USA (MGM), 137 perc, Technicolor, angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: Alfred Hitchcock

Amikor a Szédülés forgatása alatt Hitchcock elmesélte James Stewartnak az erről a filmről szóló tervét, a színésznek nagyon megtetszett az ötlet, sokat beszélgettek róla, és valószínűleg fel sem merült benne, hogy Hitchcock nem az ő főszereplésével képzeli el ezt a produkciót.

Nem tudni pontosan, hogy a kövér rendező eleve nem Stewartban gondolkozott, vagy csak azért szemelt ki másvalakit, mert a Szédülés viszonylagos sikertelenségét azzal magyarázta, hogy Stewart már öreg az ilyen szerepekhez... mindenesetre végül Cary Grant lett Hitchcock kiválasztottja erre a filmre.

Ezzel gyakorlatilag megteremtette a nulladik James Bond filmet. A kémfilmek prototípusát, melyben a főhős egy gátlástalan ellenfél gyilkossági kísérletei ellen menekül folyton folyvást, amiben egy érzékien vonzó női társ (Eva Marie Saint) segíti. 

Mint oly sok későbbi Bond filmben, itt is az a helyzet, hogy majd csak a legvégén derül ki, hogy ezzel a szexi szőkével mi is a helyzet valójában... Amikor már úgy gondoljuk, hogy tudjuk az igazságot, akkor jön egy újabb csavar, majd egy még újabb... Akár csak egy klasszikus noir-os femme fatale... 

Egy Tornhill nevű reklám-szakemberről (Cary Grant) tévedésből azt hiszi egy Amerika ellenes kém, hogy a titkosszolgálat ügynöke. Maga mellé próbálja csábítani, majd amikor ezt a - semmit nem értő - férfi érthető okokból nem tudja elfogadni, megpróbálja megölni. A film nagy része az ártatlan férfi meneküléséről szól, azzal megbolondítva, hogy a történet felénél összekeveredik sorsa a már említett szőkével... A szőkék soha nem azok, akiknek mutatják magukat. Ezért is festik a hajukat szőkére, hogy másnak tűnjenek...

Hitchcock rajongott a festett szőkékért. Nem is Marie Saint volt az első jelöltje erre a szerepre. Szóba kerültek korábbi szőkéi is: Grace Kelly azonban már Monaco hercegnője volt ekkoriban, valamilyen okból Kim Novak sem volt elérhető ehhez a filmhez. Marie Saint is remek választás volt, még akkor is, ha a 26 éves szerephez valójában már 34 éves volt. 

Valamiért ezek a James Bond-os kalandok engem mindig is untattak, hiába próbálok rákapcsolódni ezeknek a hullámhosszára, egyszerűen nem tudom belelovalni magam a feszültségbe, melyeknek egyik csúcspontja abban a jelenetben tetőz, ahol egy permetező repülővel próbálják Grant figuráját kivégezni. Látványos jelenet, nem mondom...

Számomra a leginkább élvezhető részek mégsem ezek a mozgalmas menekülések voltak, hanem az esztétikailag vitathatatlanul magas fokon megkomponált képek. Nem tudom, hogy lehet-e szebben ábrázolni a "semmi közepén" fogalmát ennél a képnél...

Nem kevés izgalmas építészeti remekmű látható a filmben. Ezek többségéhez Hitchcocknak nem sikerült forgatási engedélyt kapnia (illetve van olyan, ami nem is létezik valójában) Az egyik létező a Manhattani ENSZ székház, melynek külsejét még sikerült leforgatni, a beltéri jelenetekhez viszont már festett hátteret kellett készíteni. Elég jól sikerült. Az eredmény összehasonlítható a valódi épületbelsővel.

Mivel nemcsak színesben (Technicolor), hanem széles vászonra (Vistavision) is forgatták a filmet, ezért élvezetes volt a látványos képi elemek tobzódása. A film vége felé feltűnő modernista hétvégi ház, mely az akkoriban igen népszerű Frank Lloyd Wright stílusában készült, valójában csak egy festmény volt, a belső tereket pedig az MGM stúdiójában építették fel, mégis remek látványt nyújt.

Hogy még egy olyan helyszínt említsek ahol nem sikerült forgatási engedélyt kapni, az a Mount Rushmore-i szoborcsoport volt. Hitchcock amúgy sem különösebben szeretett eredeti helyszínen forgatni. Szerette a kiszámítható, zavaró körülményektől mentes nyugalmat, így végül az elnököket ábrázoló arcszobrokat is az MGM stúdiójában építették fel papírmaséból...

De hogy ne csak szobrokra és épületekre térjek ki, van két mellékszereplő, akiket semmiképpen nem szabad szó nélkül hagyni:

James Mason... (jobbra) a fő gonosz... bár bevallom, nem jött át az az igazán erős vérbeli gonoszság, amit én egy igazi bűnözőtől elvárok a vásznon.

És a film - számomra - kedves meglepetése, a nemrég elhunyt Martin Landau... akit én rögtön felismertem, de a mai fiataloknak valószínűleg időskori formájában inkább lehet ismerős...

