Franciaország (Argos), 85 perc, ff., francia

Rendező: Edgar Morin és Jean Rouch

Rögtön a poszt elején töredelmesen - és már-már szégyenkezve - előre kell bocsájtanom, hogy - elismerve, hogy ez a dokumentumfilm az újhullámhoz hasonlóan fiatalosan újszerű és újító volt a maga idejében - mai szemmel nézve rém unalmas és - néhány valóban megdöbbentő pillanattól eltekintve - számomra érdektelennek bizonyult. 

Miután a mai televíziózás már szinte túl is van azon a korszakon, melyben valóságshow-k a nap huszonnégy órájában közvetítették az arra vállalkozó emberek életét, többnyire egy luxusvillába zárva... nem tűnik olyan izgalmasnak, hogy 1961 nyarán 6 vállalkozó szellemű fiatallal elbeszélget a dokumentumfilm két rendezője, és bepillantást enged életük néhány momentumába, gondolataikba, helyenként belső vívódásaikba... mindezt leginkább egy 16mm-es fekete-fehér kamerával rögzítve, ami már önmagában garantálja, hogy nem túl jó a képminőség, tipikusan amatőrfilmes jellege van a filmnek.

megjegyzés: A Való Világként ismert sorozat számomra azért az volt olyan rettenetesen izgalmas, mert emberek életébe, hétköznapjaiba enged bepillantást, úgy, ahogy én egyébként csak a saját családomat tudom megfigyelni. Ha erről az oldalról nézzük, akkor 1961-ben valóban rendkívül izgalmas kísérlet volt ez a film, hiszen ilyesmi, ami hétköznapi emberek legbelsőbb gondolataiból, élményeiből villant fel pillanatokat, más nem nagyon létezett.

A 16mm-es kamerának persze volt egy tagadhatatlan előnye: rendkívül könnyű. Erre is lett mondjuk kitalálva. Ugyanaz volt a szerepe, mint a VHS kameráknak a 80-as, 90-es években: a mindennap embere könnyen, minden különösebb technikai probléma nélkül tudjon vele forgatni. 

A dokumentumfilm két rendezője közül az egyikről - Edgar Morin - még biztosan nem hallottunk, és valószínűleg más film kapcsán nem is fogunk - de ezt persze minden kétséget kizárólag nem jelenthetem ki. Ugyanis a helyzet az, hogy ez az egyetlen film, amit rendezőként jegyez, viszont 99 évesen ma is él, ami azt jelenti, hogy teljes bizonyossággal nem zárható ki, hogy belefogjon egy második filmbe. 

Edgar Morin szefárd zsidó származású szülei Szalonikiből (ma Görögország második legnagyobb városa) vándoroltak ki Párizsba, ahol 1921-ben született Edgar Nahoum néven. A második világháborúban a náci megszállás alatt Morin néven vett részt az ellenállásban, és ezt a nevet megtartotta a háború után is. Szociológus, filozófus. Ő találta ki a cinéma vérité fogalmát egy korábbi írásában. 

A dokumentumfilmezés egyik iskolája szerint a film készítése során a kamerának láthatatlannak kell maradnia, hogy jelenlétével ne befolyásolja a valóság alakulását. Ezzel ellentétben a cinéma vérité úgy akarja rögzíteni a "valóságot", hogy a filmes (beleértve a kameráját is) provokálja az alanyokat. Megpróbálja a lehető legtöbbet kihozni a megfigyelt alanyokból.

A fenti képen jobbra látható Edgar Morin. A beszélgetés másik résztvevője a film másik rendezője: Jean Rouch. Vele már találkozhattunk: Az Őrület Urai  című - számomra kétes értékű - dokumentumfilmmel kapcsolatban.

Hat párizsi fiatal enged kis betekintést saját életébe. Nagyjából közel azonos időt engedve minden szereplőnek. Kicsit beszélgetnek vele, van aki mesél az életéről. Vannak akik összeismerkednek egymással, vagy éppen az utcán szólítgatnak le idegeneket, és interjúvolják őket, mondjuk arról, hogy boldognak érzik-e magukat.

A kamera jelenlétét nem csak a szereplők viselkedésén érezzük, láthatóan tisztában vannak azzal, hogy felveszik azt, amit mutatnak magukból, de a film felénél egyszer látjuk a teljes csapatot, hogy átbeszéljék addigi tapasztalataikat, majd a film végén még egyszer összegyűlnek, hogy együtt megnézzék az elkészült anyagot, és a rendezők megkérdezik őket, hogy hogy tetszett nekik, amit láttak. Nagyon meglepett, hogy több szereplő is úgy nyilatkozott, hogy nem tetszett, amit láttak. Vagy azért, mert nem érezték őszintének, vagy pont azért mert egyik-másik szereplő esetleg túl sokat mutatott meg magából.

Voltak olyan jelenetei a filmnek amik kiemelkedtek a másfél órából. Egy ilyen jelenet volt, ami biztosan sokáig az emlékezetembe is vésődik. Egy harminc év körüli lány karján már korábban észre lehetett venni egy tetovált számot, de a lány fiatal kora miatt valahogy fejben elmentem a dolog mellett...

Majd egy későbbi résznél, ahol éppen ő mesélt a saját életéről, az afrikai srác elkezdett viccelődni vele, hogy az biztosan a telefonszáma. És ekkor esett le nekem, hogy ez bizony az lesz, amire egy pillanatig gondoltam is, csak elhessegettem... ugyanis a koncentrációs táborok túlélői, akiken ilyen tetoválások elő szoktak fordulni, a fejemben mindig idősebb urak és hölgyek. Ő viszont harminc közeli... és persze, hogy magától értetődő, mégis nehezen esett le, mert még mindig annyira képtelenség ez az egész holocaust, annyira valószerűtlen, hogy voltak/vannak emberek akiknek ez nem történelmi tény, hanem saját emlék...

Aztán rájöttem, hogy 1961-ben még csak 16 (!) évvel voltunk a táborok után. És ezt a lányt 16 évesen vitte el a Gestapo. És ő mosolyogva tudott beszélni arról, hogy a háromszög a zsidók jele volt Auschwitzban, a szám pedig az ő azonosítója... 

Nem nagyon találtam magyarázatot arra, hogy ez miért "egy nyár krónikája" lenne. Nem az!

A készítők szerint egy nyár alatt forgatták a filmhez való nyersanyagot, ettől még nem válik ez annak a nyárnak a krónikájává. Az utolsó húsz percben ugyan elkalandoznak Saint Tropez-be, ami vitathatatlanul a nyári idill netovábbja, ettől függetlenül szó van rasszizmusról, az Afrikai körülményekről, algériai háborúról, szegénységről, a munkások rossz körülményeiről, és többek között egy skizofrén nő avat be minket roham-élményeibe.

Nagyon szeretem az olyan filmeket, amiben kalandozást tehetek egy letűnt korszak mindennapjaiba. A Zazie a Metróban ilyen volt, ez sajnos jóval kevésbé, hiszen a film túlnyomó része, - eltekintve néhány filozófia- illetve szociológus hallgatótól, - feltehetően a többség számára nem túl izgalmas beszélgetéseket tartalmaz, sok-sok közeli képpel...