Magyarország (MAFILM), 96 + 85 perc, színes, magyar

Rendező: Várkonyi Zoltán

Az 1965-ben bemutatott A Kőszívű Ember Fiai elsöprő közönségsikere után nem volt kérdés, hogy Várkonyi azonnal kapja a következő hasonló megbízást egy újabb Jókai-filmre. Pontosabban ezúttal kettőre... 

Tulajdonképpen simán lehet a kettőt egyben kezelni (mint ahogy a 303 magyar filmes könyv teszi is), hiszen a korabeli kritika is "iker-filmek"-ként hivatkozik rájuk. Egyszerre is forgatták őket, és ha nem tévedek, a moziban egymás után - talán egy jeggyel is? - mutatták be őket. Emlékeim szerint a tévében viszont egymást követő napokon mentek az esti fő műsoridőben (legalábbis a nyolcvanas évekből van ilyen emlékem). A két cím alatt való megvalósítást nyilvánvalóan az indokolta, hogy Jókai is két külön regényként írta meg őket, mégha a két történet igen szorosan össze is függ.

A Kárpáthy Zoltán külsős téli jeleneteit 1966 februárjában forgatták, a két film egyéb jeleneteit pedig ugyanennek az évnek a nyarán. 1966 decemberében pedig be is mutatták őket a mozikban.

Az alábbi képen Hildebrand István operatőr magyaráz a szemüveges Várkonyi Zoltánnak, akitől közvetlenül jobbra Kovács István (Kárpáthy Zoltán szerepében) látható. 

Amellett, hogy a már említett közönségsiker igen erősen Várkonyi mellett szólt, mindenképpen szeretném megemlíteni, hogy a kritikai visszhang akkoriban nem volt túlságosan elragadtatva a filmtől, és mivel a 2007-ben megjelent igen színvonalas "A magyar filmtörténet képeskönyve" című kiadás ezeket a filmeket meg sem említi, elképzelhetőnek tartom, hogy a mai kritikusok sem tartják túl nagyra ezeket...

A Kőszívű ember fiait nem szíveltem különösebben, viszont most az Egy Magyar Nábob megtekintése közben rájöttem, hogy ezeket a Jókai-filmeket nem szabad túl komolyan venni, ha esélyt akarunk adni annak, hogy egy kicsit is élvezzük. (Elárulom, az Egy Magyar Nábobot nagyon élveztem, a folytatást már kevésbé)...

Ezek színes, szagos, nagyformátumú mesék (!!!) felnőtteknek.  Nem szabad fennakadni a sok-sok igen erőltetett dramaturgiai megoldáson...Vagy engedjük, hogy úszunk az árral, vagy hagyjuk inkább az egészet. Engem például könnyen fel tudna bosszantani - ha hagynám - az olyasfajta történeti csavar, hogy Szentirmai gróf minden magyarázat nélkül hideg szívvel elküldi családjától a 18 éves korát betöltő Zoltánt, csak, hogy megkímélje az édesanyja hűtlenségét bizonyítani próbáló "pör" lelki megpróbáltatásaitól. Számomra egészen nyilvánvaló, hogy ha egy család, ahol 18 éven át szeretetben felneveltek, egyik napról a másikra hideg szívvel, és minden magyarázat nélkül megszabadul tőlem, az százszorakkora traumát okoz, mintha tudomásom van egy olyan perről, ami nyilvánvalóan alávaló hazugságokra épül. Remélem nem követtem el túl nagy szentségtörést, hogy kifejezem elégedetlenségemet az ilyen megoldásokkal szemben. Jókainál ezekből sosincs hiány.

1822-ben kezdődik a történet. Valahol az alföldön egy esős latyakos éjszaka ugyanabba a kocsmába sodorja az élet a dúsgazdag "nábobot": Jancsi urat, tisztességes nevén báró Kárpáthy Jánost (Bessenyei Ferenc) és külhonba szakadt távoli rokonát báró Abellino Karpathy-t (Darvas Iván), született Kárpáthy Bálintot, aki pont azért jött haza, mert előbb említett gazdag rokonának tévesen halálhírét keltették, és váratlan örökségét szerette volna felmarkolni...

A film talán legemlékezetesebb jelenete az eső elől a fogadóba elsőként betérő, idősödő Kárpáthy János rögtönzött vigaszsága, a teljesen gátlástalan, magának mindent megengedő nábob tombolása... ahogy aprópénzt dobál az őt körülsereglő cigánylányoknak, hogy azt felszedegetve azok szoknyája alá nézhessen, majd ahogy leparancsolja legszebbjükről, Sáráról a pruszlikot, hogy megcsodálhassa meztelen kebleit. 

Sárát, a vad táncot lejtő cigánylányt egyébként az akkor 25 éves Medveczky Ilona alakítja, és ha valaki azt mondja, hogy neki voltak 1966-ban Magyarországon a legformásabb keblei, hát én készséggel elhiszem neki... (aki erről maga is meg akar bizonyosodni, az kénytelen megnézni a filmet, mert nem találtam fotót arról a bizonyos pillanatról.)

Pont a legemelkedettebb (vagy legkényesebb?) pillanatban lép be az ajtón Abellino, és viszonylag hamar tisztázódik, hogy a halottnak hitt gazdag rokon bizony nem csak, hogy él, de feltűnően tele is van energiával...

