Magyarország, Franciaország (Hungarofilm, Sedif), 108 perc, színes, magyar

Rendező: Keleti Márton

A hatvanas évek közepén a Filmvilág című filmes folyóiratban többször is felmerült ennek a filmnek a címe, elrettentő példaként említve a hazai "filmtermés" kapcsán. 

Mivel francia-magyar koprodukcióról van szó, naivan azt feltételeztem, hogy esetleg a nyugat-európai (azaz kapitalista) érintettség miatt lehetett szó valami álszemérmes, hamis kritikáról...

De sajnos nem ez a helyzet... Nem nagyon találok arra magyarázatot, hogy miért kellett ennek a filmnek bekerülnie a 303-as magyar listára, hacsak az nem, hogy ezek szerint a 303-as keretszám szükséges volt egy megfelelő vastagságú kötet kiadásához, de ahhoz sok volt, hogy valóban minőségi magyar filmekkel töltsék meg. Őszintén szólva az 1001-es nemzetközi listában is akad néhány töltelék, bár mindenképpen le kell szögezni, hogy jó néhány film méltatlanul kimaradt belőle. 

Elvileg színes filmről van szó, de sajnos fellelhetetlen bármilyen jó minőségben nézhető változat. Valamikor -  még a vhs korszakban - vetítették a Filmmúzeum nevű - azóta sajnos (szégyen szemre) megszűnt - tv csatornán. Egy erről a csatornáról készített VHS felvétel volt, amit meg tudtam tekinteni, és hát bizony inkább volt közel a fekete-fehérhez, mint a színeshez, a színek fakók, a kép elmosódott, amolyan igazi kilencvenes évekbeli videó-felvétel. (Én még emlékszem ezekre a széteső képű analóg felvételekre, a mai fiataloknak, a digitális kor gyermekeinek szerintem fogalmuk sincs, miről beszélek)

A Budapesti Hungarofilm és a Párizsi Sedif filmstúdiók összehozták Keleti Márton és Jean Dréville rendezőket, hogy rendezzenek egy filmet Rigó Jancsiról. Rigó Jancsit manapság cukrászsütemény formájában ismerjük elsősorban. Az 1800-as évek végén élő cigányprímás akkoriban azonban azzal kapcsolatban lett közismert, hogy lecsapta Chimay belga hercegség fejének kezéről annak feleségét (azaz a hercegnét).

A nevezett hercegné egyébként amerikai származású volt, és Clara Ward volt lánykori neve. Többek között arról volt nevezetes, hogy előszeretettel szerepelt képeslapokon olyan testhez tapadó ruhákban, amikben szinte úgy nézett ki, mintha meztelen lenne.  Állítólag ez nagyon is belefért a kor szépség ideáljába, ma legfeljebb egy - a teltkarcsúk mellett kiálló - egyenjogúsági mozgalom reklámarca lehetne.

Néhány további kép, melyen Rigó Jancsival szövődött románcukat dokumentálják:

Érdekes megnézni, hogy a nem kifejezetten jóképű Rigó Jancsit és a telt szépségű hercegnét milyen színészekkel keltette életre a produkció:

Buss Gyula és a francia Nicole Courcel a forgatás egyik szünetében:

Buss Gyula alakítása számomra kifejezetten sótlannak, jellegtelennek tűnt. Mellette a mellékszerepekben olyan nevek tűnnek fel néhány percre, mint Márkus László, Gobbi Hilda, Kállai Ferenc és Csákányi László... és akkor mindenkit nem is említettem. Sajnos az ő jelenlétük is kevés ahhoz, hogy megmentsék ezt a filmet.

A film stílusában nagyon emlékeztet a háború előtti magyar romantikus filmekre, összességében azonban az volt a gyanúm, hogy a két rendezőnek nem volt közös elképzelése arról, hogy mit akarnak kihozni ebből a filmből. Sajnos szinte semmilyen háttér-információt nem sikerült találnom a film készítésének körülményeiről. Feltételezésem szerint azért, mert a film már a maga idejében a közérdeklődés hiányában szenvedett.

A szerelmesek 1896-ban ismerkedtek meg egy Párizsi étteremben, ahol Rigó Jancsi zenekarával játszott. Ő egyébként válogatottan jó cigányzenészekből álló zenekarával Európa szerte kedvelt és ismert volt. 

Itt álljunk meg egy pillanatra. Mi is az a cigányzene, amit Rigó Jancsi is játszott? Még véletlenül sem cigány népzene. A magyar cigányzene a magyar muzsikus cigányok által a nem cigány közönségnek sajátos stílusban játszott, általában magyar nótákat jelenti. A magyar nóták sem tévesztendőek össze a magyar népdalokkal. A kettő között az a különbség, hogy míg a népdalok szerzői ismeretlenek, a magyar nóták a népdalokat utánzó műdalok, szerzői ismertek, jellemzően a XIX. század második felében (azaz Rigó Jancsi idejében) keletkeztek.

A cigányzene előadásmódjára - és úgy általában a muzsikus cigányok előadásmódjára - jellemző a sok improvizáció, a jellegzetes formulakészletek használata, mindezek amellett, hogy a kottáról játszás nemcsak, hogy szinte ismeretlen köreikben, de sokan közülük úgy virtuózai saját hangszerüknek, hogy nem is igen ismerik a kottát, sokan kizárólag hallás után játszanak és megjegyeznek szinte mindent.

