USA (M.C. Productions), 126 perc, ff., angol

Rendező: John Frankenheimer

Producer: George Axelrod, John Frankenheimer és Howard W. Koch

Bár az USA és a Szovjetunió közötti hidegháború ekkor már vagy 15 éve zajlott, most fognak csak begyűrűzni azok a filmek, ahol a hős amerikai katonák a fura, szinte egzotikus, de mindenképpen a végtelenségig embertelen szovjetek ellen harcolnak. A James Bond filmekben is majd szovjet lesz leggyakrabban a főellenség.

Hol is van a címben megjelölt Mandzsúria? Nagyrészt Kínában fekvő, de Észak-Koreába, Oroszországba és Mongóliába is benyúló régió. Nagyjából Vlagyivosztok magasságában terül el Észak-Koreától északra. (a térképen a sötétebb piros a szűkebb értelemben, a halványabb a tágabb értelemben vett Mandzsúria). Akkora nagy jelentősége nincs a történetben, hogy feltétlenül címadóvá váljon (egy jelenet játszódik itt a film elején), de marketing okokból kétségtelenül jó ötlet, hiszen titokzatossága miatt igen jól hangzik.

1952-ben a koreai háborúban a kommunisták elfognak egy délieket támogató amerikai csapatot, Mandzsúriába viszik őket, és egy egészen fantasztikus agymosást hajtanak végre rajtuk: fényhatások és drogok alkalmazásával belépnek a tudatalattijukba, és alvó ügynökökké transzformálják őket. Magát a beavatkozást szerencsére nem kísérli meg illusztrálni a film, csak említés szintjén hallunk róla.

Egy egészen szürreális jelenetben láthatjuk, ahogy az agymosás végeztével egy csoportos demonstráción kínaiak, koreaiak és szovjetek (azaz a gonosz kommunisták) közösen tanulmányozzák bizarr kísérletük eredményét. Míg az elvégzett agymosásról beszélgetnek, addig láthatjuk, hogy a bedrogozottnak tűnő amerikai katonák úgy érzékelik, mintha egy nőegylet előadásán ülnének, és virágtermesztésről hallgatnának egy rendkívül unalmas előadást. Szinte viccesen abszurd, ahogy vágásról vágásra látjuk a valóságot, majd az egyik katona szemszögéből a nőegyletet, és egy másik, színesbőrű katona szempontjából egy olyan nőegyletet, ahol minden nő színesbőrű.

A jelenet csúcspontján a lehető legtermészetesebben, minden érzelemtől mentesen lövi le az amerikai őrmester az egyik saját emberét a komcsik utasítására. A gonosz kísérlet tehát remekül sikerült a főpróba alapján. Jöhet az éles bevetés!

• 
• 
• 
• 
• 

Kicsit ugrunk az időben, látjuk, hogy az amerikai csapat hősként érkezik haza. Senki nem emlékszik a mandzsúriai kiruccanásra, mindegyik katona azokat a hőstetteket meséli, amiket odaát "betápláltak" a fejébe. Ám éjszakánként mindegyiküket különös rémálom gyötri, mintha így próbálna a tudatalatti előtörni... 

• 
• 
• 

Mint említettem, a művelet célja alvó ügynökök létrehozása. Ez pontosan azt jelenti, hogy egy bizonyos kiváltó effektusra a mit sem sejtő egyén szinte robottá válik, az előzetes parancsot hajtja végre gondolkozás nélkül, sőt, tudattalanul. Utólag nem is igen emlékeznek arra, hogy mit tettek.

Shaw őrmester (Laurence Harvey) esetében például a kiváltó effektus a fenti képeken is látható káró dáma. Érdemes megnézni, hogy a káró dáma arca mennyire hasonlít az édesanyját játszó Angela Lansbury-re.  Természetesen egy ilyen alvó ügynoknek a feladata nem kisebb, mint megölni egy fontos politikust, akinek a helyére majd a mandzsúriai elvetemült társaság jelöltje kerülhet. Ez tehát a cím pontos magyarázata anélkül, hogy a film minden fordulatát lelőném.

• 
• 
• 
• 
• 

A film legnagyobb sztárja az egyik agymosott katonát alakító Frank Sinatra. Akkora volt már az ázsiója, hogy a film kicsit több, mint kétmillió dolláros (nem eget rengetően nagy) költségvetésének több mint a fele csak Sinatra gázsija volt. A maradék jutott minden másra.

• 
• 
• 

Valamiért elég rossz lehetett ekkoriban Sinatra hírneve, de a rendező és a filmben szintén szereplő Janet Leigh is úgy nyilatkozott utólag, hogy nagyon kellemes meglepetést okozott nekik a sztár, nagy élmény volt számukra vele dolgozni.