Landau itt a fő-gonosz jobbkezét alakítja. Valahogy én kevéssé vagyok fogékony a látens homoszexuális karakterek kiszúrására, utólag utánaolvasva esett csak le, hogy ez a férfi bizony szerelmes volt főnökébe, és erre több utalás is elhangzott a filmben... (mondjuk legerősebb, amikor gyanakvását saját "női megérzésének" tulajdonítja)

Landauval kapcsolatban egy helyen olvastam, hogy a forgatás során egyre jobban elbizonytalanodott, úgy érezte, hogy a Hitchcock-kal való együttműködése valamiért nem túl rózsás. Minden más szereplővel rendszeresen egyeztetett a rendező, elmondta mit hogyan szeretne látni. Landauhoz viszont nem nagyon szólt semmit. Ez volt az első igazán komoly filmje (bár tévé sorozatban már többször szerepelt) és úgy érezte, hogy nem mehet ez így tovább, megkérdezte a mestert, hogy van-e vele valami baja, amiért szinte hozzá sem szól. Erre Hitchcock csak annyit mondott, hogy ő csak annak ad instrukciókat, akitől valamit máshogy szeretne. Aki mindent úgy csinál, ahogy ő gondolja, annak nincsen mondanivalója...Így nézett ki idős korában. Én így kedveltem meg... Ha egy filmben jó szándékú idős úriemberre volt szükség, rá mindig lehetett számítani:

A történet annyira fordulatos, hogy Cary Grant állítólag a forgatás harmada tájékán nehezményezte, hogy neki még fogalma sincs, hogy hova akar kilyukadni ez az egész. Nem köntörfalazott, hatalmas bukást előlegezett a filmnek. (Ne feledjük, Hitchcock előző filmje a Szédülés valóban nem teljesített valami fényesen a pénztárakban) Valószínűleg igen meglepődhetett, hogy nem lett igaza, hiszen az évad legsikeresebb filmjeinek egyikében szerepelhetett ezúttal...

Franciaország (Carrosse), 100 perc, ff., francia

Rendező: François Truffaut

Producer: François Truffaut

Francia új hullám. A nouvelle vague kifejezést először 1957-ben használta egy francia hetilap kritikusa, akkor még nem kizárólag filmekkel kapcsolatban, de 1959-ben már csak az új rendező-generáció filmjeit értette ez alatt mindenki. De mielőtt rátérnék, hogy pontosan mit is jelent ez az új hullám, pár mondatban bemutatnám Truffaut-t, ennek a mozgalomnak az egyik legjelentősebb rendezőjét.

Tizenhét évesen már filmklubot vezetett, hitelt vett fel az A Költő Vére című Cocteau film kikölcsönzésére, melynek a vetítésére maga a rendező is elígérkezett. De mivel Cocteau végül nem jelent meg, a jegyek árát végül vissza kellett fizetni, így a felvett hitellel adós maradt, ennek következtében fiatal korúak nevelőintézetébe került.

Később a Cahiers du Cinéma című filmes folyóirat főszerkesztője, André Bazin fiatal "jó tollú" kritikusokat gyűjtött maga mellé, akik együtt jártak vetítésekre, minden előadáson átbeszélték élményeiket, szinte éjjel-nappal együtt voltak. (Közülük négy fiatal nevét külön is érdemes megemlíteni: Jacques Rivette, Claude Chabrol, Jean-Luc Godard és François Truffaut.

Truffaut is tagja volt tehát ennek a társaságnak, sőt lakása nem lévén egy ideig Bazinnél is lakott. A főszerkesztő apafiguraként biztatta a fiatalokat, hogy kritikáikban tartsanak ki saját véleményük mellett. 

Ekkoriban a filmművészet többé-kevésbé válságban volt. Az olasz neo-realizmus kifulladni látszott. A Hollywoodi filmek egyre inkább a kommersz tömegsikerek felé látszódtak tolódni. Sikertelenül kísérleteztek a különböző innovatív formátumok - mint például a 360 fokos körmozi - elterjesztésével. A korábbi generációk francia rendezői nem tudtak megújulni. A Cahiérs du Cinéma több fiatal kritikusa is megpróbálkozott a filmkészítéssel, és váratlan sikerük indította el azt, amit nemsokára francia új hullámként kezdtek emlegetni.

Talán még irányzatnak sem érdemes nevezni, hiszen nem egy közös stílus mentén indultak el, bár igen könnyen találunk közös jellemzőket. Ezeknek a hasonlóságoknak legegyszerűbb oka a kezdeti szűkös anyagi források elérhetősége volt. Kevés bennük például a műtermi felvétel. Valódi helyszíneken és igazi lakásokban forgattak, amiket így-úgy ingyen - vagy kevés pénzért - birtokba tudtak venni a forgatás idejére.

Többen közülük igen jó barátok voltak (a Cahiérs du Cinéma révén), de ezen túl az is közös bennük, hogy immár mindannyian született filmeseknek érzik magukat, nem űgy, mint a korábbi generációk rendezői, akik ilyen-olyan más művészetekből emigráltak a filmezéshez. Témáik is jellemzően jelenkoriak, nemigen vesznek elő "ósdi", klasszikus történeteket. 

