Magyarország (Hunnia filmstúdió), 128 perc, ff., magyar
Rendező: Herskó János
Emlékszem a Csinibaba (1997) című film egyik jelenetére, melyben Simon bá' a háztömbrádióban beolvassa a LOTTO nyerőszámait, ám amikor az 56-os számhoz ér, nem meri beolvasni... nyilván a poén az 1956-os forradalom Kádár-kori tabu jellegét akarta kifigurázni...
Egy másik film, ami rendszeresen eszembe jutott a Párbeszéd megtekintése alatt a Rákosi-rendszer kritizáló A Tanú, melyet 1969-ben - elkészítésekor - azonnal betiltottak, és csak tíz évvel később ilyen-olyan okokból vetítették kisebb mozikban...
Nos, miért is jutott eszembe ez a két film? Mert a korai Kádár korszakról rokonok és ismerősök beszámolói, illetve az említett filmes emlékeim alapján, no meg a történelmet ismerve fel sem merült bennem, hogy olyan filmet lehet csinálni, melyben szinte (!) teljes nyíltsággal tudott a rendező Herskó János a Rákosi korszak koncepciós pereiről, illetve az 1956-os forradalomról beszélni. A Tanú kismiska ehhez a filmhez képest!
Itt jegyzem meg, hogy egy fontos időszak viszont valóban mintha hiányozna a történelemből a film szerint: szó sem esik a forradalom utáni megtorlásokról, Nagy Imre kivégzéséről, stb. Nyilvánvaló, hogy ezeket a dolgokat a Kádár-rendszer utolsó évei előtt egyszerűen nem lehetett feszegetni. Csoda, hogy a forradalom említése nem verte ki a biztosítékot.
Herskó: "A '80-as évek közepén, mikor az '56-os forradalom harmincéves évfordulója volt, sok ilyen témájú film készült, de ezekből ki kellett vágni az orosz tankokat. Nagy Imre beszédéről pedig szó sem lehetett. Nálam az orosz tankok átjönnek a Margithídon, Nagy Imre beszéde pedig teljes egészében elhangzik. Ma sem tudom, hogy ezt akkor miért lehetett, aztán pedig miért nem?"
Valóban. Bár a film elsősorban egy házaspár - a második világháború vége és a film készítésének ideje közötti - kb. 20 évéről szól, nagyon erős hangsúlyt kap azoknak a politikai eseményeknek az ábrázolása, melyek hatással voltak kapcsolatuk alakulására. Teljes nyíltsággal mutatja be Herskó a koncepciós pereket, ahogy veréssel próbálnak beismerő vallomást kicsikarni az ártatlan emberekből.
Később mutatja, ahogy a lelkes forradalmárok gyűléseznek 1956-ban, ám felvillantja a forradalom kegyetlenkedő árnyoldalát is. A szovjet tankok dübörögve történő bevonulása valóban hatásos kép, kíváncsi vagyok, mit szólhattak az emberek, amikor ezt a jelenetet forgatták: hat tank vonul át a Margit-hídon.... Igen felkavaró élmény lehetett azok számára, akik ugyanezt hét évvel korábban átélték...
A fentiek alapján úgy tűnhet, mintha alapvetően politikai vagy történelmi jellegű film lenne. Valójában - legalábbis Herskó elbeszélése szerint - a film fő lényege elsősorban az emberi párkapcsolat vizsgálata volt.
"Az én kutatási hipotézisem például a Párbeszédben az volt, hogy a házasság nagyon vitatható intézmény, ennek következtében maga a tartós szerelem is vitatható. Azt akartam megmutatni, hogy bizonyos körökben mi adja ki a valódi jó viszonyt a különböző nemű emberek között. Az volt a feltételezésem, hogy ezt nem a két ember állandóan magas hőfokon tartott álérzelmi magatartása adja, hanem furcsa módon az életben egyébként elfoglalt helyzetük és ebből következőleg az egymással kvadráló, egymást kiegészítő, de nem feltétlenül teljesen azonos világszemléletük, világérzésük. Nem a jó viszonyukból lesz a világgal szembeni jó magatartás, hanem a világgal szembeni kutató, kínlódó helyes magatartásból lesz a jó szerelmi viszony. Hogy sikerült-e bizonyítanom mindezt, nem tudom, de mindenesetre ezt szerettem volna."
Talán kicsit körülményes a megfogalmazás, de értelmezésem szerint a jó kapcsolat titka nem a szerelem, hanem az, hogy nagyjából összhang legyen a partnerek életszemlélete között. Azaz felejtsük el azt a romantikus teóriát, hogy a boldog együttélés alapja az őszinte szerelem... Egyébként az én magánvéleményem, hogy hosszú távú szerelem csak a beteljesületlen szerelem lehet, de nyilván ebben sokan meg kívánnak cáfolni...