A filmen látszik, hogy a készítők próbálták a valódi történet főbb kulcsmozzanatait megtartani (hercegné, válás, Párizs) de köréjük nem sikerült olyan forgatókönyvet írni, ami értelmes, illetve érdekes lenne. Így a film sajnos annyira unalomba fulladt, hogy egy pármondatos tartalmat sem tudnék összeírni róla...

Az egyetlen emlékezetes jelenet egy stúdióban felvett cigány-tábor, melyben a Pákozdra hazatérő Rigó Jancsit ünnepli a rokonság. Nem mintha különösebben jó lett volna ez a jelenet, de felrémlett előttem az évtizedekkel később Dáridó néven futó show-műsor, mely hasonló díszleteket és stíluselemeket tartalmazott.

 

Japán (Daiei), 119 perc, Eastmancolor

Rendező: Yasujiro Ozu

Producer: Masaichi Nagata

Ezt a filmet nálunk először a hetvenes évek végén Sodródó Emberek címmel mutatta be a Toldi mozi a japán filmhét keretében hat másik Ozu alkotással együtt. 

A film címe eredetileg békalencsét jelent. (japánul: ükikszá) ezek azok a kerek levelű növények, melyek tavak tetején úszkálnak.

浮草

Szó szerint úszó (浮 ükü ) fű (草 kszá). Ezért legtöbb nyelvre úgy fordították, ahogy tévesen az 1001-es könyvben is szerepel a magyar cím: Sodródó Növények. Nálunk valamiért kicsit szájbarágósabbra, az eredeti allegóriát könnyebben értelmezhetővé téve nem várták el, hogy a néző a békelencséhez hasonlítva lássa a film szereplőinek életét úgy alakulni, mint ahogy az egyes békalencsék sodródnak egymás hatására hol ide, hol oda. Az értelmezés munkáját megkönnyítendő  lett nálunk a cím Sodródó Emberek.

Nem csak Magyarországra jutott el ilyen késve ez a film. Ozu életében Japánon kívül - ellentétben Kuroszavával és Mizugocsival - gyakorlatilag ismeretlen volt a nézők számára. Csak a hetvenes években fedezték fel.

Amint a fenti filmkockán is látható, a lista első színes japán filmjével van dolgunk. Érdekességként jegyzem meg, hogy Ozu saját - A Vízsodorta Fűszálak Története című - 1932-es filmjét dolgozta fel újra, immár Eastmancolor nyersanyagra. Szépek a színek. Mindenképpen jót tesz ezeknek a nyugalmat árasztó képeknek, hogy színesben látjuk őket. Ilyen, és ehhez hasonló csendéletekkel választja el Ozu az egyes jeleneteket, melyek maguk sem túlzottan mozgalmasak.

Viszont ezek a belső terek - izgalmas szerkezetükkel - ellensúlyozzák a mindig statikus, soha nem mozgó kamera egyhangúságát.

Íme egy tipikus kép a filmből. Ez a beállítás annyira jellegzetes, hogy érdemes végigmenni a részleteken. (és mindjárt sorakozik ilyenből még jó néhány, hogy rá lehessen érezni erre a stílusra.

Először is nézzük a többszörösen rétegzett térmélységet: Első vonalban (legközelebb) egy benyúló térdet látunk. A második réteg a jégkrémet nyalogató hölgy. Majd egy éles váltással a harmadik réteg szintet ugrik, az asztal körül ülő emberek, akiknek a beszélgetésébe hamarosan belehallgatunk majd. De itt még nincs vége, az izgalmas papírfal áttörésében látjuk az utcát, sőt a szemben álló épület cserép burkolatát.

Hasonló rétegzettség figyelhető meg az alábbi képen, ahol a fiatal pár tagjai (szerelmesek, bár ez nem látszik rajtuk és feltehetőleg egy szálloda által biztosított ruhában vannak, ezért az egyforma mintázat) Előtérben a hölgy, és egy "réteggel" hátrébb csak a férfi. Egymással szemben ülnek, és mégsem... Ugyanúgy ott van az utca a háttérben, és szinte belátunk a szemben levő házba is.

Tovább nézegetve ezeket a beállításokat, egyre több jellegzetességet vehetünk észre. Az egyik, hogy milyen alacsonyan helyezkedik el a kamera objektívje mindig lejjebb van, mint a szereplők feje. 

A másik, ami szinte biztosan feltűnt a fenti három képet nézve, és az alábbi képen is észrevehető, hogy 1 pontos (frontális) perspektívára törekszik Ozu és operatőre, azaz a szemben levő fal pontosan szemben van, minden távolodó vonal a végtelen egy pontjába halad. 

Izgalmas geometriai formák uralják ezeket a statikus képeket. A ruhák és a papírfalak jellegzetesen japán mintázatai különleges esztétikai élményt nyújtanak.