Számukra a film kizárólag a szerzői (auteur) film. Lenézik azokat a rendezőket, akik egy nagy stúdió felkérésére kottából (kész forgatókönyv alapján) elvégzik a rájuk kirótt munkát.

Truffaut az egyik legcsípősebb tollú kritikus volt a szerkesztőségben. Missziójának érezte, hogy a rossz filmek ellen harcoljon. 1959-ben a Filmvilág egyik újságírója megkérdezte tőle, hogy mikor határozta el, hogy rendező lesz, mire Truffaut azt mondta, hogy nem volt szüksége ilyen elhatározásra, hiszen mindig is rendező akart lenni, a kritikusi pályafutás csak az első lépés volt célja eléréséhez. Úgy sikerült végül belevágnia a filmkészítésbe, hogy egy barátjának elhunyt a nagymamája, akitől akkor összeget örökölt a srác, amivel esély mutatkozott egy kis költségvetésű film elkészítésére. 

Mielőtt rátérnék a filmre, muszáj megmagyaráznom a címet. Truffaut ugyanis nem gondolt a franciául nem beszélőkre. Olyan címet adott filmjének, ami szinte lefordíthatatlan. Mondjuk túl sok energiát nem is fordítottak arra, hogy normális magyar címet találjanak, de meg kell jegyeznem, hogy sok más nyelvre sem sikerült jobban lefordítani. (lásd itt feljebb az angolt, ami ugyanolyan rossz)

Szó szerint ugyan valóban négyszáz csapást jelent a cím, de amikor elkezdtem nézni, valami bibliai tíz csapást legalább negyvenszeresen meghaladó isteni igazságszolgáltatásra számítottam. Valójában a cím a francia "faire les quatre cents coups" kifejezésből jön, mely valami zsiványkodást, elvetemült rosszaságot jelent.  Mondjuk olyan "Istencsapása" kölyök" jellegű cím inkább működött volna... és akkor közelebb járnánk ahhoz, amit az eredeti cím sugall...

Bár nem lehet kijelenteni, hogy szigorúan önéletrajzi filmről van szó, a film központi figurája, a fiú (Antoine) akár Truffaut fiatalkori önmaga is lehetne. Ugyanúgy kezelhetetlen, ugyanúgy megjárja a nevelőintézetet, mint a rendező.

Krónika ez a kamaszkorról. A keresgélésről, a szabályok felrúgásáról. 

Egy általános iskolás fiú néhány hetét követjük végig onnét kezdve, hogy elcsavarog egy tanítási napon. Ennek következményei (büntetés) egyre mélyebbre és mélyebbre húzzák a bajba. Szüleiről nem mondható el, hogy kifejezetten rosszul bánnának vele, de valami mégis hiányzik kapcsolatukból. Az egymásra odafigyelés, a megértés. Valószínűleg az sem segíti harmonikus kapcsolatunkat, hogy a fiú véletlen szemtanúja, ahogy anyja az utcán egy számára idegen férfival csókolózik.

Végül odáig fajul a helyzet, hogy maguk a szülők jelentik fel a gyereket a rendőrségen, és ők javasolják nevelőintézetben való elhelyezését, mondván ők már tehetetlenek. Itt egyébként számomra egy kicsit mintha megbicsaklott volna a történet realitása. Hallottam már igazán istencsapása gyerekekről, akikkel tényleg képtelenség volt mit kezdeni, Antoine viselkedése azonban még messze nem érte el ezt a szintet. Amit ő elkövet, azok nagy részét talán még én is elkövettem hasonló koromban. Az intézetben is volt egy jelenet, melyben három kisgyereket ketrecbe zárnak, ezt kicsit túldramatizáltnak érezem. A nevelőintézetekben nyilván sok aljasság előfordulhat, de ezt valahogy nem akarom elhinni, még az ötvenes évekre vonatkozóan sem.

Az Antoine-t alakító Jean-Pierre Léaud igen jól játssza a szerepet.

Truffaut beszélgetős castingokat csinált a jelentkezőkkel. Léaud beszélgetése annyira természetesre és érdekesre sikerült, hogy nemcsak beválasztotta a fiút a filmbe, de a felvett beszélgetést is beépítette a történetbe. Úgy alakította, mintha az a nevelőotthon pszichológusával készült beszélgetés lenne. Saját kérdései helyett utólag egy színész (a képen nem látható pszichológusként) beszél.

Truffaut nem is nagyon akarta elengedni a fiú kezét. Pályája során még négy filmet készítettek vele, mindegyikben ugyanúgy Antoine karakterébe bújtatta. Természetesen ahogy idősödött a fiú, úgy mindig Antoine különböző életszakaszait mutatta be. Az utolsó 1979-ben készült Menekülő szerelem címmel.

Fura, szomorú véletlen, hogy a francia új hullám "magját" összetartó, sőt létrehozó Bazin főszerkesztő pont akkor halt meg, amikor Truffaut elkezdte forgatni ezt a filmet.