Szó szót követ, először barátságos a hangulat, de egy otromba elszólás miatt Jancsi úr éktelen haragra gerjed. Feloszlatja a bulit, felgyújtja a fogadót (a tulajdonosokat gazdagon kártalanítja eme tettéért), és ezzel elkezdődik a két Kárpáthy egész filmen keresztül tartó ellenségeskedése. Abellino ugyanis nem hajlandó lemondani a várható örökségről. És mivel Jánosnak nincsen sem felesége, sem utódja, sőt más rokona sincs, aki szóba jöhetne örökösként, Abellino reménykedése megalapozottnak tűnik...

Végül Jancsi úr csak túljár majd Abellino eszén, de addig is, megismerkedünk a reformkor hangulatával, főleg a Párizsba költözött nemességgel, akiknek Magyarország nem volt elég választékos fényűző szórakozásukhoz... Sokan így verték el összes pénzüket (lásd Abellino), miközben hangos társadalmi életet éltek, és legfőképpen üzték-hajtották a különböző divatos helyeken előforduló szebbnél szebb fiatal hölgyeket. 

(A párizsi jeleneteket egyébként Székesfehérvár belvárosában forgatták)

Ahogy Jókainál megszokhattuk: az egyes motívumokat újságcikkekből illetve egyéb mendemondákból ollózta össze történetei számára. Amiket látunk, azok tehát vagy megtörténtek, vagy így megtörténhettek volna. 

A valóságban is történt például olyasmi, hogy egy férfi szerelmével üldözte az egyik egzotikus fellépőt. (itt Chataquela-t Tordai Teri alakítja) Az eredeti történet szerint egyébként a férfinak annyit sikerült realizálni álmaiból, hogy minden nap kivette azt a szobát (és ágyat), melyben a művésznő előző éjjel aludt. 

Filmünkben a hősszerelmes Szentirmay Rudolf grófot Latinovits Zoltán alakítja, aki elnéző felesége (Ruttkai Éva) mellett több hölgybe is szerelmes a történet során (bár egyik esetben sem jár sikerel). A sors közel sodorja például a gyönyörű Mayer Fannyhoz is (Pap Éva), akinek viszont szintén más sorsot szán az élet. Latinovits és Ruttkai köztudomásúan az életben is egy párt alkottak ekkoriban. Ennek fényében külön érdekes figyelni közös jeleneteiket.

A pozsonyi országgyűlés ideje alatt a nemesség átköltözik Prágába (az akkori magyar törvényhozás városába), így a történet szála is ott folytatódik. Újabb hölgyeket ismerünk meg, további intrikák, ügyeskedések...

Szerteágazó tehát a történet, mégsem olyan nehezen követhető, mint a "Kőszívű Ember" esetében. Áthatja az egész filmet egy nagyon finom, diszkrét erotika, amolyan 12+ -os... 

A Kárpáthy Zoltán 18 évvel az előző film vége után veszi fel a fonalat. Az akkor megszülető Zoltán, Jancsi úr (a nábob) fia ekkor tölti be 18. évét. Szerelmét az ekkoriban még főiskolás Venczel Vera alakítja.

A fősodor nem sokat változott abban a tekintetben, hogy továbbra is a gátlástalan Abellino próbálja megszerezni a Kárpáthy vagyont, immár azzal a trükkel, hogy megpróbálja bíróság előtt bizonyítani, hogy Kárpáthy Zoltán bizony nem Kárpáthy János vérszerinti leszármazottja. Magyarul tanúkkal próbálja igazolni, hogy Zoltán anyja megcsalta Jánost, így vérszerinti törvényes örökös hiányában mégiscsak Abellinot illetné a vagyon. Ezen a szálon egyébként az Abellino rafinált ügyvédjeként szerepet is bevállaló Várkonyi fergetegeset alakít. Persze sok mást is felsorolhatnék, szinte a legkisebb szerepre is jut egy-egy színészóriás...Mintha mindenki (vagy majdnem mindenki) benne lett volna a filmben, aki akkoriban számított.

Több, mint tíz perccel rövidebb film ez a második, mégis kicsit hosszabbnak, lassabbnak éreztem az elsőhöz képest. Kevésbé eseménydús, főleg az intrikákra kihegyezett jeleneteiből kétségtelenül a dunai árvíz emelkedett ki látványos megvalósításával. 

Ezeket a felvételeket egyébként valahol Kőbányán egy mélyedésben készítették. Díszletházakat és szobrokat építettek a helyszínen, majd elárasztották vízzel a mélyedést. Az egyik díszletépületet úgy alkották meg, hogy a tetőn ülő statisztákkal látványosan beomlott a víztől instabillá váló épület tetőszerkezete.

Zárásul egy kedvcsináló újságkivágás valamelyik korabeli színes magazinból:

Franciaország (Argos, Athos, Parc, SF, SFI), 95 perc, ff., francia

Rendező: Robert Bresson

Producer: Mag Bodard

Az a gyanúm, hogy a magyar címadás ez esetben egy hatalmas baki eredménye. Az eredeti francia cím (Au Hasard Balthasar) ugyanis magyarul inkább Véletlen Balthazárra fordítható...  lehet, hogy a nálunk meghonosodott Vétlen Balthazár egy sima nyomdai vagy hivatali elírás eredménye csak? 

