Magyarország (MAFILM), 71 perc, színes, magyar

Rendezők: Kardos Ferenc, Rózsa János

Első ránézésre ifjúsági, vagy még inkább gyerekfilmnek tűnik, holott egyáltalán nem az. Még akkor sem, ha alapjában véve egy gyerek is megnézheti, nagy valószínűséggel élvezni is fogja, csak messze nem fogja megérteni minden rétegét.

Kezdjük a címmel... Először azt hittem, hogy a bárányhimlőt, a mumpszot, és a hasonló gyerekbetegségeket tudományos, de népszerű köntösben bemutató ismeretterjesztő filmről van szó. Az előzetes ismerkedés során aztán kiderült, hogy maguk a gyerekbetegségek csak egészen érintőlegesen kerülnek szóba a filmben, így a cím inkább egy erősen áttételes utalás lehet a gyerekkori nehézségekre a felnőttek világában.

A film első jelenetében a főszereplő kisfiú (Géczy István, vagy Géczy Pistike, ahogy a korabeli Filmvilágban az akkori szokás szerint említik) első tanítási napjára indul, míg a film utolsó jelenetében megkapja első bizonyítványát. 

Bár a kisfiú első tanévéből villannak fel különböző életképek, nem összefüggő történetet mesél el a film, sok lazán összekapcsolódó, hosszabb-rövidebb etűdből épül fel az egész. Ezek az etűdök egyébként minden esetben saját alcímet kapnak és stílusukban is nagyon különböznek.

Az egyik legemlékezetesebb etűd - részben a színes festékek miatt vizuálisan is nagyon látványos - "Felfedezés a színek világában" című rész, mely teljesen elmegy a némafilmes burleszk irányába. A lakást "feldúló" lakásfelújító festők ténykedését viszi el a kisfiú képzelete egy mókás, teljesen valószerűtlen világba, ahol a festők egymással verekedve mindent összefestékeznek, ráadásul a falon és a plafonon is tudnak járni. (Emlékszem, gyerekkoromban csodáltam, ahogy a festők a létra tetejére állva, azzal szinte gólyalábként lépkedtek. Talán ez a kép ugrik szintet a kisfiú képzeletében, amikor már a plafonon is meg tud állni a festő)

Ezek az összefüggő kis blokkok sosem hosszabbak 4-5 percnél. Vannak sokkal realisztikusabb részek is, ahol az kisiskolai atmoszférát idézik fel a rendezők. A tanítónénit a 22 éves Halász Judit játssza. Élénken él képzeletemben, hogy gyerekkoromban bizony szerelmes voltam Halász Juditba, és a filmet nézve, most újra beleszerettem kicsit. Nagy örömmel nyugtázom ilyenkor, hogy olyan szerencsések vagyunk, hogy őt például - közel hatvan évvel ez után a film után - még mindig láthatjuk színpadon, és most is remek! (pld. Bella Figura - Pesti Színház)

Az édesapát alakító Keres Emil hangját meghallva azonnal nosztalgia fog el, hiába tudom, hogy ő haláláig, 2016-ig dolgozott, hangja, beszédmódja valami miatt bennem erősen a hatvanas, hetvenes évekhez köti. 

Feltűnik a filmben az első igazán felkapott fotómodell: Bánfai Dóri, illetve leánykori nevén Patz Dóri. Szerepe szerint is modellt, manökent alakít a kisfiú családjában. Nem tudom, hogy őt szerződtették-e a szerephez, vagy rá írták a jelenetet, de az egyik etűd egy izgalmas divatbemutatót ábrázol egy akkori könyvtárteremben, mely közben Halász Judittól hallunk egy különlegesen izgalmas szövegű dalt.

Vannak komolyabb hangvételű etűdök is, például az "Apa és fia beszélget" mely során az apa elmondja a fiúnak, hogy miért kell azt hazudni a család hitelezőinek, hogy a szülők elutaztak, és miért fenyegeti börtön a nagybácsit, és amelyben a fiú megfenyegeti az apát, hogy elmondja anyukának, hogy esténként az apa szerinte túl közeli kapcsolatba kerül az édesanya legjobb barátnőjével...

