Magyarország (Hunnia filmstúdió), 128 perc, ff., magyar

Rendező: Herskó János

Emlékszem a Csinibaba (1997) című film egyik jelenetére, melyben Simon bá' a háztömbrádióban beolvassa a LOTTO nyerőszámait, ám amikor az 56-os számhoz ér, nem meri beolvasni... nyilván a poén az 1956-os forradalom Kádár-kori tabu jellegét akarta kifigurázni...

Egy másik film, ami rendszeresen eszembe jutott a Párbeszéd megtekintése alatt a Rákosi-rendszer kritizáló A Tanú, melyet 1969-ben - elkészítésekor - azonnal betiltottak, és csak tíz évvel később ilyen-olyan okokból vetítették kisebb mozikban...

Nos, miért is jutott eszembe ez a két film? Mert a korai Kádár korszakról rokonok és ismerősök beszámolói, illetve az említett filmes emlékeim alapján, no meg a történelmet ismerve fel sem merült bennem, hogy olyan filmet lehet csinálni, melyben szinte (!) teljes nyíltsággal tudott a rendező Herskó János a Rákosi korszak koncepciós pereiről, illetve az 1956-os forradalomról beszélni.  A Tanú kismiska ehhez a filmhez képest!

Itt jegyzem meg, hogy egy fontos időszak viszont valóban mintha hiányozna a történelemből a film szerint: szó sem esik a forradalom utáni megtorlásokról, Nagy Imre kivégzéséről, stb. Nyilvánvaló, hogy ezeket a dolgokat a Kádár-rendszer utolsó évei előtt egyszerűen nem lehetett feszegetni. Csoda, hogy a forradalom említése nem verte ki a biztosítékot.

Valóban. Bár a film elsősorban egy házaspár - a második világháború vége és a film készítésének ideje közötti - kb. 20 évéről szól, nagyon erős hangsúlyt kap azoknak a politikai eseményeknek az ábrázolása, melyek hatással voltak kapcsolatuk alakulására. Teljes nyíltsággal mutatja be Herskó a koncepciós pereket, ahogy veréssel próbálnak beismerő vallomást kicsikarni az ártatlan emberekből. 

Később mutatja, ahogy a lelkes forradalmárok gyűléseznek 1956-ban, ám felvillantja a forradalom kegyetlenkedő árnyoldalát is. A szovjet tankok dübörögve történő bevonulása valóban hatásos kép, kíváncsi vagyok, mit szólhattak az emberek, amikor ezt a jelenetet forgatták: hat tank vonul át a Margit-hídon.... Igen felkavaró élmény lehetett azok számára, akik ugyanezt hét évvel korábban átélték...

A fentiek alapján úgy tűnhet, mintha alapvetően politikai vagy történelmi jellegű film lenne. Valójában - legalábbis Herskó elbeszélése szerint - a film fő lényege elsősorban az emberi párkapcsolat vizsgálata volt.

Talán kicsit körülményes a megfogalmazás, de értelmezésem szerint a jó kapcsolat titka nem a szerelem, hanem az, hogy nagyjából összhang legyen a partnerek életszemlélete között. Azaz felejtsük el azt a romantikus teóriát, hogy a boldog együttélés alapja az őszinte szerelem... Egyébként az én magánvéleményem, hogy hosszú távú szerelem csak a beteljesületlen szerelem lehet, de nyilván ebben sokan meg kívánnak cáfolni...

A film középpontjában az a Barna (Braun) Judit (Semjén Anita) áll, aki zsidóként túléli a koncentrációs tábort, hazatérve semmi más nem érdekli, csak az, hogy beléphessen a kommunista pártba. Ott összeismerkedik Horváth Lászlóval (Sinkovits Imre), hamarosan össze is házasodnak, ám az ötvenes években egy koncepciós per miatt Horváthot letartóztatják. Judit egy darabig kitart mellette, ám idővel meggyengül hűsége. Majd a hatvanas években újra egymásra találnak volt férjével.

Herskó vette a bátorságot, és a legfontosabb szerepre a 19 éves, pszichológia szakos Semjén Anitát szerződtette. Semjén ezen a filmen kívül csak egy-két másik filmben szerepelt akkoriban, utána visszatért eredeti hivatásához. Ma az USÁ-ban él.

Herskó állítólag Ruttkai Évával és Domján Edittel is készített próbafelvételeket, mégis az amatőr színésznőnél maradt. A látottak fényében tökéletes döntésnek érzem. Semjén Anita lenyűgöző őstehetség, egy pillanatra sem éreztem, hogy zavarban lenne olyan színészóriások mellett, mint mondjuk Sinkovits Imre vagy Sztankay István. Egyetlen furcsaság vele kapcsolatban, hogy az utószinkron során Békés Rita adja az ő hangját. Próbáltam ennek okát fellelni, de sehol nem találtam. Ha valaki tudja, kérem írja meg kommentben.

Sinkovits Imre szereplése ebben a filmben azért külön érdekes, mert ő maga 1956 Október 23-án tízezres tömegnek szavalta a Nemzeti Dalt, Október 30-án pedig a Nemzetiben megválasztott Színművészek Ideiglenes Nemzeti Bizottságának is tagja lett. (A filmben van egy jelenet, melyben a Nemzeti Dalt szavalja valaki a Bem szobornál. Sinkovits a valóságban a Petőfi szobornál tette ugyanezt) A forradalom levelére után Sinkovits megúszta börtönbüntetés nélkül, viszont a Nemzetiben eltiltották a színpadra lépéstől, és végül később el is bocsájtották. Folyamatosan zaklatták, kihallgatásokra vitték. Hogy valamiből megéljen, játékfröccsöntőként vállalt munkát. 1958-ban lassan elkezdték újra színpad közelébe engedni, először csak a József Attila színházban, ami akkoriban sem számított az "elit" színházak közé. Végül 1963-ban visszaengedték a Nemzeti Színházba, és haláláig ugyanabban az intézményben dolgozott, igaz, 2000-től már Pesti Magyar Színháznak hívták, mivel új Nemzeti Színházat építettek a Duna-parton.