A japán művészetre hagyományosan jellemző a mozdulatlanság, a kitartó szemlélődés igénye, mely jelen esetben a hétköznapi élet monotóniáját is szemlélteti egyúttal. Szinte minden mozdulat szertartásos. Valószínűleg ez a japán életmódban gyökerező sajátos eleganciából adódik. A szokásos földön ülésből nem csak úgy fölállnak, mint mi Európaiak, hanem megvan, hogy hogy kell igazán illemtudóan, elegánsan felállni, úgy, hogy kezünkkel nem segítünk rá.  

Mindezt élesen ellenpontozza egy olyan jelenet, amit korabeli európai vagy amerikai filmben nem nagyon tudok elképzelni: amikor dühében egy férfi szinte teljes erőből hátba talpal egy fiatal hölgyet...ott egy pillanatra elakadt a lélegzetem.

És itt jut eszembe, hogy magáról a történetről még egy szót sem ejtettem. Ennek feltehetően az az oka, hogy nem maga a történet a film legfontosabb eleme, hanem az eddig említett esztétikai megoldások. Legalábbis szerintem.

Egy kabuki színész megérkezik vándortársulatával egy japán tengerparti városba. (Mondjuk a japán városok jó része tengerparti) Mint kiderül, egy helybeli nő fiának ez a színész az apja, a fiú viszont abban a hitben nőtt fel, hogy ő a nagybácsija. 

A színtársulat egy hölgytagja féltékeny lesz, rájön, hogy a férfi feltehetőleg korábbi kapcsolatából származó fiát látogatja, ezért felbéreli az egyik fiatal színésznőt, hogy kezdjen ki a fiúval. (Számomra nem világos, hogy mi ennek az akciónak a célja). Természetesen a lány elvállalja a küldetést, és tényleg beleszeret a fiúba.

Az apa azonban nem nézi jó szemmel a kapcsolatot. Érdekes módon - bár maga is színész - fiának nem ilyen jött-ment színésznőt szán. Szavaiból az derül ki, hogy ezek a színészek a társadalom legaljához tartoznak, nem ilyen jövőt szán az amúgy postai kisegítőként egyetemi tandíjra gyűjtő fiának. Ebből a konfliktusból származik többek között néhány elcsattanó pofon, és a már fentebb említett hátba rúgás.

Ozu korábbi filmje, a Tokiói történet mélyen megérintett. Ezúttal azonban a látványt jóval erősebbnek éreztem a mögöttes tartalomnál. Holott az elbeszélés formája meghökkentően hasonló a két filmben - mint ahogy állítólag Ozu összes filmjében. Van aki odáig merészkedik, hogy Ozu munkássága egyetlen nagyon hosszú film. Ugyanazt folytatja mindig, ugyanabban a formában...

 

Franciaország (Filmsonor, Play Art), 132 perc, ff., francia

Rendező: Jacques Becker

Producer: Serge Silberman

Ezt a filmet látva az a kérdés visszhangzott bennem, hogy ha ilyen elképesztően remek mozit készített Becker, akkor hogy lehet, hogy eddig még soha nem hallottam róla? Sajnos az 1001-es listán is csak ezzel az egyetlen filmmel szerepel...

Hogy hova tűnt ezután, arra sajnos nagyon egyszerű a válasz. Be sem tudta teljesen fejezni a film utómunkálatait, 53 évesen elhunyt. A producer Serge Silberman végezte az utolsó simításokat, nagyjából a rendező elképzelései szerint, bár azt tudni lehet, hogy attól azért eltért annyiban, hogy kicsit feszesebbre, rövidebbre vágta, mint ahogy azt Becker tervezte.

Nem túl hosszú életében tizenhét filmet rendezett, de előtte Jean Renoir mellett segédrendező volt olyan filmekben, mint A Nagy Ábránd vagy a Mezei Kirándulás.

Viszonylag a film elején feltűnt egy ismerős arc, akit sehogy nem tudtam hova tenni. Tudtam, hogy egy kicsit idősebb kiadásban ismerem, de hiába erőltettem az agyam, egyetlen másik francia film sem ugrott be, ahol szerepelhetett. (holott szerintem többen is láttam) Első körben utánanéztem a nevének, de ez sem vitt előrébb: az alábbi kép előterében az elsőfilmes Philippe Leroy, róla beszélek. De a háttérben álló férfival kapcsolatban is lesz mesélni valóm. (Aki törni szeretné egy kicsit a fejét, azt figyelmeztetem, hogy a kép alatt elárulom a megfejtést)

Szóval, Leroy-al kapcsolatban először is örömmel említem, hogy a cikk írásakor 89 éves, és még 2018-ban is forgatott. Rengeteg olasz és francia filmben szerepelt, feltehetően én is láttam már többször kisebb-nagyobb szerepekben. De az a szerep, amivel gyerekkoromban bevéste magát az emlékezetembe, az a Sandokan sorozat egyik legfontosabb szerepe: az elképesztően laza Yanez úr.

Az előző fénykép hátterében álló (és az alábbi képen is látható) férfi is elsőfilmes. És "utolsó-filmes" is egyben. Hiszen ő egyáltalán nem színész, bár játékán ez nem látszik. Jean Keraudy úgy került ebbe a filmbe, hogy egyikre volt azoknak a raboknak akik a film alapjául szolgáló 1947-es szökésben részt vettek.