A film egyik legnagyobb hatású pillanata viszont az, amikor a hídról a Dunába zuhant főszereplő fisfiú élettelen testét kiemelik a vízből, és Zizi (egy kislány az osztályból) végignézve a jelenetet ott sírdogál a Dunaparton. Egy mentőkocsival elviszik a mozdulatlan kis testet. Egyszer csak a kislány mellett megjelenik a kisfiú, akinek semmi baja nincsen...

- Hogyan??? Hát te élsz???

- Igen, csak vicceltem!

Hát... viccnek kicsit erős, de a jelenet szürrealitásában is ütős.

Ha már a Duna-parton vagyunk, érdemes megemlíteni, hogy a film egyik izgalmas erőssége, hogy kifejezetten sok jelenet zajlik kültéren, a városban. Többször is láthatjuk például a II. világháború során felrobbantott, majd ekkoriban újra felépülő Erzsébet hidat. Szerkezetileg ekkor már készen van, de még nincs lefestve a ma ismert hófehér színre.

Ha már szóba került, íme néhány kép az épülő - a filmben láthatóhoz hasonlóan még lefestetlen - Erzsébet-hídról:

Többször láthatók egyébként Szentendrei és Budai Várbeli helyszínek is..

Viszonylag ritka, hogy a filmet nem egyetlen rendező rendezte, hanem a Kardos Ferenc - Rózsa János páros. Nem találtam semmilyen adatot arról, hogy ez miért alakult így. Mellettük talán nem kevésbé fontos Sára Sándor neve, aki az operatőri munkáért volt felelős. Így neki is köszönhető, hogy valahol "minden idők legszínesebb magyar filmjé"-nek nevezik ezt az alkotást.

Mindhármukkal fogunk találkozni még a 303-as magyar listán, de így együtt soha többé. 

USA (Puck), 29 perc, színes

Rendező: Kenneth Anger

Az underground címke számomra hovatovább szitokszóvá nemesedik, ha még sok ilyen filmet kell megnéznem az 1001-es listán haladva...

Van egy másik címke, ami jóindulattal "kísérleti"-nek nevezi az ilyen filmeket... Ezt kimondottan találónak tartom végülis... ha úgy vesszük, akkor a készítő tett egy kísérletet, hogy valamit alkosson, de nem jött össze neki, ezért kísérleti fázisban maradt a film... na de vegyük kicsit azért komolyabban a cikkírást:

A hatvanas évek Amerikájában Hollywood kifulladni látszott.

(Ugyanezt érzem egyébként ma is Hollywooddal kapcsolatban már legalább tíz-tizenöt éve. A szuperhős univerzumok (Marvel, DC) újabb és újabb megfilmesítésén túl mintha nem nagyon lenne már ötletük... Őszintén szólva jómagam két nagy kedvencemet Tarantinot és Scorseset is kifulladni érzem, de ha ebbe is belemennénk, akkor talán  túl messzire térnénk a tárgytól...  A torrentezés nyilván nem tett jót a filmiparnak, de bízom benne, hogy előbb-utóbb jön valami nagy megújulás.)

A hatvanas években hanyatló Hollywood megújulására még várni kell, azt majd a Lucas, Spielberg, Coppola baráti kör és társaik hozzák el az évtized vége felé... addig leginkább a kontinens másik oldalán, a stúdió-rendszertől messzi keleti parton, New Yorkban jöttek elő újabb és újabb ifjú titánok... 

Ha a nézhetőbb harcosokat akarom említeni, akkor John Cassavetes a New York Árnyaival (1959) vagy Shirley Clark a The Cool World-el (1963) szerepelt a listán...

Ha a nézhetetleneket akarom sorolni, akkor Stan Brakhage-től a Kutya Csillag Ember (1962), Jack Smithtől a Lángoló Teremtmények (1963) illetve Ken Jacobstól a Blonde Cobra (1963) is felkerült a listára...

Ez utóbbi lista a most éppen tárgyalt filmmel bővül. Anger ugyan picit kilóg a sorból annyival, hogy ő maga Hollywoodban nevelkedett, és már 9 évesen 16mm-es kamerával tette meg első lépéseit a filmkészítés útvesztőjében... ezt a filmet viszont Brooklynban (New York) forgatta, tehát csatlakozott a keleti parti lázadókhoz, még ha magát a vágást később Hollywoodban csinálta is.

