira sok amerikai.

Brazília (Cinesistri), 88 perc, ff., portugál

Rendező: Anselmo Duarte

Producer: Francisco de Castro, Anselmo Duarte és Oswaldo Massaini

Egy férfi fáradtan menetel az utcán, vállán egy hatalmas fakereszt. Mögötte kissé lemaradva egy nő kíséri. Mint később megtudjuk, a felesége. Néhol tömeg csapódik mögéjük, néhol viszont csak gúnyosan nevetnek rajtuk.

Végül hajnalban megérkeznek céljukhoz, a Szent Borbála templomhoz, ami ebben a korai időpontban még zárva van...

Várnak, hogy hajnalodjon, és a templom végre kinyisson. Kezdődhessen a Szent Barbara ünnepség, és a férfi fogadalma szerint átadhassa a templom papjának a keresztet. 

• 
• 
• 

A kereszt átadása azonban nem is olyan zökkenőmentes, mint ahogy arra számítanánk... De előbb nézzük, hogy vajon miért cipel valaki közel 50 kilométeren át egy ekkora fakeresztet, ami a hosszú sétaút alatt a válláról gyakorlatilag ledörzsöli a bőrt az ingje alatt.

Nos, egy fogadalom miatt. Mint megtudjuk, legjobb barátja - egy szamár (!) - halálosan megbetegedett. Hiába hívott orvost, az nem tudott segíteni rajta. Végül egy vallási szekta - a candomblé - egyik helyi vezetője azt javasolta, hogy ajánlja fel Yansan-nak (aki a katolikus Szent Borbála szektabeli megfelelője), hogy ha meggyógyul a szamár, akkor szétosztja minden vagyonát a szegények között, és elhoz egy fakeresztet Yansan (azaz Szent Borbála) templomába a Bahia állambeli Salvadorba. A férfinak annyira fontos volt a szamár, hogy megtette ezt a fogadalmat, és az állat másnapra meggyógyult. A férfi pedig állja szavát. És most itt ülnek feleségével a templom előtt, hogy kinyissák végre a templomot és teljesíthesse fogadalmát a kereszt átadásával.

A várakozást rosszul viselő feleséget szinte azonnal elcsábítja egy arra lófráló strici. (Felajánlja, hogy szállodai szobát kerít a láthatóan fáradt feleségnek, természetesen nem önzetlen, hanem nyilvánvalóan hátsó szándékkal) A részletekbe ne menjünk bele, maradjunk annyiban, hogy a hitbuzgalomtól áhitatos férfiben fel sem merül, hogy feleségét nem feltétlenül a legmegfelelőbb férfira bízta... (a képen a fehérzakós strici éppen egy neki dolgozó hölggyel vitatkozik) - majd a későbbiekben látjuk az egyre sokasodó Krisztus párhuzamokat... így talán nem hibás a gyanú, hogy a férfi felesége Mária Magdolna jellegű vonásokat mutat azzal, hogy összeállt egy stricivel.

Végül lassan csak elérkezik a templom nyitásának az ideje. Özönlik a nép Szent Borbála ünnepére. Ám a pap nem lelkesedik a fura fazon által odahurcolt keresztért. Kifaggatja, hogy tulajdonképpen mi járatban... és amikor megtudja, hogy tulajdonképpen ő nem katolikusként, hanem a candomblé szekta híveként, szent Borbála szektabeli megfelelőjének való fogadalom ügyében jött, elzárkozik a kereszt beengedésétől.

Egy bekezdés erejéig kitérek most erre a többször is emlegetett candombléra. Ez tulajdonképpen egy afrobrazil vallás: erős afrikai alapok keveredve keresztény elemekkel. Papjai amolyan varázslók, akik "fehér és fekete mágiában" járatosak, démonűzők, szellemekkel és istenekkel tudnak beszélni. Isteneik viszont gyakran a katolikus szenteknek megfeleltethetőek. Összejöveteleiken táncolnak, miközben varázslóik révületbe nem kerülnek, és közvetlen kapcsolatba nem lépnek az éppen elérni kívánt szellemmel vagy felsőbb hatalommal. Íme kortárs egy kép róluk vallásgyakorlás közben.

Itt pedig a filmben láthatóak a szekta tagjai, amint körbeveszik a férfit.

A templom előtt a beengedésre váró férfit ugyanis elkezdik körülvenni az emberek. Szárnyai alá veszi a média, a keresztány egyház pedig kezd pánikba esni, üléseznek, mint hajdan Kajafásék Krisztus ügyében tették. Nem véletlen a hasonlatom: gyakorlatilag ugyanaz történik a férfival, mint annak idején a messiással. Az események és az egyes személyek is megfeleltethetőek a neves bibliai esemény szereplőivel. A rendőrfőnök nyilván Pilátus, a strici Péter, aki elárulja stb... még ha ezek a párhuzamok néha kicsit erőltetettek is, nyilvánvaló a szándék és a művészi eszköz.

