USA, 81 perc, ff., angol

Rendező: John Cassavetes

Producer: Seymour Cassel, Maurice McEndree

Jómagam előszeretettel részesítem előnyben a különleges, kísérletező filmeket a kommersz tömegtermékekkel szemben. Az 1001-es listának elég széles a merítése, a hangos közönségsikert generáló szuperprodukciók mellett a kis avantgárd próbálkozások is helyet kapnak ímmel-ámmal.

Van azonban a művészi színvonalnak az a magassága, ahova én már nem érek fel, csak csodálattal irigylem a nálam kifinomultabb ízléssel rendelkező esztétákat, akik rajongani tudnak egy-egy ilyen alkotásért. 

Na ez a film pont ilyen.

Ahány helyen olvasok róla, mindenhol olyasmit találok, mint "kiemelkedő és érzékeny" ... "ritka az az amerikai film, amelyben ennyi melegség, érzékenység, finomság és nyers érzelem tör föl az alakításokból, a legtermészetesebben és gyönyörűen"... stb...

Pedig én csak annyit látok, hogy egy fiatal rendező, aki érzésem szerint nem is tudja pontosan, hogy mit akar csinálni, pár tanítványával, haverjával összeállt, hogy jól érezzék magukat, és ami épp eszükbe jutott azt felvették... 

Na jó, ez egy végletes leegyszerűsítése a dolognak, és amúgy is, később szinte az egészet újraforgatták...

???

Hogy mi?

Elmesélem... na de ki is ez a Cassavetes (aki az alábbi képen elöl guggol) és honnét ismerhetjük a nevét?

Műveltebb filmrajongók persze saját jogon ismerik, de a mainstream kedvelőinek valószínűleg máshonnét lesz ismerős... Ő volt a Piszkos Tizenkettő Franko-ja egy évtizeddel később. Az ilyen, és ehhez hasonló sikeres filmekben való szereplésekkel finanszírozta saját független filmjeit.

Szóval 1957-ben Cassavetes egy Manhattani színjátszó iskolában oktatott "method acting"-et (magyarul szokták ezt "a módszer"-nek is hívni), melyet többek között Marlon Brandoval illetve James Deannel kapcsolatban szoktak emlegetni. Manhattan (keleti part) alapvetően az amerikai színházi színjátszás központja, míg Hollywood (nyugati part) a filmeseké. A New York-i Cassavetes mégis elkezdett fantáziálni arról, hogy ő jobb filmeket tudna csinálni, mint a Hollywood-iak.

Cassavetes-éket néha szokás off-Hollywood csoportnak is hívni. Talán figyelemreméltó, hogy színre lépésük szinte egybe esik a francia új hullám megjelenésével. Célkitűzéseik, eszközeik is nagyon hasonlóak voltak. 

Egy beszélgetős rádióműsorban hirtelen ötlettől vezérelve Cassavetes felkérte a hallgatókat, hogy küldjenek pénzt a rádióhoz, ha támogatni kívánják készülő filmjét. Legnagyobb meglepetésére be is érkezett néhány ezer dollár, ami végérvényessé tette, hogy belevág a filmbe.

Néhány haver még beszállt a film finanszírozásába, maga mellé vett egy igazi (német) operatőrt, akivel teljessé vált a stáb azon része, akinek valaha volt valami köze valódi filmkészítéshez. 

A színészek nagyrészt Cassavetes színjátszó osztályából kerültek ki. A rendező nem adott forgatókönyvet számukra, csak szituációkat és azt kérte, hogy a színészek a cselekmény és a párbeszédeket a karakterekből eredeztetve engedjék életre kelni. Még nevet sem kaptak az egyes szereplők. Mindenki, a saját keresztnevét használja!

Három testvér alkotta a központi figurákat. Két fiú és egy lány. Érdekesség volt velük kapcsolatban, hogy egyikük tipikus fekete afro-amerikai volt, a két másik testvéren viszont ezek a rasszjegyek alig látszódtak. (Ez elméletileg a valóságban is lehetséges vegyes szülők esetén). 