Aki figyelmesen olvassa a film elején látható feliratokat, annak többek között feltűnhet Szabó István neve is a rendező munkatársaként. Szabó ekkor 25 éves pályakezdő volt, Herskó egyengette indulását.

Aki esetleg látta Szabó gyönyörű 1999-es filmjét, A Napfény Ízét, az felfedezhet néhány igen érdekes hasonlóságot. A leginkább szembetűnő talán az, hogy az '56-os forradalom alatt mindkét filmben az Egmont nyitány (Beethoven) szólal meg. De eszembe jutott Szabó remek filmje, az egyes korszakokban ismétlődő motívumok láttán: ahogy látjuk időről-időre hogyan változik a kávéház berendezése. A Napfény Ízében volt ez igazán látványos, ahol több, mint száz évet ölelt fel a film, de ez alatt a húsz év alatt is figyelemreméltó volt a változás. 

A hajviseletek, öltözékek mellett rengeteg utalás látható a háttérben, amik segítenek beazonosítani, hogy hol tartunk az időben: amikor Rákosi képet látunk, tudjuk, hogy még '53 előtt vagyunk, amikor Sztálinváros feliratot látunk, tudhatjuk, hogy '51 és '61 között járhatunk... de néha egy-egy újságcikk címe, vagy egy dátum a falon is segít eligazodni az időben

Ha jól látom, az alábbi képen a körfolyosón álló forgató-csoport baloldalán, feketében áll Szabó István, mellette a főszereplő Semjén Anita. Herskó pedig a 9 fős csoport közepén áll a korlátba kapaszkodva.

Érdekesség a filmmel kapcsolatban, hogy az előzetes bemutatók után Herskó teljesen újravágta az első változatot. Kihagyott pár jelenetet, de a legfontosabb változtatás a következő volt: az eredetiben bizonyos történéseket megmutatott először Judit szemszögéből, majd újra megmutatta László szemszögéből kicsit máshogy (ilyesmivel találkoztunk már Kuroszava A Vihar Kapujában című 1950-es filmjénél, ahol egyes szereplők visszaemlékezését láthattuk ugyanazzal az eseménnyel kapcsolatban, és minden visszaemlékezés kicsit különbözött a többitől. 

Az előzetes bemutatók utáni beszélgetéseken azonban Herskó számára kiderült, hogy az eredeti vágás nem működik úgy, ahogy ő elképzelte. A különbségek nem voltak elég szembetűnők ahhoz, hogy mindenki észrevegye őket. Sokan csak azt vették észre, hogy egyes jelenetek megismétlődnek más szemszögből. Nem értették ennek okát.

Újravágta tehát Herskó a filmet, és Horváth László szemszögét összesűrítette az utolsó 20-25 percre, ahol egy nagy beszélgetés során Judit és László átbeszélik életüket, és így László narrációjával már teljesen világos, hogy az ő szemszögéből kicsit máshogy látjuk az eseményeket.

Van egy folyton visszatérő dal a filmben, ami hatalmas meglepetés volt számomra. Ismertem és nagyon kedveltem is ezt a dalt Kulka János előadásában, és egyáltalán nem tudtam róla, hogy ez valójában egy 1963-as film zenéje.

Gara György adja elő: Ha volna valaki... Gara nem tűnik különösebben képzett énekesnek (azt olvastam, hogy autodidakta zenész), mégis van benne valami ami nagyon megfog. Az egész dal misztikus, elvarázsol.  Illetve nem is tudom mi az ami miatt ennyire a hatása alá lehet kerülni... Van benne valami hasonlóan egyéni, mint a Cseh Tamás dalokban... Talán nem csak én érzem így, mert olvastam olyat is, hogy a dal tette kult-filmmé a Párbeszédet. (Már, ha valóban elmondható róla, hogy kult film volt akkoriban) Mindenesetre emlékszem a nyolcvanas évek végéről olyan esti tábortüzes gitározásra, melyen akkori negyvenesek - tehát akik '63-ban voltak fiatalok) ezt a dalt énekelték. 

Herskó 1970-ben elhagyta Magyarországot. Elsőre furcsán hangzik ez, hiszen nem csak filmeket rendezhetett - láthatóan szinte teljesen szabad kezet kapva - , hanem ő volt a film-főiskola főigazgató-helyettese is.

Ezzel kapcsolatban maga Herskó mesél el egy érdekes történetet:

Bizonyos forrásból megtudta, hogy Aczél György ki akarja őt rúgatni a főiskoláról. Felhívta hát Aczél elvtársat, és megkérte, hogy fogadja őt. Már a telefonbeszélgetés is sokat elárul mindkettőjükről:

Aczél: Mi van, grófom?

Herskó: Beszélni akarok magával, hercegem!

Aczél: Jó, hát akkor jöjjön be!

Be is ment hozzá, és megkérdezte, hogy miért akarja őt Aczél kirúgatni. Éppen, hogy elkezdődött a beszélgetés, amikor benyitott Kádár. Herskó feltételezte, hogy valami fontos dolog lehet, ezért udvariasan felajánlotta, hogy kimegy, amíg Kádár és Aczél megbeszélik a dolgukat.

Pár perc múlva jöttek ki Kádárék, és Aczél odahívta a rendezőt magukhoz:

Aczél Kádárhoz: Bemutatom neked Herskó elvtársat, a főiskola igazgatóját. 

Herskó: Aczél elvtárs, ne nevezzen ki igazgatónak, hisz most akar kirúgni! (Herskó igazgató helyettes volt)

Kádár: Én ismerem a Herskó elvtársat. Ez az Aczél színész volt valamikor. Nem szerepeltetné?

Herskó: Ha legközelebb csinálok egy vígjátékot, akkor biztosan!

