Japán (Teshigahara Productions, Toho Film), 123 perc, ff., japán

Rendező: Hiroshi Teshigahara

Producer: Kiichi Ichikawa, Tadashi Ono

Egy férfi bandukol a végtelen homoksivatagban... kezében bot, szemén napszemüveg. Később kiderül, hogy rovarokat gyűjt. Kimondottan egy bizonyos rovar felkutatására utazott ide ebbe a sivatagba... 

Na, de álljunk meg egy szóra...! Nem is tudtam, hogy Japánban van sivatag ?! ... Nincs is! Viszont Tottori mellett, a tengerparton van egy néhány négyzetkilométer nagyságú homokdűne, ami gyakorlatilag úgy néz ki, mint egy sivatag.

Szóval a férfi egész napját a végtelen homoktengerben tölti, és csak este kap észbe, hogy bizony jól eltelt az idő. Helybeliektől megkérdezi, hogy tudnak-e neki szállást javasolni a környéken. Tudnak. Egy homokgödörben épített faházban kap szállást egy egyedülálló nőtől.

 

Akkor még nem sejti, hogy ez a ház lesz az otthona elkövetkező életében. Már a vacsora közben a hölggyel való beszélgetés alatt is furcsa jeleket kap a férfi... például amikor fürdeni szeretne, a nő megkéri, hogy legyen türelemmel néhány napot, akkor fognak majd vizet kapni... A férfi nem tervez többnapos itt tartózkodást, ettől függetlenül a sokadik ilyen elszólás után is csak nevetve közli, hogy másnap ő már nem lesz itt. (Mekkorát téved!)

Aztán másnap, amikor indulna haza, megrökönyödve tapasztalja, hogy a függőlétra, - amin lemászott előző nap - már nem lóg a gödör magas falánál...

• 
• 
• 

A film első kétharmadában ebbe a homokba épített faházba szorul be az egész film, gyakorlatilag ezzel a két szereplővel. Ez nagyjából másfél óra, és talán furán hihetetlenül hangzik, de egyáltalán nem unalmas.

Inkább izgalmasan, feszülten nyomasztó. Be vagyunk szorulva ebbe a szűk faházba, ahol a fák közötti résen állandóan nyomakszik be a homok. Evéskor ernyőt akasztanak az asztal fölé, hogy ne lepje el az ételt is a homok. Alváskor ajánlatos meztelenül aludni, mert a ruha alatt bepálik a homok és homok-kiütést lehet kapni. (ez utóbbinak sejtésem szerint nincs sok valóság alapja) 

Jómagam már attól a gondolattól is igen kellemetlenül érzem magam, hogy napokig nem moshatnám le magamról a rám ragadt izzadtságot... hogy ezt még rám tapadt homok is terhelje, az kimondottan pánikra okot adó gondolatként villan a fejemben.

Ebben a másfél órában egyre csak azt érezzük, hogy a homok csak árad feltartóztathatatlanul befelé. Az éjszakák azzal telnek, hogy a házba és köré befurakodott futóhomokot összelapátolják.

De vajon mi értelme ennek az egész ittlétnek? Pontos választ nem kapunk rá. Annyit tudunk, hogy vizet csak akkor kapnak a falubeliektől, ha dolgoznak. De munkájuknak végülis semmi értelme. Akár Sziszifusz, amit az egyik nap elvégeznek, azt másnap elölről kezdhetik. Hiszen a homok nem fogy el, amennyit összelapátolnak, ugyanannyit másnapra behord a szél. 

A férfi lassan megadja magát. A falubeliek is azt várják tőle, hogy társa legyen az egyébként özvegy nőnek. Mint kiderül  nem ő az egyetlen akit így fogva tartanak.

Látjuk őket szerelmeskedni. 

Míg a pornó általában hidegen hagy engem, addig bizony az erotika ilyen magas fokon való művészi megjelenítése lebilincsel. Ráadásul komoly meglepetésként is ért, hiszen a hatvanas évek közepén még Európában sem volt túl gyakori a meztelen testek összefonódásának megjelenítése mainstream filmekben, nemhogy Amerikában. Japán jól láthatóan külön utakon jár ebben a tekintetben is.

• 
• 
• 

A film harmadik harmadában aztán újra kimozdulunk a veremből, de erről nem mondanék részleteket, hátha valaki most szeretné megnézni a filmet.

• 
• 
• 
• 
• 

Fantasztikus munka volt a veremben levő ház megjelenítése. Ahogy látjuk, hogy a homok állandó mozgásban van, mintha élő szervezetként venné körül a lakóteret. Igazán bravúros munka volt ennek a felvétele. Kis stábbal dolgoztak, hat hónapon keresztül.

A siker bizony nem maradt el. Két Oscarra is jelölték, amiből az egyik természetesen a legjobb idegen nyelvű film, a másik viszont a legjobb rendező kategóriája volt. Ez utóbbi rendkívül szokatlan jelölés egy nem Hollywoodi film esetén. Díjra nem sikerült váltani ezeket a jelöléseket, de Cannes-ban elnyerte a zsűri különdíját ez a film.

Hiroshi Teshigahara rendező egyébként Kobo Abe 1962-es regényét dolgozta fel. A film eredetileg 147 perces volt, Teshigahara azonban a nemzetközi piacra kicsit megrövidítette, 123 percesre vágta a filmet. Nekem az eredeti, hosszú változathoz volt szerencsém. Így értettem meg utólag, hogy miért volt - az amúgy szinkronizált filmnek - kb. 25 percnyi része, amihez nem volt szinkron, csak felirat. Mint ahogy az alábbi plakáton látszik, nálunk is bemutatták a filmet, bár kicsit megkésve, 1971-ben.

