Csehszlovákia (Barrandov), 92 perc, ff., cseh

Rendező: Jiří Menzel

Producer: Zdenek Oves

Az 1001-es lista első cseh új hullámos filmjénél rögtön megjegyzem, hogy akárcsak a francia új hullámnál, itt sem arról van szó, hogy valami egységes új stílus alakult volna ki. Egyszerűen előlépett egy új generáció, mely gyökeresen máshogy, más felfogással dolgozott, mint az őket megelőzők.

Csehszlovákiában a hatvanas évek első fele a reformok jegyében telt, és ez kedvezett a (közel) cenzúramentes filmkészítésnek. Mielőtt 1968-ban a ruszkik (és velük szégyen-szemre mi is) tankjainkkal bevonultunk, virágozni kezdett a filmművészet, amire a a világ közvéleménye is felkapta a fejét. E film esetében egy Oscar-díj is járt ennek elismeréséül! (Legjobb küldöldi filmként)

Jiří Menzel első nagyjátékfilmének forgatókönyvét Bohumil Hrabal első könyve alapján - az íróval szorosan együttműködve - írta.

A film túlnyomó része egy poros kis Prága melletti vasútállomáson zajlik. A kisváros nevét azért érdemes megemlíteni (Lodenice), mert egy valódi, ma is működő állomás látható a filmben. Aki tehát adózni szeretne a film emlékének, akár meg is látogathatja a helyszínt, sőt ahogy a fenti képeken látható, még egy múzeumot is működtetnek a film rajongói számára.

Nagyon kedves kis film ez, még azzal együtt is, hogy a második világháború utolsó telében járunk. A film vége felé egész komoly szerep jut a náciknak, mégis azt mondanám, hogy ez nem egy háborús film, sokkal inkább éreztem a felnőtté válás (coming of age) egyik szépen sikerült ábrázolásának.

A film központi figurája Milos, aki szemünk  láttára szerel fel mint a vasútállomás újdonsült forgalmistája. Nem akármilyen élmény egy fiatalember számára, amikor először öltheti magára az egyenruhát. Hamar szerelembe is esik Másával a kalauzlánnyal. Milos férfivé válásának legkomolyabb akadálya, hogy első adandó alkalommal, amikor Másával közelebbi kapcsolatba kerülhetne, sajnos felsül az ágyban. Ezt leplezendő - jobb ötlet híján - úgy csinál, mintha ő nem akarná a dolgot, és az így keletkező félreértés bizony majdnem végzetessé válik a fiú életében. 

Amellett, hogy a felnőtté válás rögös útját követjük, természetesen megismerkedünk az állomás többi dolgozójával is. A kövér állomásfőnök például leginkább galambjaival foglalkozik, és persze irigykedve útálkozik, amikor kollégái szép és fiatal nőkkel töltik munkaidejük egy részét...

Kedvencem mindenképpen az alábbi képen is látható szemüveges Hubička volt (a magyarban átnevezték Tapicskára), aki rutinosan vitte ágyba az állomáson unatközó fiatal hölgyeket.

Neki köszönhető a film talán leginkább ikonikus jelenete is, ama bizonyos pecsételős, melyben a nemi hormonoktól magát visszafogni nem tudó távírász lány combját és fenekét pecsételi tele Hubička... A jelenet báját az okozza, hogy erotikája mellett még kedvesen vicces is. És akkor még nem beszéltünk kettejük rövid románcának utóéletéről, mely további vicces pillanatokat okoz a nézőnek.

Valószínűleg nem szánták viccesnek, nekem mégis nagyon humorosan hatott, amikor a nácikkal kollaboráló tanácsos időnként megjelent az állomáson, mindig egy Tatra 15/52-es modellel érkezett.

Ennek a gépkocsinak az volt a különlegessége, hogy sínen közlekedett! Amolyan fából vaskarika módjára. Direkt utánanéztem: ez a modell kifejezetten vasúti közlekedésre készült, olyan kerekei vannak, ami csak erre teszi alkalmassá. Összesen 58 példány készült belőle. Nem pontosan értem, hogy mi indokolja egy ilyen jármű létrehozását. A vasút lényege, hogy egy - alapvetően minden más szárazföldi járműnél nagyobb méretű - szerelvény a kötött pálya előnyeit hasznáva akadálymentesen közlekedhessen. Az autónak viszont nincsen szüksége ezekre az előnyökre, ezért nem nagyon találok indokot arra, hogy miért kényszerítjük erre a kötött pályára... Valószínűleg ez magyarázza, hogy ez a modell ilyen limitált példányszámban készült, és azóta sem láttam még ilyet vasúti síneken száguldozni. Egy kedves hozzáértő olvasó rávilágított, hogy milyen butaságokat írtam erről a járgányról. Aki az én sületlenségeim helyett komolyabb információt szeretne olvasni, annak javaslom, hogy a komment szekcióban keresgéljen, tényleg sok érdekes dolog van benne!