Herskó állítólag ebben a vicces hangulatban határozta el, hogy elmegy az országból. Ahogy egyszer később megjegyezte: "Nem tudok olyan országban élni, ahol egyetlen embernek akkora hatalma volt, mint nekem"

Svédországba emigrált tehát, - vagy ahogy akkoriban mondták disszidált - , ahol szintén a filmfőiskolán oktatott. Ennek következtében szinte minden filmjét utólag betiltották, köztük a pont akkor elkészült N.N. a halál angyala című filmet is.

Svédországban a Stockholmi filmfőiskolán hamarosan a filmrendező tanszak vezetője lett, majd az intézmény rekor-helyettese, végül rektora. 2011-ben hunyt el. Herskó ezzel az egy filmmel képviselteti magát ezen a listán, úgyhogy vele a továbbiakban nem találkozunk.

 

 

 

Magyarország (Hunnia Filmstúdió), 81 perc, ff., magyar

Rendező: Gaál István

Egy forró, nyári végi napon két lány és hat srác kimennek a Tisza-partra jól érezni magukat. 18-20 évesek mindannyian. Ahogy belelendülnek a szórakozásba, egyikük kitalálja, hogy aki le tud menni a folyó legmélyebb (8 méter mély) részén annak fenekére, az bizonyítsa ezt úgy, hogy felhoz egy marék iszapot. Néhányan meg is csinálják a mutatványt.

Csak kicsit később, már a parton veszik észre, hogy az egyik fiú - Gabi - egy ideje nincs közöttük. Ruhája ott van ahol hagyta, de ő maga sehol. Keresik a közelben, hátha csak elkóborolt, de nem találják... 

Végül értesítik a rendőrséget...

Gaál István 1957-ben (Sára Sándor operatőrrel) készített Pályamunkások című 4 perces főiskolai vizsgafilmjével elnyerte a római filmfőiskola ösztöndíját, így 1959-től ott folytatta tanulmányait. Később saját beszámolója szerint egy fényképezőgéppel hónapokon keresztül végigfotózta egész Olaszországot.

Remek kezdet egy fényes karrierhez, gondolhatnánk. Ám amikor a főiskola után 1961-ben hazatért Rómából, azt vette észre, hogy kiesett a filmes vérkeringésből, nem volt hova visszailleszkednie, nem voltak komolyabb szakmai kapcsolatai. Jobb híján először a híradók számára készített képes beszámolókat. Nehezen viselte azonban, hogy a felvett anyagot nem ő, hanem a szerkesztőség vágta meg, így továbblépett dokumentumfilmeket forgatni. Újra összeállt Sára Sándorral, akivel már a főiskolán összebarátkozott, vele forgatta a nyertes vizsgafilmet is. Érdekes párost alkottak, felváltva hol Sára, hol Gaál volt a rendező, és másikuk az operatőr. A 303-as listán korábban szereplő Cigányok című Sára Sándor filmnek például Gaál volt az operatőre.

Ahogy Jancsó mellett sok más kezdőnek is Nemeskürty István egyengette az útját, úgy Gaálék is nála, a frissen alakult Budapest filmstúdióban kaptak lehetőséget. 

(az alábbi képeken a még csak bajuszos - később hatalmas, jellegzetes szakállal rendelkező -  Sára a kamera mögött, Gaál pedig rendezőként instruál a Tiszai forgatáson)

• 
• 
• 
• 

Miután néhány alkalommal belefutottam már abba, hogy beleolvastam az 1001-es vagy a 303-as könyv adott filmről szóló írásába a film megtekintése előtt, és az első mondatokban lelőtték a film befejezését, mostanában már óvakodom akárcsak odalapozni is, mielőtt végignézem a filmet. 

Örültem a sok-sok fiatalnak, akik nagyrészt főiskolai hallgatók voltak a forgatás idejében. Szinte minden vidám jelenet alatt aláfestésként jazz vagy klasszikus zene szólt, nagyon kellemes, fiatalos volt a hangulat, vidám, már-már romantikus ifjúsági filmnek tűnt amit látok, mivel semmit nem tudtam előzetesen a filmről...

Aztán a film harmadánál jött a meglepő fordulat, és végül a fiatalok első halállal való találkozásának szörnyű élménye. (Na most megtettem a poszt olvasóival azt, amit az egyik legnagyobb bűnnek tartok, de enélkül nem nagyon tudnánk miről beszélni) 

Ahogy Jancsó mesterének tartotta Antonionit (elsősorban Az Éjszaka tűnt az Oldás és Kötés ihletőjének), úgy Gaál is nehezen tagadhatta, hogy hatással volt rá Antonioni A Kalandja, hiszen annak is kulcsmotívuma a film első felében a tengerparton eltűnt lány keresése. A hasonlóság azonban ennél nem több. Itt a film vége felé megtalálják az eltűntet, míg Antonioninál nem. De ezen túl is inkább különbségeket lehet találni, mint hasonlóságokat, ezért is bosszantotta Gaált, ha A Kalanddal vontak párhuzamot eme filmjével kapcsolatban.

Gaál ragaszkodott, hogy a kiválasztott fiatalokkal először "szárazon", azaz kamera nélkül próbáljon. Leutaztak a forgatás helyszínére. Először csak játszottak, fociztak, fürödtek, napoztak, - pont, mint a filmbeli srácok. Majd egyenként elvonult a fiatalokkal a rendező, és átbeszélte velük, hogy kinek mi az elképzelése a figuráról.

Ha jól megfigyeljük, a fiatalokon kívül, bár vannak idősebb szereplők, azok alig szólalnak meg a filmben. Ha meg is szólalnak, csak egy-egy szavuk van.

A fiatal színészek közül a két női főszereplő (Drahota Andrea és Moór Marianna) továbbá Kozák András nyújtotta számomra a legemlékezetesebb alakításokat. Drahota Andrea egyébként személyes kedvenceim egyike. Egy nemrég vele készült interjúban elmeséli, hogy Kozák Andrással ezen a forgatáson jöttek össze, és ez a kapcsolat végül egy életen át tartott. Érdemes megnézni, milyen szeretettel beszél 2005-ben elhunyt férjéről.

