USA (Allied Artists), 101 perc, ff., angol

Rendező: Smauel Fuller

Producer: Sam Firks, Leon Fromkess, Samuel Fuller

A filmet készítő Allied Artists elődje a Monogram Pictures volt, mely a stúdió-korszak aranykorában  a "szegénysor"-nak nevezett kisebb stúdiók egyike volt. Jellemzően kis költségvetéssel készítettek úgynevezett B-filmeket.

Ekkoriban elterjedt szokás volt a mozikban, hogy egy jegy áráért a nézők először trailereket, híradót, majd rövid rajzfilmeket nézhettek. Ezután jött egy hiper-olcsón készített B-film, ami a nagyfilmeknél általában rövidebbek volt (70 perc körüli), minimális költségvetéssel készültek, gyakran valamelyik ráérő technikus rendezte őket, és olyan színészek szerepeltek bennük, akik még nem voltak túl híresek, vagy már nem voltak túl népszerűek. A B-film végeztével, kis szünet után a nézők végre megnézhették amiért igazából jöttek: a nagyfilmet. Egy mozilátogatás a teljes program megtekintése esetén tehát olyan 4-5 órás program is lehetett. Nem volt ritka, hogy az előbb részletezett műsor folyamatosan ment egész nap, és a néző tulajdonképpen bármikor beülhetett, és addig maradt ameddig akart.

1946-ban a Monogram azonban ki akart lépni ebből a B-filmeket gyártó alárendelt szerepből, és megpróbálkoztak komolyabb filmek gyártásával. Ehhez egy új leányvállalatot gründoltak Allied Artists néven. Könnyen észrevehető a névhasonlóság a híres United Artistsal. A Monogram továbbra is B-filmeket gyártott, ám az Allied Artistsnak sem igazán sikerült betörnie a nagyfilmek világába, ők amolyan B-plusszos filmeket gyártottak...

Végül a B-filmek korszaka az ötvenes években lezárult, szerepüket átvették a tévécsatornák. A Monogram 1953-ban megszűnt, az Allied Artist pedig viszonylag olcsóbb filmek gyártásával folytatta működését.

A film rendezője Samuel Fuller. Őt a forgatáson mindig azonnal fel lehetett ismerni két dologról: Mindig volt egy szivar a kezében vagy a szájában, és volt nála egy vaktölténnyel töltött pisztoly. Ha úgy érezte, hogy nem figyel rá a stáb, a levegőbe lőtt vele, és ezzel általában sikerült magára vonnia a figyelmüket.

A film alacsony költségvetését nagyon jól tükrözi, hogy mindössze 10(!) nap alatt forgatták. És ez tulajdonképpen egyáltalán nem látszik rajta első ránézésre. A film hossza sem ad feltétlenül okot a gyanakvásra. Az ekkoriban már amúgy nem divatos B-filmeknél jóval hosszabb, 101 perces. A híres színészek hiánya viszont már elég beszédes. Az egyik legfontosabb Hollywood-i recept a sikerre, hogy "végy néhány nagyon híres színészt". A költségvetés tetemes hányada ezekre a nagyon híres színészekre szokott elmenni.

A film címadó folyosóján (shocking corridor) úgy takarékoskodtak, hogy a valóságban jóval rövidebb, mint amilyennek kinéz. Úgynevezett kényszerített perspektívát használtak. Ez azt jelenti, hogy a folyosó szélességét és belmagasságát a távolabbi részeken fokozatosan leszűkítették, ami így azt az érzetet kelti, hogy a folyosó vége sokkal távolabb van a valóságosnál. Hogy ne tűnjön fel, hogy a távoli részekben sokkal nagyobbak az emberek, mint ahogy látszódniuk kellene, ezért ott kisnövésű embereket alkalmaztak statisztának. Nem valami új találmány ez a trükk, akkoriban rendszeresen alkalmazták, ha valami monumentálisat akartak megjeleníteni. A Legénylakásban is részleteztem egy ilyen díszlet trükköt.

Egy Johnny Barrez (Peter Breck) nevű újságíró úgy próbál Pulitzer díjat kapni, hogy egy elmegyógyintézetben elkövetett gyilkosságot úgy szeretne kinyomozni, hogy ápoltként beköltözik, azaz elmebetegnek adja ki magát. Mivel mindenki tudja, hogy a perverzen sokkoló motívumuk erősen nézőszám növelő hatást keltenek, ezért nem más miatt kerül kényszergyógykezelés alá az újságíró, mint hogy barátnője Cathy (Constance Towers) az újságíró húgának adja ki magát, és azzal vádolja a férfit, hogy az szexuálisan közeledik felé. 

Mivel az újságírót egy igen komoly pszichiáter szaktekintély készíti fel, hogy hogyan kell igazi elmebetegként viselkednie, ezért rövid úton valóban beutalják az őt megillető kényszergyógykezelésre.

És hát az intézet lakóinak felhozatala parádés. Van itt minden, illetve mindenki. Kedvencem a színes bőrű ápolt, aki harciasan szónokol a négerek (!) ellen. A fehér felsőbbrendűség élharcosaként még a klu-klux klán hírhedt  kámzsáját is magára ölti a jelenet csúcspontján. Alapállapotban csak felirattal demonstrál az "alsóbbrendű negrók" ellen. Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy manapság ilyesmivel nem lehet tréfálni, sőt, simán el tudom képzelni, hogy a klántagot alakító Harry Rhodes (ha még élne) a BLM mozgalom csúcspontján 2020-ban kénytelen lett volna nyilvánosan, megalázkodva bocsánatot kérni ezért a szerepért, mint ahogy oly sokan megtették akik a mai felfogás szerint problematikus szerepet vállaltak évtizedekkel ezelőtt.. Pedig csak arról van szó, hogy évtizedek alatt ennyit változik a közízlés és az erkölcs. Ami akkor viccesnek és teljesen elfogadhatónak számított, az ma már sokakat felháborít.