A filmben látható motoros banda tag Bruce Byron csillagjegye volt a skorpió, és ezért ezt lett a bandában a választott neve. A narratívát nemigen tartalmazó film kezdő képsorain ez a srác láthatóan fétisként imádott motorkerékpárjával szöszöl: fényesítgeti, ápolja, meghúzza a csavarokat...

Ha valami pozitívumot el tudok mondani erről a filmről, az az, hogy amellett, hogy se története nincs, se nem hangzik el egyetlen szó sem, végig remek zenék szólnak. Az ötvenes évek végére, hatvanas évek elejére jellemző, romantikusabb, lassabb rock&roll zenék... Ray Charles, Angels, Elvis... ez volt az egyetlen mentsváram, hogy a zene végig nagyon jó! De ez csak arra volt elég, hogy ne tépkedjem ki saját hajamat szálanként ez alatt a 29 perc alatt...

A mindössze 29 perces film első 7 perce tehát azzal telt, hogy Skorpió csillogóra fényesítette kedvenc járművét, és felöltötte bőrszerkóját. Itt kezdett világossá válni, hogy ez a film bepillantást fog engedni a hatvanas évekbeli meleg szubkultúrába... 

Jó sok James Dean és Marlon Brando utalás és poszter. Néhány képregényrészlet ölelkező fiúkról... Lucky Strike cigaretta... na meg egy csontváz valami köntösbe öltöztetve...

Aztán amikor azt hiszem, hogy már semmin sem fogok meglepődni, akkor megjelenik Jézus Krisztus. Állítólag Kenneth Anger valamikor a film készítése során véletlenül kapott a postán egy hittanosok számára készült filmet "Utolsó Út Jeruzsálembe" címmel. Régi, virazsírozott (színezett fekete-fehér) némafilm. Valami hibás kézbesítés lehetett, biztosan nem ő rendelte magának...

Fogta és belevágta ebbe a filmbe Jézus jeleneteit váltakozva meztelen férfi alsótesttel illetve melegbáros tömegjelenettel...

Engem nem nagyon kavar fel az ilyesmi, de különösebben nem tudom értékelni azt, amiben semmi konkrét elképzelés nincsen azon túl, hogy értelmetlen, üres és polgárpukkasztó. Ezek önmagukban nem tesznek értékessé semmit.

Annak végképp nem láttam értelmét amikor a horogkereszt is elkezdett szerepet kapni a filmben. Itt nem tudok másra gondolni, mint, hogy Anger azt sem tudja, mint csinál... Azon sem csodálkoznék, ha nem is tudná pontosan mit jelent ez a jelkép a huszadik században...

Az egyetlen vicces a dologban, hogy a film New Yorki vetítésén kiszállt a rendőrég, mert az amerikai náci párt (nem viccelek!) tiltakozott, hogy a film megsérti az ő zászlójukat. Azt hiszem, hogy itt érdemes megállni egy pillanatra, és elgondolkozni, hogy mekkora az isten állatkertje, mert a rendőrök ez alapján le is tartóztatták a mozi igazgatóját... és akkor hol volt még Trump elnöksége.... 

Hogy ezeknek az eszement "underground" filmeknek mi keresnivalójuk az 1001-es listán, azt nem tudom megmondani... de elkészítésükre egyetlen lehetséges magyarázatot találok...

Az LSD az USÁ-ban az ötvenes évek végén terjedt el (előtte a felfedezője fiókjában hevert a szer leírása), és 1966-ig tiltás hiányában gyakorlatilag legális volt. Amit olvasok erről a szerről, az nagy vonalakban hasonlít ezeknek a filmeknek a hangulatára. Részemről jól megvagyok nélkülük... pedig szeretem a különleges filmeket...

USA, 33 perc, ff.-színes, angol

Rendező: Ken Jacobs

Nem tudom, milyen módon fejezhetném ki legmélyebb felháborodásomat azzal kacsolatban, hogy valahol egy szerkesztő vette a bátorságot, és ezt a hitványságot beválogatta minden idők 1001 legjobb filmje közé...

Mit követett el a Föld filmkedvelő társadalma, hogy így kell vezekelnünk, hogy végig kellett ezt néznünk, még ha csak 33 percig tartott is...