A végére hagytam az ínyencséget, az eredeti cím kibogarászását:

砂の女

Az első kandzsi a 砂 ,ami könnyen észrevehetően két alap kandzsiból van összerakva: 石 (kő) + 少 (apró, kevés) Értelemszerűen tehát aprókavicsként jelölik a homokot. Kiolvasni pedig "szuna"-ként kell.

A második írásjegy egy hiragana (ellentétben az előző kandzsitól, mely Kínából ered, a hiraganák valódi japán betűk): の kiejtve: "no" és az őt megelőző és követő szavak közötti kapcsolatot jelöli.

Végül egy egyszerű, kezdő japánosok által is általában ismert kandzsi: 女 a nő. (onna)

A három betűt összerakva: szuna-no-onna, azaz A Homok Asszonya.

 

USA (Warner Bros), 170 perc, Technicolor, angol

Rendező: George Cukor

Producer: Jack L. Warner

Talán nem túlzás azt írni, hogy a My Fair Lady minden idők egyik legkedveltebb musical filmje. Itt szinte minden összejött, aminek össze kell jönnie.

G.B. Shaw tollából 1912-ben remek alapmű született Pygmalion címmel, melyet már ezt megelőzően is több alkalommal dolgoztak fel filmre illetve tévére. Pügmalion egyébként az ókori Ovidius egyik költeményének szereplője, aki beleszeretett egy maga által készített szoborba, melyet kérésére Aphrodité végül életre is keltett.

1956-ban készült belőle egy Broadway musical My Fair Lady címmel. Ahogy a regény eredeti címe, úgy ez a cím is kis magyarázatot igényel: Valamiért nem is szoktak vele erőlködni, még nem láttam olyan előadást sem színházban, sem vetítésen, ahol magyarítani próbálták volna a címet. Holott a Grease esetében láttam már Pomádé-t, a Cabaret esetén Kabaré-t, vagy mondjuk Cats esetén Macskák-at... Mondjuk a Hair-t nem szokták lefordítani, és a Mamma Mia! esetén sem próbálkoztak szerencsére semmi sületlenséggel, - igaz - ebben az esetben a Mamma Mia! a darab közismert címadó dala. Viszont a My Fair Lady-ben nincsen olyan dal, amiben azt éneklik, hogy My Fair Lady, de még csak el sem hangzik prózában sem ez a szókapcsolat.... A My Fair Lady az My Fair Lady marad, úgy, hogy valószínűleg az emberek többsége nem is tudja, hogy mit jelent. A My Lady - Hölgyem - nyilván nem okoz túl sok fejtörést, a Fair szócska az, ami nem feltétlenül kézenfekvő. Nos, itt a fairy tale (tündérmese) jelenthet kis segítséget. A Fair Lady valami tiszta, szépséges, ártatlan hölgyet jelent, amolyan tündéri teremtményt... Valami ilyesmit... (mint Audrey Hepburn)

A már említett 7 évvel korábban színpadra állított Broadway változatban a főszerepet Julie Andrews játszotta, akit elsősorban A Muzsika Hangjából vagy a Mary Poppins-ból ismerünk, de a fiatalabb korosztály ismerheti többek között a Neveletlen Hercegnő című filmből is, hiszen 70 évesen is vállalt filmszerepeket, sőt valójában a mai napig (86 évesen is) aktív, igaz, manapság elsősorban hangját kölcsönzi rajzfilmszereplők számára. 

Julie Andrews neve annyira összenőtt ezekben az években a My Fair Lady Elizájával, hogy az 1964-es Oscar gálán úgy hívták színpadra az egyik díj átadójaként, hogy "our fair lady"... Talán senki nem gondolta volna, hogy másra esik a választás a megfilmesítésnél. Hepburn szerint egyébként Andrewsnak kellett volna kapnia a szerepet. Mindenesetre az 1965-ös gálán, ahol a My Fair Lady-re díjeső zúdult ű88 darab), Rex Harrison - aki színpadon még Andrews-zal is játszotta korábban a szerepet - nem hagyta ki, hogy "Two Fair Ladies" -ként utaljon a két hölgyre... (e pillanat került megörökítésre az alábbi nagyképen) A két színésznő állítólag egyébként kifejezetten jóban volt egymással, és belső információk szerint, ha Hepburn visszautasította volna a szerepet, akkor sem Andrews kapta volna azt, mivel a stúdió főnökei nem tartották őt akkoriban elég ismertnek ehhez a filmhez.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Hepburnt egyébként volt, aki túl idősnek találta ehhez a szerephez (34 éves volt a forgatás idején), de szerencsés genetikája miatt simán eladható huszonévesnek.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Bevallom, egy világ dőlt össze bennem, amikor megtudtam, hogy nem is Audrey Hepburn énekli a dalokat. Ezzel kapcsolatban a művésznőnek is hasonló érzései lehettek, hiszen ő abban a tudatban írta alá a szerződést, hogy ő fog énekelni, és heteken keresztül énektanárhoz járt, hogy a dalokat begyakorolják. A forgatás első napján szembesült azzal, hogy Marni Nixon (lásd az alábbi képen) fogja adni Eliza hangját, aki egyébként többek között Natalie Wood énekhangját is kölcsönözte a West Side Storyban. Hepburn azt mondta később, hogy ha ezt előre tudja, alá sem írta volna a szerződést.

Annyit azért érdemes megjegyezni, hogy az nem igaz, hogy Hepburnnek egy hangját sem lehet hallani a dalok közben! Becslések szerint nagyjából 10%-ban az ő hangja szól. Sok helyen a mélyebben fekvő sorokat ő maga énekli, majd amikor a dallam átmegy magasabb lágéba, már Nixon hangját halljuk.

