Franciaország (Les Films de la Pléiade) 83 perc, ff., francia

Rendező: François Truffaut

Producer: Pierre Braunberger

Második filmjét tudatosan egészen másfélére tervezte Truffaut az első filmjéhez képest. A rajongók és a kritikusok körében hatalmas sikert aratott, széles körben viszont nagy bukást hozott. És ezt a bukást Truffaut nagyon nehezen dolgozta fel, többet nem is engedte meg magának azt a luxust, hogy ekkora teret engedjen az improvizációnak, és ennyire előtérbe kerüljön, hogy a forgatás során minél jobban érezzék magukat.

Létay Verának (magyar filmkritikus) meséli el a film utolsó jelenetének forgatása során maga a rendező, hogy már leforgatta a film háromnegyedét, amikor még mindig nem döntötte el, hogy "a lány" (ő nevezi így Lénát, az egyik szereplőt) meghaljon vagy életben maradjon-e a film végén...

Tulajdonképpen megértem, hogy sokan nem tudtak mit kezdeni ezzel a filmmel, én mégis szerettem. A legnagyobb baj valószínűleg az vele, hogy az ember kicsit át van verve...helyenként olyan érzése van ugyanis a nézőnek, mintha lemaradt volna valamiről, esetleg átaludt volna egy jelenetet, mert nem mindig áll össze a kép. A valóság viszont az, nem volt túlságosan tágas a költségvetés, ebből kifolyólag stúdióban való forgatásról szó sem eshetett. Párizsban forgattak itt-ott... és ami a legfontosabb, az egyes leforgatandó jeleneteket szabadon módosították attól függően,  hogy aznap éppen melyik színész ért rá, illetve hol tudtak éppen forgatni...

A film első jelenetében egy férfi menekül valaki elől. Rögtön felismerem benne Albert Rémy-t, aki a Négyszáz Csapásban Antoine édesapját alakította - remekül. Mikor már a dinamikus első jelenet után azt hiszem, hogy ő lesz a főszereplő, a második jelenetben egy laza átadással átkerül a stafétabot az öccsét alakító Charles Aznavour-hoz, aki mellesleg közkedvelt sanzon-szerző volt. Ő a címadó zongorista. Rémy csak az film vége felé kerül elő újra. Vele kapcsolatban is az az érzésem, hogy csak azért nem ő a főszereplő, mert közben kapott egy másik, jobban fizető filmszerepet, és nem ért rá... Nem mintha Aznavour ne lenne tökéletes... nem túl széles eszköztárát remekül használja ebben a filmben is. Nem csinál sok mindent, de azt a keveset remekül teszi.

Egy noir szerű történetben találjuk magunkat, mely egyesek szerint Tarantino filmjeit vetítik előre, nekem inkább a legjobb Guy Richie filmek ugrottak be róla.

Leginkább a két idétlen pénzbehajtó nehézfiú töri meg a noir-os szabályokat. Szinte egyetlen sikeres akciót nem bírnak végrehajtani. Mindig mindenbe belesülnek, és nagyon viccesek... ez persze nem egy kifejezetten noir-os stíluselem... Vagy lerobban velük az autó, amiben elrabolnak valakit, vagy leinti őket egy rendőr amikor másvalakit rabolnak el... olyan bénák, hogy az ember csak röhög rajtuk, és nem érti, hogy félhet tőlük valaki is...K

Közben pedig néha olyan drámai fordulatokat vesz a történet, hogy az embernek fel kell készülnie az igen gyors és nagy mértékű hangulatváltásokra... komoly sorskérdések, félbetört életek...

A zongorista gondolatait rendszeresen halljuk. Ezzel kapcsolatban a legérdekesebb, hogy mennyire különböznek ezek a hangos gondolatok attól, amiket a karakter valójában tesz. Halljuk, ahogy győzködi magát Lénának való udvarlása során, hogy legyen elég bátorsága megfogni a lány kezét, közben látjuk, hogy mégsem meri megtenni...

Nem ő az egyetlen hölgy, akivel közelebbi kapcsolatba kerül zongoristánk. Látjuk őt érzelemmentes szexuális kapcsolatban is, ahogy nyomát sem látjuk félős kisfiús gátlásainak, de megtudjuk, hogy volt ő boldognak hitt házas ember is hűségesnek gondolt feleséggel...

Volt olyan noir film, ahol zavart, hogy a történet egy hatalmas nagy katyvasz, ez a film azonban helyenként annyira elrugaszkodott a realitástól, hogy nem okoztak problémát ezek a kontinuitásbeli zavarok és az egyéb fonákságok...