Csehszlovákia (Filmové studio Barrandov), 73 perc, Eastmancolor/ff., cseh

Rendező: Vera Chytilova

A film egy mozgó fogaskerékkel kezdődik, párhuzamosan vágva háborús képekkel, melyen robbanások, bombázások láthatóak. Ezek alatt a bevezető képek alatt harci dob és trombita szól...

A bevezető képek után azonban valami egészen más következik, aminek semmi köze nincs az előtte látottakhoz. (A film végén térnek csak vissza a háborus dokumentumfelvételek képei.)

A csehszlovák új hullám egyik jelentős alkotása ez a film, és megtekintése közben az járt a fejemben, hogy ha ilyen volt a hatvanas évek közepén a kommunizmus, akkor ez mégsem lehetett olyan nagyon rossz... (de mint kiderült, tévedtem, hiszen a filmet szinte azonnal betiltoták, de erre majd késpbb visszatérek)

Egy szőke és egy barna húsz év körüli lány (mindkettő Marie) ül nyújtott lábakkal a padlón és beszélgetnek.

Miközben beszélgetnek, furán mozgatják karjaikat, melyek úgy nyikorognak, mintha a lányok valami régi marionettfigurák lennének:

És az utolsóként kissé indulatosan megszólaló barna Marie lekever egy pofont a szőkének, aki ettől hátraesik, és a vágás után már egy mezőn ér földet... És az eddigi fekete-fehér film átvált rikító eastmancolorba. (Avantgérd filmekben a tér-idő kontinuum ilyenfajta laza kezelése teljesen normális dolog.) A lányok találnak a réten egy almafát... ez nyílván a bűnbeesést szimbolizája, hiszen az imént határozták el, hogy romlottak lesznek. És elkezdenek romlottak lenni...

Később a film során egyszer majd elkezdenek ráunni romlottságukra, és elhatározzák, hogy még romlottabbak lesznek...

Bármennyire is igyekszenek azonban romlottak lenni, nem igazán sikerül nekik. Legalábbis nekem nem sikerült romlottnak látnom őket. Legközelebb talán akkor jutottak ahhoz, hogy annak lássam őket, amikor idősebb urakat próbálnak lehúzni (leginkább ingyen éttermi meghívásra) majd amikor jóllaktak, jól lerázzák őket... De még ekkor sem tűnt többnek az egész gyermeki ártatlan csínytevésnél... A becsapott áldozatok sokkal inkább tűntek romlottaknak, mint a lányok.

A film rendezője Very Chytilová groteszk filozófiai dokumentumnak szokta címkézni ezt a filmjét. Mások egyszerűen avantgárdnak nevezik. Ha ez az avantgárd, akkor nekem jöhet az avantgárd. Sajnos a hatvanas évek nemzetközi filmvilágában sok olyan avantgárdnak nevezett kísérlettel is találkozhattunk, melyek alsóhangon is nézhetetlenek voltak számomra. Ennek oka részben az lehet, hogy egyáltalán nem fogyasztok kábítószereket, gyanúm szerint viszont a hatvanas évek avantgárd mozgalmának jelentékeny része rendszeres fogyasztó volt, ami nagyban befolyásolta művészeti ízlésüket. Fű illetve LSD hatása alatt valószínűleg egész más hatással voltak rájuk ama "avantgárd" filmek, mint énrám. Na de térjünk vissza az efajta cseh avangárdra, mely kifejezetten fogyaszthatónak bizonyul.

A film rendszertelenül váltogat a színes, a feketefehér, illetve a virazsírozott (egytónúsúra színezett) képek között. Sőt, még előfordul ezeken kívül mindenféle más is, lásd például a fenti fotó színkomponensekre bomló képét. A képi színvilág változása hozzátartozik a film esztétikai élményéhez.