Mindenesetre így sem rossz ez a cím, hiszen a szamár itt a bűntelenség, a tisztaság, illetve - egy-egy elemző szerint - egyenesen a "megváltó" megszemélyesítője....

Mindenesetre ez nagyon más volt, mint Bresson eddig általam látott filmjei. Először is nagyon hiényzott a jól megszokott narráció, mely számomra szinte Bresson védjegyévé vált (bár nyílván nem minden filmjében alkalmazza).

Egy szamár életét követjük végig kiscsacsi korától halála napjáig. Látszólag ő a főszereplő, de azt mondanám inkább, hogy ő a történet vezérfonala. Ő maga csak kerül ide-oda, hogy megismerjük azokat az embereket, (és az ő a történetüket), akik kezei között megfordul hányatott élete során.

Vannak közöttük tiszta lelkűek, és vannak, akik gonoszak mint az ördög... no meg persze mindenféle szerzet a két véglet között...

Itt van például ez a Marie nevű kamaszlány (az elsőfilmes Anne Wiazemsky), aki alapvetően patyolattiszta lelkű, csak éppen nem elég erős, hogy nemet mondjon a gonosznak. Márpedig szerelménél Gerardnál (Fancois Larage) nehéz ördögibb lelket találni, hiszen tipikusan az a figura, aki élvezetből okoz szenvedést másoknak. Társaival például olajat önt az úttestre, csak azért, hogy lássa az arra jövő autók megcsúszását, és - akár végzetes kimenetű - balesetét...

Marie annyira szerelmes Gerardba, hogy egyszer még azt a vallomást is teszi, hogy inkább megölné magát, minthogy elhagyja a fiút... ezzel szemben Gerard és bandája amikor éppen nincs jobb ötletük akkor levetköztetik a lányt, és megkínozzák... csak úgy, szórakozásból...

Gerard sötétségét Marie szülei ellenpontozzák angyali tisztaságukkal, ugyanakkor az ő példájuk mutatja, hogy ez az út sem feltétlenül hozza el a boldogságot az életben...

Melletük természetesen megismerünk különböző embereket a jóság-gonoszság spektrumának különböző pontjain: ott van például az alkoholista, aki annyira részeges, hogy nem is emlékszik, hogy valóban megölt-e valakit, amikor ezzel gyanusítják...viszont, egy ízben ő menti meg a szamár életét...

Vagy vegyük azt a középkorú férfit, aki befogadja egy zivataros éjszakán az esőtől elázott menekülő Marie-t... de cserébe elfogadja a lány felajánlozását is....kihasználva annak védtelenségét...

Mocskos dolgokat látunk ebben a filmben, de valahogy ezúttal számomra elmaradt az igazi katarzis, ami azért volt csak különösen nagy csalódás, mert Bresson eddig nagyon stabilan hozta számomra a rendkívüli filmélményeket. Itt számomra valami kétségtelenül nem jött át az üzenetből...

Úgy látszik, mostanában egy kicsit peches vagyok, mert a listán ezt kettővel megelőző film, (a Persona)- az általam igen kedvelt Ingmar Bergmantól - is hidegen hagyott... De ha már Bergmannál tartunk, hadd jegyezzem meg, hogy neki sem tetszett ez a film!

Nyilván önmagában a narráció hiányával nem magyarázható, hogy engem nem fogott meg annyira... Számomra erőtlen volt ezúttal a színészi teljesítmények jó része. Egyedül Arnold, az alkoholista (Jean-Claude Guilbert) volt rám különösebb hatással, a többiek az amatőr színészek eszköztelenségével ezúttal nem tudtak megfelelően a rendező keze alá dolgozni... 

Véleményemmel nyilvánvalóan törpe kissebségben vagyok, hiszen általánosan elfogadott kritikusi válemény szerint ez a film a "tisztaság csúcspontja"... és ezért természetesen tőlem is kijár a megfelelő tisztelet!

Franciaország (Anouchka, Argos Films, Sandrews), 103 perc, ff., francia

Rendező: Jean-Luc Godard

Producer: Anatole Dauman

Egyik kedvenc rendezőm (Tarantino) filmjeire jellemző, hogy szinte mindig van bennük néhány jelenet, melyekben a szereplők össze-vissza fecsegnek, anélkül, hogy ennek a fecsegésnek látszólag bármi jelentősége lenne a cselekmény folyásával kapcsolatban. Nos, ennek a filmnek a teljes játékideje ilyesfajta fecsegésekből áll. Amúgy ez nem lenne különösebben ellenemre, csak ezek a párbeszédek számomra szinte semmi érdekeset nem tartalmaznak. Ráadásul formailag is inkább tűnnek erőltetett interjúknak, mint hétköznapi beszélgetéseknek.

A beszélgetések feltehetőleg (legalábbis Godard szerint) a hatvanas évekbeli francia értelmiségi fiatalokat foglalkoztató dolgokról szólnak, melyek a filmet látva főleg két tematika köré csoportosíthatóak: párkapcsolatok és (szélsőbalos) politika.