• 
• 
• 
• 

Kellemes színfolt volt a női mellékszereplők között a Shaw őrmester menyasszonyát alakító Leslie Parish, aki időnként rövid kitérőket tett a mozifilmek világába, karrierjének nagy részét azonban inkább tévésorozatokban töltötte. És szögezzük le, hogy a tévésorozatok ekkoriban még (!) messze elmaradtak a mozifilmek színvonalától szinte minden téren.

• 
• 
• 
• 
• 

Egy kicsit porosnak érzem ezt a filmet. Részben a komcsik (mint főellenség) miatt, részben az agymosás miatt, amiről feltehetően akkoriban sokan el is hitték, hogy ilyen precizitással lehet agymosást és programozást végezni egy nem együttműködő emberen...

Mindenesetre 2004-ben igyekeztek leporolni, és újra feldolgozták a történetet Denzel Washington főszereplésével. Aki esetleg látta, kommentben írja meg, hogy az milyen! 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (Pakula-Mulligan,Brentwood), 125 perc, ff., angol

Rendező: Robert Mulligan

Producer: Alan J. Pakula

A fotókon látható gyerekszereplők miatt első ránézésre úgy tűnhet, mintha ez esetleg egy ifjúsági-, vagy esetleg családi film lenne. A plakáton a fekete körben olvasható  NOT SUITABLE FOR CHILDREN felirat azonban gyorsan segítségünkre siet, nehogy gyerekekkel vágjunk bele a film megtekintésébe.

A piros cikcakkos szélű körben pedig arra hívják fel a figyelmünket, hogy ez a film egy Pulitzer-díjas könyv alapján készült. Egy Nelli Harper Lee nevű írónő 1958-ban kiadott könyvéről beszélünk, mely szinte azonnal bestseller lett, majd pár évre rá el is nyerte az említett díjat. Ami számomra kifejezetten érdekes, az nem elsősorban az, hogy ez volt az írónő legelső regénye, hanem az, hogy ezután soha nem írt semmit. Pontosabban belekezdett második művébe, de azt soha nem fejezte be. Pedig ideje lett volna rá bőven, hiszen 2016-ban, 89 évesen hunyt el.

Pulitzer-díja ellenére az utóbbi években egyre több amerikai iskolában kérdésessé válik a könyv megítélése. Ennek oka azonban semmi mással nem magyarázható, mint a hagyományos amerikai álszentséggel. Rasszizmussal vádolják a könyvet, feltételezhetően olyanok, akik semmit nem értenek belőle. Sokszor elhangzik benne a "nigger" szó bizonyos szereplők szájából, ám a könyv szellemisége nem is lehetne ennél egyértelműbben rasszizmus ellenes. Mondjuk, mintha a Kertész Imre által írt Sorstalanságot akarná megkérdőjelezni valaki azért, mert benne a nácik esetleg azt mondják valakire, hogy "büdös zsidó".

• 
• 
• 

A történet egy déli (alabamai) kitalált városkában zajlik az 1930-as években. A "déli" szó azonnal előrevetíti, hogy itt a színesbőrűek elnyomásban élnek. Ne felejtsük el, hogy ugyancsak Alabamában a valóságban még 1955-ben is letartóztattak egy Rosa Parks nevű színesbőrű hölgyet, mert a buszon a fehéreknek fenntartott helyre mert ülni.

Atticus Finch (Gregory Peck) nevű ügyvéd a tisztességes ember mintapéldánya. Nála tisztességesebbnek lenni lehetetlen. Azzal vívja ki fehér polgártársai ellenszenvét, hogy elvállalja egy színesbőrű védelmét, akit azzal vádolnak, hogy megvert és megerőszakolt egy fehér lányt. A történetet Atticus lánya szemszögéből elmesélve halljuk. Ő - pontosabban felnőtt önmaga - a történet narrátora.

• 
• 
• 
• 
• 

A 9 éves Mary Badham tökéletes alakítást nyújt az ügyvéd kislányának szerepében. Mellette egyébként a többi gyerekszereplő is teljesen természetesen játssza a rábízott szerepet. Badham nem véletlenül kapott Oscar jelölést ezért az első filmjéért. Ami furcsa viszont, hogy bár volt ezután két tévés, majd további két filmes próbálkozása, de hosszútávon felhagyott a színészkedéssel. Meglepő, hogy ezek után 2005-ben és 2019-ben tért csak vissza egy-egy kisebb filmszerepben, talán nosztalgiából. Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy Mary Badham bátyja John Badham - sok más mellett - például a Szombat Esti Láz rendezője.