A film humora nem harsány, talán éppen emiatt olyan szerethető.. emellett valószínűsítem, hogy jónéhány fiatal, aki Milossal egy cipőben járt, ebből a filmből tanúlta meg, hogy az ejaculacio praecox (korai magömlés) kezelésére a legjobb, ha szex közben a focira gondol az ember, illetve mindenesetre javasolt az is, hogy az első  szexuális tapasztalatot egy nála idősebb, rutinosabb hölgytől szerezze az ifjú férfi....

USA, 45 perc, 16mm-es színes

Rendező: Michael Snow

Producer: Michael Snow

Ahhoz képest, hogy ez a film tulajdonképpen egyetlen beállításból áll (de több snittből), és cselekménye tulajdonképpen elhanyagolható, nem volt olyan borzasztóan megterhelő 45 perces hosszának végigszenvedése, mint néhány ehhez hasonló - elnézően - "kísérletinek" nevezett avantgárd film megtekintése volt - lásd: Kutya, Csillag Ember (1962) vagy Blonde Cobra (1963). Hogy miért nem? Mert a film készítője - lehet, hogy akaratlanul - végig abban a hitben ringatott, hogy a legvégén jön valami nagy csattanó...

Az említett egyetlen beállítás egy apartman totálja, amiről szép lassan, időnként kis mértékben zoom-ol Snow (a film készítője) a kép közepén látható falra függesztett fotóra. És én azt hittem, hogy azon a fotón, amire szép lassan közelítünk, majd látni fogunk valamit, ami mindenre magyarázatot ad... 

A szobában többnyire nem történik semmi... Nagy néha van egy kis mozgolódás: egyszer egy szőrmebundás hölgy behozat egy szekrényt, majd kicsit később bejön egy barátnőjével iszogatni, zenét hallgatni, még később valaki bejön és meghal...(komolyan!) és ezután egy fiatal hölgy telefonon bejelenti a halálesetet... ezek a cselekmények teszik ki a film elenyészően kis részét. A szobában többnyire tényleg nem történik az égvilágon semmi!

A kép közepén látható rikítóan citromsárga széken kívül szinte minden egyenletesen szürkéskék tónusú...

Ahogy említettem, a 45 perc nagy részében az apartman teljesen üres. Nem egyértelmű, hogy a mi 45 percünk tulajdonképpen mennyi időt fed le... Lehet, hogy egy napot, lehet, hogy csak néhány órát, de akár az is lehet, hogy éveket... 

Hogy ne unatkozzunk annyira, a véletlenszerű időközönként megtörténő apró zoomolásokon kívül más ingerek is érnek minket: halljuk az utca zaját...(amíg valaki be nem csukja az ablakot) ... hallunk egy búgást, mely a film elején a még nem hallható mély tartományból eljut a film végére a már emberi fül számára nem hallható ultrahang tartományba... (útközben néha megterhelve az idegszálaimat néhény kellemetlen frekvenciával) ... a kép is folyamatosan változik, hol vibrál, hol csak átszíneződik mindenféle élénk színbe... 

Van, hogy Snow megkegyelmez nekünk, és megszólal egy kis Beatles  ....

Csak 12 perc után kezdtem először unni a dolgot egy kicsit, ami nagy szó egy avantgárd filmtől... általában 1-2 perc elég, mire elkezdek fészkelődni tőlük...  Érdekességképpen megjegyzem, hogy ez a negyedóra körüli "türelmi zóna" valószínűleg mások esetében is megjelenhetett, mert Snow 2003-ban (tehát 36 évvel az eredeti alkotás létrehozása után!) készített egy erősen átdolgozott változatot, mely ekkor már csak 15 perces. Az lett a címe, hogy "Wavelength, azoknak, akiknek nincs idejük"... megjegyzem: nekem időm volt, de türelmem kevésbé... bár így is tisztességgel végigültem a 45 percet!

Itt látható egyébként az a kép, amire a kamera folyamatosan közelít, és amivel kapcsolatban végig abban reménykedtem, hogy majd egy nagy AHA élményt okoz a legvégén, amikor majd pontosan látni fogom, hogy mit is ábrázol... 

A nagy AHA élmény természetesen elmaradt, de ettől függetlenül nem árulom el, hogy pontosan mi látható a képen... hátha valaki veszi a fáradtságot, és végignézi...

Az apartman állítólag Snow saját New Yorki lakása a Chambers Streeten. A filmet 16mm-es színes filmre forgatta. A 16mm egyébként a filmtekercs szélességét jelenti. A hagyományos mozifilmeket 35mm-es filmre forgatták, a legolcsóbb amatőrfilmes kamera pedig 8mm-es filmre rögzített. Ebből érzékelhető talán, hogy a 16 mm valahol félúton volt a teljesen amatőr és a profi között, de még mindig közelebb az amatőrhöz.

Általában ezt a 16mm-es formátumot használták azok a "kísérleti" filmesek, akik természetes módon nem voltak anyagilag eleresztve, de nem is akarták full-gagyiban nyomni. Lehetett állványról, de kézből is használni ezeket a kamerákat.