Ha a moziban erős a politikai mondanivaló az már alapvetően hűvös távolságtartásra késztet, talán ez az egyetlen tabu téma számomra egy filmben, főleg egy régi filmben, hiszen tapasztalatom szerint a politikai mondanivalók rendkívűl gyorsan avulnak el, még akkor is, ha a maguk idejében frissnek hatottak. A film férfi főszereplője (Jean-Pierre Léaud) például túl gyakran hozta be a szocializmus témáját ezekbe a fecsegésekbe... aztán meg kit érdekel ma már a vietnámi háború...  és amikor már olyan - számomra a Kádár-rendszerből ismerős - kulcsszavak is előkerülnek, mint mondjuk a "reakciós", akkor már a hátamon is feláll a szőr, és végérvényesen elveszített engem a film...

Pedig tudjuk, hogy akkoriban valóban ilyen hangulatban élhették napjaikat a francia fiatalok. Ne felejtsük el, hogy két éven belül (1968 márciusában) kitörnek a párizsi diáklázadások, melyek májusban, a Cannesi filmfesztivál megrendezése közben érte el csúcspontját. Többek között Godard hathatós közreműködésének köszönhető, - aki Truffautval és néhány barátjával felment a színpadra, - hogy félbeszakítják a rendezvény (kisebb botrány is kerekedett, lásd az alábbi fotón), mert a francia új hullámosok ezzel akarták szolidaritásukat kifejezni az akkor már egész országra kiterjedt lázongások résztvevőivel.

A rengeteg sérülést, letartóztatást, anyagi kárt okozó országos forrongás kitörésének pontos okát nem is lehet teljes bizonyossággal tudni. Annyi biztos, hogy a párizsi diáknegyedben tört ki, és politikailag korrektebb állásfoglalások szerint az oktatási rendszer elavultságát kifogásolta a fiatalság. (Egy kevésbé hivatalos állásfoglalás szerint az egyik főiskola leánykollégiumába nem engedték be a fiúkat, és ez a szikra robbantotta be a fiatalság körében a filmben is láthatóan feszült politikai légkört)

A politikai témákkal ellentétben a párkapcsolatokról, szexualitásról (ide értve például a fogamzásgátlás problematikáját) szólo beszélgetések (sok-sok dohányzás közepette) elvileg sokkal érdekesebbek lehetnének, mint a politika. Gyakorlatilag azonban egy-egy kiugró momentumon túl nemigen kelti fel semmi a néző érdeklődését. Ennek oka talán a főszereplőkben is kereshető. A Truffaut első filmjében, a Négyszáz Csapásban - akkor még gyerekként - feltűnő Pierre Léaud nem túl karizmatikus alakítása viszonylag unalmassá teszi a legtöbb jelenetet, és ha hihetünk annak a legendának, hogy az egész film tulajdonképpen a forgatás alatt íródott, részben a szereplők improvizációjára is alapozva, akkor érzésem szerint a fiatalok nem tudták elég érdekes gondolattal megtölteni a jeleneteket.... 

A sok dohányzás egyébként csak mai szemmel feltűnő, akkoriban - sőt még a nyolcvanas években is - teljesen normális volt, hogy a dohányosok szinte mindenhol füstöltek. Zárt helyen is bárhol rá lehetett gyújtani, ha volt ott egy hamutálca, vagy arra hasonlító berendezési tárgy. Emlékeim szerint csak a kilencvenes években kezdtek el dohányzásra kijelölt helyeket létrehozni, és csak a huszonegyedik században kezdték el szép sorra betiltani szinte kivétel nélkül a zárt helyen való dohányzást.

Talán meglepő, hogy a dohányzást illusztráló képen Brigitte Bardot látható, hiszen eddig nem is említettem, hogy ő szerepel a filmben. Gyakorlatilag nem is szerepel, csak egy cameo erejéig jelenik meg. Az egyik kávéházi beszélgetés alatt a szereplők megjegyzik, hogy mintha az egyik közeli asztalnál Brigitte Bardot ülne... és valóban, ő az. Az ilyen szellemes jelenetek csempésztek egy-egy jobb pillanatot a filmbe....

Egyetlen szereplő volt, aki viszonylag izgalmas volt számomra: az egyik mellékszerepben feltűnő Catherine-Isabelle Dupont (az alábbi képen jobbra), akiről furcsa módon nem találtam szinte semmilyen információt. Túl sok filmben nem is szerepelt, ezért feltételezem, hogy amatőr  színjátszó lehetett....

A film stílusában talán a New York-i kísérleti filmekhez (lásd pl. Cassavetes) áll sokkal közelebb mint Godard ezt megelő filmjeihez. Itt jegyzem meg, hogy Godard nimbusza nálam tulajdonképpen felfelé ívelt, A Bolond Pierrot-t nagyon éveztem. Az Alphaville-ért és A Megvetésért pedig kifejezetten rajongtam. Ezért volt most nagy csalódás számomra ez a film.

Kedvenc párbeszédem a filmből - és először azt hittem, félreértek valamit:

FÉRFI: Azt akartam kérdezni, hogy .... hozzám jönnél feleségül?

NŐ: Majd később megbeszéljük... most sietek...