Gaál István mellett mindenképpen meg kell említeni Sára Sándor nevét is, aki ezúttal párosukból az operatőr szerepet kapta. Helyenként szinte festményszerű betétekkel ékesítette az amúgy is költőien szép filmet.

Talán a leggyakrabban emlegetett jelent, mely szerintem mindenkinek beleég az agyába, aki látta a filmet, a magas jegenyesor alatt sétáló nagymama, aki megy a Tiszához megkeresni unokája holttestét...

Mozdulatlan kamera, melyben a sétáló alak szinte csak egy pont, mégis tökéletesen kivehető a lépte, sőt, a kezében tartott kenyér is... Mindez szürkületi ellenfényben, mindennek csak a körvonala látszik... Szerintem nem túlzok, ha Sára is a filmtörténelem egyik legszebben megkomponált jelenetét forgatta itt le.

Kenyerét és gyertyát pedig azért kell levinni, mert "azt mondják, hogy ahol a megpördül a vízen, ott fekszik lent..."

A Tiszai jeleneteket egyébként Városnamény környékén forgatták.

Egy másik példa a költőien szép kompozícióra, amikor már azt látjuk, hogy a fiatalok közül ketten (Drahota és Kozák) fentről figyelik az unokáját kereső öregasszonyt: Látjuk a hajón lassan sikló csónakot, előtte kis pontként az előbb említett úszó kenyeret a gyertyával...

Ha Jancsónál felhívtam a figyelmet, hogy az Oldás és Kötés egyike azoknak a filmeknek, melyeket szokás a magyar új hullám első alkotásai közül valónak tekinteni, akkor ez a film valószínűleg első az elsők között. 

Magyarország (Hunnia Filmstúdió), 97 perc, ff., magyar

Rendező: Ranódy László

Kosztolányi Dezső novellájából Huszty Tamás írt forgatókönyvet a Ranódy László által rendezett filmhez.

Valamikor a "századforduló" idején vagyunk Sárszegen (a mai Románia területén). A történet középpontjában egy idős házaspár és rút vénlányuk szerepel....

... de mindjárt pontosítanom is kell magam... igazából alig történik valami ebben a történetben...  nem a felszínen keresendő a lényeg, hanem a lelkek mélyén... és ki kell hangsúlyoznom ezúttal, hogy úgy történik vajmi kevés az egész filmben, hogy közben egy percig sem válik unalmassá!

A film első perceiben a nyugalmazott megyei levéltáros Vajkay Ákos (Páger Antal) és felesége (Tolnay Klári) éppen segít Pacsirtának (Nagy Anna) szerencsétlen, csúnyácska lányuknak a készülődésben. Néhány napra a rokonokhoz utazik, ahol a szülők reményei szerint a megözvegyült ispán (Görbe János) talán majd megkéri a kezét...

Ahogy a lány eltávozik a vonaton, a szülők egyszeriben kivirulnak. Szép lassan világossá válik, hogy szerencsétlen lányuk miatt gyakorlatilag bezárkózva, a világtól elvonultan élnek. És ez a kizárt külvilág most erre az időszakra újra megnyílik előttük. Újra vendéglőbe, társaságba, színházba kezdenek járni. 

Ahogy látjuk, hogy hogyan éli meg "másodvirágzását" az idősödő pár, úgy ágazik le a történet a körülöttük feltűnő ismerősök egy-egy epizódját felvillantva. És elképesztő látni, hogy néha egy ilyen pár perces epizódszerepre is mekkora színészóriások ugrottak be: Törőcsik Mari csak pár percig látható egy színházi előadás dívájaként, de említhetném a mindig gyönyörű Bara Margitot, a szikár Görbe Jánost, a nagyhangú Bessenyei Ferencet, vagy a gyakran cinikus figurákat alakító Darvas Ivánt. Az ember csak néz, hogy melyik színészóriás tűnik fel az egyik pillanatban, hogy aztán egy másik csodálkozás elvonja a figyelmet az előzőről.

A kis elágazások, a már említett kis epizódok szépen felvonultatják a házaspár szinte teljes ismeretségi körét, és mindenhol belepillanthatunk egy-egy hasonlóan zavaros magánéletbe. És nagyon úgy tűnik, hogy hiába csillog a felszín, a mélyben mindenhol súlyos problémák lapulnak...

Velős mondata a filmnek... minél jobban ízlelgetjük, annál mélyebb tartalmat találhatunk benne... sokkal többet, mint ami első olvasatra előjön...

Páger Antal ismét megmutatja, hogy mennyire zseniális színész. Apró, finom mozdulatai, gesztusai, csendjei teszik tökéletesen világossá nagyságát. Külön érdekes látni a 303-as listán két egymás utáni filmben (a Hattyúdal volt az előző) két teljesen ellentétes karakterben.

Páger tökéletes társa a filmben Tolnay Klári, aki bájos idős asszonyból szinte kivirágzik, ahogy újra megnyílik előttük az élet. De minden hiába, mert lelkiismeretfurdalásuk mégsem engedi, hogy szabad utat engedjenek másodvirágzásuk okozta boldogságuknak.

Pacsirta alakja talán egy kissé eltúlzott volt. Na nem színészileg, hanem maszkmesterileg...

Persze nem volt könnyű feladat Pacsirta megjelenítése, mert a színészválasztásnál nem volt meg a rendezői bátorság egy igazán csúnya színésznőt kiválasztani... ehelyett egy gyönyörű lányból kellett rút kiskacsát varázsolni, és hát valljuk be, ez nem volt könnyű feladat. Legalábbis a mai szemmel olyan "Betty a csúnya lányos", kissé erőltetett, maszkmesteri megoldás született, elsősorban hatalmas műfogsor alkalmazásával csúnyítva el az eredetileg gyönyörű arcot, sőt, még egy árnyalatnyi pejhedző bajuszkával is fokozva a látványt.