Magyarország (MAFILM), 96 + 85 perc, színes, magyar

Rendező: Várkonyi Zoltán

Az 1965-ben bemutatott A Kőszívű Ember Fiai elsöprő közönségsikere után nem volt kérdés, hogy Várkonyi azonnal kapja a következő hasonló megbízást egy újabb Jókai-filmre. Pontosabban ezúttal kettőre... 

Tulajdonképpen simán lehet a kettőt egyben kezelni (mint ahogy a 303 magyar filmes könyv teszi is), hiszen a korabeli kritika is "iker-filmek"-ként hivatkozik rájuk. Egyszerre is forgatták őket, és ha nem tévedek, a moziban egymás után - talán egy jeggyel is? - mutatták be őket. Emlékeim szerint a tévében viszont egymást követő napokon mentek az esti fő műsoridőben (legalábbis a nyolcvanas évekből van ilyen emlékem). A két cím alatt való megvalósítást nyilvánvalóan az indokolta, hogy Jókai is két külön regényként írta meg őket, mégha a két történet igen szorosan össze is függ.

A Kárpáthy Zoltán külsős téli jeleneteit 1966 februárjában forgatták, a két film egyéb jeleneteit pedig ugyanennek az évnek a nyarán. 1966 decemberében pedig be is mutatták őket a mozikban.

Az alábbi képen Hildebrand István operatőr magyaráz a szemüveges Várkonyi Zoltánnak, akitől közvetlenül jobbra Kovács István (Kárpáthy Zoltán szerepében) látható. 

Amellett, hogy a már említett közönségsiker igen erősen Várkonyi mellett szólt, mindenképpen szeretném megemlíteni, hogy a kritikai visszhang akkoriban nem volt túlságosan elragadtatva a filmtől, és mivel a 2007-ben megjelent igen színvonalas "A magyar filmtörténet képeskönyve" című kiadás ezeket a filmeket meg sem említi, elképzelhetőnek tartom, hogy a mai kritikusok sem tartják túl nagyra ezeket...

A Kőszívű ember fiait nem szíveltem különösebben, viszont most az Egy Magyar Nábob megtekintése közben rájöttem, hogy ezeket a Jókai-filmeket nem szabad túl komolyan venni, ha esélyt akarunk adni annak, hogy egy kicsit is élvezzük. (Elárulom, az Egy Magyar Nábobot nagyon élveztem, a folytatást már kevésbé)...

Ezek színes, szagos, nagyformátumú mesék (!!!) felnőtteknek.  Nem szabad fennakadni a sok-sok igen erőltetett dramaturgiai megoldáson...Vagy engedjük, hogy úszunk az árral, vagy hagyjuk inkább az egészet. Engem például könnyen fel tudna bosszantani - ha hagynám - az olyasfajta történeti csavar, hogy Szentirmai gróf minden magyarázat nélkül hideg szívvel elküldi családjától a 18 éves korát betöltő Zoltánt, csak, hogy megkímélje az édesanyja hűtlenségét bizonyítani próbáló "pör" lelki megpróbáltatásaitól. Számomra egészen nyilvánvaló, hogy ha egy család, ahol 18 éven át szeretetben felneveltek, egyik napról a másikra hideg szívvel, és minden magyarázat nélkül megszabadul tőlem, az százszorakkora traumát okoz, mintha tudomásom van egy olyan perről, ami nyilvánvalóan alávaló hazugságokra épül. Remélem nem követtem el túl nagy szentségtörést, hogy kifejezem elégedetlenségemet az ilyen megoldásokkal szemben. Jókainál ezekből sosincs hiány.

1822-ben kezdődik a történet. Valahol az alföldön egy esős latyakos éjszaka ugyanabba a kocsmába sodorja az élet a dúsgazdag "nábobot": Jancsi urat, tisztességes nevén báró Kárpáthy Jánost (Bessenyei Ferenc) és külhonba szakadt távoli rokonát báró Abellino Karpathy-t (Darvas Iván), született Kárpáthy Bálintot, aki pont azért jött haza, mert előbb említett gazdag rokonának tévesen halálhírét keltették, és váratlan örökségét szerette volna felmarkolni...

A film talán legemlékezetesebb jelenete az eső elől a fogadóba elsőként betérő, idősödő Kárpáthy János rögtönzött vigaszsága, a teljesen gátlástalan, magának mindent megengedő nábob tombolása... ahogy aprópénzt dobál az őt körülsereglő cigánylányoknak, hogy azt felszedegetve azok szoknyája alá nézhessen, majd ahogy leparancsolja legszebbjükről, Sáráról a pruszlikot, hogy megcsodálhassa meztelen kebleit. 

Sárát, a vad táncot lejtő cigánylányt egyébként az akkor 25 éves Medveczky Ilona alakítja, és ha valaki azt mondja, hogy neki voltak 1966-ban Magyarországon a legformásabb keblei, hát én készséggel elhiszem neki... (aki erről maga is meg akar bizonyosodni, az kénytelen megnézni a filmet, mert nem találtam fotót arról a bizonyos pillanatról.)