Szegény férfinak talán itt egy illúzióval kevesebb maradt az életben, mi meg Godardal kapcsolatban jártunk így, hiszen ezzel a filmmel érzésem szerint feladta, hogy a nézők számára készítse munkáit. Általában a kritikusok egyetértenek abban, hogy ez az egyik legnehezebben feldolgozható filmje. Elképzelhető, hogy ezt a megfogalmazást annyiban módosítani szükséges, hogy az értékelhető filmjei közül ez a legnehezebben befogadható, hiszen a hatvanas évek végétől fogva állítólag nagyrészt értékelhetetlen a munkássága... 

Az elkövetkető egy év terméséből még szerepel két film tőle a listán, utána viszont már egyetlen egy sem, ami igazolni látszik a fenti feltételezést...

Svédország (Svensk), 85 perc, ff., svéd

Rendező: Ingmar Bergman

Producer: Ingmar Bergman

Bergman az a fajta rendező volt, aki hajlamos beleszeretni női szereplőibe. Szerette őket bevonni az alkotói folymatba is. Úgy sejtem, hogy Bergman fejében valamennyire összemosódott a színésznő és az általa megalkotott szerep. Kicsit talán saját teremtményeiként tekintett rájuk. 

Ilyesfajta kapcsolata lehetett Bergmannak Bibi Andressonnal is, akivel többször forgatott már korábban. 1964-ben Bergman összefutott Andressonnal, aki éppen Liv Ullmann társaságában volt. A két színésznő nagyon közeli barát volt, illetve valószínűleg egy kicsit még ennél is több. Andresson szerint Bergman részese szeretett volna lenni a hölgyek kapcsolatának, olyan mértékig, hogy egy filmet kerekített ennek apropójául: így keletkezett a Persona.

Ha nyitott szemmel nézzük a film forgatási képeit, szinte vaknak kell lennnünk ahhoz, hogy ne vegyük észre: a rendező elképzelése valóra vált: láthatóan nagyon jól érzi magát a két hölgy társaságában.

Enélkül a háttértörténet nélkül a film számomra szinte értelmezhetetlen. A filmmel - pusztán annak megtekintése után - egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Se nem értettem, se nem tudtam élvezni. (ez a kettő nem feltétlenül következik egymásból - élveztem én már olyan filmet, amit nem különösebben értettem, és természetesen nem minden film nézése töltött el jóeső érzéssel, amit amúgy értettem. Valószínűleg egész más hatást vált ki belőlem ez a film, ha nem csak utólag ismerem meg a rendezőt ezúttal mozgató "erőket". 

Az Egy Nyári Éj Mosolya (1955) barokkosan játékos látványvilágától szép fokozatosan eljutottunk oda, hogy ennek a filmnek a legtöbb jelenetében vagy nincsen díszlet a puszta hideg falak előtt, vagy olyan közeli felvételeket látunk, ahol a kamerába néző arcon kívül amúgy sem látunk semmit.

A hideg üresség az elmegyógyintézetben játszodó jeleneteknél a legszembetűnőbb. A képszerkesztés kifejezetten a tér ürességét hivatott alátámasztani. A szobában elhelyezett kórházi ágyon kívül egyetlen tévéből áll a szoba berendezése. 

"Élőerő" tekintetében sem túl gazdag a film (legalábbis mennyiségi tekintetben) - Liv Ullmannon (jobb) és Bibi Anderssonon (bal) kívül más színész szinte csak másodpercekre tűnik föl egy-egy jelenetben.

Egy Elisabeth Vogler nevő színésznő (Liv Ullmann) egyik színpadi előadása közben elhallgat, és többet nem szólal meg. Elmegyógyintézetbe kerül, és a vizsgálat megállapítja, hogy az elméje tökéletesen egészséges, semmilyen szervi betegsége nincsen. Nyilván ez egy teoretikus megállapítás, hiszen tudomásom szerint a pszichiátria nem tart olyan fejlettségi szinten, hogy az elmét fizikai eszközökkel mindenre kiterjedően vizsgálni tudja. Mindenesetre most fogadjuk el, hogy színésznőnk elméje tökéletes, ám valamilyen okból mégsem hajlandó megszólalni. (Nem ígérem, hogy az okot végül feltárja a film)

A fenti paradoxon kimondására valószínűleg azért volt szüksége a filmnek, hogy így lehetőséget adjon Almának, az intézet egyik ápolónőjének, hogy a "nem-beteg" színésznőt egy szigeten álló nyaralóban kezeljen tovább.

A film nagy része ebben a tengerparti nyaralóban, és annak környékén zajlik. A mi szemszögünkből ketten vannak csak ezen a szigeten, kezelt és ápolója. Ha vannak is mások, velük soha nem találkozunk. (Még mindig csak forgatási képekkel ábrázolom a rendező és két múzsája közelségét)

Eszményibb helyszínt alig lehetne elképzelni egy ilyesfajta kezeléshez. Tökéletes nyugalom: ha a hölgyek kilépnek a nyaralóból, szinte a tengerparton találják magukat. Ez az igazi kikapcsolódás! Bárcsak életem egy részét egyszer egy ilyen tengerparti (lehetőleg mediterrán) lakhelyen élhetném. Érdekes ellentmondás ez is: A tenger számomra a végtelenséget jelképezi, holott pont a tengerpart képezi a szárazföld végét. Mégis egy nyugágyba kiülve ugyanazt a végtelenséget érzem a horizontra tekintve, mint az éjszakai égboltat kutatva a világegyetemmel kapcsolatban.