"A művészetben ugyanis található egy olyan kedvelt séma, amely szerint az igazi szerelem megoldását adja az életnek. Az én mondanivalóm viszont az volt, hogy a szerelem önmagában nem old meg semmit, sőt: hogy a szerelem akkor az igazi, ha mindkét fél ettől függetlenül is jóban van önmagával..."
A film középpontjában az a Barna (Braun) Judit (Semjén Anita) áll, aki zsidóként túléli a koncentrációs tábort, hazatérve semmi más nem érdekli, csak az, hogy beléphessen a kommunista pártba. Ott összeismerkedik Horváth Lászlóval (Sinkovits Imre), hamarosan össze is házasodnak, ám az ötvenes években egy koncepciós per miatt Horváthot letartóztatják. Judit egy darabig kitart mellette, ám idővel meggyengül hűsége. Majd a hatvanas években újra egymásra találnak volt férjével.
Herskó vette a bátorságot, és a legfontosabb szerepre a 19 éves, pszichológia szakos Semjén Anitát szerződtette. Semjén ezen a filmen kívül csak egy-két másik filmben szerepelt akkoriban, utána visszatért eredeti hivatásához. Ma az USÁ-ban él.
Herskó állítólag Ruttkai Évával és Domján Edittel is készített próbafelvételeket, mégis az amatőr színésznőnél maradt. A látottak fényében tökéletes döntésnek érzem. Semjén Anita lenyűgöző őstehetség, egy pillanatra sem éreztem, hogy zavarban lenne olyan színészóriások mellett, mint mondjuk Sinkovits Imre vagy Sztankay István. Egyetlen furcsaság vele kapcsolatban, hogy az utószinkron során Békés Rita adja az ő hangját. Próbáltam ennek okát fellelni, de sehol nem találtam. Ha valaki tudja, kérem írja meg kommentben.
Sinkovits Imre szereplése ebben a filmben azért külön érdekes, mert ő maga 1956 Október 23-án tízezres tömegnek szavalta a Nemzeti Dalt, Október 30-án pedig a Nemzetiben megválasztott Színművészek Ideiglenes Nemzeti Bizottságának is tagja lett. (A filmben van egy jelenet, melyben a Nemzeti Dalt szavalja valaki a Bem szobornál. Sinkovits a valóságban a Petőfi szobornál tette ugyanezt) A forradalom levelére után Sinkovits megúszta börtönbüntetés nélkül, viszont a Nemzetiben eltiltották a színpadra lépéstől, és végül később el is bocsájtották. Folyamatosan zaklatták, kihallgatásokra vitték. Hogy valamiből megéljen, játékfröccsöntőként vállalt munkát. 1958-ban lassan elkezdték újra színpad közelébe engedni, először csak a József Attila színházban, ami akkoriban sem számított az "elit" színházak közé. Végül 1963-ban visszaengedték a Nemzeti Színházba, és haláláig ugyanabban az intézményben dolgozott, igaz, 2000-től már Pesti Magyar Színháznak hívták, mivel új Nemzeti Színházat építettek a Duna-parton.
Aki figyelmesen olvassa a film elején látható feliratokat, annak többek között feltűnhet Szabó István neve is a rendező munkatársaként. Szabó ekkor 25 éves pályakezdő volt, Herskó egyengette indulását.
Aki esetleg látta Szabó gyönyörű 1999-es filmjét, A Napfény Ízét, az felfedezhet néhány igen érdekes hasonlóságot. A leginkább szembetűnő talán az, hogy az '56-os forradalom alatt mindkét filmben az Egmont nyitány (Beethoven) szólal meg. De eszembe jutott Szabó remek filmje, az egyes korszakokban ismétlődő motívumok láttán: ahogy látjuk időről-időre hogyan változik a kávéház berendezése. A Napfény Ízében volt ez igazán látványos, ahol több, mint száz évet ölelt fel a film, de ez alatt a húsz év alatt is figyelemreméltó volt a változás.
A hajviseletek, öltözékek mellett rengeteg utalás látható a háttérben, amik segítenek beazonosítani, hogy hol tartunk az időben: amikor Rákosi képet látunk, tudjuk, hogy még '53 előtt vagyunk, amikor Sztálinváros feliratot látunk, tudhatjuk, hogy '51 és '61 között járhatunk... de néha egy-egy újságcikk címe, vagy egy dátum a falon is segít eligazodni az időben
Ha jól látom, az alábbi képen a körfolyosón álló forgató-csoport baloldalán, feketében áll Szabó István, mellette a főszereplő Semjén Anita. Herskó pedig a 9 fős csoport közepén áll a korlátba kapaszkodva.