Az feltehetően Cassavetes fejében is megvolt már ekkor is, hogy a film egyik kulcspontja az lesz, hogy fehér bőrű lánynak udvarló fiú, amikor meglátja, hogy a lány bátyja fekete, akkor hirtelen lepattintja a lányt... de a cselekménynek nem volt egyébként különösebb vonalvezetése. Inkább a helyzet volt a hangsúlyos: a három testvér baráti körének, a beat generáció különböző képviselőinek néhány napját követjük végig, ahogy a Time Square környékén ütik el szabadidejüket, sok-sok improvizált párbeszéddel, melyben ugyanúgy előfordulnak fontos és teljesen jelentéktelen elemek, mint ahogy a való életünk mindennapjaiban is...

Forgatási engedélyük természetesen nem volt, mint ahogy Hollywoodi mércével értelmezhető költségvetésük sem. Ha igazoltatták őket a rendőrük, akkor összecsomagoltak, és mentek máshová. Mint ahogy a fenti képen is látszik, nem volt túl bonyolult a felszerelés. Néhány lámpából és egy kölcsönbe kapott 16 mm-es kamerából állt az egész. A 16 mm-es filmről azért érdemes annyit elmondani, hogy nem lehet egy lapon említeni a mozifilmes 35 mm-es nyersanyaggal. Olcsóbb volt, könnyebb volt hozzá a felszerelés, de a képminőségük is fényévekre volt egymástól. Oktatási videók, híradó felvételek készültek a 16-ossal, de leginkább amatőrök számára volt könnyen elérhető filmes formátum. Tévében is népszerű volt, mert sokkal olcsóbb volt  a mozifilmes nyersanyagnál, a tévék adás- és képminősége pedig olyan gyenge volt ekkoriban, hogy nem volt szükség a 35mm-es minőségére. (Az amatőrök később átálltak a még olcsóbb 8 mm-esre, de ez most mellékes).

Az volt Cassavetes kérése az operatőrhöz, hogy úgy fényképezzen, hogy ő csak egy láthatatlan eszköz maradjon. A színészeknek ne kelljen azzal foglalkozni, hogy mi jó az operatőrnek, az operatőr alkalmazkodjon a színészekhez. Ezért van különösen sok hirtelen, spontán kameramozgás, zoomolás, stb..., ami tulajdonképpen így, ilyen mértékben alkalmazva nem tekinthető hibának, hanem gyakorlatilag a film egyik stílusjegyévé válik.

1957 őszére elkészültek a forgatással, de mivel nem volt olyan stábtag, aki teszem azt lejegyezte volna az egyes felvételek sorszámát, tartalmát... továbbá, mivel a mikrofon az utcazajok miatt néha nem vett fel érthető dialógust, nagyon sokáig, több, mint egy évig tartott, míg film lett az egészből.

1958 végén a kész filmből 3 kópiát készítettek, amikkel ingyenes vetítéseket tartottak. Az a rádióműsor, melyben Cassavetes a forgatás előtt támogatókat keresett, kihirdette az ingyenes vetítések időpontjait. 

A 600 fős teremben jó, ha százan lézengtek ezeken a vetítéseken. Ezek között a nézők között nagy arányban voltak a barátok, a szereplők barátai, egyszóval olyanok, akik vélhetően pozitív hozzáállással ültek be, mégis a visszhang lesújtó volt. Az emberek többségének nem tetszett a film, sokan a vége előtt kisétáltak. Még a rokonok is legfeljebb "nézhetőnek", de semmiképpen nem különösen jónak tartották a filmet...

Cassavetes ekkor úgy döntött, hogy átdolgozza az egészet!

