Magyarország (Budapest Filmstúdió) 94 perc, ff., magyar
Rendező: Jancsó Miklós
Jancsó csak egy van, senki más nem hasonlítható hozzá... (előrebocsátom: Jancsó rajongó vagyok!)
Nem hiszem, hogy ismerőseim között tíznél több lenne, aki életében akárcsak egy Jancsó filmet látott volna.
Jancsó igazi fénykora a hatvanas évek közepétől a hetvenes évek közepéig tartott, nagyjából ennek az időszaknak a végén születtem, így nincsenek saját emlékeim, de talán nem tévedek nagyot, ha azt sejtem, hogy Jancsó ekkoriban sem volt igazán népszerű az átlagemberek között. Nem tudom elképzelni, hogy tömegek ültek volna be egy-egy filmjét megnézni a mozikba.
Persze akik egyébként érdeklődtek a filmművészet iránt, azok nyilván Jancsóra is kíváncsiak voltak, és akiben megvan a kellő nyitottság, az hozzám hasonlóan könnyen bele tud habarodni Jancsó szürreális világába.
Első nagyjátékfilmje, az 1958-ban bemutatott A Harangok Rómába Mentek még gyenge próbálkozás, és látványos bukás volt. Van, ahol az év leggyengébb magyar filmjeként aposztrofálják. Szinte semmi nem volt még meg benne abból, ami később Jancsót jellemezte. Néhány róla szóló elemzés odáig merészkedik, hogy nem is tartja a rendezői életmű részének, helyette az Oldás és Kötést tekintik az igazi elsőnek.
Nemeskürty István a Budapest Filmstúdió vezetője 1959-ben bemutatta Jancsónak Hernádi Gyula írót, aki 2005-ös haláláig a Jancsó filmek állandó forgatókönyvírója lett. Nagyon szoros barátság alakult ki kettejük között szinte az első pillanattól fogva. Néha egypetéjű ikertestvérekként is emlegették egymást. Talán nem volt olyan nap, hogy ne beszéltek volna egymással.
Megismerkedésük után szinte azonnal belevágtak egy közös film elkészítésébe Hernádi egyik regénye alapján, amit a forgatás megkezdése előtt a cenzorok végül elkaszáltak.
Második közös próbálkozásuk a Lengyel József által írt Oldás és Kötés című novella megfilmesítése volt. Az eredeti novella két öregemberről szól: egy sebészről és egy parasztról. Mindketten "a sír szélén" is teljesítik kötelességüket. A két férfi történetét egy fiatal mellékszereplő kapcsolja össze, aki a sebész asszisztense, és egyben az öreg paraszt fia.
Jancsóék csavartak egyet a történeten, és a fiatal orvost, Jámbor Ambrust (Latinovits Zoltán) helyezték a történet középpontjába, a két öreg pedig külön-külön a film első és utolsó harmadának mellékszereplője csak.
A film tehát élesen három - stílusában is élesen különböző - részre tagolódik. Aki valamennyire ismeri Jancsót, az nem számít hagyományos, "történetmesélős" filmre. Az első rész azonban - pont emiatt meglepő módon - teljesen szokványos dramaturgiát követve mutatja be a fiatal orvos által asszisztált szívműtétet, mely során a már említett idős orvos saját teherbírásán túllépve. egészségét is kockáztatva menti meg egy beteg életét.
A harmadik részben a fiatal orvos leutazik vidékre, ahol találkozik édesapjával, aki feltehetően halálos beteg, de még így sem tudja elengedni az ekét, feltehetőleg halála napjáig dolgozni fog a földön, mint ahogy az első rész sebésze a korházban.
Aki ismeri Jancsó későbbi filmjeit, annak nem nehéz észrevenni, hogy Jancsó itt kimozdul a műteremből a vidéki pusztába, ahonnan a nyolcvanas évekig nem is nagyon akaródzik majd visszamenni a stúdióba. Olcsóbb is volt itt forgatni, hiszen még világításra sem kellett költeni, másrészt a főnökök sem voltak a közelben, így nem nagyon szóltak bele abba, hogy mit csinál. Legnagyobb filmjeit majd Kende János operatőrrel csinálja ezeken a kinti helyszíneken, aki meg tudta oldani, hogy teljesen mesterséges világítás nélkül, és a kamerát akár 360 fokban is körbeforgatva egyben leforgassanak teljes filmtekercsnyi (kb 12 perces) jeleneteket vágás nélkül.
A Fényes Szelekig azonban Somló Tamás operatőrrel dolgozott Jancsó. Ebben a filmben is előfordulnak hosszabb snittek, de ezek még messze elmaradnak a későbbi extrémitásoktól.