Ez a film ugyanis egy cella öt rabjának a szökési kísérletét mutatja be. Nagyon hasonlít ebben az Egy Halálraítélt Megszökött című Bresson filmre. Az is egy valódi szökést dolgozott fel nagyon valósághűen, ez a film is pontosan ezt teszi. Igen sok a hasonlóság a két film között, mégsem éreztem egy pillanatig sem azt, hogy a másik film koppintását nézném.

Az említett Le Santé börtönbeli események egy másik résztvevője (nem az, aki játszik ebben a filmben) regényt írt a szökésről 1957-ben Le Trou címmel (innen a film címe is) José Giovanni álnéven. Ezt filmesítette meg Becker, ráadásul magával a szerzővel dolgozott a forgatókönyv elkészítésén.

A cella 5 lakója előzetes letartóztatásban van a börtönben, ítéletre várnak, és mindannyian olyan bűnt követtek el, ami miatt hosszú (húsz év körüli) ítéletekre kell számítaniuk.Szökést terveznek, és a végrehajtás időpontját nagyban megszabja, hogy éppen kőműves-munkákat végeznek a körletben, ami megfelelő fedőzajt nyújt ahhoz, hogy átvéssék a cella alsó födémét, amivel bejuthatnak a börtön alatti csatornarendszerbe. Ez persze még csak az első lépés, mert a csatorna-rendszer sem olyan könnyen átjárható, mint amiben bíztak, de mindent természetesen most sem fogok elárulni.

A filmet nézve folyton eszembe jutott az ezt a filmet eggyel megelőző western film, ahol egy pillanatnyi izgalmat sem éreztem, és már kezdtem kétségbe esni amiatt, hogy esetleg immunis lettem a filmekre. De itt szerencsére megbizonyosodtam afelől, hogy nem minden filmre. Az igazán jó filmek - mint ez is - lekötik minden idegszálamat. Végigizgultam minden percét a kedves bűnözőknek drukkolva. Mert hát itt a cella összes lakója rokonszenves ezért vagy azért...

Adná magát, hogy a börtönőrök meg mind szemetek - és hát igaz is, ki megy el börtönőrnek vagy rendőrnek: az, aki más emberek fölött akar hatalmaskodni. Mindig kiderül azonban, hogy közöttük is vannak azért rendes emberek. Persze nem túl sokan.

Itt is láthatjuk, hogy a leggyakoribb szemétkedések mindössze abból állnak, hogy bizonyos biztonsági intézkedéseket meg lehetne csinálni normálisan is, de persze egy kis "odafigyeléssel" meg lehet csinálni őket úgy is, hogy megalázást és kellemetlenséget okozzanak a raboknak. A raboknak otthonról beküldött élelmet (és azok beltartalmát)  például át lehet vizsgálni emberi módon is, de át lehet vizsgálni úgy is, hogy az embernek szinte gusztusa se legyen utána megkóstolni...

Érdekes, hogy a filmben gyakorlatilag egyáltalán nincsen zene, csak a vége feliratok alatt. Azt gondolhatnánk, hogy zene nélkül unalmassá válhat egy film, hiányozhat a feszültség megteremtésében. Azonban ez nem így volt. Csak a vége felé vettem észre egyáltalán, hogy tulajdonképpen nem is hallottam zenét, de nem is hiányzott igazán. Remek film. Európa kétség kívül már Amerika előtt halad egy darabig.

USA (Armada Productions), 141 perc, Technicolor, angol

Rendező: Howard Hawks

Producer: Howard Hawks

Nem mondhatjuk, hogy kifejezetten a Délidő remake-je lenne ez a film, viszont sok elemében nagyon hasonlítani szeretne arra. Olyan elemzést is olvastam mely szerint ez egy "válasz" lenne a Délidő-re... méghozzá egy igazi "tökös" válasz. Wayne-ék szerint ugyanis egy igazi amcsi nem rohangál rémülten a városban segítséget kérve, egy kemény amerikai maga veszi kézbe a dolgokat...

Emlékeztetőül: a hét évvel korábbi filmben a Gary Cooper által alakított marshalnak 1 órája van, hogy ütőképes csapatot rántson össze, amikor megtudja, hogy délben vonaton érkezik egy szabadon engedett bűnöző, hogy bosszút álljon rajta, amiért elfogta.

Igazából itt is egy csapatot kell összetoborozni, hogy egy elfogott bűnözőt fogva tartsanak, akiért annak bátyja, és bűnbandája érkezik a városba, hogy kiszabadítsa. Itt azonban a csapat viszonylag hamar összejön, a film nagy része a patthelyzetet ábrázolja, ahogy a feszültség egyre nő a városban, és mindenki arra figyel, kinél pattan el a cérna előbb, a bűnözőknél vagy a rendfenntartóknál?