Ha már itt tartunk, akkor meg kell jegyezni, hogy a színészek többsége nem maga énekel ebben a filmben. Érdekes kivétel a Henry Higginst játszó Rex Harrison, akit nem szinkronizáltak, holott ő egyáltalán nem tud énekelni. Viszont ott volt azon a színészmesterség órán, ahol a színészeket arra tanítják, hogy hogyan kell úgy csinálni, mintha énekelnének, holott csak beszélnek, mégis a néző szinte észre sem veszi, hogy ez nem éneklés. 

Elmagyarázni nehezebb mint megcsinálni: láthatjuk, hogy valójában alig van egy-két hang a dal során amit valóban kiénekel (és azt is csak tessék-lássék) Harrison... mégis olyan zseniális és szerethető az egész!

Ha már a szinkronhangoknál tartunk, érdemes kitérni a magyar szinkron vs eredeti hang problematikára. Ennek a filmnek a magyar szinkronja akkor készült, amikor még igazi színészhatalmasságok szinkronizáltak Magyarországon. Henry Higgins például Sinkovits Imre hangján hallható, ami egészen elképesztő magasságokba emeli a film élvezeti értékét. Viszont, ha az eredeti hangsávra kapcsolunk, akkor - feltéve, ha legalább középszinten beszélünk angolul - kapunk egy kis ízelítőt a brit angol kiejtés egészen elvadult típusaiból is. Pont azokról, amiket Higgins és Pickering ezredes oly lelkesedéssel kutat és elemez. Mindez a magyar szinkronban csak erőlködés marad, hiába próbálkoznak valami tájszólás-szerűséggel, közelébe sem jutnak annak, amit az angol eredetiben hallhatunk. Akit hozzám hasonlóan szórakoztat, ahogyan az angolok cincálják saját nyelvüket, annak talán érdemes egyszer meghallgatni szinkronnal, majd kis pihenő után eredeti nyelven is a filmet...

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Eliza egy szegény virágárus lány Londonban. Piszkos, műveletlen és - mint a Londoni alsóbb osztályok tagjai,-  rettenetesen beszéli anyanyelvét. Henry Higgins (Rex Harrison) nyelvész egy hirtelen ötlettől vezérelve fogadást köt Pickering ezredessel, - aki kedvtelésből foglalkozik nyelvészettel - , hogy hat hónap alatt olyan úrinőt farag a lányból, aki bármilyen társaságban megállja a helyét. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Már az alapötlet is izgalmasan hangzik, és kifejezetten érdekesen van megírva a történet. Nagyon szerethető minden központi karakter. Érdekes módon, bár életemben legalább tízszer láttam már ezt a filmet, mégsem emlékszem soha pontosan, hogy mi is a vége... Most újra visszanézve ennek az az oka, hogy kicsit nyitva is hagyja a film a befejezést... Az eredeti regényben nagyon pontos lezárása volt a történetnek, a film szándékosan kicsit a nézőre bízza, hogy milyen befejezést képzel el magának...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

George Cukor remek filmet rakott össze a rendelkezésére álló alapanyagból (forgatókönyv, zene, színészek és persze hatalmas költségvetés). Meg is lett az eredménye: 8 OSCAR-díj, köztük a legjobb film, rendező és férfi főszereplő díjai. Megunhatatlan klasszikus. Nem véletlen, hogy időről időre a színpadokon is újra feltűnik. A cikk írásának időpontjában például a Centrál Színházban látható egy elég jó változata.

USA (Alfred J. Hitchcock Productions), 130 perc, Technicolor, angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: Alfred Hitchcock

Alfred Hitchcock szokásához híven névtelenül, ügynökön keresztül adott megbízást a Marnie című 1961-es Winston Graham regény megfilmesítési jogainak megvásárlására. Ezt természetesen azért bonyolította így, hogy neve hallatán ne srófolják túl magasra az árat. Graham azonban a nagy titkolózást látva kifejezetten vérszemet kapott, és az ügynöktől kapott ajánlat kétszeresét kérte. Hitchcock ezt is azonnal elfogadta. Amikor létrejött a szerződés, és Graham megtudta,  hogy a ki is áll a vásárlás hátterében, nagy büszkeségében azt mondta, hogy ha tudta volna, hogy a nagy Alfred Hitchcock akarja megvenni a regényéhez kapcsolódó jogokat, neki ingyen is odaadta volna, akkor megtiszteltetés ez neki....

Hitchcock első választása a főszerepre Grace Kelly lett volna, akivel a rendező az ötvenes években többször is dolgozott együtt, és aki azóta Monaco hercegnéje lett. Úgy tűnt, sikerül is megállapodni a nagy visszatéréssel kapcsolatban, ám állítólag a monacóiaknak nem tetszett, hogy hercegnéjük egy szexuális zavaroktól szenvedő nőt alakítson.

Így végül a Grace Kellyhez nagyon hasonló zsánerű Tippi Hedrenre esett újra a választás, aki Hitchcock előző, Madarak (1963) című - filmjében is főszerepet kapott (a madarak mellett). 

• 
• 
• 
• 
• 

Hedren és Hitchcock kapcsolata állítólag végzetesen megromlott a film forgatása során. A pocakos rendezőállítólag megalázóan és durván bánt a színésznővel, amit ő nem hagyott szó nélkül. Ezeknek a vitáknak, veszekedéseknek nyilván az alábbi forgatási fotókon nyoma sincsen. Mindenesetre olyan pletyka is terjengett, hogy a forgatás utolsó harmadában a rendező már csak asszisztensén keresztül instruálta a színésznőt.

Ez utóbbit a poszt írásának időpontjában is élő, idősként is nagyon szép Tippi Hedren cáfolta. Érdekes, hogy ő maga ezt tartja kedvenc saját filmjének a forgatási nehézségek ellenére is.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Bármi is történt kettejük között, azt mindenesetre tudjuk, hogy ez a Hitchcock film volt az utolsó amelyikben a központi karakter egy ilyen tipikus Hitchcocki szőke szépség volt. 