• 
• 
• 

A felnőtt lány narrátori mivolta azonnal sejteti, hogy az elbeszélő tulajdonképpen maga az írónő, aki egyébként nem titkolta, hogy sok helyen beleírta saját gyerekkori emlékeit a filmbe. Amikor a forgatáson felvették Gregory Peck-el az első jelenetet, meghatódottságában állítólag elsírta magát, mivel Peck szinte minden mozdulatában emlékeztette saját édesapjára, akiről az ügyvéd karakterét mintázta. (A képen Mary Badham a rendező Robert Mulligan nyakában)

A film közepénél indul az a tipikus amerikai tárgyalás, ami annyira jellegzetesen amerikai, hogy gyakorlatilag filmes műfajt teremtett. Azért írom, hogy tipikusan amerikai, hiszen az esküdtek (azaz laikusok) döntésén alapuló ítélet szinte kényszeríti az ügyvédeket (és persze a vádat képviselő ügyészeket is), hogy egy minél közérthetőbb és minél hatásosabb show keretében győzködjék a "zsűrit". (Az európai jogrendszerben, ahol jellemzően a bírók döntenek a bűnösségről, nincs erre feltétlenül szükség, hacsak nem a sajtó képviselői számára, elsősorban marketing okokból.) 

A film sikerének egyik oka talán az lehet, hogy a történet itt bátran szembemegy a sablonnal. És amikor azt gondolnánk, hogy pontosan tudjuk, mi következik, akkor csak nézünk bele a semmibe, és nem hisszük el, hogy ez megtörténhet...

Itt azonban nem bontom ki a részleteket, mert azzal meggyilkolnám a feketerigót  a feszültéget azok számára, akik ezután látják először. És ezen a ponton még nincs vége a filmnek. Robert Duval, akinek ez volt az egyik első filmes szerepe, - itt még szöveg nélkül - csak a film legvégén mutatja meg magát, és felbukkanása újabb csavart hoz a történetbe.

Zárásul csak annyit, hogy aki rasszistának bélyegzi ezt a művet akár könyv, akár film alakjában... az nem látja a fától az erdőt.

Nagy-Britannia (Horizon), 216 perc, angol, Technicolor

Rendező: David Lean

Producer: Sam Spiegel

Az első világháború idején a törökök számára elsősorban vallási okokból volt szükségük a muszlim szent helyek (Mekka és Medina) fölötti ellenőrzés fenntartására. A britek viszont szívesen láttak volna egy - a világháború után megalakuló -  baráti arab államot a közel-keleten.

Eme terv kivitelezését a britek úgy képzelték el, hogy különböző sivatagi arab törzsek egyesítésével török-ellenes felkelést robbantanak ki. Ennek vezetését Fejszál szíriai emír vállalta magára, segítőjéül (illetve közvetítőként) azt a T.E. Lawrence alezredest küldték mellé, aki amúgy a háborút megelőző években végig a közel-keleten régészkedett, azaz pontosabban ezzel a fedőtevékenységgel álcázta katonai hírszerző tevékenységét. Tökéletesen beszélt arabul, népszerű volt az arabok körében. Felvette szokásaikat, arabként öltözködött. Az alábbi képeken a valódi Lawrence látható. Róla érdemes megjegyezni, hogy amellett, hogy a brit hadsereg alezredese volt, Fejszál herceg is vezérkari főnökének nevezte ki.

• 
• 
• 

A fenti képek közül a jobb alsó egy olyan kérdést vet fel, amire évtizedek után a film segítségével találtam meg a választ: a jobb alsó képen látható, közel 180 fokban meghajlított tőrtokból vajon hogyan lehet kihúzni a tőrt? Én mostanáig valóban azt hittem, hogy ilyesmi csak rajzfilmeken, illetve elfuserált jelmezeken léteznek. Most kiderült a nagy igazság. Tévedtem. Aki nem tudja a megoldást, az a poszt végéig törje rajta a fejét. Ott elárulom, mit láttam a filmben.

1918-ban az összevont arab erők a brit csapatokkal egyeztetett hadműveletekben elfoglalták Damaszkuszt, a mai Szíria fővárosát, mely akkoriban az arab szellemi élet egyik fontos központja volt. Bár a sivatagi területeken megalakult a hatalmas Szaud-Arábia, a közel-kelet nagy része mégis brit és francia gyarmatként üzemelt tovább még egy jó darabig. Lawrence kapcsolata meg is romlott a britekkel, visszautasította az angol királyi kitüntetést is. A háború után kedvenc hobbyjával, a motorkerékpározással foglalkozott leginkább. Egy motorhalesetben halt meg 1935-ben. Egyes vélemények szerint ez egy szándékos merénylet volt ellene.

A film ezzel a balesettel indít... majd visszapörgetve az időt, látjuk, ahigy a kissé kelekótya tisztet megbízzák a Fejszál emír felkutatásával...