Azon kívűl, hogy a lányok döntést hoznak romlottságukról, nincsen különösebben elmesélhető története a filmnek. Tulajdonképpen össze nem függő kis epizódok láncolata az egész. (Ebben nagyon emlékeztetett egyébként a Gyerekbetegségek című 1965-ös magyar filmre.) Néha szinte burleszkbe fordul a jelenet, van, hogy különböző kalandokat élnek át a lányok, néha egyszerűen csak beszélgetnek.

A film valószínűleg meglovagolni igyekezett a '68-as pillanatnyi szabadság érzésének előszelét, amikor úgy tűnt, hogy többé-kevésbé szabadon lehet alkotni. A kritikusoknak tetszett is a film, nagyobb közönségsiker viszont nem lett. Nem is nagyon lehetett volna, mert viszonylag gyorsan betiltotta a hatalom. Egyrészt a sok "hancúrozás és céltalan enyelgés" ábrázolása miatt, ami egyáltalán nem illett a szocialista társadalom idealizált képébe, másrészt egy régi burleszk filmekre emlékeztető tortadobálós jelenet miatt. Az étel ilyen módon való pocsékolása szintén vállalhatatlan volt a vezetés számára. 

Őszintén szolva, nem biztos, hogy értem, mi volt a bajuk a filmmel... talán magukra vették? Hogy ez az ártatlan fiatalos lázadás talán a rendszer ellen szól? Hát nem tudom... Utólag hajlamosak sokan rendszerellenességet belelátni mindenbe ami lázadónak tűnik, hát nem tudom... Én el tudom képzelni, hogy ez csak egy amolyan hippi életérzést sugárzó minden ellen lázadó alkotás volt.

Talán  segít megtalálni a választ erre a kérdésre a film végi (!) ajánlás: 

Ezek szerint a cenzorok máson is felháborodtak...

Mindenesetre a szőke Marie (Ivana Karbanová) és a barna Marie (Jitka Cerhová) végig nagyon bájosan voltak romlottak, még akkor sem lehet rájuk haragudni amikor férfi nézőként azt látjuk, hogy az uborkát és a banánt olyan élvezettel nyiszáják ollóval mintha azok nem is gyümölcsök, hanem .... lenne.

Olaszország, Spanyolország, (Arturo González, PEA), 161 perc, Technicolor, olasz

Rendező: Sergio Leone

Producer: Alberto Grimaldi

Milyen érdekes, hogy a westernt, ezt a tipikusan amerikai műfajt, - mely a hatvanas évek közepére azért sokat veszített már népszerűségéből, egykori csillogásából - pont egy olasz tudta megújítani, és egyúttal minőségileg magasabb szintre emelni.

Volt ugyan néhány igen színvonalas western - ld Hatosfogat (1939), illetve Délidő (1952) - de azért többségük meglehetősen klisés, kiszámíthatóan hamiskás: a férfias medve John Wayne vagy a jóképű, és végtelenül korrekt James Stewart harcolt a gonosz bűnözők ellen. Most pedig jön egy rendező, aki megnyomja a reset gombot a western műfajon, és olyan remek filmeket tesz le az asztalra, melyekkel gyakorlatilag új műfajt teremt: a spagetti westernt. (Az amerikaiak kezdték így nevezni, kezdetben kicsit lenézően ezeket az olasz gyártású filmeket)

Na, de hogyan jutott Leone idáig? Fiatalon segédrendezőként dolgozott például DeSica keze alá a Biciklitolvajokban (1948), de megfordult sok más kisebb-nagyobb produkcióban, pld. Quo Vadis? (1951) illetve Ben Hur 1959. Akkoriban sok nagy produkciójukat olasz közreműködéssel (Cinecittá) készítettek a nagy hollywoodi stúdiók.