Csak annyi célja lehetett, e film megtekintésének, hogy örökre a fejembe vésődjön, az avantgárd és underground címszavak nem jelentenek semmi mást, mint, hogy valaki minden elképzelés és tehetség nélkül azt a látszatot kelti, hogy valami nagyon elvont, nagyon művészi dolgot csinál, amit csak az érthet meg, aki a legfelsőbb szinten mozog... Néha azonban ki kell mondani, hogy a király meztelen. Ez egy nagy nulla!

33 percen keresztül egy férfi össze vissza beszél... mondjuk úgy, hogy zöldségeket... közben egyszer-egyszer megmutatja a szőrös fenekét.. meg egy döglött csirkét... meg ki tudja még miket, amiket értelmezni sem tudtam...

"Isten él! ... Isten él! ... csak nagyon beteg!"

"Sex is pain in the ass" - ezt nem tudom úgy lefordítani, hogy visszaadja a poént annak ismeretében, hogy aki elmondja, nyiltan meleg.

Néha orrhangon sipítozik, néha hamisan visítozva énekel. Hol van kép, hol nincs, csak nagy feketeség percekig. Mondjuk ezek a legelviselhetőbb részek.

Komoly önfegyelemre volt szükség, hogy végignézzem... még az IMDB-n is csak 3,0/10 pontot kapott... ne dőljünk be tehát, ha azt írják róla, hogy az amerikai underground filmművészet egyik klasszikusát látjuk... ugyan... ha egy majomnak kamerát adunk a kezébe, jobb filmet forgat...

... én kérek elnézést, hogy ennyit írtam róla...

Magyarország, Egyiptom (Hunnia FIlmstúdió, Studi Misr), 91 perc, színes, magyar

Rendező: Mészáros Gyula

Ahogy a filmplakánon olvasható: két magyar fiú kalandjai Egyiptomban.

Mindvégig az volt az érzésem a filmet nézve, hogy ennek az egyiptomi kalandnak nem volt más apropója, mint az, hogy ezzel a stábnak lehetősége adódott Egyiptomban eltölteni néhány kellemes, nyári hetet, azzal a feltétellel, hogy cserébe valamit forgatni kellene. 

Nasszer egyiptomi elnök a nagyhatalmaktól való egyenlő távolság tartásának híve volt kezdetben, de az 1956-os szuezi váság miatt megromlott a NATO-val való viszonya, így ekkoriban Hruscsovval próbált szorosabb barátságot kialakítani. Valószínűleg ennek a szovjet-barát politikájának volt köszönhető a magyar-egyiptomi barátságot is erősítő filmes koprodukció is.

Ha már szóba jött 1956, el kell mondanom, hogy hatalmas meglepetésként ért, amikor a film elején azzal vezették fel a történelmet, hogy utaltak az 1956-os forradalomra:

Én valamiért azt gondoltam, hogy 1956 ekkor még olyan tabu volt, amire esetleg kódoltan, nagyon óvatosan talán lehet utalni, de jobb inkább nem szóba hozni. Erre meg egy ifjúsági (!) film elején bumm bele...?! Két kisfiú a forradalom miatt disszidál??? Hát ez nagyon váratlanul ért... Ráadásul, - mint kiderült - az '56-os motívumnak igazából az égvilágon semmi jelentősége sem lesz a továbbiakban. Ha csak azért kellett, hogy a két kisfiú kedvet kapjon egy kis kalandozáshoz... hát... viccnek egy kicsit erős... szokták mondani... 

Leginkább az egyiptomi forgatás szüneteiben a színészekről és a stábról készített fotók maradtak fenn erről a filmről. Magát a filmet bemutató vitrinfotókat (lobby cardokat) nem sikerült fellelnem.

Az is elgondolkoztatott, hogy a legtöbb ifjúsági filmet időről időre műsorára tűzte a Magyar Televízió, de ezt a filmet nem, hogy soha nem láttam, mégcsak nem is hallottam róla soha...  (Ha valakinek vannak emlékei a korabeli bemutatóról, örömmel várnám a kommentek között!)