Pont a legemelkedettebb (vagy legkényesebb?) pillanatban lép be az ajtón Abellino, és viszonylag hamar tisztázódik, hogy a halottnak hitt gazdag rokon bizony nem csak, hogy él, de feltűnően tele is van energiával...

Szó szót követ, először barátságos a hangulat, de egy otromba elszólás miatt Jancsi úr éktelen haragra gerjed. Feloszlatja a bulit, felgyújtja a fogadót (a tulajdonosokat gazdagon kártalanítja eme tettéért), és ezzel elkezdődik a két Kárpáthy egész filmen keresztül tartó ellenségeskedése. Abellino ugyanis nem hajlandó lemondani a várható örökségről. És mivel Jánosnak nincsen sem felesége, sem utódja, sőt más rokona sincs, aki szóba jöhetne örökösként, Abellino reménykedése megalapozottnak tűnik...

Végül Jancsi úr csak túljár majd Abellino eszén, de addig is, megismerkedünk a reformkor hangulatával, főleg a Párizsba költözött nemességgel, akiknek Magyarország nem volt elég választékos fényűző szórakozásukhoz... Sokan így verték el összes pénzüket (lásd Abellino), miközben hangos társadalmi életet éltek, és legfőképpen üzték-hajtották a különböző divatos helyeken előforduló szebbnél szebb fiatal hölgyeket. 

(A párizsi jeleneteket egyébként Székesfehérvár belvárosában forgatták)

Ahogy Jókainál megszokhattuk: az egyes motívumokat újságcikkekből illetve egyéb mendemondákból ollózta össze történetei számára. Amiket látunk, azok tehát vagy megtörténtek, vagy így megtörténhettek volna. 

A valóságban is történt például olyasmi, hogy egy férfi szerelmével üldözte az egyik egzotikus fellépőt. (itt Chataquela-t Tordai Teri alakítja) Az eredeti történet szerint egyébként a férfinak annyit sikerült realizálni álmaiból, hogy minden nap kivette azt a szobát (és ágyat), melyben a művésznő előző éjjel aludt. 

Filmünkben a hősszerelmes Szentirmay Rudolf grófot Latinovits Zoltán alakítja, aki elnéző felesége (Ruttkai Éva) mellett több hölgybe is szerelmes a történet során (bár egyik esetben sem jár sikerel). A sors közel sodorja például a gyönyörű Mayer Fannyhoz is (Pap Éva), akinek viszont szintén más sorsot szán az élet. Latinovits és Ruttkai köztudomásúan az életben is egy párt alkottak ekkoriban. Ennek fényében külön érdekes figyelni közös jeleneteiket.

A pozsonyi országgyűlés ideje alatt a nemesség átköltözik Prágába (az akkori magyar törvényhozás városába), így a történet szála is ott folytatódik. Újabb hölgyeket ismerünk meg, további intrikák, ügyeskedések...

Szerteágazó tehát a történet, mégsem olyan nehezen követhető, mint a "Kőszívű Ember" esetében. Áthatja az egész filmet egy nagyon finom, diszkrét erotika, amolyan 12+ -os... 

A Kárpáthy Zoltán 18 évvel az előző film vége után veszi fel a fonalat. Az akkor megszülető Zoltán, Jancsi úr (a nábob) fia ekkor tölti be 18. évét. Szerelmét az ekkoriban még főiskolás Venczel Vera alakítja.

A fősodor nem sokat változott abban a tekintetben, hogy továbbra is a gátlástalan Abellino próbálja megszerezni a Kárpáthy vagyont, immár azzal a trükkel, hogy megpróbálja bíróság előtt bizonyítani, hogy Kárpáthy Zoltán bizony nem Kárpáthy János vérszerinti leszármazottja. Magyarul tanúkkal próbálja igazolni, hogy Zoltán anyja megcsalta Jánost, így vérszerinti törvényes örökös hiányában mégiscsak Abellinot illetné a vagyon. Ezen a szálon egyébként az Abellino rafinált ügyvédjeként szerepet is bevállaló Várkonyi fergetegeset alakít. Persze sok mást is felsorolhatnék, szinte a legkisebb szerepre is jut egy-egy színészóriás...Mintha mindenki (vagy majdnem mindenki) benne lett volna a filmben, aki akkoriban számított.

Több, mint tíz perccel rövidebb film ez a második, mégis kicsit hosszabbnak, lassabbnak éreztem az elsőhöz képest. Kevésbé eseménydús, főleg az intrikákra kihegyezett jeleneteiből kétségtelenül a dunai árvíz emelkedett ki látványos megvalósításával. 

Ezeket a felvételeket egyébként valahol Kőbányán egy mélyedésben készítették. Díszletházakat és szobrokat építettek a helyszínen, majd elárasztották vízzel a mélyedést. Az egyik díszletépületet úgy alkották meg, hogy a tetőn ülő statisztákkal látványosan beomlott a víztől instabillá váló épület tetőszerkezete.