Szívbe markoló történet, a végén feloldozás nélkül... talán pont emiatt marad meg bennünk ilyen mély nyomot hagyva ez a film.

Érdekesség, hogy egészen az utóbbi évekig nem volt színházi feldolgozása ennek a regénynek/filmnek. 2019-ben végül a Pesti Magyar Színházban bemutatták, és ugyanebből az előadásból végül egy tévéfilm is készült, ami várhatóan valamikor mostanában (2021 őszén) kerül bemutatásra valamelyik közszolgálati csatornán. Kíváncsian várom! Annyit lehet előre tudni, hogy a századfordulóról áthelyezték az 1960-as évekbe (tehát nagyjából a film készítésének idejére) a történetet.

Magyarország (Hunnia Filmstúdió), 108 porc, ff., magyar

Rendező: Keleti Márton

Keleti Mártontól eddig három filmet láttam a 303-as magyar listának köszönhetően, és ezek közül egyik sem tetszett különösebben, ezért ezzel a filmmel kapcsolatban nem is volt különösebb elvárásom, azon túl, hogy tudtam, hogy meg fog szólalni Págerrel a "Villa Negra románca" című dal, amit viszont egyenesen imádok.

Mint ahogy az az életben oly sokszor előfordul, amikor az ember már nem számít semmi jóra: ez a film kifejezetten tetszett! Ez nyilván nagymértékben köszönhető a pazar szereplőgárdának.

Ha a filmet valószínűleg a 60-70 alattiak nem is ismerik, a benne szereplő  előbb említett nóta talán sokak számára ismerős, hiszen a remek szájharmonikás Ferenczi György is feldolgozta a huszonegyedik században. Itt éppen jónéhány remek muzsikus kolléga gyűrűjében adja elő. Ránki György zeneszerző dicsérhető ezért a remek dalért, akinek egyébként több nótája is megszólal a filmben)

Itt pedig az eredeti változat Páger Antal, Sztankay István és Bodrogi Gyula előadásában a filmből:

Ők hárman a film főszereplői, és egyben a "Villa Negra" lakói: Az öreg zsivány Tamburás (Páger Antal) két pártfogoltjával Notesszel (Sztankay István) és Diákkal (Bodrogi Gyula) lakik a lepusztult Mária Valéria telep egyik épületében, melyet amolyan rejtői nagyvonalúsággal hívnak Villa Negrának. Később befogadják "Doktor"-t (Várkonyi Zoltán) is, akitől előbb elrabolják bombázó nőjét, majd adott összegért légyottra közvetítik számára... zsiványok persze, de végül azért összebarátkoznak, és befogadják ezt a szerencsétlen Doktort is (az alábbi képen napszemüvegben).... Tulajdonképpen az egész történet nagyon rejtői, nem csak a ház neve az...

Mi is volt ez a Mária Valéria telep, ahol az egész film zajlik? 

Nos, ha kifelé haladunk, akkor az Üllői út jobb oldalán az Ecseri út és Határ út közötti részen, a mai József Attila lakótelep helyén levő terület volt. 1914-ig egy hatalmas rét volt, melyet többek között lóversenyzésre illetve katonai lőtérként is használtak. Az első világháború során a sérült katonák számára nem volt elég férőhely a kórházakban, így ezen a területen építettek számukra 120 barakkot. Mária Valéria főhercegnő rendszeresen jótékonysági akciókat szervezett az itt lábadozó katonák számára, ezért később róla nevezték el a telepet.

Az első világháború után, amikor már nem volt szükség a barakkok eredeti funkciójára, átalakították azokat szükséglakásokká először a hazatérő katonák számára, és az elszakadt magyar területekről menekülő honfitársaink számára. Később a tanácsköztársaság alatt munkáscsaládokat is költöztettek ide. 

Az évek során még bővítették is a telepet, de akkor már nem fa barakkokkal, hanem kő építményekkel. 1940-re már 1776 épületet volt itt. 

• 
• 
• 

Ez a koncentrált szegénység azonban idővel tarthatatlanná volt a kádári konszolidáció idejében. 1957-től több lépésben elkezdik a telep bontását, és párhuzamosan felépítik a ma is álló József Attila lakótelep ötszintes téglaépületeit. Ezek tehát még nem panelházak voltak, de már azok sem várattak sokat magukra. Az alábbi lépen látható, hogy az omladozó, bontás előtt álló ház mögött már ott magasodik az új lakóépület. 

A film készítésekor 1963-ban a régi telep nagy része már el volt bontva, magát a Villa Negrát is külön a film kedvéért építették fel díszletként a lakótelep mellett.

Ahogy Tamburás önmaga által kivonatolt önéletrajza is mutatja, életvitelszerűen bűnöző társaságról van itt szó, abban az időben, amikor törvényileg kötelező volt mindenkinek dolgozni. A munkakerülés büntetőjogi tényállás volt. Ráadásul, ahogy a film első felében látjuk, nem sok gátlás szorult ebbe a bandába, elég aljas módon rabolnak ki családokat még betlehemezés közben is.

Az megint csak rejtői abszurditásként kerül ábrázolásra, hogy Tamburásék jobb híján a húsvéti körmenet kapcsán kezdenek betlehemezésbe, pedig tudvalevő, hogy a kis Jézus születéséről szóló megemlékezés bizony karácsonykor lenne aktuális. 

Talán, hogy valami hivatalosan is bejelenthető munkájuk legyen, esténként a "Kotyogó" kisvendéglőben muzsikálnak. Itt halljuk felcsendülni a feljebb említett Villa Negra románcát is.

A film második felében aztán persze kezd árnyaltabbá válni a kép. Kiderül, hogy ezek a betyárok nem is annyira aljasak, mint amilyennek első körben tűntek. 