1959-ben a Pompeii Végnapjai című film forgatása során annak rendezője, Mario Bonnard súlyosan lebetegedett, és Leone-t kérték fel a film befejezésére. (Nem kapott érte társrendezői megjelölést) Ebből annyi haszna származott (a fizetésén túl), hogy beletanult abba, hogyan lehet nagy költésgvetésűnek tűnő kardozós+szandálos filmet csinálni kis költségvetésből. (ugyanis ennek okán költöztették ide ezen filmjeinek forgatását a hollywoodi stúdiók) Ez a film nagyrészt Andalúziában forgott, és a produkcióban rész vevő olasz filmesek közül valamelyik felvetette, hogy tulajdonképpen westerneket is lehetne ebben a környezetben itt forgatni. (Nem véletlen, hogy ide tér majd vissza Leone pár év múlva)

A hollywoodi szuperprodukciók díszleteit bizonyos megkötésekkel az olasz rendezők felhasználhatták saját filmjeik elkészítéséhez.  Leone első önálló filmje is ilyen volt: a nem különösebben említésre méltó Rodoszi Kolosszus (1961).

Ekkoriban azonban kezdtek ráunni a nézők ezekre a kardozós+szandálos filmekre, így az amerikai megbízók kivonultak Olaszországból. Maradt viszont a kiépített infrastruktúra és a hozzájuk tartozó munkaerő, akik így feladat nélkül maradtak.

Leone ekkor lépett egy nagyot, és egy éppen leforgott nem különösebben jó western (Le pistole non discutono - 1964) díszletében és maradék nyersanyagával elkészítette első olyan filmjét, ami igazán a sajátja volt, amivel már hatalmas sikert ért el: az Egy maréknyi dollárért (1964) című filmet Clint Eastwooddal a főszerepben. Ez a film az 1961-es Testőr című Kurosawa film westernesített változata volt - minden hivatalos engedély nélkül. Előfordult már korábban is, hogy westernesítették Kurosawa egyik filmjéből, A Hét Szamurájból (1954) lett Amerikában A Hét Mesterlövész (1960).

Mivel a filmnek hatalmas sikere volt, Leone nem habozott elkészíteni egy hasonló filmet Pár Dollárral Többért (1965) címmel a következő évben. Ebben már a nagyon karakteres arcú Lee Van Cleef is szerepet Eastwood mellett. Bár a cím alapján azt gondolná az ember, hogy ez az előző film folytatása, valójában nem különösebben kapcsolódnak egymáshoz azon túl, hogy Clint Eastwood gyakorlatilag ugyanazt, de legalábbis nagyon hasonló karaktert játszik a két filmben. Azért nem mondható ki biztosan az egyezés, mert a karakternek hivatalosan nincsen neve. Mások adnak neki becenevet ugyan, de az viszont a két filmben eltérő.

Mivel ez a film csak tovább fokozta a sikert, Leone nem habozott tovább ütni a vasat. Így készült el a jelen poszt témájául is szolgáló harmadik film. Ebben Eastwood (JÓ) és Lee Van Cleef (ROSSZ) mellé harmadik központi karakternek Eli Wallach (CSÚF) csatlakozik.

Időben néhány évvel a másik kettő előtt játszódik az amerikai polgárháború alatt (míg a másik kettő utána). A három most említett (egymási utáni években készített) Leone filmeket szoksás dollár-trilógiaként illetve névtelen-trilógiaként is emlegetni. Ez utóbbi Clint Eastwood névtelen karakterének köszönhető, aki mindhárom epizód meghatározó alakja.

Az alábbi werkfotókon a kövérkés, szemüveges férfi Sergio Leone.

Na, de miért mondjuk, hogy Leone spagetti-westernje annyira megreformálta a westernt? 

Az egyik legszembeötlőbb  eleme a vátozásnak, hogy itt minden kopott, mocskos, durva és erőszakos. Ha összehasonlítjuk ezt a képet (James Stewart az 1950-es Broken Arrowban) ...

...ezzel...