Magyarország (Hunnia Filmstúdió), 92 perc, ff., magyar

Rendező: Makk Károly

A MOKÉP forgalmazási sillabusza így tesz javaslatot a filmhez kapcsolódó propaganda-munkához:

A film magéval ragadó drámai képekben mondja el a három ember történetét. A propagandában a feszült cselekményt, az izgalmas történetet hangsúlyozzák elsősorban! Nagyon szépek a balatoni felvételek. Igen jó a színészek játéka, különösen Psota Irén alakítása. A rajzos anyagokon a három ember alakját és a balatoni tájat alkalmazzák!

Nem tudom, hogy a balra látható "rajzos anyag" mennyire a szakemberek elképzelései alapján készült, mindenesetre sokadik ránézésre sem csábít különösebben a film megnézésére. (A három alakból egyébként én csak kettőt vélek felfedezni a képen, a balatoni tájból pedig semmit)

Makk Károly vélhetően szerette Badacsonyt, hiszen itt játszódott első filmje, a Liliomfi is. A Balatonra gyönyörű panorámát nyújtó helyszín egyezésén túl azonban a két film között nem akad túl sok hasonlóság. Ha nem tudnám, soha meg nem mondtam volna, hogy a két filmet ugyanaz a rendező rendezte. A Liliomfi könnyed vígjátékával szemben ez egy nagyon komor, nyomasztó tragédia. Makk első nagyfilmje színes nyersanyagra készült, ez viszont fekete-fehérre.

1956 nyarán egy ismerőse Makk Károly figyelmébe ajánlotta a Tatay Sándor által 1945-ben írt Ház a sziklák alatt című novelláját. Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy az író ezt a művet abban a Rodostó nevű menedékházban írta, mely kb. ötszáz méterre található a Liliomfi fő forgatási helyszínétől.

A rendezőnek megtetszett a figyelmébe ajánlott novella, és megismerkedett annak írójával. Könnyen egymásra hangolódtak, és elkezdtek közösen dolgozni a forgatókönyvön. 1957 szeptemberében Badacsonyban elkezdték forgatni a nyári jeleneteket, majd ahogy jött a hideg, elkészültek a téli jelenetek is. A tél közepén visszaköltöztek Budapestre, hogy felvegyék a műtermi (belső) jeleneteket. Végül tavasszal visszautaztak Badacsonyba és felvettek mindent, ami még hátra volt a filmhez. 

A legnagyobb meglepetést számomra Psota Irén okozta. Le a kalappal előtte. Őt én mindig is azzal a jellegzetes Psotás, igen erőteljes modorosságával ismertem, ami elsősorban beszédmódján volt felismerhető. Ennek itt még nyomát sem látni. Érdekesség, hogy nem ő volt az első kiszemelt erre a púpos, szerencsétlen lány szerepére, ő maga is vonakodott elvállalni, no nem azért, mert kellemetlen volt számára, hanem attól tartott, hogy nem tudná megfelelően eljátszani. 

A háborúból hazatérő Ferenc (Görbe János) azzal szembesül otthon, hogy felesége meghalt a háború alatt. Házukban gyermekét elhunyt feleségének kissé szerencsétlen nővére, Tera (Psota Irén) ápolja. Hamar kiderül, hogy ez a Tera feltehetően mindig is szerelmes volt Ferencbe, és most, hogy az megözvegyült, felvillan a lehetőség, hogy esetleg megszerezze őt magának. A gyermek is anyjaként szereti nagynénjét. A frontól betegen érkező Ferencet odaadóan ápolja, aki hálás is mindezért, de ezen túl Terával kapcsolatban semmilyen gyengéd érzelmet nem táplál.

És itt jön be a képbe a kissé titokzatos Zsuzsa (Bara Margit). Első jeleneténél azt hittem rosszul látok: meztelen fürdőzés a Balatonban. Jó, hogy már közeledünk a hatvanas évekhez ahol egyre gyakoribbá válnak majd a meztelen nők (nem beszélve a hetvenes évekről, amikor majd az lesz a furcsa, ha nincs a filmben ilyesmi), mégis 1958-ban még nem számítottam erre...

Zsuzsa lesz az, aki harmadikként, Ferenc új feleségeként beköltözik abba a házba, ahol eddig Tera titkon reménykedett, hogy egyszer eljön majd az ő ideje is.  Zsuzsa múltja egyébként hordoz valami rejtélyt. Nem derül ki biztosan, de sejthető, hogy Zsuzsa a megunt szeretője volt annak a férfinak, aki a környék gazdaságát igazgatja. A férfi ajánlja Ferenc figyelmébe Zsuzsát, és feltehetően ő utasítja is a nőt a Ferenccel való házasságra. (A képen Tera könyörgi ki ennél az "uraságnál", hogy hadd dolgozhasson a betegen fekvő Ferenc helyett a szőlősben)

Zsuzsának nincs ellenére a hagyományos értékek szerinti családi élet. Egyetlen gátja van csak harmonikus együttélésüknek: Tera, aki nem költözik ki házukból, mondván az fele részben az ő tulajdona. Amennyire csak tudja, meg is keseríti az ifjú házasok életét. Természetesen mindig pont a legrosszabbkor igyekszik megjelenni éjszaka, a szerelmeskedni készülő házasok bosszantására, hogy megigazítsa a takarót a gyermeken... egyszóval ő a felesleges harmadik, akitől egyre inkább meg kellene szabadulni valahogy... egyre nagyobb tempóban haladunk egy tragédia bekövetkezése felé...