Érdekesség a filmmel kapcsolatban, hogy az előzetes bemutatók után Herskó teljesen újravágta az első változatot. Kihagyott pár jelenetet, de a legfontosabb változtatás a következő volt: az eredetiben bizonyos történéseket megmutatott először Judit szemszögéből, majd újra megmutatta László szemszögéből kicsit máshogy (ilyesmivel találkoztunk már Kuroszava A Vihar Kapujában című 1950-es filmjénél, ahol egyes szereplők visszaemlékezését láthattuk ugyanazzal az eseménnyel kapcsolatban, és minden visszaemlékezés kicsit különbözött a többitől.
Az előzetes bemutatók utáni beszélgetéseken azonban Herskó számára kiderült, hogy az eredeti vágás nem működik úgy, ahogy ő elképzelte. A különbségek nem voltak elég szembetűnők ahhoz, hogy mindenki észrevegye őket. Sokan csak azt vették észre, hogy egyes jelenetek megismétlődnek más szemszögből. Nem értették ennek okát.
Újravágta tehát Herskó a filmet, és Horváth László szemszögét összesűrítette az utolsó 20-25 percre, ahol egy nagy beszélgetés során Judit és László átbeszélik életüket, és így László narrációjával már teljesen világos, hogy az ő szemszögéből kicsit máshogy látjuk az eseményeket.
Van egy folyton visszatérő dal a filmben, ami hatalmas meglepetés volt számomra. Ismertem és nagyon kedveltem is ezt a dalt Kulka János előadásában, és egyáltalán nem tudtam róla, hogy ez valójában egy 1963-as film zenéje.
Gara György adja elő: Ha volna valaki... Gara nem tűnik különösebben képzett énekesnek (azt olvastam, hogy autodidakta zenész), mégis van benne valami ami nagyon megfog. Az egész dal misztikus, elvarázsol. Illetve nem is tudom mi az ami miatt ennyire a hatása alá lehet kerülni... Van benne valami hasonlóan egyéni, mint a Cseh Tamás dalokban... Talán nem csak én érzem így, mert olvastam olyat is, hogy a dal tette kult-filmmé a Párbeszédet. (Már, ha valóban elmondható róla, hogy kult film volt akkoriban) Mindenesetre emlékszem a nyolcvanas évek végéről olyan esti tábortüzes gitározásra, melyen akkori negyvenesek - tehát akik '63-ban voltak fiatalok) ezt a dalt énekelték.
Herskó 1970-ben elhagyta Magyarországot. Elsőre furcsán hangzik ez, hiszen nem csak filmeket rendezhetett - láthatóan szinte teljesen szabad kezet kapva - , hanem ő volt a film-főiskola főigazgató-helyettese is.
Ezzel kapcsolatban maga Herskó mesél el egy érdekes történetet:
Bizonyos forrásból megtudta, hogy Aczél György ki akarja őt rúgatni a főiskoláról. Felhívta hát Aczél elvtársat, és megkérte, hogy fogadja őt. Már a telefonbeszélgetés is sokat elárul mindkettőjükről:
Aczél: Mi van, grófom?
Herskó: Beszélni akarok magával, hercegem!
Aczél: Jó, hát akkor jöjjön be!
Be is ment hozzá, és megkérdezte, hogy miért akarja őt Aczél kirúgatni. Éppen, hogy elkezdődött a beszélgetés, amikor benyitott Kádár. Herskó feltételezte, hogy valami fontos dolog lehet, ezért udvariasan felajánlotta, hogy kimegy, amíg Kádár és Aczél megbeszélik a dolgukat.
Pár perc múlva jöttek ki Kádárék, és Aczél odahívta a rendezőt magukhoz:
Aczél Kádárhoz: Bemutatom neked Herskó elvtársat, a főiskola igazgatóját.
Herskó: Aczél elvtárs, ne nevezzen ki igazgatónak, hisz most akar kirúgni! (Herskó igazgató helyettes volt)
Kádár: Én ismerem a Herskó elvtársat. Ez az Aczél színész volt valamikor. Nem szerepeltetné?
Herskó: Ha legközelebb csinálok egy vígjátékot, akkor biztosan!
Herskó állítólag ebben a vicces hangulatban határozta el, hogy elmegy az országból. Ahogy egyszer később megjegyezte: "Nem tudok olyan országban élni, ahol egyetlen embernek akkora hatalma volt, mint nekem"
Svédországba emigrált tehát, - vagy ahogy akkoriban mondták disszidált - , ahol szintén a filmfőiskolán oktatott. Ennek következtében szinte minden filmjét utólag betiltották, köztük a pont akkor elkészült N.N. a halál angyala című filmet is.
Svédországban a Stockholmi filmfőiskolán hamarosan a filmrendező tanszak vezetője lett, majd az intézmény rekor-helyettese, végül rektora. 2011-ben hunyt el. Herskó ezzel az egy filmmel képviselteti magát ezen a listán, úgyhogy vele a továbbiakban nem találkozunk.
