Japán (Daiei), 119 perc, Eastmancolor

Rendező: Yasujiro Ozu

Producer: Masaichi Nagata

Ezt a filmet nálunk először a hetvenes évek végén Sodródó Emberek címmel mutatta be a Toldi mozi a japán filmhét keretében hat másik Ozu alkotással együtt. 

A film címe eredetileg békalencsét jelent. (japánul: ükikszá) ezek azok a kerek levelű növények, melyek tavak tetején úszkálnak.

浮草

Szó szerint úszó (浮 ükü ) fű (草 kszá). Ezért legtöbb nyelvre úgy fordították, ahogy tévesen az 1001-es könyvben is szerepel a magyar cím: Sodródó Növények. Nálunk valamiért kicsit szájbarágósabbra, az eredeti allegóriát könnyebben értelmezhetővé téve nem várták el, hogy a néző a békelencséhez hasonlítva lássa a film szereplőinek életét úgy alakulni, mint ahogy az egyes békalencsék sodródnak egymás hatására hol ide, hol oda. Az értelmezés munkáját megkönnyítendő  lett nálunk a cím Sodródó Emberek.

Nem csak Magyarországra jutott el ilyen késve ez a film. Ozu életében Japánon kívül - ellentétben Kuroszavával és Mizugocsival - gyakorlatilag ismeretlen volt a nézők számára. Csak a hetvenes években fedezték fel.

Amint a fenti filmkockán is látható, a lista első színes japán filmjével van dolgunk. Érdekességként jegyzem meg, hogy Ozu saját - A Vízsodorta Fűszálak Története című - 1932-es filmjét dolgozta fel újra, immár Eastmancolor nyersanyagra. Szépek a színek. Mindenképpen jót tesz ezeknek a nyugalmat árasztó képeknek, hogy színesben látjuk őket. Ilyen, és ehhez hasonló csendéletekkel választja el Ozu az egyes jeleneteket, melyek maguk sem túlzottan mozgalmasak.

Viszont ezek a belső terek - izgalmas szerkezetükkel - ellensúlyozzák a mindig statikus, soha nem mozgó kamera egyhangúságát.

Íme egy tipikus kép a filmből. Ez a beállítás annyira jellegzetes, hogy érdemes végigmenni a részleteken. (és mindjárt sorakozik ilyenből még jó néhány, hogy rá lehessen érezni erre a stílusra.

Először is nézzük a többszörösen rétegzett térmélységet: Első vonalban (legközelebb) egy benyúló térdet látunk. A második réteg a jégkrémet nyalogató hölgy. Majd egy éles váltással a harmadik réteg szintet ugrik, az asztal körül ülő emberek, akiknek a beszélgetésébe hamarosan belehallgatunk majd. De itt még nincs vége, az izgalmas papírfal áttörésében látjuk az utcát, sőt a szemben álló épület cserép burkolatát.

Hasonló rétegzettség figyelhető meg az alábbi képen, ahol a fiatal pár tagjai (szerelmesek, bár ez nem látszik rajtuk és feltehetőleg egy szálloda által biztosított ruhában vannak, ezért az egyforma mintázat) Előtérben a hölgy, és egy "réteggel" hátrébb csak a férfi. Egymással szemben ülnek, és mégsem... Ugyanúgy ott van az utca a háttérben, és szinte belátunk a szemben levő házba is.

Tovább nézegetve ezeket a beállításokat, egyre több jellegzetességet vehetünk észre. Az egyik, hogy milyen alacsonyan helyezkedik el a kamera objektívje mindig lejjebb van, mint a szereplők feje. 

A másik, ami szinte biztosan feltűnt a fenti három képet nézve, és az alábbi képen is észrevehető, hogy 1 pontos (frontális) perspektívára törekszik Ozu és operatőre, azaz a szemben levő fal pontosan szemben van, minden távolodó vonal a végtelen egy pontjába halad. 

Izgalmas geometriai formák uralják ezeket a statikus képeket. A ruhák és a papírfalak jellegzetesen japán mintázatai különleges esztétikai élményt nyújtanak.

A japán művészetre hagyományosan jellemző a mozdulatlanság, a kitartó szemlélődés igénye, mely jelen esetben a hétköznapi élet monotóniáját is szemlélteti egyúttal. Szinte minden mozdulat szertartásos. Valószínűleg ez a japán életmódban gyökerező sajátos eleganciából adódik. A szokásos földön ülésből nem csak úgy fölállnak, mint mi Európaiak, hanem megvan, hogy hogy kell igazán illemtudóan, elegánsan felállni, úgy, hogy kezünkkel nem segítünk rá.  

Mindezt élesen ellenpontozza egy olyan jelenet, amit korabeli európai vagy amerikai filmben nem nagyon tudok elképzelni: amikor dühében egy férfi szinte teljes erőből hátba talpal egy fiatal hölgyet...ott egy pillanatra elakadt a lélegzetem.

És itt jut eszembe, hogy magáról a történetről még egy szót sem ejtettem. Ennek feltehetően az az oka, hogy nem maga a történet a film legfontosabb eleme, hanem az eddig említett esztétikai megoldások. Legalábbis szerintem.

Egy kabuki színész megérkezik vándortársulatával egy japán tengerparti városba. (Mondjuk a japán városok jó része tengerparti) Mint kiderül, egy helybeli nő fiának ez a színész az apja, a fiú viszont abban a hitben nőtt fel, hogy ő a nagybácsija. 

A színtársulat egy hölgytagja féltékeny lesz, rájön, hogy a férfi feltehetőleg korábbi kapcsolatából származó fiát látogatja, ezért felbéreli az egyik fiatal színésznőt, hogy kezdjen ki a fiúval. (Számomra nem világos, hogy mi ennek az akciónak a célja). Természetesen a lány elvállalja a küldetést, és tényleg beleszeret a fiúba.

Az apa azonban nem nézi jó szemmel a kapcsolatot. Érdekes módon - bár maga is színész - fiának nem ilyen jött-ment színésznőt szán. Szavaiból az derül ki, hogy ezek a színészek a társadalom legaljához tartoznak, nem ilyen jövőt szán az amúgy postai kisegítőként egyetemi tandíjra gyűjtő fiának. Ebből a konfliktusból származik többek között néhány elcsattanó pofon, és a már fentebb említett hátba rúgás.

Ozu korábbi filmje, a Tokiói történet mélyen megérintett. Ezúttal azonban a látványt jóval erősebbnek éreztem a mögöttes tartalomnál. Holott az elbeszélés formája meghökkentően hasonló a két filmben - mint ahogy állítólag Ozu összes filmjében. Van aki odáig merészkedik, hogy Ozu munkássága egyetlen nagyon hosszú film. Ugyanazt folytatja mindig, ugyanabban a formában...