Tamburás például rendszeresen hajóskaptány egyenruhában meglátogatja szüleit, akik abban a tudatban élnek, hogy drága fiúk életének nagy részét a messzi tengeren tölti, és csak nagyritkán tud hazajönni meglátogatni őket, de akkor sok sok (persze lopott) ajándékkal kedveskedik nekik. Tamburás még arról is beszámol büszke édesanyjának, hogy egy messzi-messzi sziklás tengerparton van egy gyönyörű háza, a Villa Negra, melyhez 73 fekete márványból készített lépcsőfok vezet fel, és aminek zenél a kapuja...

A már említett bombázót, akit elrabol a banda Pécsi Ildikó játssza. Több helyen olvastam róla, hogy egy időben őt nevezték Magyarország első szex-szimbólumának is. Hát szó, mi szó, igen szépen volt!

Egy másik fotón (nem ebből a filmből) fekete hajjal:

A Kádári konszolidáció jeleit mutatja, hogy bizony ekkoriban megengedhető volt, hogy gúnyt űzzenek a zsivány Tamburásék akár a rendőrökből is. Holott pont egy olyan jószándékú, tisztességes rendőrt alakít Szirtes Ádám, amilyennel életemben talán, ha eggyel találkoztam...

Micsoda??? 1963-ban már ilyen bátran lehetett odaszólogatni a bukott Rákosi rendszernek? Ez meglepett, még akkor is, ha tudjuk, hogy ebben az évben (1963) volt a tömeges amnesztia, mely során a politikai elitéltek nagy részét kiengedték a börtönökből. 

Nem véletlenül Hattyúdal a film címe. Természetesen a dózerek egy szép napon elérik a Villa Negrát is, és ez szimbolikusan a régi időszak lezárása is egyben, hiszen Tamburás pártfogoltjai is ekkor jönnek rá, hogy új életet kívánnak kezdeni, a Kotyogó vendéglőt is átalakítják modern presszóvá, ahol már nincs szükség Tamburásék szedett-vetett zenekarára... Egyszóval eljárt Tamburás feje fölött az idő...

Talán senki nem alakíthatta volna jobban ezt a szerepet, mint Páger.

Keleti Márton rendező (az alábbi képen fehér pólóban instruálja Págeréket) pályája elején zenés színdarabokkal foglalkozott elsősorban. Később zenés vígjátékaival (lásd Mágnás Miska) aratott sikereket. A továbbiakban vegyesen készített vidám és komolyabb filmeket. Eddig a listán a könnyebb műfajban készült alkotásait láthattuk, a Hattyúdal azonban már kicsit összetettebb mű. Ez valószínűleg a forgatókönyv írójának Dobozy Imrének is köszönhető.

Magyarország (Budapest Filmstúdió) 94 perc, ff., magyar

Rendező: Jancsó Miklós

Jancsó csak egy van, senki más nem hasonlítható hozzá...  (előrebocsátom: Jancsó rajongó vagyok!)

Nem hiszem, hogy ismerőseim között tíznél több lenne, aki életében akárcsak egy Jancsó filmet látott volna. 

Jancsó igazi fénykora a hatvanas évek közepétől a hetvenes évek közepéig tartott, nagyjából ennek az időszaknak a végén születtem, így nincsenek saját emlékeim, de talán nem tévedek nagyot, ha azt sejtem, hogy Jancsó ekkoriban sem volt igazán népszerű az átlagemberek között. Nem tudom elképzelni, hogy tömegek ültek volna be egy-egy filmjét megnézni a mozikba. 

Persze akik egyébként érdeklődtek a filmművészet iránt, azok nyilván Jancsóra is kíváncsiak voltak, és akiben megvan a kellő nyitottság, az hozzám hasonlóan könnyen bele tud habarodni Jancsó szürreális világába. 

Első nagyjátékfilmje, az 1958-ban bemutatott A Harangok Rómába Mentek még gyenge próbálkozás, és látványos bukás volt. Van, ahol az év leggyengébb magyar filmjeként aposztrofálják. Szinte semmi nem volt még meg benne abból, ami később Jancsót jellemezte. Néhány róla szóló elemzés odáig merészkedik, hogy nem is tartja a rendezői életmű részének, helyette az Oldás és Kötést tekintik az igazi elsőnek.

Nemeskürty István a Budapest Filmstúdió vezetője 1959-ben bemutatta Jancsónak Hernádi Gyula írót, aki 2005-ös haláláig a Jancsó filmek állandó forgatókönyvírója lett. Nagyon szoros barátság alakult ki kettejük között szinte az első pillanattól fogva. Néha egypetéjű ikertestvérekként is emlegették egymást. Talán nem volt olyan nap, hogy ne beszéltek volna egymással.

Megismerkedésük után szinte azonnal belevágtak egy közös film elkészítésébe Hernádi egyik regénye alapján, amit a forgatás megkezdése előtt a cenzorok végül elkaszáltak.

Második közös próbálkozásuk a Lengyel József által írt Oldás és Kötés című novella megfilmesítése volt. Az eredeti novella két öregemberről szól: egy sebészről és egy parasztról. Mindketten "a sír szélén" is teljesítik kötelességüket. A két férfi történetét egy fiatal mellékszereplő kapcsolja össze, aki a sebész asszisztense, és egyben az öreg paraszt fia.

Jancsóék csavartak egyet a történeten, és a fiatal orvost, Jámbor Ambrust (Latinovits Zoltán) helyezték a történet középpontjába, a két öreg pedig külön-külön a film első és utolsó harmadának mellékszereplője csak.

A film tehát élesen három - stílusában is élesen különböző - részre tagolódik. Aki valamennyire ismeri Jancsót, az nem számít hagyományos, "történetmesélős" filmre. Az első rész azonban - pont emiatt meglepő módon - teljesen szokványos dramaturgiát követve mutatja be a fiatal orvos által asszisztált szívműtétet, mely során a már említett idős orvos saját teherbírásán túllépve. egészségét is kockáztatva menti meg egy beteg életét. 

A harmadik részben a fiatal orvos leutazik vidékre, ahol találkozik édesapjával, aki feltehetően halálos beteg, de még így sem tudja elengedni az ekét, feltehetőleg halála napjáig dolgozni fog a földön, mint ahogy az első rész sebésze a korházban.