A zseniális Psycho (1960) és a szintén remek Madarak (1963) után - bevallom - kissé csalódott voltam, közel sem éreztem olyan egyenletesnek a filmet, mint az említett két korábbi alkotást.

Voltak itt is pazar megoldások,- ha egyet kell kiemelnem,- akkor egyértelműen a széfes jelenet, melyben a kleptomán szőkeség a lebukás határán egyensúlyoz, mindezt úgy, hogy ő erről nem is tud, csak mi tudjuk! Kedvenc beállításom az alábbi képen látható, ahol mi látjuk, ahogy éppen rámolja ki a széfet, de azt is látjuk, hogy közeledik a takarítónő. Ez a gyakorlatilag földre helyezett kameraállás ahogy belátja az egész teret - nem tudok mást mondani - zseniális!

Aztán távozáskor a szőkeség leveszi és zsebre rakja magassarkúját, hogy halkan ki tudjon osonni, ám abból ahogy a cipő kilóg a zsebből pontosan tudjuk, hogy annak a cipőnek ki kell esnie... tudjuk, számítunk rá, de arra nem, ami a kiesés után történik. Megint csak zseniális!

Szerkezetében nagyon emlékeztetett a Pszicho-ra ez a film. Az elején megismerkedünk Marnie-val, aki fekete hajjal éppen megszabadította főnökét egy nagyobb összegtől, majd látjuk, ahogy lemossa hajáról a feketét, és immár szőkén éli másik életét.

Újabb áldozata Mark Rutland (Sean Connery), aki Marnie pechére egyrészt rendkívül fejlett magánnyomozói képességekkel rendelkezik, másrészt szerelmes lesz a nőbe. Senkinek sem esik jól, ha szerelme meglopja, de Rutlandet láthatóan nem különösebben bántja a dolog... Hiába, az igaz szerelem mindent legyőz...

• 
• 
• 

Marnie azonban nem szerelmes, így Rutland kénytelen mocskos játékot játszani. Vagy hozzámegy feleségül a szőkeség, vagy feljelenti, és mehet a börtönbe. Marnie így a házasság börtönét választja inkább.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Idáig egyre csak nőtt a feszültség. Megtudjuk, hogy Marnie kapcsolata az anyjával igencsak furcsa, valami megmagyarázhatatlan szeretet-gyűlölet van közöttük. Marnie emellett a vörös színtől pánikszerű rohamokat kap. Persze mindenre magyarázatot kapunk majd a film vége felé.

Rutland elhunyt feleségének húga (Diane Baker) gyengéd érzelmeket táplál a férfi iránt. Nem csoda hát, hogy ettől fogva egyetlen életcélja a hirtelen közéjük furakodó Marnienak a családból való eltávolítása lesz... 

• 
• 
• 

Pedig nem is sejti, hogy az ifjú pár nászútja nem sikerül valami fényesen. A kényszer hatására házasodó nő teljesen elzárkózik a férfi közeledésétől. Külön szobában alszik férjétől, és egy ujjal sem engedi, hogy hozzá érjen. Ennek köszönhető a film egy másik ikonikus jelenete, amikor Rutland egyszerűen letépi feleségéről a ruhát. Természetesen szinte semmit nem látunk a nő meztelenségéből (hiszen ez Hollywood még a hatvanas évek közepén!!!), mégis tudjuk, hogy meztelen. Azért ez is nagy haladás, hiszen pár évvel ezelőtt még sejtetni sem lehetett Hollywoodban, hogy valaki meztelen. Lazul a cenzúra, és a cenzúra lazulásának mindig örülni kell!

A jó kezdés után kezdtem egyre inkább elbizonytalanodni a filmmel kapcsolatban. A nő szexuális zárkózottsága állt a film középpontjában. Nade! A film végig azt sugallja, hogy kizárólag valami súlyos elmezavar okozhatja azt, hogy a szőkeség ennyire elzárkózik a jóképű férfi közeledésétől, mintha kizárható lenne az a magyarázat, hogy a zsarolással kierőszakolt házasságban nem feltétlenül találja meg egy nő a boldogságot. Ennek a szürreális vonalnak a csúcspontja az a már szinte vicces jelenet volt, ahol Rutland egy "A bűnöző nő szexuális aberrációi" című szakkönyv segítségével próbál kettejük kapcsolatán dolgozni...  Hát az eszem megáll.... azért ez a Hitchcock is érdekes szögből tekintett a nőkre!

A 110. percig kell várni, hogy egy gyilkosságot lássunk. Hitchocktól ez kicsit sok, ráadásul, ez sem olyasmi, amit egy krimitől várnánk....

Egyre inkább kényelmetlenül éreztem magamat a film utolsó harmadában, egyre erőltetettebbnek éreztem a történet vezetését. Nem tudom, hogy ez inkább a regény vagy a rendező hibájaként róható fel...

Végül Rutland nem adja fel, és megfejti Marnie titkát!!! Az utolsó percben lehull a lepel arról, hogy mi okozott ekkora törést Marnie lelkében... amit én most nyilván nem fogok lelőni... 

A film során több helyen is volt olyan érzésem, mintha Hitchcock kezdene elavulttá válni. A kortársaihoz képest nézve gondolom. Néhány ütemtelen vágás - például a lóról való leesés során - a hatvanas években már szerintem nem elfogadható. 

A kritikák nem voltak elragadtatva a filmtől. Azt szokás mondani, hogy "meglehetősen vegyes" volt a film szakmai visszhangja. A mozipénztáraknál amolyan átlagos sikernek volt mondható. Kis időnek el kellett telnie, míg beérett a film a közönség körében. Sajnos számomra nagyon erőltetettnek hatott a film végi megoldás is, és az egész alapkoncepció is... A széf-kirámolós jelenet viszont parádés volt, amolyan igazi Hitchcocki.