Zárásul egy kedvcsináló újságkivágás valamelyik korabeli színes magazinból:

USA (Mirisch Company), 109 perc, színes, angol

Rendező: Norman Jewison

Producer: Walter Mirisch

Annak, hogy a történet Mississippiben, - tehát egy hagyományosan délinek nevezhető államban - játszódik, a filmben hatalmas jelentősége van. Ugyanis bár a rabszolgaságot több mint száz évvel korábban megszüntették a déli (a kis térképen pirosas-vöröses) államokban is, ezeken a területeken a feketék továbbra is másodlagos állampolgárok voltak. A film túlnyomó részét egy északi állam (Illinois) Sparta nevű kisvárosban forgatták, mert délen szó szoros értelemben életveszélyben lett volna Sidney Poirtier. Néhány gyapotültetvényes felvétel miatt a stábnak mégis le kellett utaznia délre (Tennessee-be) ahol Poitier állítólag pisztollyal a párnája alatt mert csak elaludni. 

Az említett déli kisvárosban, Spartaban megölik a város iparmágnását, leggazdagabb emberét. Pár órával később a vasútállomáson éjszaka egy magányos fekete férfi vár vonatára. Pénztárcájában viszonylag nagyobb összeg található (mai értéken közel félmillió forint). Mindez elég ahhoz, hogy letartóztassák a pár órával korábbi gyilkosság elkövetésének gyanújával. Mintha egy színesbőrű csak gyilkossággal juthatna nagyobb összeghez. Ahogy majd látni fogjuk, délen ez nagyjából így is volt...

A Sidney Poitier által alakított Mr. Virgil Tibbs-ről azonban a rendőrségi kihallgatás során (amikor végre szóhoz jut) kiderül, hogy ő Pennsylvaniaban (tehát északon) pont gyilkossági ügyek nyomozója, hatalmas fizetéssel. Miután ezt felettese telefonon is igazolja, úgy alakul, hogy ha már belekeveredett ebbe a gyilkossági ügybe, akkor segít is a tapló délieknek azt megoldani.

És ettől kezdve két fontos vonala rajzolódik a filmnek, tulajdonképpen 50 - 50 százalékos arányban: egy izgalmas bűnügyi nyomozás keveredik egy pillanatéppel a hatvanas évek rasszizmusáról (és annak nevetségessé tételéről). 

A bűnügyi rész viszonylag átlagos, a gyilkos természetesen nem az, akire első vagy második körben terelődik a gyanú...  de arra nem számítottam, hogy egy lakásában folyton meztelenül mászkáló lány lesz az egyik nyom a gyilkos megtalálásában... (remélem, ezzel nem lőttem le túl sokat a filmből) Nem rossz persze a nyomozós szál sem, csak nem okozott nagyobb izgalmat mint mondjuk egy Columbo rész megtekintése.

A rasszista szál viszont tényleg érdekessé teszi ezt a filmet. Egyrészt, mert igen jól ábrázolja a déliek tahóságát: a folyton rágózó, kiskirályként basáskodó remdőrfőnök alakításáért például Rod Steiger Oscar díjat kapott, másrészt mert az ember csodálkozik, hogy a politikai korrektséget a végletekig túltoló USA-ban lám a hatvanas években még simán belefért, hogy egy "niggert" - ahogy a filmben többször is elhangzik - lesitteljenek csak azért, mert gyanús, illetve megöljenek azért, mert olyasmibe üti az orrát, amibe nem kellene. 

Ha azt gondoljuk, hogy mindez a szokásos hollywoodi túlzások egyike, akkor hadd mondjam el, hogy az ízléstelenséget elkerülendő még finomítottak is egyes jeleneteken, hogy az ne legyen túlságosan bántó és megalázó fekete nézők számára. Egyik példa erre, hogy azok szerint, akik ismerték az akkori déli viszonyokat, szinte elképzelhetetlen volt például az a filmben látható jelenet, hogy a meggyanúsított (fekete) északi nyomozó, miután főnökével beszélt telefonon, átadja a kagylót a fehérbőrű rendőrkapitánynak, és az annak megtörlése nélkül a füléhez emelje azt... ilyen állítólag délen nem fordulhatott volna elő.

Ennek ellenére elhangzanak olyan megalázó mondatok, amikhez hasonló ma már biztos nem kerülhetne be egy hollywoodi filmbe sem, még akkor sem, ha egyértelműen állást foglalna ellene a szövegkörnyezet: a kifejezetten elegáns, mindig öltönyben mutatkozó Todd nyomozótól valaki azt kérdezi: "Maga miért öltözött fehérnek?" - ha belegondolunk, ez talán megalázóbb, mint ha a telefonkagylót gondosan megtörölgette volna a fehér rendőr miután megkapta a feketétől... Ezek után az már kis sem veri a biztosítékot, hogy van olyan pultos, aki "ezt" (sic!) nem szolgálja ki, illetve "erről nem beszélek, amíg ez (sic!) itt van!"mondja egy másik ember...

Norman Jewison rendezőnek egyébként ez az egyetlen Oscar díjas filmje. Nem is legjobb rendezőként kapta ezt az Oscart, hanem maga a film nyert díjat. 