Míg az első változat egy rendező által összefogott, de mégiscsak közös alkotói munka eredménye volt, a második változat már jóval hagyományosabb alapokon nyugvó, részletesebb forgatókönyv alapján készülő film volt. (Ez akkor is feltehetően így van, ha Cassavetes a második változat végére is azt írta, hogy a film improvizáció eredménye)  Az első változatnak több mint a felét kidobták, és ezúttal sokkal inkább Lelia, a lánytestvér került a film középpontjába.

Lelia középpontba helyezése véleményem szerint egyáltalán nem volt rossz döntés - Hatalmas kifejező szemei, - és úgy általában jól használt színészi eszközei - miatt könnyen elnyeri a néző figyelmét és rokonszenvét. Lelia Goldonival kapcsolatban érdekesség, hogy bár afro-amerikait alakít, aki a film sztorija szerint sokkal fehérebb, mint bátyja, a valóságban olasz bevándorlók gyermekeként született, tehát feltehetőleg egyáltalán nem rendelkezett afrikai felmenőkkel.

Cassavetes ezt a második változatot tekintette a végleges változatnak. Az első változatot nem tekintette létezőnek a továbbiakban, és valójában el is veszítette. Ennek a története érdekes annyira, hogy elmeséljem: 

Mint utólag kiderült, Cassavetes - vagy valaki, aki rendelkezett az egyik eredeti kópiával - egy New York-i földalattin felejtette a filmet. A film elkerült a közlekedési vállalat elveszett tárgyak osztályára, és mivel senki nem kereste, sok mással együtt eladták egy ószeresnek. A kereskedő, aki pár év múlva nyugdíjba ment, bezárta régiségboltját, és mivel senkit nem érdekelt a 16 mm-es tekercs, az ezután jó darabig egy floridai pincében várt sorsára. A kereskedő lánya 2003-ban kereste fel Ray Carney-t, aki Cassavetes-ről könyvet is írt, hogy lenne egy anyag, ami feltehetőleg érdekli őt. Persze, hogy érdekelte, hiszen évek óta kutatta az elveszettnek hitt első változatot. Bár az újra felfedezett filmet bemutatták egy Rotterdami filmfesztiválon, Cassavetes örökösei megtiltották ennek a verziónak további bemutatását.

Én azt mondom szép halkan, hogy ha a barátok rossznak tartották, és maga Cassavate is meg akart róla feledkezni, akkor ne bánkódjuk ezen a tiltáson annyira...

Brazília, Franciaország (Dispat, Gemma, Tupan Filmes), 108 perc, Eastmancolor, portugál

Rendező: Marcel Camus

Producer: Sacha Gordine

A francia Marcel Camus által Brazíliában készített film egy olyan Rióba repít el minket, ami feltehetően nem létezik, és soha nem is létezett. Hiába nyerte meg ez a film Cannes-ban az Arany Pálmát, vagy Hollywoodban a legjobb külföldi filmnek járó Oscart, a brazilok állítólag nem nagyon szerették ezt a filmet, mivel úgy ábrázolta őket, mint valami folyton pörgő, állandóan táncoló, mulatozó, megállás nélkül a legmagasabb fokon izzó népet.

Nem tudom, miért zavarja ez őket ennyire... Feltehetően valóban egy idealizált képet látunk Rio-ról, egy ál-latinos, erotikus kisugárzásban tobzódó, fiatal lányoktól hemzsegő tömegről, de ez engem egyáltalán nem zavar. Nyilván az sem lenne valós, ha Rio-t kizárólag szegénységgel és bűnözéssel, droggal azonosítanánk. A film - többek között - arra való, hogy elvarázsoljon, és ebbe belefér az is, hogy olyan helyre repít el, ami a valóságban nem létezik. Ez egy mesebeli Rio. Elvégre legendák szárnyán tervezünk szállni, méghozzá az Orpheusz legenda szárnyán.
Láttam én már tévében Riói karnevált, és az nagyjából tényleg olyan hangulatú volt, mint a filmben látható karnevál, itt viszont karneválon kívül is állandóan forró volt a hangulat.

Na de mit keres Orpheusz Rióban???