Közeledünk Hitchcock életművének vége felé. Négy további filmet forgatott ezután, melyek közül a Téboly lesz az utolsó ami felkerül a listára.

Franciaország (Beta, Madeleine Parc), 87 perc, Eastmancolor, francia

Rendező: Jacques Demy

Producer: Mag Bodard

Most az a kivételes helyzet fordult elő, hogy egy francia zenés filmhez a Japánban készült filmplakát tetszett a legjobban. A 19 éves Catherine Deneuve annyira szép ezen a képen, hogy az ember szinte elfelejti, hogy a filmben szerepel egy másik hasonlóan igéző szépség is (Ellen Farner).

- mondja később Jacques Demy egy interjúban... és ennek megvalósításához egy új formátumot talált ki.

Ránézésre akár musicalnek is hívhatnánk, hiszen végig énekelnek benne. Ám ha elkezdjük nézni, rájövünk, hogy ez nagyon messze van a hagyományos musical felfogástól, melyekben többnyire történés ÉS betétdal - helyenként tánccal színesítve - váltja egymást elejétől a végéig. 

(Jacques Demy)

A musicalek ekkoriban már kezdenek kimenni a divatból. Egy évtizeddel korábban még harminc-negyven musical készült egy évben, a hatvanas évek közepe felé viszont már csak évente néhány. Demy tehát okkal kísérletezett a műfaj megújításával. (Előre elárulom, nem tudott hosszú távon fennmaradó stílust teremteni). 

A film elejétől a végéig minden párbeszédet énekelve adnak elő a színészek. Nincsenek versszakok, sem refrének, egyszóval nincsenek konkrét dalok. Egész egyszerűen a párbeszédet eléneklik a szereplők. Míg a hagyományos musicalben a sok-sok betétdal a néző számára tulajdonképpen megkönnyíti a befogadást, ez esetben a dalolás pont ellenkező hatást váltott ki bennem. Sokkal jobban kellett összpontosítanom, hogy követni tudjam a jelenetet, mintha prózában adták volna elő. Ennél tovább is megyek, a színészektől pont a hatásos játék lehetőségét csökkenti az, hogy énekelniük kell a párbeszédet... Egy kritikustól láttam leírva azt is, hogy ez a film a francia új hullám "anti-musical"-e... Ez talán erős, és kicsit igazságtalannak is érzem.

Nincsenek tehát dalok, számok, amik megmaradnának az emberben. Van viszont egy gyönyörű zenei motívum, mely vissza-vissza tér, és ahogy haladunk a film vége felé, egyre ismerősebben cseng, és végül az ének is rá-rácsatlakozik erre a motívumra.

Ebben a trailerben szerencsére pont erre a motívumra van felépítve minden. Hallható, ahogy a szereplők éneklik először, majd a második felében a nagyzenekar zendít rá ugyanerre a melódiára teljes drámaiságában.

A zenét Michel Legrand szerezte. Ő írta többek között Ágnes Varda Cléo 5-7-ig (1962) című filmjének zenéjét is. (Ha már Vardanál tartunk hadd jegyezzem meg, hogy ő és Demy házasok voltak) Ahogy Legrand maga meséli, a rendező társaságában leült egy pianino elé, és úgy komponálták, szinte közösen a zenét a meglevő dialógusra. Minden szereplőnek volt egy saját "témája" dallamvilága, és ott volt a nagy visszatérő szerelmi motívum is, amiről az előbb említést tettem.

Külön érdekesség, hogy az egyik szereplő - Roland - összeköti Cherbourg világát a rendező korábbi - Lola (1961) - című filmjével. Meg is említi Roloand hogy ő korábban Lolába volt szerelmes. Ezért az ő zenei motívuma a Lola című film zenéje. Az ilyen apróságokért nagyon tudok rajongani, még akkor is, ha ezt csak egy Legrand interjúból tudom, jómagam nem szúrtam ki az egyezést.

Zenei világa mellett a film színvilága az, melyet az ember nem tud szó nélkül hagyni. A fenti képen látható, hogy minden jelenethez megvolt az adott színpaletta. 

Gyakorlatilag teljesen árnyékmentes, színpompás képi világot álmodott ehhez a filmhez Demy. Sok-sor rózsaszín, kék, zöld, mindegyiknek a legélénkebb változata. Feltehetőleg az Eastmancolor nyersanyag is sokat segít ezeknek a színeknek a kiemelésében. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Emiatt a mesterséges (de tetszetős!) színkavalkád miatt végig az volt az érzésem, hogy nagyrészt stúdióban forgott a film. Mint kiderült, hatalmasat tévedtem! A külső helyszínek mind létező, ráadásul ma is meglevő helyek Cherbourgban. Legszebb példa a címadó esernyőbolt (Genevieve édesanyjának boltja), mely ugyan ma nem ernyőket árul, de attól még mindíg úgy hívják, mint a filmben: Cherbourg-i Esernyők. (lásd Google Streetview) Jobbra a falon látható is egy emléktábla-szerűség, mely felhívja a figyelmet, hogy bizony itt forgott a híres film.

A történetben az a legfigyelemreméltóbb, hogy Demy úgy érte el a kívánt hatást - a néző sírja el magát -, hogy semmi igazán drámait nem tett a filmbe. Egy Guy nevű autószerelő fiatalember (Nino Castelnuovo) és Genevieve (Catherine Deneuve) egymásba szeretnek. Ám a fiút behívják az algériai háborúba katonának. Utolsó együtt töltött éjszakájukon egymásé lesznek. Genevieve terhes lesz. Közben Roland - egy gazdag ékszerész - beleszeret a gyönyörű szőkeségbe. Rolandot már említettem, őt ismerhetjük a Lola című filmből. Ott Lolába volt reménytelenül szerelmes, itt Genevieve-be. A legszebb, hogy ugyanaz a Marc Michel játssza Rolandot, mint aki a Lolában játszotta.