Az ápolónő által nyújtott kezelés látszólag nem hoz semmilyen javulást Elisabeth állapotában, ellenben Alma mintha kezdene egyre furcsábban viselkedni.

Elisabeth továbbra sem szólal meg, Alma viszont csak beszél, beszél és beszél... Beszámol korábbi szexuális kalandjairól, és annak következményeként végrehajtott abortuszáról...

A színésznő szeretettel, kedvesen hallgatja az ápolónő helyenként megrázó beszámolóját, reagál is rá, csak éppen megszólalni nem hajlandó. 

Az ápolónő elméje viszont mintha kezdene megbomlani. Könyörög Elisabethnek, hogy szólaljon már meg, sőt, a hiábavaló kérlelést követően végül még neki is támad.

A szigeten való tartózkodásuk vége felé már a mondatok helyes képzése is mintha problémát okozna az ápolónőnek.... 

A két nő egyre közelebb kerül egymáshoz érzelmileg, lelkileg, ezért okoz az ápolónőben mély traumát, amikor etikátlan módon beleolvas az Elisabeth által annak férjének írt levelekbe... az abban olvasható mondatok fájdalmasan érintik.

Többféleképpen próbálták interpretálni a filmet, ezek közül engem egyik sem győzött meg különösebben. Be kell vallanom, én semmi mélyebb (valós) tartalmat nem találok benne, mint, hogy Bergman személyesen is el akart merülni a két színésznő kapcsolatában, és ehhez egy ilyen film létrehozása volt a legkézenfekvőbb apropó.

Maga Bergman is elismerte, hogy Liv Ullmannba beleszeretett a forgatás alatt, nem véletlen, hogy ezután számtalan filmjében szerepeltette. 

USA (Warner Bros, Chenault), 134 perc, ff., angol

Rendező: Mike Nichols

Producer: Ernest Lehman

Kezdjük a címmel, csak, hogy lerántsuk a leplet arról, hogy annak szinte semmi köze ahhoz, amit látni fogunk a filmben...

Tulajdonképpen egy bő két órás after-partynak leszünk a tanúi, - gyakorlatilag real-timeban - mely egy egyetemi rendezvény után zajlik. Magát a rendezvényt nem látjuk, csak az onnét éppen hazaérkező házaspárral találkozunk az első képsorokban, de ők többször is visszautalnak majd későbbi beszélgetésük során az estére, és énekelgetnek egy daltöredéket, melyet valószínűleg a party során énekelhetett a társaság.

Angolul ez a "Három Kismalac" című Disney-film egyik sorának ("Who's afraid of the big bad wolf" azaz kb. "Ki fél a nagy gonosz farkastól?!") kissé módosított szövege ("Who's Afraid of Virginia Woolf"). Nos, az nem derül ki, hogy miért pont Virginia Woolftól nem félnek (aki egy angol írónő volt egyébként), ezt nyilván azok tudják csak, akik részt vettek az említett szombat esti partin, amin mi nem vehettünk részt, mivel a már említett módon az a film kezdete előtt már véget ért.

Szóval azzal kezdünk, hogy a kapatos házaspár: Martha (Liz Taylor) és férje George (Richard Burton) hazatántorog a rendezvényről. Bőven elmúlt már éjfél... George még rágyújt egy cigarettára, Martha harap néhányat egy rántott csirkeszárnyból, majd félig lerágva azt visszarakja a hűtőbe... Amolyan buli utáni otthoni levezetés... Martha egyszer csak mintegy mellékesen megjegyzi, hogy hamarosan vendégek érkeznek hozzájuk... 

Mint kiderül, George az egyetemen tanít, Martha édesapja pedig ugyanennek az egyetemnek a rektora, aki megkérte Marthaékat, hogy barátkozzanak össze az iskolába frissen érkezett tanárral, Nickkel (George Segal) és annak feleségével Honeyval (Sandy Dennis)... ők jönnek tehát vendégségbe hozzájuk ebben a lehetetlen éjjeli időpontban.

A szintén ittas házaspár hamarosan meg is érkezik, és ezzel egy hajnalig tartó, fura afterparty kezdődik, melyben a vendéglátó házaspár furcsa, többnyire kellemetlen játszmákba helyezi vendégeit: "Alázd meg az egyik háziogazdát!", majd "Szállj rá a vendégekre" címet adják ezeknek a kellemetlenkedéseknek... Mindannyian részegek, és mivel az éjszaka folyamán tovább isznak, egyre részegebbek...