Aztán ott van a nagydarab Pagliacci, aki operaénekes, vagy a fenti képen is látható férfi, aki egyszerűen csak felemelve tartja a kezét egész nap...

Na meg a cowboy kalapos hazafi, aki egész nap egy csata stratégiai térképét bújja, és várja a felmentő sereget. Illetve kedves figura még a kissé kopaszodó ötvenes úr is, akit azzal lehet igazán levenni a lábáról, ha az ember hajlandó bújócskázni vele. Ilyenkor a pad alá bújva, magába fojtva kuncog azon, hogy a hunyó még mindig nem találta meg...

Aranyos figurák mindannyian, és a film nagyobb része tulajdonképpen ezeknek a fura szerzeteknek a bemutatása egy egy 5-10 perces blokkban, ami után ugrunk a következő figurára. 

Az a jelenet is tökéletesen illik egy ilyesfajta exploitation filmbe, melyben az intézet falai közt bóklászó újságíró egyszer véletlenül benyit a nimfomániás nők elkülönítőjébe, és pechére túl későn jön rá, hogy az az ajtó belülről nem nyitható kulcs nélkül.

exploitation film a wikipedia szerint: Ezek olyan filmes produkciók, amelyek eleve, a szerzői szándék szerint is pőrén a pénzszerzésről szólnak, és a lehető legnagyobb mértékben kiaknázzák a közönség alantasabb (szex, erőszak stb.) igényeit -- más babérokra pedig többnyire nem is pályáznak. Jellemzően olcsón készülnek olcsó színészekkel, sok erőszakkal, vérrel, szexszel és kaszabolással, stb., és művészfilmfesztiválokra általában nem nevezik be őket.

Talán emiatt a nimfomániás nők által elkövetett erőszakos jelenet miatt (megjegyzem , semmi explicit dolgot nem tartalmaz), és talán még a vérfertőzést lebegtető alapszituáció miatt Nagy-Britanniában 1990-ig nem lehetett bemutatni ezt filmet, mivel egész egyszerűen nem kapott engedélyt a cenzoroktól.

Nem rossz film ez egyébként, kellemes noir-os hangulat árad belőle.

És, hogy sikerül-e újságírónknak megfejtenie a gyilkossági ügyet? Természetesen igen, de mire eljutunk idáig, rájövünk, hogy talán ennek van a legkisebb jelentősége. Hiszen hiába van meg a gyilkos, a fő tanulság az, hogy aki egyszer bekerül az ideggyógyászat rendszerébe, az garantáltan megbolondul még akkor is, ha előtte teljesen egészséges volt. Egy ilyen intézet igencsak félelmetes hely a film tanúsága szerint, csupa eszelős bentlakóval, és emberiség-ellenes kezelési módszerekkel...

 

USA (Mirisch), 172 perc, Color DeLuxe, angol

Rendező: John Sturges

Producer: John Sturges

1944 Március 24-én a Lengyelországi Żagań mellett a németek által felállított fogoly-táborból többszáz hadifogoly indult egy 200 méteres földalatti alagúton, hogy a drótkerítés alatt a szomszédos erdőbe feljutva megszökjön.

Több, mint egy éves előkészítő munka kellett az alagút kiásásához, és az azt követő hazajutáshoz szükséges kellékek (hamis úti-okmányok, egyenruhák, stb.) elkészítéséhez.

Előzetesen le mertem volna fogadni, hogy egy ilyen komplex, többszáz fő közreműködését igénylő akcióterv végrehajtása csak filmben létezhet, hiszen ismerve úgy általában az emberi természetet, kizártnak tartottam, hogy egy éven át többszáz emberből ne lenne csak egy, aki bármilyen előnyért cserébe ne árulja el bajtársait. De úgy látszik, az én személyes tapasztalataim rosszabbak a valóságnál, hiszen ahogy utána is olvastam, a filmen látottak alapjaiban valósak. Persze sok esetben idealizáltak a részleteken, és úgy alakították az egészet, hogy a film szinte minden pillanata izgalmas legyen, de nagy vonalakban bizony így történt a dolog: több száz hadifogoly egy éven át dolgozott azon, hogy egy föld alatti alagúton kijussanak, és bizony senki nem árulta el a tervet.

• 
• 
• 
• 

Rögtön le kell szögeznem, hogy ez nem egy - a hírhedt Auschwitzihoz hasonló -  koncentrációs tábor volt, ide nem megölni vagy dolgoztatni hozták az embereket. Itt egyszerűen a hadifoglyokat tartották, ráadásul nem is túl rossz körülmények között. A foglyok kertészkedhettek, szabadon bóklászhattak a tábor területén, voltak akik karénekkel töltötték az idejüket, volt társalgó szoba és könyvtár is, szóval már-már szanatórium jellegű volt a hely Csak éppen a tábor területét elhagyni nem volt szabad. Ettől függetlenül rendszeresen próbálkoztak az engedély nélküli távozással, aminek sikertelensége esetén a legdurvább retorzió is legfeljebb pár napos magánzárka volt. (A szökevényeket lelőhették, ha az nem engedelmeskedett a "megállj" parancsnak.)

Nyilvánvalóan a német hadseregben sem csak embertelen senkiházik szolgáltak, ezt a tábort - melyet a német Luftwaffe, azaz a légierő üzemeltetett - pedig egy különösen emberséges tiszt felügyelte. Azt még véletlenül sem lehet felróni tehát a filmnek, hogy sematizálta volna a szerepeket egytől-egyig gonosz nácikra és kivétel nélkül dicsőséges amerikaiakra vagy angolokra.