Mint ahogy a képen is látszik, mellékszerepekben feltűnik Psota Irén és Latabár Kálmán. Rajtuk kívül látható többek között Kiss Manyi, Pécsi Sándor, Fónay Márta és még sokan mások. Igazi jutalom-üdültetés lehetett ez a színészgárdának. Nem is kellett túl sokat dolgozni az afrikai nyaralásért, hiszen a felnőtt színészek legfeljebb nyúlfarknyi mellékszerepet kaptak. 

A munka nagy részét néhány gyerekszínész végezte. Köztük a két magyar: Tóth Laci (ő volt Nyilas Misi a Légy Jó Mindhalálig-ban) és Kiss Antal.

A történet lényege, hogy a film elején elhangzott előzmények után a két fiú épp megszökik abból az árvaházból, melyben Egyiptomban élnek. Elegük van a kalandozásból, haza szeretnének már jutni édesanyjukhoz Magyarországra.

Különböző elképesztően lehetetlen kalandot élnek át. Például rossz hajóra szállnak, ahonnét a lelketlen hajóskaptitány leszállítja őket a tengerbe egy mentőmellénnyel.

De a kedvenc fordulatom mindenképpen az, amikor egy arab kisfiú levelet tűz Juszuf nevű golya-barátjára, aki azon nyomban elszáll Magyarországra, ahol Józsiként ismeri pár magyar kisfiú. Természetesen az arabul írt levélről rögtön megsejtik, hogy valami hihetetlenül fontos üzenet lehet, ezért lefordíttatják egy arabul értő tudóssal, aki még ennél is hihetetlenebb véletleneknek köszönhetően megtalálja a fiúk édesanyját (Krencsey Marianne), aki mellesleg buszvezető (nem rendőr egyenruha tehát ez a fura kék uniformis az alábbi képen) és azon nyomban lebuszozik (nem vicc) Kairóba a fiúkhoz. (remélem, nem löttem le semmi fontos poént).

Krencseyről érdemes megemlíteni azt az érdekességet, hogy bár a filmnek volt egy olyan olvasata, hogy az ország visszavárja az 1956-ban külföldre távozókat, Krencsey néhány évvel ennek a filmnek a forgatása után gondolta úgy, hogy jobban érezné magát külföldön. Meg sem állt New Yorkig, ott élt 2016-os haláláig. De, hogy igazán megható legyen a története: végakarata szerint szülőhazájában helyezték végső nyugalomra.

Ha már Egyiptomban forgathatták a film nagy részét, akkor persze meg kellett mutatni mindent ami erre az országra jellemző: Alexandria, Kairó, szuk (arab piac), sivatag, piramisok, a Szfinx... Akár útikalauznak is felfoghatjuk. Piramis ide vagy oda, nekem mégis akkor dobbant meg igazán a szívem, amikor a hatvanas évekbeli Budapestet láthattam színesben! A régi magyar filmek külsős jeleneteit mindig árgus szemekkel figyelem, vajon felismerem-e az adott környéket, és főként, hogy mennyire megváltozott azóta minden!

Magyarország ( Budapest Filmstúdió), 85 perc + 105 perc, színes, magyar

Rendező: Homoki-Nagy István

Tulajdonképpen pontatlan a fenti római számokkal jelzett I-II részek feltüntetése, hiszen eredetileg - bár időrendben valóban egymást követő filmekről van szó, - nem számozással, hanem alcímekkel kerültek megkülönböztetésre.

Az első rész a Nádi Szélben alcímet kapta és a Kis-Balatonnál játszódik, a második rész a Hegyen-Völgyön alcímet kapta és az Alföldön valamint az Északi-Középhegységben nézünk körül.

Homoki-Nagy István természetfilmesként volt ismert. De ha valaki amolyan megszokott, dokumentarista jellegű természetfilmre készül, az csodálkozni fog. Furcsa hibrid ez az alkotás: kaland-természetfilmként tüntetik fel a filmes enciklopédiák.

Nevezhetném fikciós állatfilmnek is. Mindkét rész kiindulópontja az, hogy a három barát (két kutya és egy héja) különböző okokból idegen környezetbe keverednek, és megpróbálnak hazatalálni.

A Kis-Balatonnál játszódó első részben az erdőmérnök gazda légipostával elküldi a cimborákat egy vadászati kiállításra, ám a kisrepülőgép kényszerleszállást kénytelen végrehajtani, az állatokat pedig ejtőernyővel ledobva menekítik. Bájosan szürreális már ez is, és végig ilyen is marad...