Az a tapasztalatom, hogy a részegség általában kihozza az ember igazi énjét. Én szerencsés vagyok, mert ha alkoholt fogyasztok, általában jó kedvem lesz, és elvesztem fölösleges gátlásaimat, de a filmben látható társaság nem minden tagjáról mondható el, hogy az ivás jót tesz neki. Első ránázásre egy romokban levő házasság képe sejlik fel, és itt szokás megemlíteni, hogy Liz Taylor és Richard Burton akkoriban valóban házasok voltak (sőt kétszer is nekifutottak a dolognak), és kb. tíz év múlva tényleg el is váltak. Nem kellett tehát messzire menniük, hogy ezt a borzalmas házasságot ábrázolják. Az ellemzőkkel szemben azonban nekem az a véleményem, hogy ez a negyvenes házaspár valójában nagyon is szereti egymást, csak gyermektelen házasságuk ürességét próbálják ezekkel a látványos csatározásokkal kitölteni.

Liz Tailor egyébként ekkor még csak 31 éves volt, úgyhogy kis többletsúlyt szedett fel és őszítették a haját, hogy a történet szerinti negyvenes korúnak tűnjön.

George és Martha egyik játéka - és ez a film egyik legmegrázóbb szála -, hogy egy közös gyereket találnak ki maguknak. A vendégek természetesen mit sem sejtenek arról, hogy az egész csak játék, méghozzá szigorú szabályok mentén: amit George vagy Martha egyszer kimond, azt mindketten valóságnak veszik, méghozzá a véres valóságnak. Visszafordíthatatlanná válik. És ebben a szigorú játékban mi történik, ha egyszer George úgy dönt, hogy közli Marthával: távirat érkezett, melyben közös fiuk halálhírét kapták... Kegyetlen játék... és ahogy látjuk, semmiben nem különbözik attól, mintha mindez valóság lenne. A vendégeknek természetesen fogalmuk sincs arról, hogy amit látnak az nem a valóság, és úgy tűnik, hogy egy idő után a vendéglátók fejében is megszűnik a képzelet és a valóság közötti éles határ...

Kemény film ez, nem könnyű végignézni, amolyan kamaradráma jellegű, mégha nem is szigorúan egy helyszínen zajlik az egész. Két mellékszereplő néhány másodperces feltűnésén kívűl gyakorlatilag a négy szereplő közötti párbeszédekből áll a film.

Lehet, hogy rossz pillanatban néztem, vagy az életem egy olyan szakaszában, amikor nem tudom kellően értékelni, illetve jól befogadni, de én nem rajongok annyira ezért a filmért, amennyire előzetesen számítottam rá. Ez volt ugyanis az első olyan film, melyet minden Oscar kategóriában jelöltek amiben csak jelölni lehetett, és a 13 jelölésből ötöt haza is vitt. Ebből kettőt a két női szereplő nyert. (Fő- és mellékszereplő kategóriában)

Annak, hogy nem különösebben hatolt el a film a lelkemig, talán az is az oka lehet, hogy én bizony szinkronnal néztem meg. Nem akárkik szinkronizáltak: Burtont Kállai Ferenc, Taylort Ruttkai Éva... - És mégis, amikor próbából újra elkezdtem nézni eredeti hanggal, az egész mintha elkezdett volna igazán működni... ahogy Liz Taylor csámcsogva rágja a rántott csirkeszárnyat, és ahogyan részegen beszél, azt még Ruttkai Éve sem tudta tökéletesen visszaadni. Úgyhogy annak, aki esélyt szeretne adni ennek a filmnek, azt javaslom, hogy az eredeti hangsávot válassza!

Richard Burtont élete során összesen hétszer jelölték Oscarra, amiből egyet sem kapott meg. Viszonylag fiatalon hunyt el, ezért életmű Oscarral sem tudták vígasztalni. 

A film végével kapcsolatban érdekességképpen megjegyzem, hogy ekkoriban még nem volt divat a film végén a hosszas stáblista. A szereplők és stábtagok nevei szigorúan a film elején jelentek meg, a film végén általában egy THE END után elsötétült a vetítő, felgyulladtak a fények. Itt viszont ráéreztek arra, hogy a drámai befejezést hátbaszúrnák azzal, ha a zene hirtelen leállna és elvágnák a jelenetet. Ezért a hatásos zenét hagyták kifutni, és másfél percen keresztül egy EXIT MUSIC felirat jelenik meg, azaz a nézők úgy távozhatnak, hogy a zene még szól... és jó esetben nem égetik ki retinájukat azzal, hogy felgyújtják az összes lámpát. Majd pár évvel később, George Lucas kísérletezik először azzal a Csillagok Háborújánál, hogy a film elejéről átteszi a stáblistát a film végére, és ezalatt hosszú percekig hagyja kifutni a zenét.... 

USA (Mirisch Company), 109 perc, színes, angol

Rendező: Norman Jewison

Producer: Walter Mirisch

Annak, hogy a történet Mississippiben, - tehát egy hagyományosan délinek nevezhető államban - játszódik, a filmben hatalmas jelentősége van. Ugyanis bár a rabszolgaságot több mint száz évvel korábban megszüntették a déli (a kis térképen pirosas-vöröses) államokban is, ezeken a területeken a feketék továbbra is másodlagos állampolgárok voltak. A film túlnyomó részét egy északi állam (Illinois) Sparta nevű kisvárosban forgatták, mert délen szó szoros értelemben életveszélyben lett volna Sidney Poirtier. Néhány gyapotültetvényes felvétel miatt a stábnak mégis le kellett utaznia délre (Tennessee-be) ahol Poitier állítólag pisztollyal a párnája alatt mert csak elaludni. 