Aki ismeri Jancsó későbbi filmjeit, annak nem nehéz észrevenni, hogy Jancsó itt kimozdul a műteremből a vidéki pusztába, ahonnan a nyolcvanas évekig nem is nagyon akaródzik majd visszamenni a stúdióba. Olcsóbb is volt itt forgatni, hiszen még világításra sem kellett költeni, másrészt a főnökök sem voltak a közelben, így nem nagyon szóltak bele abba, hogy mit csinál. Legnagyobb filmjeit majd Kende János operatőrrel csinálja ezeken a kinti helyszíneken, aki meg tudta oldani, hogy teljesen mesterséges világítás nélkül, és a kamerát akár 360 fokban is körbeforgatva egyben leforgassanak teljes filmtekercsnyi (kb 12 perces) jeleneteket vágás nélkül.

A Fényes Szelekig azonban Somló Tamás operatőrrel dolgozott Jancsó. Ebben a filmben is előfordulnak hosszabb snittek, de ezek még messze elmaradnak a későbbi extrémitásoktól.

A két öregről szóló részt egy olyan középrész köti össze, ami a film legizgalmasabb része, és itt érezzük igazán, hogy ez lesz az a Jancsó, akit mi később igazán megismerünk: az első rész szívműtétje után, de az apa meglátogatása előtt Jámbor Ambrus egy műteremlakáson szervezett házibulin vesz részt, egy olyanon, amin valószínűleg Jancsóék maguk is rendszeresen részt vettek. Ezt abból is sejthetjük, hogy a résztvevők között pár másodpercre feltűnnek olyan nevek, mint Csoóri Sándor, Konrád György, illetve maga Hernádi Gyula is... többek között ők voltak azok a fiatalok, akikkel Jancsó rendszeresen összejött beszélgetni, jól érezni magukat.

Érdekes még egy pillantást vetni ezekre a nevekre... Csoóri... Konrád... a kilencvenes években már nemigen ültek közös asztalhoz, hiszen a politika ellentétes pólusaira kerültek...

Ez a középrész már semmiképpen nem hagyományos filmnyelven szól. Mintha egy egészen más film lenne... Tulajdonképpen száz százalékig Jancsóéké ez a rész, semmi köze az eredeti novellához. Nem is igen van története, viszont tökéletesen belehelyez minket abba a hangulatba, amiben akkor érezték magukat ezek a fiatal művészek... vagy amit érezhetett a fiatal orvos, ha művész társaságba keveredett... Szinte magunk is ott vagyunk a vakolatlan műterem-lakásban, izzik bennük a tenni akarás, kimondatlanul talán a politika terén is, kimondva persze csak a művészet terén. Zenélnek, filmet vetítenek (film a filmben), melynek főszereplője izgalmas módon maga Jámbor Ambrus, és az összejövetel egy másik vendége, Márta (Domján Edit). Van itt még rabbi által énekelt Kol Nidré, kopasztott libák, a hátukba villák szúrva, stb., stb... Szürreális kavalkád, pont, ahogy szeretem!

Domján Editről talán mindenki tudja, hogy ismerősei körében többször megjegyezte, hogy élete végső határának a negyven éves kort tekinti. Nem akar megöregedni. Talán senki sem vette teljesen komolyan ezt a kijelentést, talán még ő maga sem. A sors úgy hozta, hogy negyvenedik életévében összeismerkedett Szécsi Pállal, akivel viharos szerelmük zátonyra futni látszott. Domján Edit Karácsonykor egyedül volt, és, hogy még drámaibb legyen a történet, pont ezen a Karácsonyon, 1972 December 25-én lett negyven éves. Úgy sejtem, alig lehet szomorúbb dolog, mint egyedül tölteni a Karácsonyt. Ez a szerelmi bánattal tetézve úgy látszik elég volt ahhoz, hogy a negyvenéves színésznő valóra váltsa tervét...

Ezen a középrészen látszik az, amit Jancsó maga sem próbált tagadni (nem is nagyon tudta volna), hogy ekkoriban Antonionit tekintette mesterének, hiszen csak az nem veszi észre ennek a középső jelenetnek Az Éjszaka (1961) című film általi ihletettségét, aki nem látta azt a filmet.

Maga Jancsó mondja  Antonionival kapcsolatban:

A legtöbb elemző szerint egyenetlen a film minősége, de abban általában mindenki egyetért, hogy világosan előrevetíti a későbbi "jancsóság" mibenlétét. 

Ezzel kapcsolatban így nyilatkozik Jancsó négy évvel a film bemutatója után: 

Annyit visszanézve talán hozzá tehetünk, hogy többé-kevésbé valóban az egyik első filmje lett az új magyar filmes nemzedéknek, melyet szokás a magyar új hullámként is emlegetni.

 

Magyarország (Hunnia Filmstúdió), 81 perc, ff., magyar

Rendező: Palásthy György

Jól emlékszem a kilencvenes évek egyik legjobban beharangozott magyar filmjére, a Bujtor István által rendezett "A Három Testőr Afrikában"-ra. Amennyire vártuk, akkora csalódás lett. Azóta - akárhányszor szóba kerül Rejtő esetleges megfilmesítése - mindig mindenki felhívja a figyelmet arra, hogy Rejtő regényből lehetetlen jó filmet csinálni. A rejtői abszurd humor egész egyszerűen meghal, ha előszereplős filmen próbáljuk ábrázolni. Képregényben viszont remekül működik, éppen ezért bízom benne, hogy ha esetleg létrejön végre az a Piszkos Fred-es rajzfilm, mely újra és újra előkerül időnként, hogy aztán évekig ne halljunk róla semmit. Utoljára 2020 Novemberében csillantotta fel a reményt az Index ebben a cikkben arra hogy talán mégis lesz az egészből valami... 

Emlékeztem a nyolcvanas évekből egy tévéfilmre, mely alapvetően Rejtőről szól, de felvillant jeleneteket a legnépszerűbb regényekből is... nem tudtam, hogy volt ezen kívül még egyéb próbálkozás is ...