Hogy egy kicsit még csavarjunk a történeten, - és ettől csak még realistább lesz minden -  az újdonsült menyasszony személyisége tovább árnyalódik azzal, hogy időnként - mintha csak nem bírna a vérével - megmagyarázhatatlan kitérőket tesz... a vadásznál (Bárdy György) ...

A film először sikeresnek bizonyult, majd miután elnyerte a San Francisco-i nemzetközi filmfesztivál Golden Gate  díját legjobb filmként, a kritikusok valahogy elkezdték nem szeretni. Mintha megharagudtak volna a rendezőre, hogy a fő ellenség (USA) egy fesztiválján nyerni mert. Ennek ellenére 1968-ban, amikor a Magyar Filmművészek Szövetségének játékfilm- és filmkritikus- szakosztálya titkos szavazáson megválasztotta az úgynevezett Budapest tizenkettőt, melybe az a háború utáni magyar filmtörténelem legfontosabb filmjeit igyekeztek összeszedni, beválasztották ezt a filmet is.

India (Aurora), 100 perc, ff., bengáli

Rendező: Szatjadzsit Ray

Producer: Szatjadzsit Ray

A Legyőzhetetlen című film forgatása során Ray rosszul lépett a Gangesz parjtjának lépcsőjén, a baleset miatt begipszelt térddel feküdt, és elolvasott minden bengáli könyvet, ami a kezei közé került. Így ismerte meg a  ennek a filmnek az alapját képező novellát is.

A Legyőzhetetlen - bár külföldön népszerűnek bizonyult - odahaza nem volt különösebben nagy siker, ezért Ray olyan filmet szeretett volna csinálni, ami várhatóan otthon is pozitívabb fogadtatásban részesül. A Zeneszalon című novella megfilmesítése erre megfelelőnek tűnt, mivel az indiai filmek alapvetése a tánc és a zene volt (gondoljunk csak Bollywood-ra) Viszont a szomorkás történet lehetőséget adott a hangulatteremtésre, a pszichológiai megközelítésre is.

Az 1920-as években élő, hanyatló földesúr omladozó palotájához viszont megfelelő díszletet kellett találni. Mivel a forgalmazók éppen nem kapkodtak Ray után, szóba sem jöhetett egy ilyen romos palota díszletként való felépítése. Hosszú keresgélés után, amikor már szinte lemondott a film elkészítéséről Ray, egy öregember tett még egy javaslatot, egy eldugott kis faluban levő omladozó palotáról. Ki tudja, hogy igaz-e, de maga Ray állítja, hogy már annyira nem bíztak a megfelelő épület megtalálásában, hogy fej-vagy-írással döntöttek arról, megnézzék-e a tőlük nagyjából száz kilométerre levő épületet. Az érme úgy döntött, hogy ezt az esélyt még megkapja a film. És milyen jól döntött a sors. 

Annyira mesebeli a történet lezárása, hogy szinte hihetetlen, mégis folytatom, mert maga Ray írja naplójában: Miután a rendező megtalálta a filmhez tökéletesen illő forgatási helyszínt, felhívta a novella íróját, akivel együtt aggódtak a keresgélés eddigi sikertelensége miatt. Ray elújságolta neki, hogy végül egy Nimtita nevű isten háta mögötti faluban lelt rá a megfelelő épületre, mire az író (Banerji) elmondja, hogy ugyan sosem járt a birtokon, de egy bengáli nagybirtokosokról szóló könyvet olvasott annak korábbi tulajdonosáról, és ez az illető (Upendra Narayan Choudhurry) szolgált modellül a Zeneszalon című novella földesurának. Egy szó, mint száz, a film megtalálta magához történetének valódi helyszínét. Olyan szép sztori, hogy szinte mindegy is, igaz-e vagy sem...

Az alábbi képen ez a palota látható mai állapotában. Annyival romlott a helyzet, hogy már nem csak a környéket, de magát az épületet is kezdi beborítani a természet.

Nem tudom, hol máshol a világon létezik még egy ilyen ország, ahol ilyen fenséges épületek léteznek ilyen nyomorultul lepusztult állapotban a semmi közepén? Minek kellett történnie, hogy egy láthatóan egykor fényűző palota körül így megszűnjön az emberi élet. Valami járvány pusztíthatott? Vagy mindenkit kiirtottak?

Már Az Út Éneke is tele volt ilyen egykor szebb napokat megélt épületekkel, ott is szinte kísértet járta épületekben játszódott a történet. 

Az 1857-es brit hódítók elleni "szipojlázadás" leverését követően teljes India a Brit Birodalom uralma alá került. Felbomlott az indiai feudális rendszer, illetve a britek saját szimpatizánsaival új feudális rendszert alakítottak ki. Filmünk egy ilyen, a teljes elszegényedés szélén álló volt földesúr felemelően méltóságteljes pusztulását mutatja be. 

Otthonából szó szerint ki sem mozdulva, épületének tetőteraszáról szemléli birtokának pusztulását, és látja felemelkedni a britekkel parolázó újgazdag szomszédot, akinek telkéről már egy elektromos generáltor monoton zaja is veszélyezteti nyugalmát. Pénze már alig van, a családi ékszerek eladásával még lehet kicsit húzni-halasztani a kassza teljes kiürülését... a szolgák közül már csak a leghűségesebbek tartanak ki mellette...