Egy - a brazil Vinicius de Moraes által - 1956-ban bemutatott színdarab Rióba helyezte az orpheuszi legendát, tulajdonképpen ezt a színdarabot fedezte fel magának a francia rendező, és filmesítette meg az eredeti helyszínen.

Pár mondatban nézzük meg miről is szól ez a görög mitológiából ismert történet: Orpheusz dalnok volt, nem is akármilyen: zenéjével lecsillapította a vadállatokat, megállította a folyókat, értette a természet nyelvét, stb. stb...

Amikor Eurüdiké nevű kedvese meghalt, lement érte az alvilágba, zenéjével (egyedüliként ever) meglágyította Hádész szívét, amiért cserébe az visszaengedte szerelmét az élők sorába. Egyetlen feltétel volt, Orpheusznak a lány előtt kellett haladnia a hazafelé tartó úton, és egyetlen egyszer sem szabadott visszanéznie. Mint ahogy sejthető, ezen a feltételen elbukott a dolog. A szerelmes férfi nem bírta ki, és így kedvese végleg meghalt ahogy a férfi hátratekintett.

Nem lesz tehát meglepetés maga a kerettörténet. Nyilván nem árult zsákbamacskát a film, hiszen az elején sejthetjük, hogy hova fut ki a történet.(Persze akik nagyon nem akarnak beletörődni a sorsba, azok drukkolhatnak, hátha Orpheusz Rióban nem néz hátra). 

Orpheusz itt természetesen gitáron játszik, hozzá énekel. És mindezt olyan szépen, hogy dalára felkel a nap. Szerelmesek lesznek belé a nők. Az első meglepetés, hogy Orpheusz kedvese bizony nem Euridiké, hanem Mira. (Lourdes de Oliveira). Ő volt a film egyik legnagyobb meglepetése számomra. Mint ahogy a legtöbb szereplőt, sőt a stáb nagy részét is (!) őt is Rióban keresgélve fedezte fel magának a rendező. Nem véletlenül írom, hogy "magának", hiszen nem csak fontos szerepet adott a lánynak, de haza is vitte magával Franciaországba, és feleségül is vette, és vele élt míg meg nem halt.

Nincs ebben semmi csoda. Oliveira, ha színen van éppen, minden más szereplőt elhalványít jelenlétével. (Az alábbi képen Camus éppen az ő jelmezét igazgatja). Mindössze két filmre korlátozódik filmes karrierje. Második filmjét egy évvel később szintén Camus-val készítette. Aztán soha többet, semmit. És ezt nem tudom mivel magyarázni, főleg nem annak tükrében, hogy mai napig életben van. Nem volt szép Camus-tól, hogy megtartotta magának...

A rendező nőkkel kapcsolatos történetében az a legszebb, hogy a rendkívül hiányos Camus életrajzok alapján a való élet pont ellentétesen alakult a filmbeli történethez képest, ahol Orfeusz Mirához lett hűtlen Euridiké miatt. A valóságban az Euridikét játszó Marpessa Dawn (leni képen) - Pittsburgh-i színésznő volt Camus kedvese, de haza már a Mirát alakító Oliveirával (fenti képen) ment.

Ha már Orpheusznál tartunk: Az őt alakító Breno Mello-t szintén Rio egyik utcáján fedezte fel magának Camus. Mello-nak semmi köze nem volt a színjátszáshoz. Focista volt, a rendező valamiért leszólította, és végül neki adta a főszerepet.

A "Halál"-t alakító Ademar Da Silva annyira nem színész volt, hogy később kétszeres olimpiai bajnok hármasugróként aratott komolyabb sikereket. Az ő arcát soha nem láthatjuk, gyilkos szándékának indítékai ismeretlenek, de minek is keresnénk, hiszen ő maga a Halál.

Egyrészt gyönyörűek a képek. Rio-ban persze nem olyan nehéz szép felvételeket csinálni. A legszebb képek a tengerpart közeli sziklákról készültek.