Genevieve egy darabig kitart Guy mellett, ám amikor hosszú ideig nem hall Guy felől, megadja magát Roland szerelmének... De a háborúnak egyszer vége szakad...

• 
• 
• 

Szinte senki nem bízott a filmben. Őszintén szólva az első fél órában én sem. Az, hogy a párbeszédeket énekelve adják elő, tényleg nagyon megnehezítette a befogadást. A film második felére sikerült ráállnom erre a stílusra, akkorra sikerült annyira elengedni magam, hogy ne arra figyeljek, hogy énekelnek, hanem csak sodródjak az árral. 

Producert is csak nagyon nehezen találtak a filmhez Demy-ék. Forgalmazni viszont megint csak senki nem akarta az elkészült filmet. Végül nagy nehezen, némi zsarolással sikerült aláírni egy szerződést, mely szerint 3 hétig műsoron tartják a filmet a mozik... Végül 7 hónapig nem vették le a műsorról, mert akkora sikere volt. Cannes-ban elnyerte az Arany Pálmát, és külföldön is hatalmas sikert aratott.

USA (Puck), 29 perc, színes

Rendező: Kenneth Anger

Az underground címke számomra hovatovább szitokszóvá nemesedik, ha még sok ilyen filmet kell megnéznem az 1001-es listán haladva...

Van egy másik címke, ami jóindulattal "kísérleti"-nek nevezi az ilyen filmeket... Ezt kimondottan találónak tartom végülis... ha úgy vesszük, akkor a készítő tett egy kísérletet, hogy valamit alkosson, de nem jött össze neki, ezért kísérleti fázisban maradt a film... na de vegyük kicsit azért komolyabban a cikkírást:

A hatvanas évek Amerikájában Hollywood kifulladni látszott.

(Ugyanezt érzem egyébként ma is Hollywooddal kapcsolatban már legalább tíz-tizenöt éve. A szuperhős univerzumok (Marvel, DC) újabb és újabb megfilmesítésén túl mintha nem nagyon lenne már ötletük... Őszintén szólva jómagam két nagy kedvencemet Tarantinot és Scorseset is kifulladni érzem, de ha ebbe is belemennénk, akkor talán  túl messzire térnénk a tárgytól...  A torrentezés nyilván nem tett jót a filmiparnak, de bízom benne, hogy előbb-utóbb jön valami nagy megújulás.)

A hatvanas években hanyatló Hollywood megújulására még várni kell, azt majd a Lucas, Spielberg, Coppola baráti kör és társaik hozzák el az évtized vége felé... addig leginkább a kontinens másik oldalán, a stúdió-rendszertől messzi keleti parton, New Yorkban jöttek elő újabb és újabb ifjú titánok... 

Ha a nézhetőbb harcosokat akarom említeni, akkor John Cassavetes a New York Árnyaival (1959) vagy Shirley Clark a The Cool World-el (1963) szerepelt a listán...

Ha a nézhetetleneket akarom sorolni, akkor Stan Brakhage-től a Kutya Csillag Ember (1962), Jack Smithtől a Lángoló Teremtmények (1963) illetve Ken Jacobstól a Blonde Cobra (1963) is felkerült a listára...

Ez utóbbi lista a most éppen tárgyalt filmmel bővül. Anger ugyan picit kilóg a sorból annyival, hogy ő maga Hollywoodban nevelkedett, és már 9 évesen 16mm-es kamerával tette meg első lépéseit a filmkészítés útvesztőjében... ezt a filmet viszont Brooklynban (New York) forgatta, tehát csatlakozott a keleti parti lázadókhoz, még ha magát a vágást később Hollywoodban csinálta is.

A filmben látható motoros banda tag Bruce Byron csillagjegye volt a skorpió, és ezért ezt lett a bandában a választott neve. A narratívát nemigen tartalmazó film kezdő képsorain ez a srác láthatóan fétisként imádott motorkerékpárjával szöszöl: fényesítgeti, ápolja, meghúzza a csavarokat...

Ha valami pozitívumot el tudok mondani erről a filmről, az az, hogy amellett, hogy se története nincs, se nem hangzik el egyetlen szó sem, végig remek zenék szólnak. Az ötvenes évek végére, hatvanas évek elejére jellemző, romantikusabb, lassabb rock&roll zenék... Ray Charles, Angels, Elvis... ez volt az egyetlen mentsváram, hogy a zene végig nagyon jó! De ez csak arra volt elég, hogy ne tépkedjem ki saját hajamat szálanként ez alatt a 29 perc alatt...

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A mindössze 29 perces film első 7 perce tehát azzal telt, hogy Skorpió csillogóra fényesítette kedvenc járművét, és felöltötte bőrszerkóját. Itt kezdett világossá válni, hogy ez a film bepillantást fog engedni a hatvanas évekbeli meleg szubkultúrába... 

• 
• 
• 

Jó sok James Dean és Marlon Brando utalás és poszter. Néhány képregényrészlet ölelkező fiúkról... Lucky Strike cigaretta... na meg egy csontváz valami köntösbe öltöztetve...

• 
• 
• 

Aztán amikor azt hiszem, hogy már semmin sem fogok meglepődni, akkor megjelenik Jézus Krisztus. Állítólag Kenneth Anger valamikor a film készítése során véletlenül kapott a postán egy hittanosok számára készült filmet "Utolsó Út Jeruzsálembe" címmel. Régi, virazsírozott (színezett fekete-fehér) némafilm. Valami hibás kézbesítés lehetett, biztosan nem ő rendelte magának...