Hét nem olyanok, mint kutyabőrbe bújt Stan és Pan?

Nem lenne olyan furcsa az egész, ha animációs filmet látnék. Vuk - vagy mondjuk akármelyik Disney karakter - esetén teljesen magától értetődő, hogy az állat-karakter megszólal. De amikor természetfilmes stílusjegyek között látunk emberi tulajdonságokkal felruházott állatszereplőket, akkor egy kicsit zavarban van az ember.

Ugyanis még mindig inkább természetfilm ez (főleg az első rész), épp ezért néztem fejet csóválva, amikor például a kutya megvédte az őzgidát, amikor azt egy hiúz támadta meg (mintha a hiúz gonoszságból próbálná elejteni a zsákmányát)

Nézzük ki is ez a három cimbora:

Fickó a magyar vizsla

Pletyka a tacskó. (Ő egyébként további néhány Homoki-Kis filmek is a főszereplője lesz majd).

Végezetül Nimród a vadászhéja.Ő egy kicsit kilóg a sorból. (érthető okokból). Jelentősége is eltörpül a két kutyaszereplő mellett.

Nehéz volt a madarat úgy belekombinálni a történetbe, hogy a baráti hármas részének tűnjön. Nem is igen sikerült. Nagyrészt inkább a két kutya kalandjait látjuk.

Talán furcsa lesz, hogy ezt mondom, de kisgyerekeknek nemigen ajánlom ezt a filmet. Vagy legalábbis szülői felügyelet nélkül nem. Vannak benne olyan részek, amik durvák egy kicsi számára. A kissé gyermeteg megfogalmazású narrátori szöveget idézve villantom fel az egyik ilyen jelenetet:

"Megfojtott vízityúkot hurcol a vérszomjas ragadozó. Gyilkos fogú görény pusztítja a nádi fészkelőket. Pletykának minden őse gyűlölte a kártevő dúvadat."

Hát nem rasszista ez a szöveg egy kicsit a görények kárára? És mindezek után látjuk, amint a kis tacskó egy véres összecsapásban kivégzi a kis görényt. Nyolc éves kislányom feltehetően itt zokogva szaladt volna ki a szobából... Ami ebben (és a többi jelenetben is) igazán zavart, hogy a film a létfenntartásáért vadászó ragadozókat gonosz állatoknak mutatja be, az őket megölő, majd a tetemet érintetlenül otthagyó tacskót pedig hősnek.

Természetesen nem ez az egyetlen "politikailag inkorrekt" momentum. Ma már szinte elképzelhetetlen olyan állatszereplős film bemutatása, amiben ne lenne az elején (esetleg a végén) kiírva, hogy az állatoknak nem esett bántódásuk, stb...

Nos az ötvenes évek végén az állatjogokkal még senki nem törődött. Más világot éltünk, változott az emberek értékítélete. Ezt nem is lehet a film számára felróni. Mindenesetre van néhány jelenet, mely állatvédelmi szempontból ma (!) igencsak kifogásolható lehetne.

Például, amikor vasvillával fog halat egy halász (nem ecsetelem a jelenetet) vagy amikor halászathoz az ügyes halfogó hírében álló kárókatonát alkalmaz valaki. Ennek a módja pedig az volt, hogy a madárnak annyira elszorították a nyakát egy kötéllel, hogy az a víz alatt fogott halat nem tudta lenyelni, az megakadt a torkán, így a halász könnyedén lenyúlt a gigáján elakadt  zsákmányért.

Ezek után úgy tűnhet, hogy kifejezetten rossz véleménnyel vagyok erről a filmről, holott ez nem igaz. Aranyos film, és akkoriban nagy közönségsikere volt, imádták az emberek.