És itt álljunk meg egy szóra... A főszerepet alakító Peter O'Toole-on kívül tulajdonképpen minden szereplő játéka tetszett. Legjobban az alábbi képen is látható szürke öltönyös Claude Rains tetszett, aki feltűnésének első pillanatától ismerős volt, de istennek sem tudtam megmondani, hogy honnét ismerem. Yoda mester egyik reinkarnációjakén folyton bottal sántikálva, apró termetével, és szellemi fölényével a háttérből mozgatja a szálakat. Ő valójában egyike a valóságban nem létezett személyeknek. Karaktere mindenesetre jól kitalált. Claude Rains egyébként a Casablanca Renault kapitányaként vésődött emlékezetembe, húsz évvel fiatalabb másával.

Rajta kívül is volt persze ismerős arc, akiken nem nagyon kellett gondolkoznom. Anthony Quinn volt az egyik arab törzs vezetője: Terjesen rendben volt, azon az egy kis zavaró ponton túl, hogy egy hatalmas kampós műorrot szerkesztettek neki, amit viszont nem sikerült soha az arcbőrével azonos színűre sminkelni. Ezért akárhányszor feltűnt, soha nem tudtam másra figyelni, csak arra a fura orra.

• 
• 
• 

A Fejszál emírt alakító Alec Guiness átalakulása viszont olyan jól sikerült, hogy a forgatáson az ott dolgozó arab stábtagok és statiszták többször azt hitték, hogy maga az igazi emír mászkál közöttük.

A sok arab karakter közül egy volt, akit valódi arab származású színész alakított. Az egyiptomi Omar Sharif ekkor már nagy sztár volt szülőhazájában, és a nyugati filmes világot tervezte meghódítani. Szerencséje volt, mert ezzel a filmmel nem csak azonnal világhírű lett, de rögtön Oscar jelölést is kapott. (A film egyébként tíz jelöléséből 7-et meg is nyert)

Neki köszönhető egyébként, hogy több arab országgal ellentétben - ahol be sem mutatták a filmet, mert úgy érezték, hogy kedvezőtlen színben mutatja be őket - Egyiptomban Nasser elnök Sharif hathatós kampányolása miatt nagyon kedvelte a filmet, és hatalmas kasszasiker is lett belőle az észak-afrikai országban.

• 
• 
• 

Peter O'Toole-t hagytam a végére... Be kell vallanom... és simán lehet, hogy ezzel teljesen magamra maradok... (főleg mivel őt is Oscarra jelölték) ő volt a leggyengébb szereplője a filmnek. Állítólag súlyos alkoholista volt, és néhány jelenetben látható furcsa megoldását ez talán meg is magyarázza... A producerek először egyébként Brando-ban gondolkoztak. Valószínüleg az jobban tetszett volna... de Brandonak - kis túlzással - nem volt kedve életéből két évet tevegeléssel tölteni...

A sivatagi forgatás valójában 14 hónapot vett igénybe, ami tényleg nem kevés. Először Jordániában kezdtek el forgatni. Husszein jordán király gyakori vendége volt a munkáknak. Mint később kiderült, nem csak a filmművészet iránti érdeklődése vitte oly gyakran a helyszínre, hanem az egyik női stábtag iránt lobbant szerelme is, akivel később össze is házasodott. A képen balról Peter O'Toole, középen a fiatal Husszein király, jobbra pedig a rendező David Lean. 

Ha valaki nem ismerné, Husszein az a jordán uralkodó, aki később 1994-ben a Washingtoni Fehér Ház kertjében kezet fog Izrael akkori elnökével, Yitzak Rabinnal, szimbolikusan is megjelenítve a két ország békekötését. Ő volt az is, aki közel egy évvel később (arabként!) az egyik legmeghatóbb beszédet mondta a merényletben megölt Rabin temetésén.

Innét visszakanyarodva a filmhez, megjegyezném, hogy a jordániai hosszú forgatás olyan drágának bizonyult, hogy le kellett állítani a munkálatokat. Sam Spiegel producer két hónapos szünetet rendelt el, ami alatt nem csak előteremtette a forgatáshoz szükséges pénzmennyiséget, de megszervezte a forgatás helyszínének áttelepítését Spanyolországba. Nem feltétlenül azért volt ugyanis drága a jordániai forgatás, mert maga az ország olyan drága volt, hanem azért mert egyrészt állandóan betegségek tizedelték a stábot, másrészt az infrastruktóra akkoriban olyan gyenge volt arrafelé, hogy alapszükségleteket is csillagászati áron lehetett csak biztosítani. Volt olyan helyszín például, ahonnan a legközelebbi ivóvíz vételezési forrás 150 km-re volt.

 

• 
• 
• 
• 

A film forgatókönyve alapvetően T.E. Lawrence önéletrajzi írása alapján készült, ami egyben azt is jelenti, hogy nem feltétlenül történelmileg hiteles benne minden. Sokak szerint Lawrence leginkább magáról nyilatkozott elfogultan önéletrajzában. 