... akkor talán minden azonnal érthető. És nem csak a vizuális megjelenésre mondhatjuk, hogy mocskos, de az emberi minőségekre is. Ennek a filmnek a három főszereplője például mind gátlástalan bűnöző. Nevezheti ugyan Leone a névtelen férfit "JÓ"-nak, valójában nem sokkal jobb, mint a többi. Szemrebbenés nélkül lelövi mindazt, aki utjába kerül, és mellesleg fő bevételi forrása az igazságszolgáltatás kijátszása. Partnerével (CSÚF) abból élnek, hogy az ő fejére kiírt vérdíjat felveszi, majd amikor a férfit felakasztja a serif, a JÓ kilövi a kötelet, elszöknek, majd felezik a vérdíjat. A JÓ erkölcsösségéről elég annyit mondani, hogy első pénzügyi nézeteltérésüket úgy zárja le, hogy kiszolgáltatott üzlettársát otthagyja a sivatagban ló nélkül. A korábbi westernekkel ellentétben, ahol - néha faragatlan vagy indokolatlanul durva volt a főhős, de - megkérdőjelezhetetlen volt a jók-rosszak szembeállása, itt már nem olyan egyértelmű, hogy ki a jó, ki a rossz. Nincs amolyan igazság harcosa, alapvetően mindenki a pénz megszerzéséért harcol. (nem véletlenül hívják dollár-trilógiának is a három filmet együtt)

Leone alapvetően a látványt igyekezett a lehető legautentikusabban megalkotni. Ebben valószínűleg hitelesebb volt, mint az amerikai elődök többsége.

A durva megjelenésen túl persze a Leone-féle spagetti western más ismérveit is könnyen kiemelhetjük. Például a zeneszerző Ennio Morriconét. Őt talán be sem kell mutatnom, hiszen filmzenéi a filmtörténelem legjobbjai és legismertebbjei közé sorolhatóak. 

Leone állítólag eleinte nem rajongott Morricone zenéiért, amikor a film producere össze akarta hozni vele. Egy munkamegbeszélésre azért nagy nehezen rá lehetett beszélni. Ha akkor ez a beszélgetés elmarad (ahol megtört végül a jég közöttük), akkor meggyőződésem, hogy Leone filmjei messze elmaradnak ettől a színvonaltól. Leone élete végéig hűséges maradt Morriconéhoz, még azokhoz a filmekhez is őt kérte fel, melyeket a későbbiekben nem ő rendezett, csak producerként jegyzett. Ők mindketten kellettek ezekhez a filmekhez!

Morricone zenéi újszerűek voltak abban a tekintetben, hogy teljes természetességgel keveredett benne a klasszikus nagyzenekari hangzás a torzított Fender-gitárok hangjával vagy éppen a szájharmonikával.. Ne felejdük, hogy az amerikai western leginkább hagyományos country-zenével társult. 

Állítólag a film sok jelenetéhez Leone előre megkompnáltatta a zenéket, hogy arra a zenére komponálhassa ő maga a képet. Ahogy általában szerzőpárosok esetében zenére szokták írni a dalszövegeket, úgy Leone is a kész zenére, annak hangulatához illeszkedve igyekezett megkomponálni jeleneteit. Talán ez sikerének egyik legnagyobb titka...

De említhetjük a képek kompozícióit is. Hosszú totálokat szuperközelikkel variál, ahol egymás után látjuk a helyszínt,  majd az arcok durvaságát...Az idő megáll, a szereplők mozdulatlanok, a váltások egyre gyorsabbak... míg el nem jön a mindent feloldozó leszámolás

A film első tíz percében nem szólal meg senki... Megismerkedünk a három főszereplővel. Mindhárman másodpercek alatt képesek lelőni három-három embert, ha úgy hozza a helyzet. A Névtelen (Eastwood) és Tuco (Eli Walach) együttműködéséről ejtettem már szót. (Itt jegyzem meg, hogy a névtelen férfit végig Szőkének hívja üzlettársa, amire nem találtam teljesen meggyőző magyarázatot, hiszen Eastwood mégiscsak barna, mégha valamennyire világos is...