Ha már az Oscar-nál tartunk, a film antirasszista mondanivalója miatt idekívánkozik, hogy az 1968-as Oscar gálát pont azért halasztották el két nappal, mert az eredeti dátum előtt négy nappal (Március 4-én) halálos merényletet követtek el az ismert fekete polgárjogi harcos, Martin Luther King Jr. ellen.

A film leginkább meggyőző alakítása a viszonylag szótlan, de annál karakteresebb Tibbs nyomozó mellett talán vitathatatlanul az Oscart is elnyerő - a már említett rendőrfőnököt alakító - Rod Steigeré volt. Az eleinte egyértelműen bunkó és hatalmaskodó rendőr személyisége a film végére kissé árnyalódott... már-már szerethetővé vált.

A filmhez készült főcímdalt Quincy Jones szerezte, Ray Charles énekelte. Felcsendül a film elején és a végén is, megteremtve azt az igazi blue-os hangulatot, ami remekül keretezi ezt az emlékezetes filmet.

Hongkong (Shaw Brothers), 95 perc, színes, mandarin

Rendező: King Hu

Producer: Run Run Shaw

Magyarul Shaolinok szövetsége a film címe, holott konkrétan a saolinokról szó sem esik, bár az tudható, hogy a kínai harcművészetek legelterjedtebb irányzatai a saolin szerzetesekhez köthetők. (Népszerű nevükön kung-funak hívjuk ezeket az irányzatokat Kínán kívül, ott tudomásom szerint a vusu szó, amit inkább használnak.)

Mindenképpen jobbnak érzem ezt a magyar címet az angol címnél, mely "Come Drink with Me", azaz "Gyere Igyunk!" ...  (Hongkongban a két elterjedt kínai nyelven - mandarin és kantoni - kívül az angol is hivatalos nyelv volt akkor is, most is az.) Az eredeti cím (大醉俠 - dá cui siá) Nagy részeg hőst jelent.

Hongkong - brit koronagyarmatként - a pangó kommunista Kínából lehetőségeket kereső művészek és üzletemberek menedékhelye volt ekkoriban.

Az ötvenes években már kialakult stúdiórendszer ontotta magából a hongkongi filmeket. Az egyik tipikusan hongkongi filmes műfaj volt a wuxia (mely hős harcost jelent). Több elemző szerint - az általam teljesen ismeretlen - pekingi opera harcot ábrázoló akrobatikája volt a legfőbb ihletője ezen filmek mozgásvilágának, amiből én laikusként azt a következtetést vonom le, hogy ezekben a wuxia (vu-hsia) filmekben bemutatott küzdelmeknek talán nem sok köze lehet a valós kínai harcművészetekhez, és ez - őszintén szólva - nem is lep meg olyan nagyon. A fiatal műfaj sokat merített továbbá a japán szamuráj-filmekből, de a spagetti-westernek esztétikai hatása is erősen érződik rakjtuk. És majd többek között ez a műfaj lesz Tarantino Kill Billjének egyik jelentős ihletője.

A kontinentális Kínában született Shaw testvérek által Szingapúrban alapított filmgyártócég 1958-ban Hongkongban épített fel egy hatalmas gyártó bázist, melyet Movie Town-nak neveztek el. Ez a komplexum tíz stúdiót, számos kültéri díszletet tartalmazott, többek között egy mesterséges tóval kiegészítve. Volt itt rengeteg olyan háttérlétesítmény, mely a filmgyártáshoz szükséges volt, de voltak itt az alkalmazottak számára kialakított lakások, sőt színészképző iskolát is működtettek.

A fenti épületen a háttérben megpillanthatjuk a Shaw Brothers logóját. És tudva, hogy a kínaiak általában nem veszik olyan komolyan a védjegyeket, nem csodálkozunk, hogy a Shaw Brothers logója szinte összetéveszthető a Warner Brothers logójával.

A Shaolinok Szövetségét az a King Hu rendezte, aki egyébként újító szellemű hozzáállásáról volt igen ismert. Nem hiszem, hogy túlzok, ha azt mondom, hogy az ebben a filmben látható újszerű vizuális elemek nagyban meghatározták a következő évtizedek ázsiai harcművészeti filmjeit.

King Hu tudatosan leegyszerűsítette a történetet, hogy a stílus gazdagsága minél jobban előtűnjön. Hu-nál például a harcosok olyan ugrásokra képesek (helyből 4-5 méter magasra minden külső segítség nélkül) melyre az emberi test semmilyen edzés hatására sem lenne képes. De gyorsaságban és pontosságban is olyan képességeket vonultatnak fel a kung-fu mesterek amik nyilvánvalóan elérhetetlenek a valóságban. 

A színées, széles vásznú kép és a mozgó kamera igen látványossá teszi ezeket a mozgalmas harcjeleneteket.