A film kivitelezésére panasz nem lehet. A hatvanas évek technikájának legjava került felhasználása. 70mm-es Super Panavision, ami lehetőséget adott a sivatagi panoráma olyan hű visszaadására, hogy szinte érezzük bőrünkön a tűző nap forróságát.

Grandiózus totáljaival a szemnek legalábbis mindent megadott ami egy jó moziélményhez kell.

Számomra ez azonban kevés volt ahhoz, hogy ezt a három és fél órás filmet élvezni tudjam. O'Toole zavaró játéka mellett a forgatókönyv számomra teljesen érdektelen volta tette nehézzé, hogy jól szórakozzak. Nyilván a főbb eseményekben (az adott városok elfoglalása, illetve a gerillaakciók ábrázolása) nem térnek el a valóságtól, a karakterek motívumai, a személyiségek azonban számomra rettenetesen sablonosak, többnyire unalmasak és semmitmondóak maradtak. Lawrence-t például helyenként idióta félnótásként ábrázolják, aki tisztelegni sem tud szabályosan feletteseinek, holott a valóságban egy ilyen félnótás nyilván el sem jut az alezredesi rangig. Katonáknál legalább annyira fontos az élre vasalt egyenruha és a tökéletes vigyázban állás képessége (és ezt némi gúnnyal mondom), mint az ész.

Ami a film felénél kezdett feltűnni, hogy gigantikus hossza ellenére ez egy olyan film, amibe nem sikerült egyetlen beszélő női szereplőt sem beleszuszakolni... ez azért érdekes ... mondjuk a rendező-producer páros másik nagysikerű filmje, a Híd a Kwai folyón sem hemzseg az izgalmas női karakterektől...

Na és akkor mi annak a furcsán meghajlított tőrnek a titka? Hogyan lehet kihúzni őt a meghajlított tokból? Hát az, hogy a tőr nem hajlik meg ennyire. Csak pont annyira, hogy be lehessen dugni. A tok tulhajlítása csak dísz, oda már nem csúszik be semmi...

Hogy erre nem jöttem rá magamtól....

 

Olaszország (Cineriz, Interopa, Paris), 118 perc, ff., olasz

Rendező: Michelangelo Antonioni

Producer: Raymond Hakim, Robert Hakim, Danilo Marciani

Antonioni laza trilógiájának harmadik darabja ez a film. Az első, A Kaland Cannes-i bemutatójakor tulajdonképpen botrányba fulladt, de ettől függetlenül elnyerte a zsűri különdíját, és az utókor végülis a rendező egyik legjobb filmjének könyveli el. Monica Vitti azzal a filmmel lett közönségkedvenc színésznő. (Vitti a trilógia mindhárom filmjében szerepel.)

A trilógia második filmje, Az Éjszaka már egyértelmű siker volt. Mondhatjuk nyugodtan, hogy világsiker.

A Napfogyatkozás is elnyerte a Cannes-i zsűri különdíját, de közönségsikerről ez esetben nemigen beszélhetünk. Üzletileg legalábbis nem volt túl erős. Talán ennek a kisebb kudarcnak is lehet némi szerepe abban, hogy ez volt Antonioni utolsó fekete-fehér filmje.

A film kritikusai, akik a rendező "fáradtságáról" beszéltek, többek között azt mondták, hogy Antonioni már annyira a belső történésekre koncentrál, hogy az átlag néző számára követhetetlenné válik a film. Bevallom, ezek alapján én is az átlag-nézők közé sorolom magamat. Le merem írni: nem nagyon értek semmi az egészből. És a legaggasztóbb számomra az volt, hogy nem úgy nem értek belőle semmit, mint mondjuk a Dog Star Man esetében, ahol meggyőződésem, hogy valóban semmi értelme nem volt az egésznek, hanem inkább azt nem értem, hogy Antonioni mit akart tulajdonképpen az egészből kihozni?

Antonioni elindít szálakat, majd mintha megunná őket eldobja, és valami egészen mást hoz elő. Ez izgalmasnak is hangozhat, és eleinte úgy is gondoltam, hogy majd ez a sok szál egy izgalmas gombolyaggá áll össze. Ilyenkor mindig megengedem, hogy az én készülékemben van a hiba, de az én fejemben sajnos nem nagyon állt össze semmi. Nem értettem például, hogy a tőzsdekrach bemutatására miért szentelt Antonioni közel negyed órát. Talán ez volt a film egyik leginkább arányt tévesztő része. 

A tőzsdei jeleneteket egyébként a Római értéktőzsdén forgatták, vasárnap, amikor a tőzsde amúgy zárva tartott. Hogy minél autentikusabb legyen a zsibvásár jellegű üzletkötések kavalkádja, az alkuszok nagy részét valódi brókerek játszották.