Keresztre feszítik végül őt is, még ha itt csak jelképesen is.

• 
• 
• 

Azt gondoltam, hogy én azért nem éreztem át a film lélekemelő hangulatát annyira, mivel valami nagyon erősen brazil lehet benne, amit én európaiként nem értek/érzek egészében. Leginkább a condomblé ismeretének teljes hiánya mondjuk...

Ám, mint kiderült, ez volt az első brazil film, melyet Oscar díjra jelöltek, és a mai napig az egyetlen brazil film, mely Cannes-ban Arany Pálmát kapott, tehát Brazilián kívül is megtalálta a közönségét. Bennem lehet a hiba tehát.

USA, Nagy-Britannia (A.A. Productions, Anya, Transworld Pictures), 152 perc, ff., angol

Rendező: Stanley Kubrick

Producer: James B. Harris

Sokat gondolkoztam, hogy a sok rendelkezésre álló poszterből melyiket használjam ide balra, a szokásos helyre. Mindig igyekszem kiválasztani azt, amelyik a legközelebb áll a film hangulatához. Végül amellett a változat mellett döntöttem, amelyik ikonikussá vált a film kapcsán, bár meg kell jegyeznem, hogy nagyon nem tartom szerencsésnek. 

Mondhatnám, hogy a filmen Lolitán soha nincs ilyen napszemüveg, és arra sem emlékszem, hogy nyalókát szopogatna... A legfőbb bajom ezzel a plakáttal, hogy ez alapján inkább egy sikamlós erotikus filmre számít az ember, holott a film nagyon, de nagyon nem ilyen. Ha nagyon skatulyába szeretném szorítani, akkor itt egy nagyon komoly lélektani drámát láthatunk, amibe sikerült beleszorítani egészen komikus és kifejezetten feszült jeleneteket is.

Ne köntörfalazzunk: Egy negyvenes éveiben járó férfi (James Mason) és egy 14 éves Lolita becenevű lány (Sue Lyon) szerelmi kapcsolata van a film középpontjában. Az csak "hab a tortán", hogy a férfi a lány mostohaapja. Az eredeti regényben Lolita 12 éves volt, és ez azért még a hatvanas évek amerikájában is kiverte volna a biztosítékot, így a filmhez két évet "öregítettek" rajta. Így már átment a cenzorokon akkor is és a kilencvenes évekbeli újrafeldolgozás alkalmával is. Ma már szerintem problémás lenne a bemutatója.

• 
• 
• 

Rögtön tisztázzuk, hogy pontatlanság ebben az esetben pedofíliáról beszélni, hisz amaz a serdülőkor előtti gyerekek iránti szexuális vonzalmat takarja. Itt viszont már jócskán serdült - ám még fiatalkorú - lányról van szó. Hebefíliának nevezi a szakirodalom a serdülőkorúak iránti vonzalmat, efebofíliának pedig a már serdült fiatalkorúak iránti vonzalmat. Ez esetben talán inkább az utóbbiról beszélhetünk, hiszen Lolita itt már a felnőtté válás elég előrehaladott jeleit mutatja. Ha azt mondanák, hogy elmúlt 18 éves, simán elhinném. A forgatás idején Sue Lyon azonban még csak 14 éves volt. (Gyorsan leszögezem, hogy a filmben meztelenség vagy szexuális aktus egyáltalán nem látható)

• 
• 
• 
• 

A férfi főszereplő Humbert Humbert (James Mason ekkor 53) a filmben negyvenes éveiben járó francia irodalomtanár munkát kap egy amerikai egyetemen, és éppen kiadó szobát keres a környéken. Egy kisvárosban az özvegy Charlotte mutatja be kissé rendezetlen lakását az érdeklődőnek, aki láthatóan nincs különösebben oda az ingatlanért, ám amikor meglátja a kertben napozó, és első pillanattól igen kihívóan viselkedő csitrit, azonnal a beköltözés mellett dönt.

Ez volt az a pillanat, amelyről kijelenthetjük, hogy a férfi sorsa megpecsételődött.

A film során olyan valóságosnak hat az összes szereplő viselkedése, motívációja, hogy gyanúm szerint a regényt író Vladimir Nabokov vagy személyesen élt át valami hasonlót, vagy a közvetlen közelében nézhette végig egy ilyen kapcsolat alakulását. 

• 
• 
• 

A film első felében az özvegyasszony (Shelley Winter) beleszeret az agglegénybe, aki hozzámegy a nőhöz, hogy annak lánya közelében lehessen. A nő persze minden idegszálával érzi, hogy igazából nem ő kell a férfinak, ám az igazságot inkább a szőnyeg alá akarja söpörni egészen addig, amíg csak lehetséges. 