A két öregről szóló részt egy olyan középrész köti össze, ami a film legizgalmasabb része, és itt érezzük igazán, hogy ez lesz az a Jancsó, akit mi később igazán megismerünk: az első rész szívműtétje után, de az apa meglátogatása előtt Jámbor Ambrus egy műteremlakáson szervezett házibulin vesz részt, egy olyanon, amin valószínűleg Jancsóék maguk is rendszeresen részt vettek. Ezt abból is sejthetjük, hogy a résztvevők között pár másodpercre feltűnnek olyan nevek, mint Csoóri Sándor, Konrád György, illetve maga Hernádi Gyula is... többek között ők voltak azok a fiatalok, akikkel Jancsó rendszeresen összejött beszélgetni, jól érezni magukat.
Érdekes még egy pillantást vetni ezekre a nevekre... Csoóri... Konrád... a kilencvenes években már nemigen ültek közös asztalhoz, hiszen a politika ellentétes pólusaira kerültek...
Ez a középrész már semmiképpen nem hagyományos filmnyelven szól. Mintha egy egészen más film lenne... Tulajdonképpen száz százalékig Jancsóéké ez a rész, semmi köze az eredeti novellához. Nem is igen van története, viszont tökéletesen belehelyez minket abba a hangulatba, amiben akkor érezték magukat ezek a fiatal művészek... vagy amit érezhetett a fiatal orvos, ha művész társaságba keveredett... Szinte magunk is ott vagyunk a vakolatlan műterem-lakásban, izzik bennük a tenni akarás, kimondatlanul talán a politika terén is, kimondva persze csak a művészet terén. Zenélnek, filmet vetítenek (film a filmben), melynek főszereplője izgalmas módon maga Jámbor Ambrus, és az összejövetel egy másik vendége, Márta (Domján Edit). Van itt még rabbi által énekelt Kol Nidré, kopasztott libák, a hátukba villák szúrva, stb., stb... Szürreális kavalkád, pont, ahogy szeretem!
Domján Editről talán mindenki tudja, hogy ismerősei körében többször megjegyezte, hogy élete végső határának a negyven éves kort tekinti. Nem akar megöregedni. Talán senki sem vette teljesen komolyan ezt a kijelentést, talán még ő maga sem. A sors úgy hozta, hogy negyvenedik életévében összeismerkedett Szécsi Pállal, akivel viharos szerelmük zátonyra futni látszott. Domján Edit Karácsonykor egyedül volt, és, hogy még drámaibb legyen a történet, pont ezen a Karácsonyon, 1972 December 25-én lett negyven éves. Úgy sejtem, alig lehet szomorúbb dolog, mint egyedül tölteni a Karácsonyt. Ez a szerelmi bánattal tetézve úgy látszik elég volt ahhoz, hogy a negyvenéves színésznő valóra váltsa tervét...
Ezen a középrészen látszik az, amit Jancsó maga sem próbált tagadni (nem is nagyon tudta volna), hogy ekkoriban Antonionit tekintette mesterének, hiszen csak az nem veszi észre ennek a középső jelenetnek Az Éjszaka (1961) című film általi ihletettségét, aki nem látta azt a filmet.
Maga Jancsó mondja Antonionival kapcsolatban:
Annyiszor nyilatkoztam azt, hogy a mesteremnek tartom, mert egy csomó dolgot tőle loptunk el. Amikor ’62-ben az Oldás és kötést forgattuk, állandóan Az éjszakát tanulmányoztuk; a modorát, kicsit a távolságtartását.
A legtöbb elemző szerint egyenetlen a film minősége, de abban általában mindenki egyetért, hogy világosan előrevetíti a későbbi "jancsóság" mibenlétét.
Ezzel kapcsolatban így nyilatkozik Jancsó négy évvel a film bemutatója után:
Nem szívesen, s ritkán szoktam évek múltán újra meg újra megnézni a filmjeimet. Az Oldás és Kötést a bemutató után másfél évvel láttam, s kissé csodálkoztam, miért emlegetik úgy, mint a magyar film új korszakának elindítóját. Nekem - távlattal nézve - olyannak tetszett a film, mintha a mi nemzedékünk legelső filmje akart volna lenni. Zsúfolt, a mindent egyszerre kimondani akarás fésületlenségeit mutatja.
Annyit visszanézve talán hozzá tehetünk, hogy többé-kevésbé valóban az egyik első filmje lett az új magyar filmes nemzedéknek, melyet szokás a magyar új hullámként is emlegetni.