Ez a film nagyon más, mint amit az Apu trilógia első két filmje alapján várhattak Ray-tól a nézők. (Ne felejtsük, trilógiának csak utólag nevezhető a három film, ekkor még tervbe sem volt véve a harmadik film elkészítése) Itt valóban nagy jelentősége van a zenének és a táncnak. Valahol azt is nyilatkozta egyszer Ray, hogy számára itt fontosabb volt a zene, mint a kép, ám a végeredményen ennek semmi nyoma nincsen, hiszen vizualitása ugyanolyan lenyűgöző, mint amilyen korábbi filmjeiben látható volt. A zenés jelenetek viszont hosszasan, perceken át valóban csak a zenéről szólnak, ahogy a zeneszalonban a műértő közönség csodálja a jellegzetes indiai szitárzenét és adott esetben a táncot. 

A főszerepet alakító Chhabbi Biswas tökéletes választás a végnapjain is méltóságteljes úr alakítására. Aki - mikor megtudja, hogy a britek vállán felkapaszkodott újgazdag szomszéd egy zenés rendezvényt szervez - elhatározza, hogy minden megmaradt értékét összeszedi, hogy abból egy utolsó nagy rendezvényt szervezzen, mintegy saját búcsúztatóját... 

Ray nagy mestere volt a filmkészítésnek, de nem csak filmeket készített. Grafikusként, zeneszerzőként, fotósként, könyvillusztrátorként, sőt még tipográfusként is maradandót tudott alkotni. Most derült ki, hogy egy általam korábban csodált betűtípus is hozzá köthető. (Ray Roman) 

A film bengáli címének helyes kiejtése: Dzsálságár

Franciaország (Specta, Alter, Centauro, Gray), 116 perc, Eastmancolor, francia

Rendező: Jacques Tati

Producer: Louis Dolivert, Jacques Tati, Alain Terouanne

Hulot úrral nem először találkozunk. Ahogy a Hulot Úr Nyaral című bájos filmben is, itt is maga a rendező ölti magára a címszereplő jelmezét. Ő az a bizonyos nagybácsi, azaz Hulot úr, aki elvileg a főszereplő lenne. Ám ahogy az említett korábbi film esetén sem, úgy itt sem érzem olyan erősnek karakterét, hogy a főszereplő megtisztelő címét engedményezzem rá. Nem mintha ezen múlna, de Hulot-nak alig néhány mondatos szövege van, szinte a legkevesebb az összes szereplő közül.

Ha szabadon választhatok, akkor a film kedvéért megalkotott két különleges épületet nevezném ki a film két legfontosabb szereplőjének. Körülöttük zajlik szinte minden esemény a filmben, az szereplők jelentősége szinte eltörpül mellettük. 

Tati alapelve egyébként is az volt, hogy mindenki lehet mulatságos, nincs szükség komikus egyéniségre a komikus helyzetekhez. 

Lásd a plakát átlóval elválasztott két részén a két - stílusukban szöges ellentétben álló - épületet. Őket tartom a film két valódi főszereplőjének. Kezdjük azzal, aki jóval kevesebb képernyőidőt kapott, pedig jóval többet érdemelt volna... egy igen bájos - amolyan igazi párizsi - kis épület, olyanféle, amilyet akkor látunk filmen, amikor Párizs leghangulatosabb arcát akarják ábrázolni. Szinte meseház.

Az alábbi anim-gif egy trükkös montázs összetömörít egy hosszabb jelenetet, melyben Hulot úr éppen hazaérkezik, látjuk milyen viccesen körülményesen jut fel lakásába bonyolult kialakítású lépcsőházán keresztül. Nos ezen a képen egy 60 másodperc hosszú snitt van összetömörítve. Én imádom ezt a házat.

Ez Hulot úr otthona. Akinek megtetszik, és - hozzám hasonlóan - azonnal indúlna felkeresni, annak rossz hírem van: a díszletépületet csak a film kedvéért húzták fel a Párizs melletti Saint-Maur-des-Fossés nevű kisvárosban.

A film vitathatatlan egyes számú főszereplője viszont ez az ultra-modernista épület-különlegesség, melyet Jacques Lagrange festő tervezett, aki mellesleg a film társszerzője is volt.

Imádom ezt az épületet is, bár meg kell jegyeznem, hogy nem nevezhető a film egyértelműen "pozitív hősének". 

- Olyan üres... - mondja az egyik vendég

- Mert modern! Minden egybenyílik! - védi otthonának becsületét a házigazda.

A modernista építészet a Bauhaus nevű stílussal kezdődött 1919-ben, a német Walter Gropius által alapított Bauhaus nevű tervezőiskola megalapításával. Ez a stílus a művészet és az ipari tömegtermelés közötti szakadékot kívánta átívelni - többek között - a tömegtermelésre szánt, de művészi igényességgel megtervezett alkotásokkal. 