Gary Cooper (a Délidő marsallja) állítólag nagyon erőltetettnek tartotta a végeredményt. Én is úgy gondolom, hogy nem nagyon szabadna egy lapon említeni a Délidővel, ami vitathatatlanul remekmű, a legszínvonalasabb amerikai westernek egyike. Emez viszont többnyire bevált panelekből építkezik. (És sokadik alkalommal be kell vallanom azt is, hogy általánosságban nem tartom túl nagyra az amerikai westernt, ennek a műfajnak szerintem az olaszok lesznek az igazi mesterei, lásd Sergio Leone) 

A balra fent látható plakáton egy kivételével látszik is, hogy kikből áll a csapat: elöl John Wayne a seriff, a tenyeres-talpas mogorva medve. A kemény férfi, aki nehezen mutatja ki az érzéseit. John Wayne amúgy ez előtt a film előtt néhány évig megpróbálkozott westerneken túl valami másban is maradandót alkotni, de nem nagyon voltak rá kíváncsiak az emberek, úgyhogy visszatért ahhoz a műfajhoz, amiben megkedvelték.

• 
• 
• 

A plakáton a seriff mögött közvetlenül az ő helyettese látható. Dean Martin játssza, akivel a Művészpánikban találkozhattuk Jerry Lewis mellett. Az a páros komédiáival volt népszerű, felbomlásuk után viszont Martin megpróbálkozott egészen más jellegű szerepek eljátszásával is, és el kell ismerni, hogy a film egyik leghitelesebb játékát mutatta. Egy leszokóban levő alkoholista, aki elszegődik a seriff mellé fenntartani a rendet. 

Ő volt a film egyik legérdekesebb karaktere, bár Martin többször is említette, hogy nagy kihívás volt számára ez a szerep. Volt, ahol sírnia kellett, de sokkal többször izzadnia és remegnie az alkohol-elvonás miatt (csak akkor nem remeg, ha Mexikói zenét hall). Nem látszik rajta az erőlködés. Mondjuk a pozőr John Wayne mellett nem túl nehéz színészi teljesítményt mutatni.

Ha a felső poszteren továbbengedjük a tekintetünket, látjuk a csapat harmadik tagját, Colorado-t (Ricky Nelson-t) talán csak azért, hogy a fiatalabb lányok is jegyet váltsanak a tőlük egyébként feltehetően távolabb álló - western - műfajú filmre. Szerepe szerint a fiú fiatal kora ellenére is bátor kiállású profi, akit örömmel vesznek a csapatba, sőt először hiába kérik, hogy csatlakozzon, végül mégis melléjük kerül... Ha fiatal lány lennék valószínűleg máshogy látnám, de én semmi kisugárzást nem vettem észre ennél a karakternél...

Igazából egy negyedik tagja is van a csapatnak: egy fogatlan kis öreg figura, Stumpy (köpcös), Walter Brennan, aki többnyire a fogdában kuksol. Aki megpróbál belépni az épületbe, arra kérdés nélkül tüzel. Na, ő még zseniális volt ebben a mellékszerepben.

Hogy valami a szépérzékünket is stimulálja, nem szorosan, de mégis a csapathoz tartozik az Angie Dickinson (26) által alakított szerencsejátékos hölgy, aki amolyan vadnyugati femma fatale-ként beleszeret a nála nagyjából kétszer idősebb (51) seriffbe. Legerősebb színészi eszköze, hogy érzékien vonzó...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ahogy említettem, ezt a filmet mintegy válaszként szánhatta Hawks és a címszereplő Wayne a Délidőre, amiről talán érdemes elmondani, hogy sokan a McCarty féle kommunista üldözés allegóriájaként tekintettek rá. A film forgatókönyv-íróját, Carl Foreman-t pont akkoriban feketelistázták, mivel tíz évvel korábban tagja volt az amerikai kommunista pártnak, de nem volt hajlandó kiadni párttársai nevét. Wayne büszke volt arra is, hogy tevékeny részese volt, hogy Foremant az ország elhagyására kényszerítették. Angliába költözött, ahol hagyták dolgozni, ahol végül az amerikai nagykövetség felszólítására le kellett adnia útlevelét, ezzel mintegy megfosztva amerikai állampolgárságától. Csak a hetvenes évek közepén tért haza...

Zárójel bezárva.

Ezt csak azért említettem, mert így talán érthető, hogy egy nem túl erős, két órán jócskán túlnyúló hosszával, vontatott - és a Cooper által is nehezményezetten - erőltetett  történetével miért vált olyan jelentőssé ez a film - feltehetően elsősorban az amerikaiak számára - hogy felkerüljön erre a listára.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Howard Hawks egyébként ezzel a filmmel tért vissza Amerikába. 1955-ben volt egy nagy bukása, A Fáraók Földje, mely a Tízparancsolat illetve a Ben-Hur-hoz hasonlóan hatalmas költségvetésű szuperprodukció volt, de veszteséges volt a mozikban. Valószínűleg ennek hatására is néhány évet Európában töltött, és csak 1958-ban tért vissza, hogy egy olyan filmet készítsen melyben nem az akció, hanem a szereplők jelleme az izgalmas.

Ebben a Texasi, Rio Bravo nevű városkában úgy néz ki, hogy senki nem csinál semmit. Mindenki vagy balhéra készül, vagy azt próbálja megakadályozni. A balhék közötti időszakokat kocsmázással, kártyázással múlatják. 

A nézők szerették. Én nem. Nálam akkor szakadt el igazán a cérna, amikor a film utolsó harmada környékén a fogdában őrködő, kissé fásult törvény őrei, élükön Dean Martinnal és Ricky Nelsonnal elkezdenek gitározni és énekelni...