Tőlük kicsit elkülönül Angyalszem (nagyon "találó" név, ha figyelembe vesszük férfiasan kemény, szinte félelmetes megjelenését) - Lee Van Cleef, aki - ahogy menet közben kiderül - ugyanazért a kincsért hajt mint a másik kettő. Talán nem túlzás azt mondani, hogy egy road movie-ba hajlik ez a western, ahogy a férfiak vándorolnak sivatagon és mindenféle veszélyen, akadályon keresztül a 200.000 dollár megszerzésétől hajtva. Ketten tudják, hogy melyik temetőben, a harmadik, hogy ott melyik sírban van elásva a mérhetetlen kincs. Ha belegondolunk, 200.000 dollár még ma is szép összeg (durván 80 millió forint mai árfolyamon), az 1800-as évek végén viszont felfoghatatlanul nagy összeg lehetett akkori értékén. 

A fiúk útközben akarva-akaratlanul belekeverednek a polgárháborúba is...

... de végül megérkeznek a temetőbe...

És ebben a fantasztikus zárójelenetben összeérnek a szálak, elérünk a katarzishoz egy hármas párbajjal... ez önmagában is újszerű, hiszen a western párbajok jellemzően két fél vitájára szoktak pontot tenni. Nem tartom kizártnak, hogy van még ilyen hármas párbaj - ahol mindhárman ellenségei/ellenfelei a másik kettőnek - de én nem emlékszem ilyenre.

Nyilván nem lövöm le a poént, hogy ki szerzi meg a kincset... bevallom én nem annak drukkoltam, akinek feltehetően a többség szurkolt... Nekem a JÓ figurája volt a legkevésbé szimpatikus. Ez az erőltetett szótlansággal párosuló megállás nélküli szivarozós fazon nekem nem jött be annyira. Eastwood itt gyakorlatilag a színészi eszköztelenség végletekig vitt módszerét alkalmazza. A teljes filmben ugyanaz a kifejezéstelen arc, ami csak akkor mutat némi életet, ha szivarát kell szája sarkában elhelyezni. Ettől még lehet szeretni, de két ellenfele sokkal izgalmasabb színészi teljesítményt mutat.

Eli Wlach viszont imádnivaló a gátlástalan CSÚF szerepében. A kegyetlen ROSSZ pedig... hát annyira jól játssza a gazembert, hogy nekem - bevallom - ő volt a kedvencem...

Az alábbi képen sorrendben: A JÓ - A CSÚF - ÉS A ROSSZ

A film egyébként Spanyolországban forgott. A nemzetközi szereplőgárdából egyedül a három főszereplő beszélt angolul a felvételeken, a többiek a saját anyanyelvükön, majd később mindenki angol utószinkront kapott.

A legtöbb jelenet Andalúziában, Almeríában készült, de többek között a temetői zárójelenet északon a dombosabb Contrerasnál. Ezt a helyszínt 2016-ban, a film bemutatójának 50. évfordulójára gyönyörűen rekonstruálták a környék lakói. (Talán extra idegenforgalom generálásában bízva.) Filmrajongók számára igazán megér egy látogatást ez a kultikus hely, ha a környéken járunk... esetleg eljátszhatjuk barátainkkal a film emblematikus záró jelenetét. (Kb félúton van Vallaloid és Bilbao között: Sad Hill cemetery). 

Nagy-Britannia (Carlo Ponti Production), 111 perc, Metrocolor, angol

Rendező: Michelangelo Antonioni

Producer: Carlo Ponti, Perre Rouve

Antonioni a következőt mondta ezzel a filmmel kapcsolatban:

Sean Connery állítólag azért utasította vissza ennek a filmnek a főszerepét, mert semmit nem értett abból, amit Antonioni mondott filmtervével kapcsolatban. Őszintén szólva, egy kicsit megértem... Én sem mondhatom, hogy teljesen összeállt bennem a kép. Ez nem jelenti, hogy nem tetszett, sőt bizonyos jelenetek, motívumok nagyon is tetszettek, de a film végén úgy voltam vele, hogy "na akkor most mi van???"