De, hogy ne szaladjunk annyira előre, Kezdjük azzal, hogy Rejtő Jenő életében is részt vett filmek létrehozásában!

Az 1936-ban forgatott Sportszerelem című film történetét részben ő írta. A film készítői állítólag sok helyen belenyúltak az ő történetébe, nem is lett sikeres a film. Ez volt Latabár Kálmán első filmszerepe -  igaz, csak késve - 1938-ban mutatták be a mozikban.

1937-ben Rejtő zenés színpadi vígjátékát dolgozták fel az "Úrilány Szobát Keres"-ben.

Ezután jöttek a zsidótörvények, melyek ostoba módon lehetetlenné tették, hogy Rejtő saját néven a filmvilágban dolgozzon. Ezért csak sejtjük, hogy legalább két további film írásához is köze volt: (Pillanatnyi pénzzavar ill. Pepita Kabát)

Rejtő Jenő valószínűleg 1943 Januárjában halt meg munkaszolgálatban. Számomra egészen érthetetlen módon a Rákosi rendszerben egészen annak végéig, 1956-ig tiltólistán voltak művei. A háború előtt kiadott könyvei aranyat értek a feketepiacon, hiszen az emberek továbbra is imádták olvasni, s ezt csak tetézte a tiltott gyümölcs iránti kíváncsiság.

A forradalom után végre újra elérhetővé váltak írásai a széles közönség számára is. Háború utáni első filmadaptációja a "Vesztegzár a Grand Hotelben" című regénye alapján készült Meztelen Diplomata volt.

Napjaink pandémia sújtotta világában talán kicsit máshogy látjuk azt az alapszituációt, hogy egy dél-tengeri sziget luxus-szállodájában egy halálos betegség tör ki, mely következtében a szállodát vesztegzár alá vonják. Mint kiderül, a betegség valójában a szállodaigazgató trükkje volt arra, hogy a szállóvendégek a lehető legtöbb időt töltsék a hotelben, és a lehető legtöbbet fogyasszák házon belül. A betegség trükk volta - Rejtő Jenőhöz méltó módon - természetesen nem jelent akadályt abban, hogy újabb és újabb megbetegedések történjenek. 

Eközben - mint megtudjuk - az első beteg tulajdonképpen egy fontos nemzetközi diplomáciai találkozó kulcsfigurája. Nála van ugyanis egy füzet, mely egy dél-tengeri olajlelőhely pontos helyét tartalmazza. Akié a füzet, azé az olaj. 

(A képen a film legszórakoztatóbb figurái: A két - Stan és Pan figurájára hajazó - gengszter Szendrő József és Garas Dezső által megszemélyesítve, továbbá ügyvédjük, akit egyik kedvencem, Márkus László alakított.

Nem írom le a teljes történetet. Egyrészt azért, mert általában ezekben a posztokban a történettel szoktam a legkevésbé foglalkozni, megóvva azokat, akik még a film megnézése előtt vannak... Másrészt azért, mert a film olyan lazán kezeli az eredeti Rejtő-féle történetet, hogy maga a sztori másodrangúvá jelentéktelenedik. Látszólag van történet, ám egy idő után követhetetlenné, esetlegessé válik. Maga a film egy remek poénok füzérévé összeálló alkotás inkább, mint az eredeti regény adaptációja. Ezt a hiányosságot (már, ha ez az) érdekes módon a korabeli kritikák is a rendező szemére vetették. 

Okos választás volt ez a regény abból a szempontból, hogy gyakorlatilag elejétől a végéig ugyanabban a szállodában játszódik a történet, ellentétben a Piszkos Fred regényektől nincsenek hajón, tenger játszódó jelenetek, illetve  a légiós regények elmaradhatatlan sivatagára sincs szükség. 

A korabeli kritikák negatívan említik a díszletet, ami pedig nekem kifejezetten tetszett. Persze ma már különleges nosztalgiával tekintek vissza ezekre az izgalmas belsőkre...

A film talán a benne felvonuló színészekben a legerősebb. A feljebb már említetteken kívül olyan nevek láthatók még, mint Rátonyi Róbert, Alfonzó (Markos József) , Krencsey Marianne, Rajz János, Ascher Oszkár, Kibédi Ervin vagy Kaló Flórián... de pár másodperces szerepekre is fel-feltűnik egy-egy komolyabb név... Sinkovits Imre a narrátor, akinél szebben zengő hangja nemigen volt azóta sem senkinek.

Ahogy olvasom, nem volt túlságosan sikeres film, és ez a sikertelenség tulajdonképpen végig kiséri a nagyjából évtizedenként felbukkanó Rejtő-adaptációkat.

1963-ban egyébként készült egy másik laza adaptáció is: Részben A fehér foltot dolgozta  fel a Férjhez menni tilos szintén kevesebb, mint több sikerrel. 

1970-ben A halhatatlan légiós című film Rejtő utolsó napjairól szól, ahol látomások során megjelennek főhősei. Somló Tamás operatőrnek ez volt egyetlen játékfilmes rendezése. Szerintem a sikerültebb adaptációk közé sorolható - már, ha egyáltalán lehet annak nevezni. Monokróm munkaszolgálatos utolsó napokat színes Rejtő jelenetek (látomások) szakítják meg. 

1981-ben egy tévéfilm próbálta bemutatni az újra divatba jövő Rejtő Jenő életét regényeiből kiemelt jelenetekkel: P. Howard. Írta: Rejtő Jenő címmel.

Ezután jött 1996-ban a Bujtor féle A három testőr Afrikában fiaskója.

2002-ben újabb tévéfilm Ötvenéves találkozó címmel, melyről semmit sem tudok...

Végül 2015-ben Madarász Isti forgatott tévéfilmet A fekete múmia átka címmel, mely szintén nem sima adaptáció, inkább Rejtő szellemiségét próbálta megidézni egy érdekes stílusgyakorlattal.