Fogta és belevágta ebbe a filmbe Jézus jeleneteit váltakozva meztelen férfi alsótesttel illetve melegbáros tömegjelenettel...

Engem nem nagyon kavar fel az ilyesmi, de különösebben nem tudom értékelni azt, amiben semmi konkrét elképzelés nincsen azon túl, hogy értelmetlen, üres és polgárpukkasztó. Ezek önmagukban nem tesznek értékessé semmit.

Annak végképp nem láttam értelmét amikor a horogkereszt is elkezdett szerepet kapni a filmben. Itt nem tudok másra gondolni, mint, hogy Anger azt sem tudja, mint csinál... Azon sem csodálkoznék, ha nem is tudná pontosan mit jelent ez a jelkép a huszadik században...

Az egyetlen vicces a dologban, hogy a film New Yorki vetítésén kiszállt a rendőrég, mert az amerikai náci párt (nem viccelek!) tiltakozott, hogy a film megsérti az ő zászlójukat. Azt hiszem, hogy itt érdemes megállni egy pillanatra, és elgondolkozni, hogy mekkora az isten állatkertje, mert a rendőrök ez alapján le is tartóztatták a mozi igazgatóját... és akkor hol volt még Trump elnöksége.... 

• 
• 
• 

Hogy ezeknek az eszement "underground" filmeknek mi keresnivalójuk az 1001-es listán, azt nem tudom megmondani... de elkészítésükre egyetlen lehetséges magyarázatot találok...

Az LSD az USÁ-ban az ötvenes évek végén terjedt el (előtte a felfedezője fiókjában hevert a szer leírása), és 1966-ig tiltás hiányában gyakorlatilag legális volt. Amit olvasok erről a szerről, az nagy vonalakban hasonlít ezeknek a filmeknek a hangulatára. Részemről jól megvagyok nélkülük... pedig szeretem a különleges filmeket...

Nagy-Britannia (Danjaq, Eon), 112 perc, Technicolor

Rendező: Guy Hamilton

Producer: Albert R. Broccoli, Harry Saltzman

Ez a harmadik James Bond film. Nade, hogy is kezdődött az egész?

Ian Fleming újságíró 1951-ben kiadta Casino Royale címmel első kémregényét, melynek egy James Bond nevű titkos ügynök volt a főszereplője. Fleming amellett, hogy korábban újságíróként dolgozott, a második világháború alatt maga is dolgozott Bondéhoz hasonló szakterületen a tengerészeti hírszerzésnél. Itt felettese egy Goldfrey nevű admirális volt, aki pont azt a vodka martini koktélt fogyasztotta (rázva, nem keverve!), amit a Fleming által később megalkotott figura.

Fleming 1964-es haláláig tizenkét James Bond könyv jelent meg, halála után még kettő. A tizennégy könyvből kettő rövidebb történetek gyűjteménye volt, de ezek közül a rövidebb történetek közül is van jó pár, amiből később film lett.

1961-ben két producer - Albert R Broccoli és Harry Saltzman - megvette az addigi és a jövőbeli Fleming regények megfilmesítési jogát. Az amerikai United Artists stúdió pénzügyi támogatásával megalapították az Eon filmgyártó céget, kifejezetten a Bond filmek sorozatos gyártására.

Bizony, ők hatan alakították eddig James Bondot az Eon stúdió filmjeiben. Balról jobbra: Timothy Dalton, Roger Moore, Daniel Craig, Sean Connery, George Lazenby és Pierce Brosnan.

Volt két James Bond film, melyet nem az Eon forgatott: az egyik ilyen az 1967-es Casino Royale, mely Fleming első könyve volt, és aminek a jogait az Eonosok előtt megvette még 1954-ben Charles K. Feldman. Ez alapján David Nivennel forgattak egy - az Eon sorozattól eltérő hangulatú - filmet, melyet sokan inkább Bond-paródiának tartanak, mint önálló jogú Bond filmnek.

A másik nem Eon-os film az 1983-as Never Say Never Again, melyet pedig a már őszülő Sean Connery-vel forgattak annak ellenére, hogy az Eon filmekben akkoriban már rég Roger Moore volt James Bond. A Never Say Never Again egyébként az 1965-ös Thunderball című Bond film remake-je volt. Pontosabban az eredeti regény újrafeldolgozása más cím alatt. Ebben az esetben bonyolult szerzői-jogi helyzet volt, mivel a Fleming által írt regény egy olyan forgatókönyv tervezetre alapult, amit Fleming nem egyedül dolgozott ki. Emiatt ennek a történetnek a megfilmesítési jogát a társírók is értékesítették. (Fleming ekkor már nem élt).

Az első James Bond film a Dr. No (1962) volt, melyben Bond egy egzotikus szigeten számol le a gonosz Dr No-val.

A második film a From Love from Russia (1963) volt, ahol már a szovjetek voltak az ellenség.

És harmadikként hatalmas sikerként robban a Goldfinger (1964). Imádták az emberek, voltak mozik, ahol éjjel-nappal vetítették, akkora volt a kereslet iránta. Ez indította be igazán a hatvanas évek hatalmas James Bond őrületét, minden évben kijött egy új Bond film. 

A Goldfinger volt az a film, ami igazán megteremtette azokat a hagyományos elemeket, melyek többnyire minden későbbi Bond filmben visszatértek. Néhány példa:

1. A kezdő főcím előtt a 007-es ügynök (Bond) egy rövidebb küldetést hajt végre, melynek semmi köze a film további részéhez. 