A film eredeti címe kicsit mélyebb, mint a magyar fordítás. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a legtöbb országban meghagyták az eredeti angol címet, még akkor is, ha valószínűleg a legtöbben nincsenek tisztában a többes jelentéssel. 

blow up: elrobban, felrobbant, felfúj, felfújódik, felpumpál, felerősít, felnagyít

Láthatjuk tehát, hogy a magyar fordítás ez esetben igencsak leszűkíti a lehetséges értelmezéseket.

A film elején egy "rag party" utcai pénzgyűjtő akciójának lehetünk tanúi. 10-15 fehérre mázolt arcú fiatal egy dzsipre kapaszkodva járja a várost, és vidáman hangoskodva adományt gyűjtenek. Ugyanennek a csoportnak a pantomimes játéka fogja zárni a filmet.  Ez a rag party annyira angolos dolog, hogy szerintem utánaolvasás nélkül nem sok ember érti, hogy valójában mi is történik. (Érdekes, hogy az olasz Antonioninak fontos volt egy ilyen tipikus angol dologgal nyitnia és zárnia a filmet) A rag party - ha szó szerint próbáljuk fordítani - akkor rongyosbált jelent, valójában a főiskolák által szervezett adománygyűjtéssel egybekötött hagyományos rendezvénysorozatról van szó.

A következő jelenetben megismerkedünk a film főszereplőjével, a David Hemmings által játszott sztárfotóssal, aki egy éjjeli menedékhelyről (melyet első ránézésre valami ipartelepnek néztem) távozik hajléktalanok tömegével. Elköszön a többiektől, majd a legteljesebb természetességgel ül be sötét Rolls Royce-ába. (És mosolyogva ad egy kis pénzt a vele összefutó rag partyzó főiskolásoknak)

Mint kiderül, fotósunk két vonalon aktív. Egyrészt divatfotós, - a legmenőbbek közé tartozik - másrészt a durva valóságot is megörökíteni vágyik készülő könyvében, melyben az élettől összetört egyéneket örökíti meg: hajléktalanokat, gyári munkásokat fotóz realista stílusban, saját környezetükben. (Így kiderül tehát, hogy a gyárban is ehhez az albumához gyűjtött anyagot) Érdekességképpen jegyzem csak meg, hogy a fotós által mutatott képek közül az egyiken szerepel a film alapjául szolgáló novella írója (Julio Cortázar) mint hajléktalan.

Kisebb epizódokban megismerjük fotósunk divatfotós életét is. Aki akkoriban Angliában élt, valószínűleg ismerte a karakternek mintául szolgáló sztárfotóst, David Montgomery-t, aki vélhetően főhősünkhöz hasonlóan egy pökhendi, igazán tenyérbemászó, emellett rendkívűl sikeres alak volt. Az biztos, hogy az ő sajátja volt az alábbi stílusban való fotózás. (Hemmings egyébként parádésan hozza az öntelt fotós figuráját!)

A jelenetben látható gyönyörű modellt a hatvanas évek egyik szupermodellje, Veruschka von Lehndorff játssza, és jelenetbeli partneréhez hasonlóan remekül játszik a jelenetben. Olyan volt ő a hatvanas években, mint mondjuk a nyolcvanas években Cindy Crawford vagy a kilencvenesekben Naomi Cambell. Íme egy galéria Veruschka korabeli fotóiból:

Veruschkának egy későbbi jelenetben is van egy fantasztikus mondta. Amikor egy partin (továbbra is Londonban vagyunk) , ahol a marijuana füstjét szinte vágni lehet, fotósunk számonkéri az ott meglátott modelt:

