Magyarország (Stúdió 3), 95 perc, ff., magyar

Rendező: Szabó István

Szabó István első filmje egyben első része annak a trilógiának, mely filmjeit a rendező tulajdonképpeni alteregójaként Bálint András személye köt össze. (A trilógia másik két filmje az Apa-1966 és a Szerelmesfilm-1970)

A film címét adó "álmodozások kora" természetesen a fiatalságnak arra a mámorítóan gyönyörű időszakára utal, amikor nemcsak a szerelemfokozó hormonok tombolnak az emberben, hanem az a szilárd meggyőződés is él benne, hogy mindent jobban tud az idősebbeknél, továbbá alsóhangon is a világmegváltást tűzi ki célul maga elé.

A hatvanas évek fiatalságának életébe kapunk egy kis betekintést. Az első munkahely, a baráti és szerelmi kapcsolatok alakulása, a korszak házibulija, a balatoni nyaralások... A felnőtté válásról szól ez a film, az egyetemről kikerülő szoros baráti kör története - és annak széthullása...

Ebből a baráti körből Oláh Jancsi (Bálint András) sorsa kerül az elbeszélés középpontjába. Az ő narrációja időnként megszakítja a történetet, bizonyos időugrásoknál pár mondatban összefoglalja a közben megtörtént eseményeket. Érdekes módon a főszereplő hangján megszólaló elbeszélő önmagát is egyes szám harmadik személyben említi.

Oláh Jancsiék kikerülve az egyetemről természetesen a kor előírásai szerint azonnal elhelyezkednek. (A munkakerülés büntetendő volt.) Mindannyian ugyanarra a munkahelyre mennek dolgozni. Itt kapják az első pofont az élettől. Nem csak szétszabdalják a társaságot a vállalat különböző osztályaira, de még a kezdő fizetésük sem lesz egyforma...

Szembesülnek tehát a kijózanító valósággal (a felnőttek világával), de persze álmodozásukból csak fokozatosan ébrednek fel. Szép lassan felbomlik a korábban felbonthatatlannak hitt baráti kör. Látjuk, Jancsi első futó kalandját Ágival (Esztergályos Cili) - soha nem gondoltam volna, hogy volt idő, amikor úszósapkában fürödtek a Balatonban... vagy csak már annyi idő eltelt azóta, hogy nem emlékszem...

Lányok jönnek-mennek Jancsi életében. Halász Judit Gabija amolyan egyoldalú (Jancsi részéről tulajdonképpen viszonzatlan) szerelem, akit minden lelkiismeretfurdalás nélkül hagy ott egy házibuliban Éva (Béres Ilona) kedvéért.

Talán nem voltam egyedül 8-10 éves koromban azzal, hogy szerelmes voltam Halász Juditba. Akkoriban rendszeresen tartott gyerekelőadásokat, amiken emlékeim szerint főleg énekelt - a Micimackót biztosan mindig elénekelte), de elképzelhető, hogy meséket is mondott. Babaarca és kellemes kisugárzása miatt szinte biztos vagyok, hogy hozzám hasonlóan sok rajongója akadt korosztályom fiúi közül.

A fiatal Béres Ilonára viszont csak most felnőtt fejjel figyeltem fel, köszönhetően ezeknek a régi filmeknek. Nem csak szép, de van valami nagyon kedvesen bájos kisugárzása is.

Az 1965-ös Filmvilágban Létay Vera egy hosszú cikket szentel ennek a filmnek, melyben megemlíti, hogy Szabó Istvánnal évfolyamtársak voltak a "Színművészetin", és elmondása szerint minden egyes filmszereplő pontosan beazonosítható Szabó fiatalkori életének szereplőivel. (az alábbi képen a fiatal Szabó instruálja az egyik szereplőt)

Szabó határozottan részévé vált ezzel a filmmel a magyar új hullám első nagy alkotóinak. Több helyen utal is példaképeire. Látványos Truffaut iránti rajongásának megjelenítése, de őszinte vallomás a Herskó féle Párbeszédre való utalás is. Ez utóbbit lenne talán a legnehezebb letagadni, hiszen a film formátuma is nagyon sok hasonlóságot mutat a Párbeszéd-el. (Szabó egyébként tagja volt a Herskó-film stábjának) Amaz évtizedeket ölel fel, ez pedig inkább csak néhány évet, ettől függetlenül végig az volt az érzésem, mintha a Párbeszéd kistestvérét látnám.

Az újhullámos jelleget erősíti, hogy a forgatókönyv teljes egészében Szabó István teremtménye. És mellesleg felhasznál részleteket saját korábbi rövidfilmjeiből is. (híradórészlet).

Hm...  Van ebben a párbeszédben valami pimaszság... Legalábbis ha nem feledkezünk meg arról, hogy 1964-ben vagyunk, a már konszolidálódott Kádár-rendszerben... ez a már-már lekezelő válasz (Én mérnök vagyok)  nekem kicsit pimasznak tűnik. Valószínűleg kellett kis bátorság ahhoz, hogy ilyesmi belekerülhessen a filmbe. Ráadásul nem is ez a legdurvább....

A naplószerű elbeszélés kellemes időutazás egyrészt a hatvanas évekbe, másrészt magunk (korszaktól független) fiatalkori emlékei közé...

És végérvényesen belépve a felnőttkorba úgy látszik, mindannyiunknak eljön az a pont, amikor végre fel kell ébredni az álmodozásból, és el kell fogadnunk, hogy sajnos ez az élet rendje...

Kellemes poént kapunk zárásként, amikor az alvó Jancsit felhívja a telefonos ébresztő szolgálat...

"Jó reggelt kívánok! Itt a telefonébresztő! Tessék felkelni!"

És látjuk ahogy az ébresztő szolgálat bájos kisasszonyai sorra keltegetik az embereket. És ez az a pont, ahol az "álmodozások kora" véget ér...