Igen furcsa volt az utolsó jelenet is, mely kétségtelenül hatásos, de ezzel kapcsolatban sem tudtam rájönni, hogy mire akart kilyukadni az egész. Az utolsó előtti jelenetben ugyanis Monica Vitti karaktere (Vittoria) mégegyszer körülnéz a kihalt utcán, majd az utolsó 8 percben nem látunk mást, mint a szinte szellemvárosként élő EUR városrész képeit egy-egy ember felbukkanásával színesítve.

Néhány amerikai forgalmazó - hozzám hasonlóan - annyira nem tudott mit kezdeni ezzel a záró jelenettel, hogy inkább fogták, és levágták a film végéről. Na jó... amerikaiak... azok nem értenek a művészethez... 

Az említett EUR nevű városnegyedet, - ahol a film külső jeleneteinek nagy része forgott - még Mussolini tervezte felépíteni az 1942-es Római világkiállításra (ami a második világháború miatt elmaradt). Végül az 1960-as Római olimpiára készült el nagyjából. Nevének semmi köze az Európai Unióhoz, egyszerűen az Esposizione Universale Roma (Római Világkiállítás) rövidítése. Mint általában a tervezőasztalon készült városrészek... furcsán kihalt zombi-apokalipszis díszleteire emlékeztető környék, nem túl szívmelengető látvány. Voltam többször is Rómában, de valahogy egyik alkalommal sem keveredtem errefelé. Bevallom, soha nem is hallottam róla eddig.

Azonban több hasonlót volt már szerencsém látni. Az olimpiai falukra többnyire ilyesmi sors vár. El kell fogadni, hogy a lakható városok (városrészek) maguktól alakulnak ki, nem tervezőasztalon.

Monica Vitti arca önmagában is szinte egy műalkotás. (Igen, bevallom, rajongója vagyok) Valószínűleg Antonioni is hasonlóan vélekedhetett, ezért érezte szükségét annak, hogy mindhárom filmjében szerepeltesse. Ebben a filmben pedig kimondottan sűrűn, és nagyon közeli képeken mutatta be ezt a műalkotás jellegű női arcot. Tulajdonképpen Vitti szereplése okozta a film legélvezhetőbb pillanatait.

No persze a női nézők szívét vélhetően Alain Delon dobogtatta meg inkább. Ő a tőzsdeügynök, aki beleszeret Vittoriába. De kapcsolatuk csak nem tud sínre kerülni. A nő épp most lépett ki előző kapcsolatából, talán még fél belekezdeni egy újba. Kettejük huzavonája az egyik legjelentősebb motívum a filmben, de ez a kapcsolat még így is jórészt kidolgozatlan maradt, mint a többi motívum, melyet a rendező elővett, majd dobott anélkül, hogy valahova is kifuttatott volna.

Japán (Shochiku), 112 perc, Agfacolor, japán

Rendező: Yasuyiro Ozu

Producer: Shizuo Yamanouchi

Ha jól tudom, Magyarországon nem mutatták be ezt a filmet, így hivatalos magyar címe sincsen. Amerikában An Autumn Afternoon (Őszi Délután) címmel vetítették, valószínűleg ezért vette át ezt a címet az 1001-es könyv is. 

Az eredeti cím azonban szó szerint: "A Makrélacsuka íze", ami utalás arra a halra, amit a filmben az egyik összejövetel alatt valaki elfogyaszt... és aminek tulajdonképpen semmi jelentősége nincs...

Az "őszi délután" ez esetben jóval találóbb cím, mint a tükörfordítás eredménye lett volna. 

秋刀魚の味 

(szánmá-no-ádzsi)

A cím első három kandzsija: makrélacsuka (szánmá), ami japánul 秋 (őszi) 刀 (kard) 魚 (hal)

utána a の (no) hiragana a birtokos kapcsolatra utal, (ez az egyetlen írásjegye a címnek, ami nem kínaiból átvett kandzsi, hanem eredeti japán hiragana)

majd a 

味 (illat - ádzsi) zárja a címet.

Szó szerint nézve tehát az őszi kardhal illata, és az ősz megjelenése itt, ami igazán érdekes, hiszen az élet alkonya kerül a film középpontjába. Ami a makrélacsukából teljesen kimaradt volna...

Rjú Csisú - a rendező kedvenc színésze (a fenti képen jobbra) - alakítja most is a főszerepet, ahogy az 1001-es lista két másik Ozu filmjében is ez volt a helyzet. Kellemes, harmóniát sugárzó egyéniség. Megnyugtató nézni, nem mintha ebben a filmben bármi felkavaró is lenne. Az egész alkotásról elmondható, hogy nincsenek benne hangulati vagy bármilyen kiugrások.

Európai szemmel kifejezetten lassú, túlságosan, szinte meditatívan nyugodt. Bőven van idő (közel két óra hosszú), hogy szemlélődve, tüzetesen megismerjük az egyes szereplők jellemét és körülményeit.