Könnyen felismerhető ez a stílus a sok fehér szín mellett az óriási üvegfelületekről, egyszerű vonalvezetéséről (gyakran lapos-tetős épületek), sok fém, illetve csillogó króm elem felhasználásáról. Bútorainak vonalvezetése rendszerint egyszerű, geometrikus kialakítású. A funkcionalitás kerül szinte mindenek elé. A stílus legismertebb tervezői Gropius mellett a magyar származású Breuer Marcell és a német Mies Van Der Rohe. Le Corbusier ugyan nem tartozik szorosan a Bauhaus iskolához, épületei mégis közel állnak annak szellemiségéhez, és a modernista építészet legfontosabbjai közé tartoznak.

Aki a film megtekintésének hatására ezt az épületet szeretné élőben megtekinteni, annak már jó hírrel tudok szolgálni. Létezik ennek a díszletnek egy replikája a párizsi Le CENTQUATRE nevű kultúrális központban. 

Tati előző filmje még fekete-fehérben készült, ez viszont már Eastman color nyersanyagra, ami nagyon jó választás volt, hiszen a film központi figurája - az Arpel-villa - csak így, színesben mutathatta meg igazán önmagát. Még a szökőkút vize is kékre van festve, hogy a víznél is vízebbnek hasson.

Maga a halas szökőkút volt a gúny leggyakoribb célpontja. Illetve rajta keresztül az "újgazdag" életmód. Ugyanis láthatóan nem is a házigazdák örömét szolgálja ez a kert-dísz, hiszen mindig csak akkor kapcsolják be, ha fontos vendég érkezik. Ha a csengő valakinek az érkezését jelzi, első feladat távirányítással bekapcsolni a szökőkutat, majd csak ezután nyitni a szintén távirányítással nyíló kaput, végül abban az esetben, ha arra nem méltó (például szerelő) érkezik, akkor azonnal lekapcsolni a szökőkutat. Mégse menjen hiába. 

A gazdag házaspárnak van egy kisfia. Az ő nagybácsija (azaz a feleség bátyja) a bizonyos Hulot úr, aki csak csetlik-botlik ebben a számára idegen és furcsa környezetben. Mondhatnánk, hogy ezek szerint a kisfiú szemszögéből mesélünk a nagybácsiról, de a valóság nem ez...  és nincs is jelentősége...

Hulot persze semmit sem úgy használ, ahogy kellene... 

Története nem igazán van a filmnek. Ami van, azt elmondhatnám egy mondatban: Hulot-nak munkát próbál találni a gazdag cégvezető sógora. Ennyi. Nincs jelentősége. A film eredetisége a hangulatában, a szituációk ábrázolásában rejlik. Egyszerűen bájos az egész.

Tati egy 1958-as interjúban bevallja, hogy forgatókönyv nélkül dolgozik, mindent fejből forgat. Ez azonban még véletlenül sem jelent improvizációt! A munkát megelőző este fejben végigveszi a teljes másnapi anyagot. Maga előtt látja az egyes jeleneteket, a vágásokat is. Mindent fejben tart, nincs szüksége cetlikre, jegyzetekre.

Erről a filmről még azt is elmondta, hogy végre mindent beletehetett, amit eltervezett. Semmit sem kényszerült kihagyni. Ha nem sikerült, csak rá lehet tehát haragudni, mondja.

Nem véletlen, hogy Oscar díjat nyert a legjobb külföldi film kategóriájában, sőt Cannes-ban is különdíjat kapott.

Nagy-Britannia (Hammer Film Productions), 82 perc, Technicolor, angol

Rendező: Terence Fisher

Producer: Michael Carreras, Anthony Hinds, Anthony Keys

A filmet gyártó Hammer Film Productions-t 1935-ben alapították. Az ötvenes évek közepén vált igazán sikeressé - sőt világhírűvé - horrorfilmjeivel.

Első kiugró sikere a BBC-n futó The Quatermass Experiment című tv-sorozat alapján készített The Quatermass Xperiment című mozifilmje volt, melyben egy háromtagú legénységgel felküldött űrrakéta egyetlen emberrel tér csak vissza, aki valamilyen okból egy furcsa lénnyé (alienné) kezd átváltozni. Akkora siker lett ez a film, hogy hamarosan következett a Quatermass 2. Mindkét film fekete-fehérben készült egyelőre.

Látva horrorjainak sikereit, a Hammer igyekezett meglovagolni azt, és belevágott - immár színesben - a Frankenstein történet sokadik újrafeldolgozásába Frankenstein átka (The Curse of Frankenstein) címmel.. Peter Cushing (Victor Frankenstein) és Christopher Lee (a szörny) volt a film két kulcsszereplője. Ez volt az első olyan horror, mely igazán kendőzetlenül, élénk pirosan (Eastmancolor) mutatott sok-sok vért. 

Mivel úgy tűnt, hogy a Hammer horrorjai sikert sikerre halmoznak, a stúdió nem akart változtatni a bevált formulán. Következő horrorjához, a Draculához ismét Peter Cushingot és Christopher Lee-t szerződtette le. Róluk egyébként érdemes megjegyezni, hogy feltehetően sok Hammer-es közös filmjüknek is köszönhető, hogy egymás legjobb barátai voltak a való életben.