És, hogy mutassak valami olyat, ami a hetvenes évek exploitation filmjeinél lett gyakran alkalmazott reklámfogás: olyan fotóval vagy grafikával promózni, ami valójában nincs is a filmben. Hát ilyesmihez még csak hasonlót sem látni benne..., a kép alján látható szövegből viszont úgy tűnik, hogy ez feltehetően egy lobby kártya, ami a mozik előterében volt akkoriban kitéve a bemutatott filmeket reklámozandó...

Franciaország, Japán (Argos, Como, Daiei, Pathé), 90 perc, ff., francia

Rendező: Alain Resnais

Producer: Anatole Dauman, Samy Halfon, Sacha Kamenka, Takeo Shirakawa

1945 Augusztus 6-án japán idő szerint reggel 8:15-kor Hirosima felett egy Enola Gay nevű amerikai B-29-es bombázó repülőgép ledobta a történelem első éles bevetésű atombombáját.

Hatalmas vakító villanás keletkezett, több kilométer távolból is a napnál sokkal erősebb fényvillanást láttak. Majd a számunkra már oly ismerős, számukra azonban még félelmetesen ismeretlen gombafelhőt...

Hozzávetőleg hetvenezer ember azonnal meghalt, majd nagyjából még egyszer ennyien vesztették életüket a sugárzás következtében. Hirosima 350.000-es lakosságának harmada-fele halt meg ettől az egyetlen atombombától. Három nappal később szinte ugyanez történt Nagaszakinál. És utána soha nem vetettek be atombombát.

Nehéz mit mondani... A támadás megítélése a mai napig vitatott. Az elfogadók álláspontja szerint a többszázezer polgári lakos élete árán sokkal több élet kioltását lehetett kiküszöbölni. Az amerikaiakra - úgy általában - jellemző, hogy a maguk által elkövetett bűnökkel kapcsolatban sokkal megengedőbbek, mint másokéval. Ha mondjuk Sztálinék vetik be ezeket a bombákat, akkor valószínűleg ezt is a pszichopata tömeggyilkos emberiség elleni bűnei között tartaná számon a világ közvéleménye.

Alain Resnais-t szokás a francia új hullámhoz köthető rendezőnek tartani, holott magát egyáltalán nem tartotta közülük valónak, és egyébként is, ő már a negyvenes évek közepétől dokumentumfilmeket csinált, míg az új hullámos nemzedékre pont az a jellemző, hogy 1959-ig jellemzően a partvonalról bekiabálók (filmkritikusok) voltak, és az új hullám hatásának köszönhetően egymás után vágtak bele a filmkészítésbe. Resnais közéjük keverése talán azzal magyarázható, hogy ezt a filmet ugyanazon a Cannes-i fesztiválon mutatták be, ahol a Négyszáz Csapás-t, és mindkettőre felkapták a fejüket az emberek.

Resnais 1955-ben csinált egy dokumentumfilmet a holokauszt borzalmairól Éjszaka és Köd címmel. Ez a film is dokumentum-filmnek indult. Az első 15 perc kicsit el is különül a film további részétől: A Hirosimai bombázás borzalmait villantja fel, ellenpontozva egy szeretkező pár összefonódó testeinek hol izzadt, hol csillogó hamuval borított testével.

Ehhez a részhez a Hirosima múzeum dokumentumfelvételei mellett az 1953-as japán Hirosima című filmből is felhasználásra kerültek felvételek. 

Ez az első 15 perc a két főszereplő szinte recitativo szerű párbeszédével egy költői szépségű, álomszerű kompozícióvá áll össze, egy bombasztikus hatású montázzsá, és ez volt számomra a film legerősebb része. Ebből látható néhány perc itt:

Semmit sem láttál Hirosimából. Semmit!

- mondja a férfi időnként félbeszakítva a nő szavait. Párbeszédük tényleg inkább egy költői kép aláfestésének hangzik, mint valós párbeszédnek.

Mint később - az első negyed órát követő, hagyományosabb hangvételű részben - kiderül, a japán férfi és a francia nő Hirosimában ismerte meg egymást. A férfi építész, a nő (színésznő) pedig egy Hirosimáról szóló film forgatására utazott ide.

Mindketten házasok, egyik sem tervezi emiatt a kapcsolat miatt felbontani házasságát, tehát előre tudható, hogy ez egy nagyon rövid, de intenzív futó kaland lesz. A férfi nagyon kíváncsi a nő életére, és a nő hajlandó is kitárulkozni a férfi előtt. Visszaemlékezését időnként pillanatokra bevillanó flashback-ek erősítik. 

A flashback természetesen nem új találmány. A filmtörténelem korai szakaszában elkezdték alkalmazni. Ami itt újszerű, hogy sokszor egész rövid pillanatokra villannak be, viszonylag gyakran (Ellentétben a jól megszokott - visszaugrunk a múltba, + flashback, + majd újra a jelenben vagyunk képlettel.)

A férfi (Eiji Okada) Hiroshima-i, a nő (Emmanuelle Riva) pedig Nevers-i. Nevers egy francia kisváros. Egész más, mint Hiroshima, de az ő múltjában is vannak fájó pillanatok.