Ennek a csigalassú nyugodtságnak az egyik oka a statikus kameraállás. Soha, egy pillanatra sem mozdul meg a kamera. Mindig mozdulatlan. Vágások persze vannak.

Szinte mindig alulról, olyan 30-40 cm magasból néz a kamera, azaz majdnem a padló szintjéről. Európai szemnek ez megint csak szokatlan, ám ne feledjük, hogy a japán otthonokban nem székeken, hanem a földön ülnek vagy térdelnek. És mivel a filmben szinte semmi más nem történik, mint az, hogy jelenetenként más-más emberek a földön ülnek és beszélgetnek, ez a földközeli nézőpont teljesen érthető és tökéletes.

Ha már itt tartunk, azt hiszem, nem először esik le az állam attól a felfedezéstől, hogy szinte minden japán annyira elegánsan igyekszik mozogni, hogy a térdelésből fölállást minden alkalommal kizárólag combizomból, kézi rásegítés nélkül végez.

Próbáltam keresni olyan animgif-et, ahol ez látszik, de csak egy olyan werkfilm részletet találtam, ahol egy lemenetel látható. Nos a fölállás pontosan ugyanez megfordítva. Nyilván az az irány ami igazán nehéz.

Az Ozu-féle kamerakezelésnek nem csak az alsó és szigorúan statikus kameraállás a jellegzetessége, hanem a filmben szinte kizárólagos eseményként szereplő beszélgetések ábrázolása is.

A filmművészet egyik ökölszabálya a 180 fokos szabály, mely nem engedi, hogy egy jelenetet akármilyen irányokból láttasson az operatőr: 180 fokban bárhol elhelyezhetünk kamerákat, ám a másik 180 fok tabu. Ennek elsősorban az az oka, hogy ha bármilyen irányból bárhova átválthatunk, akkor a néző könnyen összezavarodik. Persze ez is, mint minden szabály azért van, hogy valakik felrúgják azt. Ezt az íratlan szabályt nagyon jól elmagyarázza ez az oldal: http://filmkelle.com/menu-vagas/tengelyszabály

Nos, Ozu kihasználja a teljes 360 fokot, ám egyszer sem okozott vele zavart, mert olyan szögeket használt, hogy minden szereplőt egyenként közel, szinte szemből mutat, és néha az egész csoportot messzebbről egyben. Így a közeliken minden szereplő szinte a kamerába beszél (természetesen szándék szerint egy másik szereplő szemébe néz), a csoportképen pedig tisztázódik mindenki pozíciója.

• 
• 
• 

Ha már ennél a képnél tartunk, érdekességképpen hívom fel a figyelmet, hogy milyen furcsán keveredik a japán tradíció a nyugati világ szimbólumaival. A lányon tradicionális japán menyasszonyi ruha, ám az örömapa és a vőlegény nyugati frakk-szerűségben (igaz, csokornyakkendő nélkül) díszeleg. 

Ugyanez a kettősség általában is megfigyelhető volt a filmben. A lakásbelsők mindenhol tradicionális japán, bambuszos, könnyű tolóajtós, ám közben Johnny Walkers viszkit isznak, golfozni járnak, és külföldi söröket isznak. Mindez 16-17 évvel az amerikaiaktól elszenvedett világháborús vereség után... Miközben ezen a látszólagos ellentmondáson járt az eszem, a filmben is elhangzott az egyik szereplő szájából, hogy... "hajj.. ha mi verjük meg az amerikaiakat... " ...

• 
• 
• 
• 
• 

Az élet fájdalmas változásaiba való beletörődés áll tehát a film középpontjában. Hirayama úr egyedül él 24 éves lányával, és ráeszmél, hogy ideje lenne férjhez adni őt, még akkor is, ha ezzel egyedül marad. Ennyiről szól a film, szinte semmi többről. 

Mindezt nyugodt elfogadással szemléljük...

Ozu soha nem volt házas, életét édesanyjával élte le, aki kb. 1 évvel a film elkészülte előtt halt meg. Ez volt Ozu utolsó filmje (második színes filmje), 1963-ban rákban elhunyt. Talán édesanyja halála, és az ekkorra esetleg már ismert betegség is hatással volt ennek a filmnek a csendes melankóliájára.

USA (Canyon Cinema)

Rendező: Stan Brakhage

Producer: Stan Brakhage

Nehezen szedem össze a gondolataimat ahhoz, hogy erről a filmről írjak.

Először is, egy művészettörténet előadás jut eszembe, ahol a mainstream-től kicsit eltérő gondolkodású előadó ama véleményének adott hangot, hogy a szürrealizmus, dadaizmus, avantgárd (ide sorolta Picassot vagy Dalít is) mind-mind általa úgynevezett "marketing művészet" kategóriájába sorolandó. Azaz véleménye szerint ezek nem művészetek, csak ügyes marketinggel a művelői elhitetik az emberek többségével, hogy művészetek.