A filmben engem legjobban az érdekelt, hogy hogyan lehet egy ilyen hatalmas föld alatti alagút kiépítését kivitelezni. Nos, az interneten fellelhető egy jól átlátható ábra a végül elkészült alagútról:

 

Ahogy a fenti képen is látható, jobb oldalon, az egyik barakkban ástak le 10 méter mélyre. Azért volt szükség erre a mélységre, mert a felszíni talaj nagyon homokos volt, amiben nem lett volna kivitelezhető az alagútfúrás. 

A 10 méter mélyen létesített akna alján egy nagyobb termet építettek ki, melynek több funkciója is volt. többek között volt itt egy gép, mely kézi meghajtással a levegő áramoltatását biztosította. Itt csomagolták össze a fúrás során kitermelt földet, amit nyilván a felszínre kellett emelni. Külön tervet kellett készíteni a felszínre emelt föld elszórására, hiszen fent világos homok volt, ők viszont nagy mennyiségű sötét földet voltak kénytelenek a felszínen valahogy szétszórni. Megfelelő körültekintés nélkül azonnal szemet szúrt volna a német őröknek a homokban megjelenő sötét földszórás.

Ha jobban megnézzük, a járat olyan kicsi, hogy az emberek csak fekve férnek el benne. Hogy az alagútban felgyorsítsák a közlekedést, kis síneken futó, kötéllel húzott kocsikat építettek a járatokba. Két köztes állomás volt, ahol át kellett szállni újabb kocsiba, a harmadik állomás már a végállomás volt, mely elvileg nem sokkal a szomszédos erdő talaja alá érkezik. 

• 
• 
• 

Egyébként nem ez volt az egyetlen alagút, melynek építésén dolgoztak a foglyok, de ez az, amelyik végül elkészült, és amelyen a szökés megindult. Szándékosan nem írom meg, hogy az akció végül milyen sikerrel járt, hiszen nem szeretném lelőni a fordulatokat azok számára, akik esetleg ezután ülnének le megnézni a filmet. (a kommentekben természetesen ezután is lehet bármit írni a cselekménnyel kapcsolatban). Annyit elárulok, hogy a film a sikeres menekültek arányában is követte a valóságot.

Mindegyik készülő alagútnak saját nevet adtak a foglyok. Ennek például Harry volt a neve, és megtekinthető a emléktáblákkal kirakott nyomvonala az eredeti helyszínen. Sőt, kissé arrább felépítették az eredeti tábor pontos mását, mely látogatható is.

• 
• 
• 

A film közel három órás tartama alatt szinte végig ugyanazt a kellemes izgalmat éreztem, mint a Robert Bresson által rendezett Egy Halálraítélt Megszökött című film során. Ott is szinte lehetetlen küldetést hajt végre egy fogoly, az ember ámulva nézi, hogy valaki megcsinálja azt, ami előzetesen szinte kivitelezhetetlennek tűnik. Megjegyzem, az is valós történet alapján készült. Itt is biztosan nagyban hozzájárult az élményhez az a tudat, hogy alapjaiban itt is valós események állnak a film mögött.

Ami utólag esett csak le - és ezt tényleg a tetőfokra hágó izgalmak legbiztosabb jele: egyszer sem jutott eszembe a film megtekintése közben, hogy bizony nincs egyetlen női karakter sem, holott ez általában nagyon szokott zavarni. Szeretem, ha van egy-egy esztétikus megjelenésű női szereplő is. 

Nézzük hát a férfi sztárokkal teletűzdelt szereplők sorát:

Fiatalságom egyik jellegzetes ikonja: Charles Bronson. Messze van attól, hogy jó színésznek tartsam, de jól eltalált karakteréből egész karrierje alatt jól megélt. Ő volt itt az alagútásó. Érdekesség, hogy  Bronson a filmes karrierje előtt szénbányász volt, tehát egyáltalán nem állt tőle messze ez a tevékenység. További érdekesség vele kapcsolatban, hogy a bányákban állítólag erős klausztrofóbia fejlődött ki benne, ami filmbéli karaktere esetén is ugyanígy alakul. Fura... azt gondoltam volna, hogy bányásznak az megy, akit a bezártság-érzet tökéletesen hidegen hagy, mint ahogy gondolom tetőfedőnek sem megy el, aki kicsit is fél a magasságtól...

Steve McQueen volt a film talán legnagyobb húzóneve. Ahogy olvasom legalábbis - neki volt a legnagyobb arca. A szerepet is csak úgy vállalta el, ha kap olyan jeleneteket, ahol megmutatja, milyen remekül motorozik. Mondjuk ezzel meglepett. A motoros-menekülős jelenetben egyértelműen látszott, hogy igen veszélyes manővereket is maga csinált meg. Állítólag csak a legdurvább ugratást bízta egy igazi motoros kaszkadőrre.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ez azonban még nem minden: rábeszélte a rendezőt, hogy játszhassa az egyik német katonát, aki őt üldözi. Így az az érdekes szituáció is előfordul a filmben, hogy német egyenruhás (természetesen felismerhetetlen) Steve McQueen üldözi az amerikai egyenruhás Steve McQueen-t.

Így gyakorolt a német oldalkocsis motoron.

• 
• 

Szimpatikus figura volt David McCallum. Vele kapcsolatban érdekesség, hogy a forgatáson gyakran megjelent a felesége, aki igencsak megtetszett Charles Bronsonnak. Bronson meg is jegyezte neki, hogy előbb-utóbb el fogja tőle hódítani a nőt. Valószínűleg McCallum nem vette ezt a fenyegetést elég komolyan, Bronson viszont pár éven belül valóban elvette feleségül a hölgyet.

Végül a sok sztár közül Richard Attenborough az utolsó, akit még megemlítek:

A film München közelében forgott. A belső jeleneteket is egy ottani német stúdió épületében építették fel. 