Lehet, hogy nekem a nosztalgia faktor miatt tetszett igazán. Az a nagyon jellegzetes hang az első film narrátora, aki nagyon sok akkori dokumentumfilmben volt a narrátor. Szerintem filmhíradók alatt is az ő hangja volt hallható. Sajnos nem tudom a nevét, sehol jegyzik, hogy ki a Nádi Szélben narrátora. (Aki tudja, kérem írja meg, az alábbi videón meghallgatható) Önmagában ezt a hangot hallva szinte visszaröppenek gyerekkoromba. Ami így ötvenhez közeledve egyre nagyobb örömöt okoz. (bár hozzáteszem, hogy gyerekkoromban feltehetően már nem dolgozott az illető, akkor is inkább réginek tűnő filmekben rémlik hallani a hangját elképzelhető, hogy a hetvenes nyolcvanas években már nem élt az illető. Ezt támasztja alá az is, hogy a második résznek már nem ő a narrátora)

A második részről már lehet tudni, hogy Sinkovits Imre a mesélő. Ő a másik hang, akinek a hangját, ha meghallom, csodálatos bizsergést érzek. Itt még nem azon az érdesen csengő érett hangján szól, amivel szerintem mindenki ismeri.

Ez a narráció végigkíséri az egész filmet, közben Vincze Ottó kellemes kísérőzenéje festi a hangulatot. 

Nem tudom ki írhatta ezeket a kísérő szövegeket, de tendenciájukban nem állnak messze a kommunista propagandaszövegektől. A különbség, hogy itt nem a kulákokról és a kapitalistákról beszélnek egészen durva stílusban...

... hanem például a pézsmapockokról... (biztos kapitalisták szegények)

Szépítkezik a pézsmapocok család...No, ezeket most Pletyka bekeríti... Levonulnak a családi vacokba... úgy látszik, meglógtak a hitvány férgek...

Nem viccelek, valóban ez hangzik el róluk... ettől még aranyos, szórakoztató filmecske mindkettő.

A második részben egy cirkuszból elszabadult gepárdot is látunk, ami azért különösen izgalmas, mert én még állatkertben is talán, ha egyben láttam gepárdot, cirkuszban szinte képtelenségnek tartom. Ezek az elegáns és karcsú állatok valamiért rosszabbul bírják a fogságot, mint a többi nagymacska rokon.

A hínárokról sincs sokkal jobb véleménnyel a szövegíró:

Vízalatti hínár-erdő... Jaj annak, akit alattomos karjai megragadnak!

Állatvédőknek nem ajánlott. Van benne jó néhány jelenet ahol nagyon gyanús, hogy igen kellemetlen élményeket szereztek a főszereplő állatok...

Magyarország, Franciaország (Hungarofilm, Sedif), 108 perc, színes, magyar

Rendező: Keleti Márton

A hatvanas évek közepén a Filmvilág című filmes folyóiratban többször is felmerült ennek a filmnek a címe, elrettentő példaként említve a hazai "filmtermés" kapcsán. 

Mivel francia-magyar koprodukcióról van szó, naivan azt feltételeztem, hogy esetleg a nyugat-európai (azaz kapitalista) érintettség miatt lehetett szó valami álszemérmes, hamis kritikáról...

De sajnos nem ez a helyzet... Nem nagyon találok arra magyarázatot, hogy miért kellett ennek a filmnek bekerülnie a 303-as magyar listára, hacsak az nem, hogy ezek szerint a 303-as keretszám szükséges volt egy megfelelő vastagságú kötet kiadásához, de ahhoz sok volt, hogy valóban minőségi magyar filmekkel töltsék meg. Őszintén szólva az 1001-es nemzetközi listában is akad néhány töltelék, bár mindenképpen le kell szögezni, hogy jó néhány film méltatlanul kimaradt belőle. 

Elvileg színes filmről van szó, de sajnos fellelhetetlen bármilyen jó minőségben nézhető változat. Valamikor -  még a vhs korszakban - vetítették a Filmmúzeum nevű - azóta sajnos (szégyen szemre) megszűnt - tv csatornán. Egy erről a csatornáról készített VHS felvétel volt, amit meg tudtam tekinteni, és hát bizony inkább volt közel a fekete-fehérhez, mint a színeshez, a színek fakók, a kép elmosódott, amolyan igazi kilencvenes évekbeli videó-felvétel. (Én még emlékszem ezekre a széteső képű analóg felvételekre, a mai fiataloknak, a digitális kor gyermekeinek szerintem fogalmuk sincs, miről beszélek)

A Budapesti Hungarofilm és a Párizsi Sedif filmstúdiók összehozták Keleti Márton és Jean Dréville rendezőket, hogy rendezzenek egy filmet Rigó Jancsiról. Rigó Jancsit manapság cukrászsütemény formájában ismerjük elsősorban. Az 1800-as évek végén élő cigányprímás akkoriban azonban azzal kapcsolatban lett közismert, hogy lecsapta Chimay belga hercegség fejének kezéről annak feleségét (azaz a hercegnét).