A nő szerelmes lett egy német katonába. Ez volt a lány első szerelme. A háború utolsó napján lelőtték a már haza készülő katonát. De ez még nem minden. Francia szokás volt, hogy a kollaboráns nőket, (magyarul azokat, akik a német katonákkal valamilyen közeli kapcsolatba kerültek) a háború után a főtéren összegyűjtötték, és mindenki szeme láttára kopaszra nyírták a fejüket. Szülei a szégyentől szabadulni próbálva a ház pincéjébe zárták, és ott tartották a megalázott lányt.

 Hogy miért tekintik sokan Resnais-t a francia új hullám egyik alakjának? 

Talán mert, - bár nem egy alomból való velük,- mégis olyan bátran kezelte a filmes eszközöket, mint amazok. Hirosimai atombomba támadás nála tökéletesen megfér a lány fájó Nevers-i múltjának ábrázolásával. Mint ahogy az első negyed óra egészen más stílusa a film többi részével is tökéletesen megfér. Pedig Resnais-nál semmilyen eszköz nem magyarázható az új hullámosokra jellemző low-budget okozta szükségmegoldásokkal. Az eszközökkel való bátor kísérletezés és a bőséges kreativitás viszont összehozta velük.

Egy nyolcvanas évekbeli Filmvilág-os cikk írója kifakadt azon, hogy a szinkronizált változat mennyit veszít az eredetihez képest. Sem a nyolcvanas években, sem most nemigen szokás nálunk feliratos filmet vetíteni a tévében. A nyolcvanas években viszont a tévébemutatóhoz szinkronizálták ezt a filmet is. Én is ezt láttam, és kifejezetten jelezni kívántam, hogy milyen jól sikerült. 

Az említett cikk hívta fel a figyelmemet egy kisebb és egy nagyobb hiányosságára. A kisebb, hogy a szinkronnal elveszítjük a japán férfi franciájának japános akcentusát... ez persze szinkron esetén előre kalkulálható veszteség. A nagyobb hiba viszont, hogy ennek a filmnek az esetén nem volt meg az a hangszalag, ami a beszéden kívüli hangokat tartalmazza. Normál esetben erre szokták rátenni a szinkront. A normál hangsávból ugyanis nem lehet dolgozni. Az nem megoldható, hogy levesszük róla a francia beszédet, de meghagyjuk a zenét és a zörejeket, majd rávesszük a magyar szöveget.

És mivel az eredeti zenék egyáltalán nem álltak rendelkezésre, ezért a magyar szinkronos változatban egész más zenék szólnak, mint az eredetiben. A cikkíró szerint így sok minden elveszett, főleg az első negyed órából, ahol a zene úgy egészítette ki a képek ritmusát, hogy az tulajdonképpen egy szeretkezés egyre gyorsuló ütemét adta. Valóban, a szinkronizált verzióban ennek nyoma sincs... Ettől függetlenül engem ez is elvarázsolt...

Franciaország (Lux), 77 perc, ff., francia

Rendező: Robert Bresson

Producer: Agnés Delahaie

"A mozgókép jövője azokban a magányos fiatalokban rejlik, akik utolsó filléreiket is arra fogják költeni, hogy filmet forgathassanak, s akiket nem ejt csapdába a szakmai rutin." 

- mondja Bresson, és ezzel már-már a francia új hullám szószólójának is gondolhatnánk. 

Pedig Bresson egyáltalán nem tartozott Godard-ék társaságához, hiszen már a negyvenes években forgatott. Szellemiségében viszont akár az új nemzedék előfutárának is tekinthető. Stílusa olyan egyedi, hogy filmjeinek stílusa szinte összetéveszthetetlen másokéval. 

Nem szeretett például képzett színészekkel dolgozni. Ennek a filmnek a legfontosabb szereplői nemcsak elsőfilmesek, de semmilyen korábbi színész-képzésben vagy gyakorlatban nem volt részük. Ez nem azt jelenti, hogy kifejezetten született őstehetségek voltak. Bresson-nak más elképzelési voltak a filmes színészi játékról, mint a legtöbb rendezőnek. Kifejezetten megtiltotta szereplőinek, hogy "eljátsszák" a szerepet. Minden, ami eljátszás lett volna, műnek hatott volna az ő szemében.

Filmjein viszont nincs nyoma annak a fiatalosan bátor kísérletezésnek, annak az ad hoc jellegnek, ami pénztelenségüket kompenzáló kreativitásuknak is köszönhető volt az új hullámosoknál.

Itt van például a férfi főszerepet játszó Martin LaSalle. Arcán alig lehet érzelmeket leolvasni. Nincs rajta túl sok mimika, nem gesztikulál fölöslegesen. De ha körülnézünk a való életben, az embereknek egy jó része bizony ilyen. Nagyon sok ember van, akinek az arcáról többnyire kevés érzelem olvasható le. A színészek viszont többnyire lelkiismeretesen el akarják játszani az érzelmeket, így a legtöbb színész gazdag mimikájú embert alakít. Nos, a mi főhősünk most nem ilyen. Bresson a szünetekkel, a jól elhelyezett vágásokkal éri el a kívánt hatást.