Gyönyörű a képminőség: DeLuxe Color filmre forgattak, ami az Eastmancolor egyik adaptációja volt. Ez a típus a Technicolor-tól eltérően nem külön filmcsíkokon kezelte a három alapszínt, hanem már egy filmtekerccsel lehetett dolgozni.

• 
• 
• 

USA, 45 perc, ff.

Rendező: Jack Smith

Az ehhez hasonló filmeknél kicsit elbizonytalanodom, hogy vajon jó útikalauzt választottam-e magam mellé a filmtörténelmet bejáró túrámhoz az "1001 Film..." című könyv személyében...

Pár bekezdéssel azelőtt, hogy belemennék a részletekbe, vastag betűvel felhívom a figyelmet arra a tényre, amit a megfelelő címkével is jeleztem, hogy ez a poszt bizony szigorúan 18 éven felülieknek szól!

Maga a filmkritikus, aki megírta a könyv eme filmről szóló kis bekezdését is úgy említi, mint "az underground filmművészet legnagyobb botrányköve". És... hát... valószínűleg semmi túlzás nincs ebben.... illetőleg bevallom, az underground világában meglehetősen idegenül mozgok, azt azonban felfedezni vélem, hogy a mozgalom elsődleges eszköze maga a megbotránkoztatás, tehát az efféle film talán olyan nagyon nem is voltak ritkák, legfeljebb nagy részük nem maradt fenn az utókor számára...

Engem egyéként nem könnyű megbotránkoztatni. Tényleg! Nem is hinném, hogy a megbotránkozás lenne a megfelelő szó arra, amit éreztem a film első néhány percében (azért írok néhány percet, mert idővel hozzászoktam a látványhoz) hanem inkább kellemetlenül éreztem magam amiatt, hogy önként vállalt feladatként majd valami értelmeset szeretnék írni erről a filmről is... Meglátjuk, hogy fog-e sikerülni...

A kedves olvasó nagyon nagy valószínűséggel nem találkozott ezzel a filmmel (hagyományos mozikban illetve videotékákban legalábbis biztosan nem) és már egész biztosan nagyon kíváncsi, hogy mi lehet ez az egészen különlegesnek hangzó film...

Nos, pár másodperces  animált gifekkel próbálom illusztrálni azt amit szavakkal nem tudnék jól visszaadni. Ha azt írom, hogy az egyik szereplő a kép felső szélén lóbálja a himbilimbijét, biztos senki nem akarná elhinni. Pedig igaz...

De ha valaki nem hinne a szemének, tudok mutatni hasonló képkockákat közelebbről is, itt a himbilimbi után egy kis erőszakolós koreográfia is megjelenik: 

A csúcspont a film középtáján található. Nem biztos, hogy jól értelmezem a látottakat, de mintha földrengés támadna (ezt sejteti a lezúduló vakolat is), ám az orgia zavartalanul folyik tovább:

Ilyen, és ehhez hasonló montázsokból tevődik össze ez a szürreális 43 perc.

Már előre láttam egyébként, hogy a Kutya Csillag Ember és a Blonde Cobra után újabb kegyetlen tortúra vár rám, de kicsit megnyugodtam, hogy ez a film sem hosszabb 43 percesnél. Négy-öt perc után azonban elfogott a pánik, vajon hogy fogom ezt kibírni? Ezt a pánikot erősítette, hogy a képminőség rettenetes, gyakorlatilag az 1910-es évek némafilmes hagyatékára emlékeztető. Szemcsés, néhol egészen fakó, az első néhány fura képkockánál nem is voltam benne biztos, hogy valóban egy lankadt fütyköst látok-e a képen... Ez a rossz képminőség nem olyan meglepő, hiszen 16 mm-es filmre forgatták. Gondolom az volt épp kéznél, arra volt pénzük. (Innét kezdve már nem a filmből kivett anim gifekkel illusztrálok, hanem a forgatás során készült fotókkal)

Fura módon a film kb. felétől kezdtem kicsit akklimatizálódni a látottakhoz, kezdtem elengedni magam. Ebben talán segített, hogy a kísérőzenék is egyre kellemesebbek lettek, talán kicsit el is zsibbadtam... mindenesetre már nem fájt, hogy ezt kell néznem, megbékéltem a sorssal...

Történetre vagy bármi narratívára természetesen nem szabad számítani, önmagában ezzel azonban nekem az égvilágon semmi bajom nem lenne.

Nem az a bajom egyébként ezekkel a pöcsrázásokkal és hasonló dolgokkal, hogy kiveri nálam a biztosítékot, hanem az, hogy olcsó és a megbotránkoztatni vágyás mellett - úgy érzem - nincs mögötte semmi.

Valószínűleg az 1960-as évek New York-i underground közösségében kellett volna élni ahhoz, hogy igazán értékelni tudjam azt a filmet. Ne felejtsük el, hogy ekkoriban - a hatvanas évek elején - a pornófilmek gyártása még igen korlátozott volt. Az évtized elején az európai pornófilmesek is még csak épp hogy bontogatták szárnyaikat, Amerikában azonban még obszcénnek, és büntetőtörvénykönyvbe ütközőnek minősültek az ilyen filmek. Ezzel arra a fontos tényre szeretném felhívni a figyelmet, hogy amikor ezt a filmet bemutatták, akkor simán benne volt a pakliban, hogy az embereket beviszik emiatt a rendőrségre, és ez a beszámolók szerint a valóságban többször meg is történt. Egyfajta fiatalos tiltakozás is volt tehát ennek a filmnek az elkészítése és a bemutatása.

Szokás szerint próbálok minden filmnek utánaolvasni. Előzetesen azt hittem, hogy nem nagyon fogok találni erről az alkotásról semmit, ám legnagyobb meglepetésemre a Filmvilág egyik szerzőjében hatalmas Jack Smith (ő a rendező) rajongóra akadtam. Az illetőnek volt szerencséje ezt a filmet New Yorkban a rendező által szervezett vetítésen megnézni. Próbáltam magamat is elképzelni egy ilyen underground klubban, körülöttem transzvesztiták, betépett alternatív művészek, ki tudja, lehet, hogy én is élveztem volna.