A férfi persze Lolitába szerelmes, és úgy tűnik, hogy Lolita ezzel nemcsak, hogy tisztában van, de az eszközök teljes arzenáljával rendelkezik ahhoz, hogy a férfit megörjítse. És Sue Lyon rendelkezett azzal az eszköztárral, amivel mindezt tökéletesen meg tudta jeleníteni. Nézzük csak ezt a pillantást ettől a 14 éves színészlánytól... Nem közönséges, nem túlzó, pont annyi amennyi kell... zseniális...

A film második felében úgy alakulnak a dolgok, hogy realizálódik a férfi és a lány kapcsolata. A filmnek ez a része kicsit megelőlegezi a később divatba jövő road movie-kat. Járják az országot, hogy nyugodtan kettesben lehessenek... közben viszont egy titokzatos férfi (Peter Sellers) folyton ott van a nyomukban. Ezzel a férfival kapcsolatban tudhatjuk - hiszen a film első jelenetében látjuk -, hogy főhősünk pár év múlva egy feltehetően igen kiadós és elszabadult parti romjain majd lelövi. Most még csak azt tudjuk, hogy ahol ők ketten járnak, előbb utóbb feltűnik ez a férfi egy furcsa nővel, aki egyetlen szót sem szól a film sorén, de néma jelenléte így is elmondhatatlanul zseniális. 

• 
• 
• 

Masonnek az volt az érzése, - és ezzel egyetértek -, hogy Peter Sellers bizony ellopja tőle a showt közös jeleneteikben. Sellers egyszerűen lehengerlő. Kubrick hagyta improvizálni, és mivel a tapasztalat szerint mindig az első felvétel sikerült Sellersnek a legjobban, úgy döntöttek, hogy három kamerával veszik fel a jeleneteit, hogy az első felvétel teljes egészében vágható és felhasználható legyen. Normál esetben egy jelenetet egy kamerával, egymás után többször, különböző szögekből vesznek fel, és abból vágnak össze valamit. 

A sziporkázó Sellers impresszív jelenléte véleményem szerint semmit nem von le Mason teljesítményéből, sőt, neki is volt egy kifejezetten vicces jelenete az egyik szállodai szoba pótágyával. Mason szerepe jellemzően drámai erőt hordozott, és ebben ugyan úgy maradandót alkotott!

Ez volt Kubrick (az alábbi képen Sue Lyonnal) első igazán önálló filmje, ahol tulajdonképpen teljesen szabad keze volt mindenben. 

Bár a történet az Egyesült Államokban játszódik, a filmet teljes egészében Angliában forgatták, mivel jórészt angol cégek finanszírozták a filmet.

A film első forgatókönyv tervezetét maga Nabokov írta, de abból nem sok mindent használtak fel. A végső változat egyébként ettől függetlenül nagyon tetszett az írónak, csak sajnálta, hogy fölöslegesen vesztegetett annyi időt saját forgatókönyvének a megírására. Hogy valami haszna azért mégis legyen, könyv formájában kiadta az ő változatát, így aztán a film lelkes rajongói elolvashatják, hogy milyen lett volna a film, ha Nabokov forgatókönyve alapján készül el. Ja, és mellesleg így is őt nevezték a film forgatókönyvírójának, így nem csoda, hogy ő kapta a legjobb forgatókönyv kategóriában az egyik Oscar-jelölést.

Zseniális film. Egy pillanatig sem untam. Mindig hozott valami kiszámíthatatlant. A legvégén meg olyan csavart hozott, ami felülírt mindent, amit addig a szereplőkről gondoltam... Ha valaki látta az 1997-es változatot Jeremy Ironsszal, kérem írja meg kommentben, hogy az milyen. Kacérkodom a gondolattal, hogy azt is meg kellene nézni. Ha valaki esetleg mindkét változatot látta, kérem mindenképpen ossza meg a gondolatait!

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

És legvégül térjünk vissza oda, ahol elkezdtem, a filmplakátokhoz. Szívem szerint ezt választottam volna. Bár ez nem szó szoros értelemben vett filmes plakát, de talán ez adja vissza legjobban, hogy mire számítsunk a filmben.

Van egy amelyik egészen merészre, már-már találóan megbotránkoztatóra sikerült. Ha megnézzük ezt a nyalókát ábrázoló posztert, és kicsit jobban elkezdjük értelmezni, akkor talán nem nagyon kell magyaráznom találónak találó, de nagyon nem ehhez a filmhez való: egy Forró Rágógumi epizódhoz viszont simán elmenne....

És itt van ömlesztve a több is:

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
•