2. Hangulatos, igényesen kivitelezett főcím, általában egy nagyon ütős slágerrel... esetünkben a Goldfingerrel.

3. Bond lányok, akik vagy áldozatul esnek a gonosznak, vagy éppenséggel Bond csábítja el az adott rész gonosza mellől.

4. Állítólag minden Bond epizódban van a gonosznak egy olyan beosztottja, aki valamilyen speciális módon gyilkolja az ellenséget. Ebben a részben ez Harold Sakata (súlyemelő és birkózó), aki így kezdte el színészi karrierjét. Specialitása egy kalap, melyet eldobva annak karimájával lenyakazza a kívánt személyt.

 

5 És hát itt vannak a speciális kütyük, amik akkoriban utópisztikusnak hatottak, de jó részük ma már teljesen hétköznapi eszköz. Például van egy GPS-es nyomkövető ebben a filmben. Ma már minden mobiltelefon képes rá, de akkoriban még ilyesmi nem volt. Egészen anakronisztikus, és érdekes, hogy bármilyen filmet nézünk, ha valami utópisztikus találmányt látunk, szinte biztos, hogy nincsen nagyfelbontású kijelzője, sem érintőképernyője egész addig, amíg ezeket valóban ki nem fejlesztették. (Például a Star Wars filmekben létezik hologrammos üzenettovábbítás, de a legbonyolultabb szerkezetek kezelőpanelje is böszme színes nyomógombokból áll, sehol nincs lcd képernyő, vagy egyéb szofisztikált beviteli eszköz) Itt is a GPS megjelenítője egy tussal rajzolt térkép, amin villogó pötty jelzi a követett járművet,

Persze Bond autójában jó pár különleges funkció megtalálható, és persze a legizgalmasabb, a rejtett gomb, amit soha nem szabad megnyomni, mert... 

• 
• 
• 

És persze minden Bond film tartalmaz valami egzotikus helyszínt is!...

Nézzük ki is Auric Goldfinger, ennek a résznek a főgonosza: egy milliárdos, felfújt idióta, aki annyira imádja az aranyat, hogy máson nem is jár az esze... (még keresztnevének első két betűje /Au/ is az arany vegyjelét adja, de rendszáma is AU-val kezdődik... egyszóval szerelmes az aranyba...

Gert Fröbe német színész kapta ezt a szerepet, aki annyira nem tudott angolul, hogy amerikai színésznek kellett szinkronizálnia. Nem pontosan értem, hogy így viszont miért volt szükség pont őrá...

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ha Goldfinger meg akar ölni egy lányt, akkor az egész testét befújja arannyal, hogy un. bőrfulladásban haljon meg. Az senkit se zavarjon, hogy bőrlégzés nem létezik, - legalábbis embereknél nem -, így bőrfulladás sincsen. Ettől függetlenül nekem tetszik az a vizuális hatás... 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Szóval ez a megalomán milliárdos elhatározza, hogy behatol az USA aranykészletét (és ekkoriban a magyar Szent Koronát is!) őrző Fort Knox-ba, és ott egy robbantással sugárszennyezéssel fertőzi meg az aranykészletet, ami emiatt használhatatlanná válik, így az ő saját felhalmozott aranykészlete sokszorosára értékelődik fel. Hogy hogyan jutnak be az erődbe? Nos a Pussy Galore's Flying Circus nevű szőke csajokból álló különítmény kábító gázt szór a környékre, amitől mindenki elkábul egy rövid időre, így gond nélkül bejutnak az arany őrzésére szolgáló építménybe.

Pussy Galore egyébként Goldfinger egyik beosztottja. Vele kapcsolatban talán érdemes megjegyezni, hogy neve egy kicsit meredek, mert "Pussy" angolul gyakorlatilag "Punci"-t jelent. Amerikában állítólag a posztereken nem is Pussy Galore, hanem Miss Galore néven tüntették fel szerepe szerint a hölgyet. Talán sokan tisztában vannak vele, de sokan nem, hogy az amerikai és a brit angol között sok stilisztikai különbség van. Amerikában a "pussy" szó sokkal kevésbé szalonképes, mint Angliában, ahol szintén ugyanazt jelenti, mégis sokkal enyhébb. Valószínűleg mára közeledett egymáshoz a két ország ilyen tekintetben, de jómagam is ismertem olyan Angliában élő hölgyet, akit a hatvanas hetvenes évek környékén a családjában "Pussy"-nak becéztek, és ez akkoriban egyáltalán nem volt meghökkentő.

A Pussy Galore-t alakító Honor Blackman a film készítésekor 39 éves volt, ami kicsit elbizonytalanított abban a hitemben, hogy a Bond lányok (ideértve az ellenségtől átálló hölgyeket is) általában a fiatalabb, inkább húszas éveiben levő csajokból közül szoktak kikerülni. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A nagy gonosz - Goldfinger - ihletője egyébként az a Goldfinger Ernő volt, aki Budapesten született, és Angliában lett híres modernista, brutalista stílusú építész. Fleming valamiért ellenszenvvel viseltetett iránta, így felhasználta vezetéknevét egyik könyvében... A valódi Goldfinger perrel fenyegetőzött, amikor erről tudomást szerzett, de a hírek szerint a kiadó valamilyen egyességet kötött vele.

Sokan nem szerették akkoriban ezt a Goldfinger által is képviselt építészeti stílust... bevallom nekem tetszik, sőt, pont amiatt a kissé disztópikus, hideg hangulata miatt, ami miatt sok poszt-apokaliptikus filmet is szeretek egyébként...

• 
• 
• 
• 

Ian Fleming, a Bond karakter megalkotója ennek a filmnek a bemutatója előtt nem sokkal halt meg. Mint ahogy az első két film esetén, a Goldfinger forgatásán is tiszteletét tette a Pinewood stúdió díszletei között. Ha már itt tartunk, megjegyzem, hogy bár a film közel fele az USÁ-ban játszódik, Sean Connery egy percet sem töltött a forgatás során Amerikában, hiszen minden díszletet a már említett London melletti stúdióban építettek fel.