Az egyik cikkben azzal próbálják a filmet védeni, hogy az átlag kritikus morális terén ugyan kívül esik ez az alkotás, viszont ezt a művet az esztétikai térben kell vizsgálni, és az elemző szerint ebben a gyönyörű térben mozog Smith filmje is. Nos nekem morális problémám az égvilágon semmi nincsen vele, pont az esztétikai szempontok alapján vagyok elégedetlen ezzel a művel. 

Úgy általában - az általam teljesen ismeretlen - Jack Smith képességeiről kezdett egészen lehangoló véleményem kialakulni, amikor is egészen véletlenül megtaláltam Smith néhány fotográfiáját, és ebben a pillanatban hirtelen egészen megváltozott róla a véleményem. Ezek a képek ugyanis gyönyörűek, legalábbis az én értékrendem szerint.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ezek bizony nézegetésre és a bennük való gyönyörködésre kifejezettan alkalmas képek! Ízlésemnek tökéletesen megfelelnek. Ebből viszont azt a további következtetést vontam le, hogy elképzelhető, hogy a film szűk keresztmetszete számomra nem a tartalmi elemei voltak, hanem az igen gyenge minőségű nyersanyag. Talán, ha a film minősége megközelíti ezeknek a fotóknak a minőségét, akkor lehet, hogy abban is meglátom azt az esztétikumot, amire a Filmvilágban olvasható elemző cikke felhívja a figyelmet...

Svédország (Svenks Filmindustri), 81 perc, ff., svéd

Rendező: Ingmar Bergman

Producer: Allan Ekelund

Bergman Csend-trilógiájának második filmjeként aposztrofálják a legtöbb helyen ezt a filmet. Eme trilógia első filmje lenne a Tükör által homályosan, harmadik filmje pedig maga a Csend.

Ahogy a Filmvilág egyik cikkében most felfedeztem, ez a trilógia ötlet nem is Bergmané volt, hanem kollégája és barátja Vilgot Sjöman találta ki valamilyen marketing okból. A "csend" Isten csendjére utalna, annak az Istennek, a csendjére, akit annyian keresnek, de aki nem hajlandó hozzánk beszélni. Bergmannak  tetszett ezt a trilógia-ötletet, a három film elkészülte után maga is gyakran utald ilyen módon ezekre a filmekre, a kilencvenes években azonban tulajdonképpen már baromságnak tartotta az egészet. Szó szerint "se füle, se farka gondolatnak" nevezte....

az alábbi képen Bergman az Úrvacsora forgatás közben...

A Csend című filmet jómagam még nem láttam, állítólag az lesz amelyik igazi kakukktojása ennek a trilógia elméletnek. Az Úrvacsorában újra az élet értelmét keresi, illetve Isten létezését (vagy nem létezését) járja körbe. Bergman apja egyébként lelkész volt, ő maga viszont tudomásunk szerint egyáltalán nem hitt istenben, sokkal inkább foglalkoztatta a szeretet problematikája: Miért van az, hogy sokan nem tudnak úgy szeretni, hogy az a másiknak jó legyen. 

Ez a film a legnyomasztóbb abból a ötből, melyet eddig Bergmantól láttam. Ami szembetűnő, hogy a kifejezetten vidám, kellemes hangulatú Egy Nyári Éj Mosolyától indultunk kissé lefelé a Hetedik Pecséttel, mely nagyon komor volt, mégsem mondanám feltétlenül nyomasztónak. Érdekes filozófiai kérdéseket boncolgatott, csak úgy, mint az életét számba vevő idős professzor története az A Nap Végében ... 

A Tükör Által Homályosan már alámerült a sűrű sötétségbe, ahonnét úgy látszik, volt még lejjebb, hiszen az Úrvacsora már egyetlen kellemes percet sem tartogatott a néző számára, a derű egy pillanatra sem csillan meg a vásznon... Kíváncsi vagyok, hogy van-e még ennél lejjebb, vagy Bergman megkegyelmez nekünk, és elindulunk valami bíztatóbb irányba?

Bergman kedvenc színészei játszanak ebben a filmben is: Ingrid Thulin (fenti képen) a gyülekezet egyik nőtagja, aki szerelmével árasztja el a közösség pásztorát, szinte erőszakkal próbálja rávenni, hogy vegye őt feleségül (nyilván nem katolikus gyülekezetről van tehát szó). Thulint nemcsak szépnek, de mélyről áradóan erotikusnak is tartom, és le a kalappal előtte, hogy ennek a filmnek a kedvéért hagyta, hogy egy kifejezetten csúnya, minden vonzóerőtől mentes nőt formáljanak belőle... A varázslat sikerült, olyan anti-nő lett ebben a filmben, hogy lassan nem is értem, mi tetszett benne...

Az említett tiszteletes bőrébe Gunnar Björnstrand bújt, aki teljesen meggyőző a szeretetre képtelen férfi szerepében. 

Aztán újra itt van Max von Sydow is, aki a gyülekezet egy másik, hitében igencsak megingott tagja...

Nemcsak a legnyomasztóbb eddig látott Bergman filmről írok itt, de a leginkább kamaradarab jellegűről is. Alig hagyjuk el a fenti képeken látható templomot. Ha ki is lépünk pár percre, abban sincs túl sok köszönet.

Saját élményem alapján feltételezem, hogy igencsak hardcore Bergman rajongó legyen a talpán, akinek ez a túlnyomó részt fájdalmasan eseménytelen, végig "szenvedős" film pozitív élményt, vagy akárcsak valami katarzist tud okozni, amit ugyebár a műalkotásotoktól esetenként elvárunk. Száraz, esetenként teátrális, erősen statikus párbeszédeket látunk... igencsak igénybe vette türelmemet ennek a filmnek a végignézése.