Én akkor ezzel mélységesen nem értettem egyet, ám ezt a "filmet" elnézve kicsit pontosítani vagyok kénytelen az álláspontomat.

Előtte azonban néhány másodpercet tekintsünk meg a filmből:

Illetve még néhány másodpercet:

Azért hagyom kicsit hosszú lére ezeket a betekintőket, mert írnivalóm nem sok lesz vele kapcsolatban:

Hát igen...

Le szeretném szögezni, hogy a szürrealizmust az egyik legizgalmasabb műfajnak tartom. A Délután Szövevényei után szinte borzongtam, annyira tetszett, és azt a filmet sem lehet azzal vádolni, hogy mondjuk valami értelmezhető történettel kínálná meg a nézőt. Itt viszont kísérlet sem kerül arra, hogy valami értelmezhető dolgot lássunk... (félreértés ne essék, ezt az alkotást nem sorolnám a szürrealizmus ernyője alá)

Félek, hogy ha az ember úgy érzi, hogy egy művészeti végtermék olyan szinten van, amit nem tud értelmezni, az nem minden esetben jelenti azt, hogy a befogadóban van a hiba.

Egy nagy pozitívuma van ennek a filmnek: csak harminc perces! Én persze becsülettel végigszenvedtem, hiszen az 1001-es túra legelején szigorúan megfogadtam, hogy minden egyes filmet végig fogok nézni az elejétől a végéig.

Amikor a könyvben olvastam a filmről, és írták, hogy ebben az avantgárd filmben nem nagyon van narratíva, de egy ember a kutyájával próbál feljutni egy hegyre, akkor először azt hittem, hogy szokás szerint egy nagyon zanzásított tartalmat olvasok. De nem! Valóban néha feltűnik olyan képsor, ahol egy férfi és a kutyája egy havas hegyoldalban halad felfelé, de ezek is összemosódó, összevagdalt, zavaros anyagok.

Végig az volt a sejtésem, hogy remek szórakozást nyújthat ez a vibráló örökmozgó valami egy jól betépett néző számára... Feltételezem, hogy nekik hatalmas trip lehet.. de számomra, aki semmilyen tudatmódosító szerrel nem él, egyáltalán nem tűnt értékelhető alkotásnak...

A film rendezője Stan Brakhage az avantgárd filmes mozgalom nagyra becsült tagja volt, a Film története című könyvben külön jegyzetet kapott munkássága, úgyhogy a fentiek mellett zárójelben meg kell jegyeznem, hogy nagy valószínűséggel én látom rosszul a dolgot, és én "nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj..."

Ezen a címen egyébként több rövidfilmet is készített Brakhage. Kis kavarodás is volt, amikor elkezdtem nézni...

Összesen öt kapcsolódó kisfilm van ezzel a címmel:

Dog Star Man Prelude - 1961

Dog Star Man I - 1962

Dog Star Man II - 1963

Dog Star Man III - 1964

Dog Star Man IV - 1964

Én véletlenül a Prelude-öt tettem be. De pár perc után elkezdtem fészkelődni, mert az előzetes olvasmányaim említették a hegyen felfelé tartó kutyát és embert, abban viszont 5 perc után sem láttam semmi értelmezhetőt, csak fényeket, vibrálásokat... A Prelude egyébként a rendező szándékai szerint azt a csukott szemes élményt próbálja leképezni, amikor különböző fénylő képződményeket látunk csukott szemmel. Én olyan szerencsés vagyok, hogy, ha ilyesmit akarok látni, akkor csak becsukom a szemem, úgyhogy pár perc után beraktam azt a részt, amelyet az 1001-es könyv igazából ajánlani szándékozott (az I.-es részt). Az sem volt sokkal különb élmény.

És Brakhage valószínűleg annyira beleszeretett ebbe a ciklusba, hogy az öt filmet összegyúrta, és korábban kivágott felvételekkel együtt egy darab négy és fél órás opust kreált belőlük The Art of Vision címmel. Hát... parádés lehet, de azt már csak a kifejezetten hardcore rajongóknak ajánlom.

Ja, valamit majdnem elfelejtettem. Teljes egészében némafilm. Ami azt jelenti, hogy még a régi némafilmeknél megszokott zenei aláfestés sincsen. Egyáltalán nincs hangsáv...

Szóval... visszatérve a marketing művészetekre.... attól még, hogy úgy érezzük egy alkotásról, hogy nem értjük, nem feltétlenül van benne mit érteni... jelen esetben végig az járt az eszemben, hogy ennek a rendezőnek a rajongói szerintem nagyon át lettek verve...