A nevezett hercegné egyébként amerikai származású volt, és Clara Ward volt lánykori neve. Többek között arról volt nevezetes, hogy előszeretettel szerepelt képeslapokon olyan testhez tapadó ruhákban, amikben szinte úgy nézett ki, mintha meztelen lenne.  Állítólag ez nagyon is belefért a kor szépség ideáljába, ma legfeljebb egy - a teltkarcsúk mellett kiálló - egyenjogúsági mozgalom reklámarca lehetne.

Néhány további kép, melyen Rigó Jancsival szövődött románcukat dokumentálják:

Érdekes megnézni, hogy a nem kifejezetten jóképű Rigó Jancsit és a telt szépségű hercegnét milyen színészekkel keltette életre a produkció:

Buss Gyula és a francia Nicole Courcel a forgatás egyik szünetében:

Buss Gyula alakítása számomra kifejezetten sótlannak, jellegtelennek tűnt. Mellette a mellékszerepekben olyan nevek tűnnek fel néhány percre, mint Márkus László, Gobbi Hilda, Kállai Ferenc és Csákányi László... és akkor mindenkit nem is említettem. Sajnos az ő jelenlétük is kevés ahhoz, hogy megmentsék ezt a filmet.

A film stílusában nagyon emlékeztet a háború előtti magyar romantikus filmekre, összességében azonban az volt a gyanúm, hogy a két rendezőnek nem volt közös elképzelése arról, hogy mit akarnak kihozni ebből a filmből. Sajnos szinte semmilyen háttér-információt nem sikerült találnom a film készítésének körülményeiről. Feltételezésem szerint azért, mert a film már a maga idejében a közérdeklődés hiányában szenvedett.

A szerelmesek 1896-ban ismerkedtek meg egy Párizsi étteremben, ahol Rigó Jancsi zenekarával játszott. Ő egyébként válogatottan jó cigányzenészekből álló zenekarával Európa szerte kedvelt és ismert volt. 

Itt álljunk meg egy pillanatra. Mi is az a cigányzene, amit Rigó Jancsi is játszott? Még véletlenül sem cigány népzene. A magyar cigányzene a magyar muzsikus cigányok által a nem cigány közönségnek sajátos stílusban játszott, általában magyar nótákat jelenti. A magyar nóták sem tévesztendőek össze a magyar népdalokkal. A kettő között az a különbség, hogy míg a népdalok szerzői ismeretlenek, a magyar nóták a népdalokat utánzó műdalok, szerzői ismertek, jellemzően a XIX. század második felében (azaz Rigó Jancsi idejében) keletkeztek.

A cigányzene előadásmódjára - és úgy általában a muzsikus cigányok előadásmódjára - jellemző a sok improvizáció, a jellegzetes formulakészletek használata, mindezek amellett, hogy a kottáról játszás nemcsak, hogy szinte ismeretlen köreikben, de sokan közülük úgy virtuózai saját hangszerüknek, hogy nem is igen ismerik a kottát, sokan kizárólag hallás után játszanak és megjegyeznek szinte mindent.

A filmen látszik, hogy a készítők próbálták a valódi történet főbb kulcsmozzanatait megtartani (hercegné, válás, Párizs) de köréjük nem sikerült olyan forgatókönyvet írni, ami értelmes, illetve érdekes lenne. Így a film sajnos annyira unalomba fulladt, hogy egy pármondatos tartalmat sem tudnék összeírni róla...

Az egyetlen emlékezetes jelenet egy stúdióban felvett cigány-tábor, melyben a Pákozdra hazatérő Rigó Jancsit ünnepli a rokonság. Nem mintha különösebben jó lett volna ez a jelenet, de felrémlett előttem az évtizedekkel később Dáridó néven futó show-műsor, mely hasonló díszleteket és stíluselemeket tartalmazott.