Bízom benne, hogy a következő Bergman filmmel kicsit elindulunk felfelé a hullámvasúton...

USA (Salem-Dover Productions), 112 perc, ff., angol

Rendező: Martin Ritt

Producer: Irving Ravetch, Martin Ritt

Modern westernnek, neo-westernnek, helyenként anti-westernnek sorolja be ezt a filmet az angol szakirodalom. Számomra viszont a western valami egészen más.  Amit én westernnek tartok abban általában előkerül a hatlövetű, vagy legalábbis egy winchester... vannak cowboyok és időnként indiánok is... magányos lovasok poroszkálnak az arizonai sivatagban... és mindez a 19. századi vadnyugaton...

Hiába vannak ebben a filmben cowboyok, azaz marhapásztorok, és hiába vagyunk a fent nevezett műfaj egyik jellegzetes helyszínén, Texasban, ez már nem a vadnyugat, ahol a fegyver a törvény, és a serif próbálja több-kevesebb sikerrel fenntartani a rendet... 

És zárójelben egy gyors magyarázat: miért is tekinthető bizonyos szempontból Texas a vadnyugat részének, mikor  is ez az állam az USA kelet-nyugati viszonylatában szinte a mértani középen helyezkedik el? Nos a 19 században elsősorban az USA keleti része népesedett be, minden ami a Mississippitől nyugatra volt (így Texas is), az a keleti parton élők számára kevésbé civilizált, félelmetes vadnyugatnak számított. 

A film készítésének jelenében játszódik a történet, van tévé, Cadillac, hitelkártya, zsebrádió... melyen természetesen mindig country zene szól...

Marhacsorda - és így cowboyok azaz marhapásztorok - is vannak, de a csordát ez esetben nem az indiánok tizedelik, hanem a száj és körömfájás nevű rettegett vírus... 

Ha egy csordában felüti a fejét ez a gyorsan fertőző, és gyakran halálos kór, az ellen az egyetlen megoldás, a teljes csorda leölése. Ez lesz tehát az alapbonyodalom ebben az 1961-es regény alapján készült filmben. 

Három generáció egy-egy férfitagja él ezen a Texasi marhatelepen. A nagyapa, Homer (Melvyn Douglas) a "ranch" alapítója és tulajdonosa. Verejtékes munkájával hozta létre a mára többszáz marhát számláló telepet. (Melvyn és Kirk Douglas között egyébként semmilyen rokoni kapcsolat nincs, egyébként mindkettőjük esetén felvett név a Douglas. Kirk Danielovitch néven született, Melvyn pedig Hesselbergként).

A család középső generációjában Homer fia, a film címét adó Hud áll, akit a film sztárja, Paul Newman (az alábbi képen az ágyban) alakít. Newmanről érdemes megjegyezni, hogy Marlon Brando és James Dean mögött ő volt a harmadik legismertebb method actinget képviselő színész. 

Mint igazi "method"-os, Newman nem eljátszani kívánta az adott szerepet, hanem átlényegülni a szereppé. Véresen komolyan. Ez előtt a film előtt például beköltözött egy ilyen marhatelepre, és hetekig ott élt, ugyanazokban a viskókban lakott, ahol a többi dolgozó, ugyanazt a munkát végezte, mint azok. Ugyanúgy vérhólyagos lett a keze, mint amikor azok életükben először végiglapátoltak egy napot. Néhány hét alatt felvette ugyanazokat a mozdulatokat, manírokat, amiket a helybeli "cowboyok" használtak. Ahogy felveszi a csízmát, megigazítja a nadrágját, mindent úgy csinált mint az igazi marhapásztorok. 

Hud alakja az eredeti regényben csak egy kis mellékszerep volt, sejtésem szerint az ekkor már sztárnak számító Newman számára nagyították fel a szerep jelentőségét. A három férfi főszerep közül Newmané az antihős karaktere. 

• 
• 
• 

Végül a legfiatalabb generáció képviselője Lonnie (Brandon De Wilde), Hud elhunyt bátyjának fia. 

Mint ahogy menet közben megtudjuk, Lonnie apjának (azaz Hud bátyjának) halálát Hud okozta egy autóbaleset során, és erre vezethető vissza Hud alkoholizmusa és pokróc természete, mely végül oda vezet, hogy így vagy úgy, de mindenkit elmar maga mellől. Végül magára marad, az ital lesz utolsó hűséges társa...

Jómagam kevés szerethetőt találtam ebben a filmben: függetlenül attól, hogy nem rosszak az alakítások, szép a fekete-fehér filmet használó operatőri munka, a hangulat viszont nagyon nyomasztó és még a végén sem kapunk semmi bíztató feloldozást. Nem tudom melyik volt a film legsötétebb mélypontja, amikor a maga alatt levő Hud megpróbálja megerőszakolni az őt amúgy borzasztóan kedvelő házvezetőnőt (Patricia Neal), vagy amikor a tisztiorvos által leölni elrendelt néhány százas marhacsordát egy hatalmas gödörbe terelik és ott halomra lövik őket.

Newman method-os átlényegülésére egy remek példát mesélt egyszer az előbb említett Patricia Neal. A forgatás egyik szünetében valamiért úgy érezte, hogy megnyílik Newman felé, és elmesélte, hogyan veszítette el néhány hónappal korábban 7 éves kislányát agyvelőgyulladás miatt. Newman, akit egyébként mindenki érzékeny, kedves emberként ismert, végighallgatva a történetet faarccal felállt, azt mondta, "az kemény" és minden további nélkül otthagyta... Neal jóval később jött rá, hogy Newman valószínűleg annyira átlényegült a szerepbe, hogy a forgatás szüneteiben sem Newman volt már, hanem Hud. Egyszerűen nem állt vissza az agya normál üzemmódba, ugyanaz a pokróc maradt a forgatás utolsó napjáig, amilyennek a szerep megkívánta, hogy legyen.