A film cselekménye tényleg néhány mondatban elintézhető: Az "Öt Tigris Bandája" nevű bűnszervezet elfogja egy városi elöljáró fiát, hogy ezzel próbálja kizsarolni az említett tisztviselőből, hogy engedje el a bűnbanda egyik elfogott vezetőjét. A fiú kiszabadítására annak lánytestvére, "Arany Fecske" (Cseng Pei-pei) vállalkozik. Róla nagyon hamar megtudjuk, hogy nő létére elképesztően erős kung-fu mester. Egy nem túl biztonságosnak tűnő ivóban - miután sikertelenül tigriscsont (sic!) bort rendel - megtámadja őt a bűnbanda, ám ő szinte minden erőfeszítés nélkül veri vissza támadásukat.

A főszerepet alakító lányról nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e vagy nem. Hidegen kemény kiállása mellett arca többnyire szépnek tűnik, talán egy-egy lágyab kedvesebb arcmozdulat szerethetőbbé tehette volna.

Hogy ne csak női főhősünk legyen, csatlakozik hozzá egy részeg csavargó, akiről persze az első pillanatoktól sejtjük, hogy fontos szerepe lesz furcsa külseje ellenére.... Ő Részeg Macska, egy másik - a lánynál is magasabb szintű - kung-fu mester (Yuch Hua). 

Velük szemben áll fel a már említett szedett-vetett bűnbanda, akiknek vezetője Jade-arcú Tigris (Chan Hung-lit) aki beosztottjaival ellentétben mindig patyolat tiszta hófehérben van... kivéve amikor összevérzi magát... és hát a forgatás alatt a harci jelenetekben egész biztosan sok liter művért felhasznált a stáb!)

És amikor azt hisszük, hogy a gonosz már ellőtte minden puskaporát, előkerül a semmiből egy mindenkinél képzettebb főgonosz kung-fu mester, akinek természetesen a film végén össze kell csapnia a jók mesterével... akivel régről van egy rendezetlen ügye is... (ugye, ismerős ez a motívum valahonnan?)

A kung-furól érdemes tudni, hogy képviselői általában valamilyen fegyvert (is) használnak kezük és lábuk mellett. Itt jegyzem meg, hogy egyik legfontosabb alapelve, hogy nincs szabályrendszere, a lényeg, hogy minél hatékonyabban védjed meg magad, és ehhez biztosít egy hatékony küzdőstílust. Sokféle harci eszköz létezik a kung-fu harcos számára, de egy adott ember általában mindig egy adott fegyvernek a specialistája. Arany Fecske például jellemzően két hosszabb tőrt használ, míg Jade-arcú Tugris és Részeg Macska egyenes kardot. A legfelsőbb gonosz főpap pedig a képen látható hosszú lándzsaszerű valamivel küzd, A két nagymester egyébként az "erő" olyan szintű használatáig fejlődött, hogy képesek tenyerükön keresztül kiárasztani ezt az erőt, kábé úgy, mint a jedik.

Végig az motoszkált bennem, hogy valószínűleg a legfőbb oka annak, hogy nem tudok közelebb kerülni ehhez a máfajhoz, hogy ez a filmes kung-fu (azaz wuxia) teljesen tétnélküli, hiszen a főhős annyire emberfeletti, hogy semmilyen ellenfél nem tudja legyőzni... és aztán tessék...

Szerethető film... Én szinkronnal néztem, mert a mandarin (a kínaiak kb kétharmada által beszélt nyelv) talán az egyetlen olyan nyelv, mely hangzása kifejezetten idegesít. Annyira távol áll minden általam ismert más nyelvtől, hogy talán még egy kiejtett szót sem tudnék számukra érthetően megismételni, annyira más.... Hogy jobban érthető legyek: egy japán szót meghallva például azt minden gond nélkül vissza tudom ismételni akkor is, ha fogalmam sincs, hogy mit jelent, mert a hangképzésük nem áll különösebben távol a miénktől. Ellenben a mandarin olyan helyen képezi a hangokat, és úgy játszik a hangmagasságokkal is, hogy az számomra követhetetlen. Ettől még tetszetne, de nem...

A szinkronnal vs. eredeti nyelven való filmnézés vitájában egyébként abszolút középen állok. Ha jó a szinkron akkor élvezem azzal nézni, de néhány színész hangja olyan kellemes (mondjuk Cloony), hogy kár lenne lemondani róla. Aztáűn vannak olyan apróságok, - mint például amikor egy angol és egy amerikai beszélget és a poén az ő nyelvi eltéréseikre van kihegyezve - amiket egy angolul nem jól értő ember nem is tud igazán értékelni.

Ezután a film után nem sokkal King Hu távozott a Shaw Brotherstől, és Tajvanon forgatta karrierjét. Még találkozunk vele!

Magyarország (MAFILM), 158 perc, színes, magyar

Rendező: Várkonyi Zoltán

Várkonyi Zoltán ezzel a filmmel valami olyan monumentálisat alkotott, ami nemzetközi szinten mondjuk az Elfújta a Széllel, vagy a Doktor Zsivágóval hasonlítható össze.  (Erős a gyanúm egyébként, hogy a rendező számára többek között ez a két film is mintaként szolgált.)