Külön érdekesség kettejükkel kapcsolatban, hogy mindketten szerepet kaptak a Csillagok háborúja saga két-két epizódjában. (feltéve, ha beleszámít az is, hogy Cushing a Zsivány Egyesben computer generálta formában szerepelt, lévén, hogy a 2016-os film készítésekor már több, mint húsz éve nem élt) Cushing az Egy Új Remény című első filmben volt Tarkin szenátor, míg Christopher Lee a 2002-es Klónok Támadásában és a 2005-ös Sith-ek Bosszújában volt Doku gróf.

A Hammer Film Productions remekül prosperált a Dracula és a Frankenstein mítoszokról való újabb és újabb bőrök lehúzása mellett egyéb véres horrorok futószalagon való gyártásával is. Peter Cushing és Chrisopher Lee vagy 15 ilyen horrorban szerepelt együtt, külön-külön pedig szinte megszámlálhatatlanul sokban. Az utolsó Hammer film 1979-ben készült, mely egy Hitchock film újrafeldolgozása volt. Ezután csődbe jutott a stúdió. 2007-ben azonban újra felélesztették, ráadásul stílusosan, mert a Pokoli Albérlethez (2011) például magát Christopher Lee-t is felkérték újra.

Na, de térjünk rá a Draculára... Sokadik feldolgozása ez az angol Bram Stoker 1897-es Drakula című könyvének. 1921-ben például egy magyar némafilm készült Drakula Halála címmel. Ez azonban vélhetően elveszett. Az alábbi képen kívül még néhány fotó és filmplakát bizonyítja, hogy egyáltalán létezett,,,

Aztán ott van a nagyon is jól ismert Murau-féle 1922-es Nosferatu, ahol a szerzői jogok megkerülése miatt nevezték át Draculát Nosferatu-ra.

Majd 1931-ben újra hozzányúltak a témához, melynek eredménye azért különösen kedves számunkra, mert abban a magyar származású Lugosi Béla alakította Draculát. Ugyanezt a filmet ugyanaz a stáb spanyol  nyelven beszélő szereplőkkel is megcsinálta a Mexikói piac számára. A film sikere után a gyártó Universal hosszasan csinálta a folytatásokat (Drakula Lánya - 1936, Drakula Fia - 1943, stb... )

Független amerikai stúdiók 1957-58 ban két Drakulás filmet is csináltak (Drakula vére és Drakula Visszatérése) egyik sem volt különösebben kiemelkedő.

1953-ban a törökök készítették el saját verziójukat Drakula Isztambulban címmel.

És ekkor jött a Hammer Film Productions, hogy végre először színesben mutassa meg a pirosan csordogáló vért... Szokás szerint megjegyzem, hogy bár a film gyönyörű Technicolor színekben pompázik, a stage fotók ekkoriban jellemzően fekete-fehérben készültek, így az illusztrációim nem színesek. De nem állom meg, hogy ezzel az egy színes képpel ne mutassam be, milyen jól nézett ki Christopher Lee trükkös contact-lencséje, mellyel állítólag nem nagyon látott semmit, szörnyen fájt is tőle a szeme, de azért nagyot dob a látványon.

Tudat alatt, talán azért hagytam ilyen terjengősre az előzmények és a Hammer Films bemutatását, mert maga a film... hát, hogy is mondjam... mai szemmel inkább vicces, mint félelmetes... nem okozott bennem különösen maradandó élményt...

A vámpíros mitológia amúgy szinte tökéletesen hidegen hagy, de most legalább megtanultam néhány dolgot ezzel kapcsolatban, amiket ezek szerint már elfelejtettem a Nosferatu és az 1931-es Dracula megtekintése óta...

Például, hogy a vámpírok nem bírják a napfényt.. ezért éjszaka aktívak csak, nappal kedvenc koporsójukban szundikálnak....

Ilyenkor lehet viszonylag könnyen megölni őket, méghozzá egy fa karóval át kell szúrni a szívüket. Ekkor a halott vámpír visszaváltozik valódi önmagává... egy fiatal nőből például halott vén öregasszony lesz...

 A vámpírok valamiért nem bírják a fokhagyma illatát. (Ezzel egyébként sok ember is így van). Talán még a fokhagymánál is hatékonyabb eszköznek tűnik azonban a feszület feltartása, amitől egész egyszerűen pánik-rohamot kap egy igazi vámpír...

A vámpírság tulajdonképpen egy fertőző betegség, mely vérszívás útján terjed. Akit egyszer megszív egy vámpír, az maga is vérszívóvá válik. Elkezd furcsán viselkedni, és természetesen ott éktelenkedik a nyakán a jellegzetes kettős seb.

Peter Cushing Doctor Van Helsingje veszi fel a harcot Christopher Lee Drakula grófjával... nem mondom, hogy kínszenvedés volt végignézni, de horror léte ellenére egy pillanatig sem izgultam... számomra a horror nem a vértől és az undorító látványtól félelmetes elsősorban.

Amerikában egyébként Horror of Dracula néven ment a mozikban ez a film, hogy a nézők ne keverjék össze a Lugosi-féle 1931-es változattal, ami állítólag még mindig ment ekkoriban néhány helyen...