LaSalle érdekes módon - a filmszerep hozta hírnevet nem Franciaországban lovagolta meg a későbbiekben, hanem Mexikóban. Hiába ismerték meg sokan ebben a filmben, a hatvanas években nem  sok minden történt vele, viszont a hetvenes évektől kezdve, miután Mexikóba költözött, vagy hetven filmben szerepelt, jelenleg is ott él.

Kellemes meglepetés volt a 16 éves Marika Green szereplése is. Neve alapján sejthető, hogy nem francia származású, de sejtésemmel ellentétben nem amerikai, hanem svéd. 

Tündérien bájos... nincs rá jobb szavam. Ettől függetlenül - talán filmbeli hajviselete miatt - inkább húsz év körülinek hittem. Ahogy LaSalle, úgy ő is minden tapasztalat nélkül került ebbe a filmbe, és partneréhez hasonlóan ő is tökéletesen oldja meg azt, amit Bresson elvár tőle.

Neki sajnos nem sikerült olyan sikeres karriert befutnia, mint LaSalle-nak Mexikóban. Leginkább tévés mellékszerepek találták meg, 1974-ben volt még egy emlékezetes szerepe a kultikus jelentőségű Emmanuelle című filmben: Emmanuelle szeretője volt egy ideig.

Ami szép az szép... kár, hogy mások nem tudtak úgy hozzányúlni, mint Bresson.

Mivel ez immár harmadik Bresson filmem volt, annyira ismerős volt az elején felhangzó jellegzetes narráció - illetve belső monológ -  a férfi főszereplő szemszögéből mesélve. 

Egy zsebtolvaj beszéli el "karrierjének történetét". Nem a bűnügyi vonal az elsődleges fontosságú, hanem a lelki mozgatórugók. Hogyan lesz valakiből bűnöző, és hogyan próbálja menteni magát. Pszichológusok szerint az emberi lélek nehezen viseli el hosszabb időn keresztül a bűntudatot, ezért a legtöbb bűnöző különböző - esetenként valós, többnyire persze mondvacsinált - okokkal felmenti magát. (Például: én csak gazdagtól lopok, azoknak nem számít, és különben is megérdemlik, nyilván ők is lopták a pénzüket)

Mint kiderül, hősünk először beteg édesanyjától lop - ezután nem is nagyon mer a szeme elé kerülni - , majd elhatározza, hogy megpróbálkozik az idegenektől való lopással is. Első akciója után azonnal lebukik. Előállítják a rendőrségen, ám mivel csak a lopott pénzt találják nála, nem tudják rábizonyítani, hogy ő volt a tolvaj. Elengedik, de - mint kiderül - ettől kezdve rendszeresen figyelik.

A fent említett erkölcsi dilemma természetesen benne is elkezd dolgozni, de hamar megtalálja a megoldást. Álláspontja szerint a kiemelkedően tehetséges bűnözök - mint amilyennek magát is tartja - külön elbírálásra lennének jogosultak a társadalomtól. Bűneiket el kellene néznie a társadalomnak, hiszen ezek a tehetséges emberek végső soron biztosan a társadalom érdekeit szolgálják majd.

Nyilván érzi a fiatalember maga is, hogy gyenge lábakon áll az elmélete, feltehetően ezért osztja meg eme gondolatokat  korábbi ügyének nyomozójával, akivel egy barátja hozza össze egy beszélgetésre. A férfi tehát vágyik a felmentésre, a nyomozónak viszont esze ágában sincs megadni azt, azért áll csak egyáltalán szóba vele, hogy így, mint célszemélyt egy pillanatra se veszítse szem elől.

A férfi egyre ügyesebb zsebessé képzi ki magát. Ehhez hozzájárul az is, hogy összeismerkedik egy profival, a Kassagi nevű bűvész által játszott zsebmetszővel. Olyan látványos kézmozdulatokat produkál, hogy emiatt állítólag Finnországban éveken keresztül be volt tiltva a film, mivel a bemutatott trükkök szerintük a zsebtolvajok működését segített volna elő.

A Marika Green által játszott lány a haldokló édesanyát ápolja, és mellesleg beleszeret a férfiba is. A férfi, amikor döntési helyzetbe kerül, inkább a bűnözést választja, mint a nőt. Érdekes pszichológiai kérdés az is, hogy a bűnözésből állítólag nehéz kiszállni. Mint ahogy minden függőségnél, itt is előfordulnak fogadalmak, hogy majd, ha ennyit vagy annyit összeszedek, abbahagyom, de valahogy ez a nap általában akkor jön el, amikor a rendőrség hozza el. 

A végsőkig lecsupaszított ez a film abban a tekintetben, hogy szinte csak a lényeg van benne. Nincsenek kiugró érzelmi hullámok. Lineárisan haladunk az előre megjósolható végkifejletek felé. Tulajdonképpen túl nagy meglepetés nem ér minket, minden olyan hétköznapiasan kiszámítható.

Bresson a film elején még figyelmeztet is minket, nehogy félreértsük a címet: nem krimit fogunk itt látni, a dolog lélektani része az, ami érdekli őt. 

Nem okozott akkora hatást bennem, mint az általam látott korábbi két Bresson film, de különleges stílusa, hangulata biztosan emlékezetessé fogja tenni.