Az említett déli kisvárosban, Spartaban megölik a város iparmágnását, leggazdagabb emberét. Pár órával később a vasútállomáson éjszaka egy magányos fekete férfi vár vonatára. Pénztárcájában viszonylag nagyobb összeg található (mai értéken közel félmillió forint). Mindez elég ahhoz, hogy letartóztassák a pár órával korábbi gyilkosság elkövetésének gyanújával. Mintha egy színesbőrű csak gyilkossággal juthatna nagyobb összeghez. Ahogy majd látni fogjuk, délen ez nagyjából így is volt...

A Sidney Poitier által alakított Mr. Virgil Tibbs-ről azonban a rendőrségi kihallgatás során (amikor végre szóhoz jut) kiderül, hogy ő Pennsylvaniaban (tehát északon) pont gyilkossági ügyek nyomozója, hatalmas fizetéssel. Miután ezt felettese telefonon is igazolja, úgy alakul, hogy ha már belekeveredett ebbe a gyilkossági ügybe, akkor segít is a tapló délieknek azt megoldani.

És ettől kezdve két fontos vonala rajzolódik a filmnek, tulajdonképpen 50 - 50 százalékos arányban: egy izgalmas bűnügyi nyomozás keveredik egy pillanatéppel a hatvanas évek rasszizmusáról (és annak nevetségessé tételéről). 

A bűnügyi rész viszonylag átlagos, a gyilkos természetesen nem az, akire első vagy második körben terelődik a gyanú...  de arra nem számítottam, hogy egy lakásában folyton meztelenül mászkáló lány lesz az egyik nyom a gyilkos megtalálásában... (remélem, ezzel nem lőttem le túl sokat a filmből) Nem rossz persze a nyomozós szál sem, csak nem okozott nagyobb izgalmat mint mondjuk egy Columbo rész megtekintése.

A rasszista szál viszont tényleg érdekessé teszi ezt a filmet. Egyrészt, mert igen jól ábrázolja a déliek tahóságát: a folyton rágózó, kiskirályként basáskodó remdőrfőnök alakításáért például Rod Steiger Oscar díjat kapott, másrészt mert az ember csodálkozik, hogy a politikai korrektséget a végletekig túltoló USA-ban lám a hatvanas években még simán belefért, hogy egy "niggert" - ahogy a filmben többször is elhangzik - lesitteljenek csak azért, mert gyanús, illetve megöljenek azért, mert olyasmibe üti az orrát, amibe nem kellene. 

Ha azt gondoljuk, hogy mindez a szokásos hollywoodi túlzások egyike, akkor hadd mondjam el, hogy az ízléstelenséget elkerülendő még finomítottak is egyes jeleneteken, hogy az ne legyen túlságosan bántó és megalázó fekete nézők számára. Egyik példa erre, hogy azok szerint, akik ismerték az akkori déli viszonyokat, szinte elképzelhetetlen volt például az a filmben látható jelenet, hogy a meggyanúsított (fekete) északi nyomozó, miután főnökével beszélt telefonon, átadja a kagylót a fehérbőrű rendőrkapitánynak, és az annak megtörlése nélkül a füléhez emelje azt... ilyen állítólag délen nem fordulhatott volna elő.

Ennek ellenére elhangzanak olyan megalázó mondatok, amikhez hasonló ma már biztos nem kerülhetne be egy hollywoodi filmbe sem, még akkor sem, ha egyértelműen állást foglalna ellene a szövegkörnyezet: a kifejezetten elegáns, mindig öltönyben mutatkozó Todd nyomozótól valaki azt kérdezi: "Maga miért öltözött fehérnek?" - ha belegondolunk, ez talán megalázóbb, mint ha a telefonkagylót gondosan megtörölgette volna a fehér rendőr miután megkapta a feketétől... Ezek után az már kis sem veri a biztosítékot, hogy van olyan pultos, aki "ezt" (sic!) nem szolgálja ki, illetve "erről nem beszélek, amíg ez (sic!) itt van!"mondja egy másik ember...

Norman Jewison rendezőnek egyébként ez az egyetlen Oscar díjas filmje. Nem is legjobb rendezőként kapta ezt az Oscart, hanem maga a film nyert díjat. 

Ha már az Oscar-nál tartunk, a film antirasszista mondanivalója miatt idekívánkozik, hogy az 1968-as Oscar gálát pont azért halasztották el két nappal, mert az eredeti dátum előtt négy nappal (Március 4-én) halálos merényletet követtek el az ismert fekete polgárjogi harcos, Martin Luther King Jr. ellen.

A film leginkább meggyőző alakítása a viszonylag szótlan, de annál karakteresebb Tibbs nyomozó mellett talán vitathatatlanul az Oscart is elnyerő - a már említett rendőrfőnököt alakító - Rod Steigeré volt. Az eleinte egyértelműen bunkó és hatalmaskodó rendőr személyisége a film végére kissé árnyalódott... már-már szerethetővé vált.

A filmhez készült főcímdalt Quincy Jones szerezte, Ray Charles énekelte. Felcsendül a film elején és a végén is, megteremtve azt az igazi blue-os hangulatot, ami remekül keretezi ezt az emlékezetes filmet.