Extrém magas költségvetésével egy olyan népszerű (és kommersz) film került ki Várkonyi kezéből, ami minden idők második legnézetteb magyar filmje lett! (Első a Mágnás Miska)

Nem csoda hát, hogy ez a siker szinte kötelezővé tette további hasonló jellegű filmek sorozatgyártását. Várkonyi szinte azonnal lehetőséget kapott további két Jókai regény megfilmesítésére: az Egy magyar nábob, és annak folytatása a Kárpáthy Zoltán még a következő évben (1966) elkészült.

Ezt követően Jókairól Gárdonyi Gézára váltott Várkonyi, hogy az Egri Csillagokat (1968) filmesítse meg. Ezután egy kicsit lelassul az iram, mert az utolsó ilyen jellegű filmre - a Fekete Gyémántokra, mellyel Várkonyi visszatért Jókaihoz - 1976-ig várni kellett.

Valahol olvastam, hogy ez volt az első színes CínemaScope formátumú magyar (2:35:1) szélesvásznú film. Csak, hogy érzékelhető legyen ez a képarány, íme egy képkocka a filmből. A posztban látható minden további kép nem a filmből kivett kép, hanem fotó.

Érdekes, hogy Kádárék valamiért nagyon szerették a '48-as szabadságharcot. Ha belegondolunk, az úttörő mozgalom alsós tagjai kisdobosok voltak. Ha jól tudom, a mozgalom névadója (a kis dobos, aki maga is a szabadságharc mártírja) is egy Jókai regény szereplője. Élénken él az emlékezetemben, hogy a nyolcvanas évek közepén milyen komoly iskolai ünnepséget tartottak március 15-én. Iskolán kívül viszont gumibotozás járt érte.

Kádárék józan eszét mutatja, hogy nem valami propagandafilmbe tolták bele ezt a rakat pénzt, hanem egy 48-as szabadságharchoz kötődő Jókai mű megfilmesítését pénzelték. Így joggal számítottak rá, hogy az embereket érdekelte is a végeredmény.

Itt jegyzem meg, hogy egy komolyabb nyomozás kiderítette, hogy a regényben olvasható történetek nagy része bizony valós eseményeken alapul, Jókai "csak" annyit tett, hogy ezeket a különböző emberekkel megesett történéseket egyetlen fiktív család 3 fiútestvéréhez rendelte.

A film címét adó "kőszívű ember" a történet elején meghal. Ő egy főispán, Baradlay Kazimír, a Habsburg császár egyik feltétlen híve. Kőszívűnek kétféle értelemben is nevezhető. Egyrészt koszorúér betegségben, - szépen megfogalmazva szív kövesedésben - szenvedett. Másrészt végrendeletében olyan kemény utasításokat adott, ami miatt kétségtelenül kőszívűnek lehetett nevezni. Feleségének például megszabta, hogy halála után hat héttel kihez menjen feleségül. Fiainak is kemény utasításokat hagyott örökül. 

Özvegye a végrendelettel teljes egészében szembement. Mindhárom fiú - apjuk szellemi öröksége ellenére - a szabadságharc mellett tevékenykedik. A legidősebb Baradlay Ödönt Bitskei Tibor, a középső Richárdot Mécs Károly, végül a legkisebbet, Jenőt Tordy Géza játssza.

Rajtuk kívül is szinte megszámlálhatatlan színészóriás tűnik fel a vásznon, néhányuk akár csak egy-egy jelenetre. Ha mindenkit felsorolnék, az egy szinte véget nem érő bekezdésbe torkolna, így a teljesség igénye nélkül: az alábbi képen is látható özvegyet Sulyok Mária játssza, de szerepel még Bujtor István, Bessenyei Ferenc, Páger Antal, Básti Lajos, Major Tamás...stb...

... illetve muszáj megemlítenem még a gyönyörű szép Béres Ilonát.

Emlékszem, hogy általános iskolás koromban milyen nehézségek árán rágtam át magam ezen a kötelező olvasmányon. Bennem él, ahogy a nyári szünidőben ülök nagyszüleim óbudai lakásának foteljában, kezemben az irgalmatlanul vastagnak tűnő könyvvel, aminek szövegéből helyenként nem sokat értettem. A korábbi évek Kincskereső Kisködmönjéhez, illetve a Tüskevárhoz képest ez a könyv nem sok szórakozást nyújtott. Véleményem szerint kisiskolásoknak még túl korai. A több párhuzamos szálon futó történet sem segíti az ifjú olvasónak a cselekmény követését, nem beszélve arról, hogy amikor olvasnunk kellett, emlékeim szerint hiányoztak azok a történelmi ismereteink is, melyek segítették volna a történet egészének átlátását. Például, a bécsi forradalomról nem hiszem, hogy sokat hallottunk az általánosban, de úgy általában nem hiszem, hogy tisztában voltunk a mélyebb összefüggésekkel, melyek hiánya nélkül a regény nagy része nehezen értelmezhető. A film megnézése kicsit megkönnyíti a már videokorszakban felnövő generáció számára, hogy megértse a regényt. (Akkoriban, ha nem ment épp a moziban vagy a tévében, nem volt ilyen jellegű segítség)