A további fotós jelenetek során ér az első komolyabb meglepetés: szolídan kivillanó női mellek is feltűnnek a vásznon... Európai filmekben nem volt olyan nagyon fura dolog a női meztelenség, angolszász filmekben viszont annál inkább. Ne felejtsük el, hogy a Hayes-kódex még elvileg érvényben volt Amerikában, és Nagy-Britanniában sem volt szokás a szép női test kendőzetlen bemutatása a vásznon, még ízléses formában sem. Állítólag ez volt az első "hivatalos" brit film (tehát nem vesszük figyelembe az amatőr felvételeket, illetve avantgárdnak nevezett szörnyszülötteket), melyben full frontal - azaz teljes, elölről mutatott - meztelenség látható. Átmeneti győzelmet fogunk tehát aratni az elkövetkező évtizedek során angolszász területeken a prüdéria felett, hogy aztán a kétezres évek első évtizedében szépen visszasüllyedjünk a szürkén prüd unalomba... (Aki meztelen női testet akar látni, az nézzen ízléstelen pornót)

(Az alábbi animgifen a film egyik wannabe fotómodellje Jane Birkin látható - Őt egyrészt onnan ismerhetik sokan, hogy ő énekelte akkori párjával Serge Gainsbourggal a Je Taime című hírhedt-híres dalt, másrészt, hogy ugyanezzel az úrral közös gyermekük lesz Charlotte Gainsburg színésznő.) Veruschka karakterével ellentétben ő és barátnője még azon a szinten tart, hogy bármit megtesznek, le is fekszenek örömmel a férfivel, csak, hogy az lefotózza őket.

Most, hogy bepillantást nyertünk főhősünk divatfotós életébe, váltsunk át élete árnyéskosabb oldalára, a már említett készülő fotóalbumával kapcsolatos munkájára. A sok elborzasztó képhez készíteni szeretne egy nyugalmat árasztó képet az album utolsó oldalra, ezért a divatfotózás után kimegy egy parkba, ahol teleobjektívvel lekap egy furcsa párt.

A pár nőtagja (Vanessa Redgrave) éeszreveszi, hogy a fotós lefotózta őket, és követeli a tekercset, amin rajta vannak. Valamiért nagyon fontos neki, hogy a kép ne kerülhessen nyilvánosságra. A férfi először nem adja neki oda, de a nő a lakásán is felkeresi. Követel, könyörög, felajánlkozik, csak, hogy megkapja a nyersanyagot.

A fotós enged a csábítástnak, de van annyira aljas, hogy átveri a nőt és egy másik tekercset ad át. 

Viszont a férfit elkezdik érdekelni ezek a képek, és előhívja őket. 

Ahogy nézegeti a képeket, valami furcsaság tűnik fel neki a háttérben, ezért az adott részt kinagyítja... Majd egy izgalmasnak tűnő kis részt mégjobban kinagyít... Egészen addig, amig már csak szemcsés foltokat látunk, de ezekből a foltokból egy gyilkosság nyomai kezdenek körvonalazódni... talán emiatt akarta a nő annyira visszakapni ezeket a képeket?

Aki még emlékszik a Kaland - 1960 című Antonioni filmre, az tisztában van vele, hogy a rendező nem mindig adja meg a nézőnek a talány megoldásával járó feloldozást... Hogy ezúttal megkapjuk-e, azt nem árulnám el... de annyit igen, hogy van még néhány további jelenet, ami mégjobban bonyolítja az összképet (drogparti, Yardbirds koncert) de ahogy a poszt elején beismertem, számomra nem egészen állt össze a fejemben a kép. 

Ehhez hozzáteszem, hogy most, a poszt írása közben újra bele-bele nézve a filmbe néhány apró részletet észrevettem, ami első megtekintéskor elkerülte a figyelmemet... Talán érdemes lenne egyszer újranézni az egészet, és esetleg jobban összeállna a kép

Mindezektől függetlenül nagyon kellemes élmény volt megfürödni a hatvanas évek Londoni szubkultúrájában. Antonioni első nemzetközi terepen született filmje nagyon kedves meglepetés volt. A Vörös Sivatagnál (1964) én úgy éreztem mintha kicsit megfeneklett volna, jó hatással volt rá a váltás.