Ahogy az alábbi plakát is reklámozza: Paul Newman az a Hud, akinek a lelke szögesdrótból van!

Látva a végső vágást, a filmet finanszírozó Paramount ki akart hátrálni a megjelenés mögül. Ez a nyomasztó, pesszimista kicsengés náluk is kiverte a biztosítékot, nem láttak benne túl sok anyagi potenciált...

A film rendezője, Martin Ritt átment New Yorkba, hogy a cég fejeseivel tárgyaljon, és végül meg is tudta győzni őket, hogy esélyt adjanak a filmnek, maradjon ez a film lezárása. Csodák csodájára a film nemcsak a kritikusok, de a közönség körében is nagyon sikeres volt. 7 Oscar-jelölést kapott, melyből hármat sikerült is megnyerni: Patricia Neal, mint legjobb színésznő (nekem is ő tetszett a legjobban), Melvyn Douglas, mint legjobb férfi mellékszereplő és  James Wong Howe operatőr.

Visszatérve a poszt elején általam vitatott műfaji besorolásra (neo-western) kitartok amellett, hogy a westernre jellemző elemek felhasználása ellenére nem válik egy film westernné. Ez kérem szépen egy kőkemény családi dráma valahol egy Texas-i farmon. A kültéri jelenetek egyébként mind Texasban forogtak, csak a beltéri jelenetek készültek Hollywood-i stúdiókban.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Franciaország, Olaszország (Rome Paris Films, Les Films Concordia, Compagnia Cinematografica Champion), 103 perc, Technicolor, francia

Rendező: Jean-Luc Godard,

Producer: Carlo Ponti, Georges de Beauregard

Végre megérkeztük a nagy BB-hez, Brigitte Bardot-hoz. Bevallom, jómagam csak néhány hónapja láttam az első BB filmeket, egészen addig csak értetlenül csodálkoztam, hogy miért lett a 20. század egyik szépségikonja ez a szigorú tekintetű francia szőkeség. Persze azzal a filmjével kezdtem, amivel valóban berobbant az ismertségbe - És Isten megteremté a nőt (1956) - Roger Vadim - és innét kezdve nem volt több kérdésem BB titkával kapcsolatban. Azonnal meg kell jegyeznem, hogy nem tartom különösebben jó színésznőnek, talán még átlagosnak sem (bár ennek a biztonságos kijelentéshez még kevés filmet láttam tőle), de az biztos, hogy sikeresen megtalálta azt a stílust, ami nagyon jól áll neki, és amihez különösen nem is kell tudni játszani, csak sugározni kell azt az érzéki, megdönthetetlen dacosságot, ami BB védjegyévé vált. Valaki BB játékát színjáték nélküli színjátszásnak nevezte, és ez szerintem elég találóan fejezi ki a lényeget.Ehhez társul még persze egy igen karakteres arc, és egy gyakorlatilag tökéletes test, amit ebben a filmben sem félt megmutatni. 

A legszebb női lábak szerintem lapossarkúban - sőt mezítláb - mutatkoznak meg, hisz magassarkúban szinte minden láb kinéz valahogy. BB pedig közismerten imádott mezítláb járkálni, és amikor ezt tette, akkor volt igazán szembeötlő, hogy gyönyörű lábaival milyen szépen, szabályos tartással lépked.

Ezek a szabályos mozdulatok persze nem teljesen önkéntelenek, hiszen BB fiatalkorában balett táncosnak készült. És azok a lányok, akik ennek a mozgásművészetnek szentelik fiatal éveiket, általában messziről felismerhetők  fennkölt és elegáns lábtartásukról.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Nem megfeledkezve arról, hogy végülis egy Godard film kapcsán születik meg ez a poszt, lassan rátérek a film egyéb rétegeire is, bár mindenképpen megjegyzem, hogy BB jelenlétének véleményem szerint mindenképpen jelentős szerepe van abban, hogy ez egy nagyon szerethető film lett.

Jómagam Godard eddigi munkásságával kapcsolatban igen vegyes érzelmekkel bírtam. A Kifulladásig bennem nem keltett olyan katarzist, mint amire a film hype-ja miatt számítottam. Az Éli az életét sem talált a szívembe igazán... ez a film azonban kicsit más mint a többi...

Ez az első és utolsó Godard film, melyben amerikai finanszírozók vettek részt. Godard kíváncsi volt, hogy milyen egy nagyobb költségvetésű filmben részt venni, de állítólag nem érezte magát túl jól ebben a helyzetben. Szerintem viszont nagyon jót tett a filmnek, hogy talán a szokásosnál valamivel jobban meg volt így kötve a keze, és talán a megszokottnál erősebb szempont volt, hogy üzletileg sikeres legyen a film.

Jean-Luc Godard

• 
• 
• 

Elképesztő hatású zenét sikerült a filmhez szerezni. (lásd... azaz hallgasd alább!) És ez a zene szinte mindig a legváratlanabb - már-már indokolatlan - pillanatokban csendül föl, ám meglepő módon, alkalmatlankodás helyett az általa okozott megdöbbentő hatás mindig nagyon jó irányba taszigálja a film hangulatát. Ha belehallgatunk az alábbi témába, inkább egy monumentális léptékű történelmi filmre asszociálnánk, mint egy Godard mozira. Új hullámosoknál gyakran tapasztalom ezt a látszólagos zenei összeférhetetlenséget, mely meglepő módon minden esetben tökéletesen működni látszik.

Nem tudok szó nélkül elmenni amellett, hogy ennél a filmnél éreztem először, hogy a fekete-fehér ötvenes évek után megérkeztünk végre a színes hatvanas évekbe. Azokat a színeket (szabásokat, hajviseleteket és egyéb vizuális elemeket) látom újra, melyeket gyerekkoromban (hetvenes évek) már retrónak, mégis furcsán szépnek tartottam. A fekete-fehér már akkor is idegenül távolinak, ósdinak tűnt, de a hatvanas évek színei izgalmas letűnt világ képeit villantották fel. (Nyilván lesz még jó sok fekete-fehér film, és persze már évtizedek óta léteznek színes filmek is, de itt már a színes nem üde színfolt, hanem lassan alapértelmezetté kezd válni)

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A film az események helyszíne alapján három jól elhatárolható részre tagolódik. 

Az első harmad Róma környékén, főleg a Cinecittá stúdióban játszódik. Itt megismerjük a történet főbb szereplőit, és azok egymáshoz való viszonyát.

Íme középen Paul (Michel Picolli) a forgatókönyvíró, mindig, még a fürdőkádban is kalapban... balra felesége Camille (BB). Jobbra Jeremy Pokosch (Jack Palance) az amerikai filmproducer, aki itt, a Cinecittában szeretné leforgatni az Odüsszeiát. Egy rosszabb pillanatában kirúgta a fél stábot, és most keres maga köré új embereket. Így került a képbe Paul, mint forgatókönyvíró.

Pokosch az a tipikusan gátlástalan üzletember, amelyik fajtából talán mindannyian ismerünk legalább egyet. Akinek semmi nem számít, csak a saját érvényesülése. Legjellemzőbb mondata a filmből:

"Szeretem az isteneket... pontosan tudom, mit éreznek..."

Hát hja.. Palance egyébként fergetegesen alakítja ezt a többnyire tenyérbemászó figurát, aki szinte a forgatókönyvíróval való találkozásuk első percében kinézi magának a gyönyörű szőke feleséget, akit az író pechére magával vitt eme Cinecittába megbeszélt találkozóra.

Megismerjük itt még a rámenős producer asszisztensnőjét is, akinek egyrészt az a dolga, hogy folyamatosan tolmácsoljon a csak angolul beszélő producer, és az angolul nem beszélő házaspár között. Másrészről dramaturgiai feladata, hogy rajta demonstrálja Pokosch szinte az ő állatias durvaságát. Néha megrúgja, néha arrébb löki, ha úgy tartja kedve, bizalmasan belekarol, vagy éppenséggel felsőtestét előre dönti, és a hátán ír valamit egy papírra. (a képen Pokosch áll Camille és az asszisztensnő között)

A második harmad beszorul Camille és Paul félig kész lakásába. Egy kb 34 perces vitát, veszekedést látunk, mely során világossá válik, hogy kettejük kapcsolatában valami nagyon nincsen rendben. Valószínűleg Camille-nek az a legnagyobb baja, hogy Paul túlságosan, és feltétel nélkül szereti őt. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Végül a harmadik harmadban, mely a film leglátványosabb része, a megismert szereplők elutaznak Caprira, ahol csatlakoznak a készülő film stábjához. Itt Godard magának is szerepet ad, mégpedig a filmben készülő film rendezőjének - az ekkoriban is már legendának számító - Fritz Langnak lesz a rendező-asszisztense. Fritz Langot pedig ki alakíthatná jobban, mint maga Fritz Lang...

Talán eme harmadik harmad esetében játszotta a legfontosabb szerepet, hogy a hatodik Godard film színes Technicolor és CinemaScope szélesvásznú nyersanyagra készülhetett. Az azúrkék tenger panorámája mégsem érvényesül igazán fekete-fehér nyersanyagon!

Remek helyszínt is sikerült találni Caprin: Casa Malaparte... nos ezzel az Adalberto Libera által tervezett modernista épülettel kapcsolatban biztos vagyok, hogy ha elkezdem terveim szerint végigjárni azokat az ikonikus forgatási helyszíneket, melyek hozzám a legközelebb állnak, ez a helyszín biztosan az elsők között lesz. 

• 
• 
• 
• 
• 

Szeretnék egyszer végigmenni azokon a lépcsőfokokon, melyeken BB lépkedett, és amelyek olyan jellegzetessé teszik ezt a vörös épületet. Bár ez a film kétségkívül sikeres volt, a forgatás után (és a filmen látható állapotot sejtve feltehetően már előtte is egy ideje) az épület üresen tátongott, csak amortizálódott közel két évtizeden át, míg a nyolcvanas években a poszt-modernista újjáéledés idején végre felújították. Ma információim szerint rendezvényhelyszínként funkcionál.

• 
• 
• 

Prokosch gátlástalan udvarlása itt végül célhoz ér. Ennek eléréséhez látszólag arra is szükség van, hogy Paul szinte tálcán kínálja fel Prokoschnak saját feleségét, aki számára úgy tűnik, mintha Paul az ő felajánlásával próbálna előnyhöz jutni a producernél. Ki tudja, ha Paul kicsit jobban félté feleségét, talán sikerülne megtartania? Nyilván ezt sosem tudjuk meg, de elmélkedhetünk rajta. Godard szereti megdolgoztatni nézőjét, szereti, ha nem csak befogadjuk amit megnézésre kínál, hanem figyelünk, és elgondolkozunk. Sokszor állít minket olyan jelenetek közepébe, melynek előzményei nem teljesen nyilvánvalók. Ránk, nézőkre bízza, hogy összerakjuk a képet saját gondolatmenetünk szerint.

• 
• 
• 
• 

Nagy örömömre szolgál, hogy most, amikor már szinte lemondtam arról, hogy Godard filmjeit igazán megkedveljem, jött ez a film, mely nagyon erős hatással volt rám. Ehhez persze kellett BB, Palance, a nagyszerű zene, a gyönyörű, Technicolorban pompázó Carpi, és persze nagyon is kellett Godard, hogy mindezeket egy filmbe összerakja...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
•