Másrészt a film zenéje szerintem méltatlanul alul-értékelt. Egy lapon említhető mondjuk a Keresztapa zenéjével, mégis - azzal ellentétben - szerintem alig ismeri valaki, talán csak azok, akik 1959 körül voltak fiatalok...

Nem bírom ki, hogy ne ágyazzam be a film legszebb dalát (amivel a napot is fel lehet kelteni). Úgy döntöttem, hogy nem az eredetit, és még csak nem is a magyar változatot, hanem ezúttal egy nagyon jól sikerült amerikait helyezek el ide. Remek feldolgozás: (talán mégis ismerős valakinek valahonnan?)

Camus a következő szavakkal nyilatkozik eme (második filmjéről): Fekete hőseim a legtisztább emberi érzésekkel vannak eltelve. A nagy költemények mindig valamilyen igen egyszerű eszmébe, gondolatba eresztik gyökereiket. Az Orpheusz legenda felelevenítése is közel van a gyermek képzeletéhez, annak alapvető eszméje számomra az élet, a szerelem szépsége, az egyszerű emberek érzésvilágának egyensúlya és harmóniája olyan tisztán, ahogyan a brazíliai feketék életében módom volt tapasztalni.

A film során végig azt figyeltem, hogy milyen leleményekre lesz szükség, hogy a legenda szereplőit, fordulatait ebben a modern környezetben ábrázolni lehessen valamilyen épkézláb módon. Amikor jöttek az egyre bravúrosabb megoldások, mindig jöttek bennem az újabb és újabb kétségek.. Hogyan jelenik majd meg Charón a révész, aki átviszi Orpheuszt  az alvilágba? (Tökéletesen!) Na, de az alvilágot már biztosan nem lehet majd erőltetettség nélkül ábrázolni! (De lehet!) És vajon hogy hozza vissza szerelmét Orpheusz, és mi lesz azzal a hátrafordulással???

Nem akarok semmit sem lelőni, de minden tökéletes. Az elmúlt hónapokban a lista általam legjobban várt filmje volt ez, és tökéletesen megfelelt az elvárásaimnak. Akár azonnal újranézném, sőt egy újranézés talán egyenesen szükséges is lenne, hogy szépségében jobban elmerülhessek. Az ilyen filmek miatt vagyok igazán hálás az 1001.es listának. Már 18 éves koromban hallottam erről a filmről, mégis valószínűleg sosem nézem meg, ha nem nézem végig ezt az 1001 filmet...

USA (Columbia), 73 perc, Eastmancolor, angol

Rendező: Budd Boetticher

Producer: Budd Boeticher

Volt egy kis kavarodás a film címével. Legalábbis az általam használt 1001-es könyv 2003-as magyar kiadásban Magányos Lovas címmel jegyzik ezt a filmet, ami az angol Ride Lonesome eredeti cím fényében akár stimmelhetne is. 

A gond az, hogy ugyanennek a rendezőnek ugyanezzel a főszereplővel egy évvel korábban készült egy Buchanan Rides Alone című filmje, és hivatalosan annak adták az A Magányos Lovas magyar címet. Már félig megnéztem azt a másikat, amikor rájöttem, hogy csak nem akar olyan irányban alakulni a történet, ahogy az 1001-es könyvben írnak róla. Végül persze rájöttem a turpisságra. 

Budd Boettlicher rendező és Randolph Scott egyébként összesen 7 western filmet készítettek együtt. Ez pont a negyedik, a középső.

Randolph Scott első ránézésre is egy tipikus - jó modorú - úriember benyomását kelti, és ezt western szerepeiben sem hazudtolta meg. Gyakorlatilag ugyanazt a karaktert hozta ezekben a szerepekben. Ahogy mondjuk Bud Spencer is gyakorlatilag mindig Bud Spencer maradt a képernyőn (vagy még szemléletesebb, ha azt mondom, hogy az összes Bud Spencer filmet szokás volt Piedone-filmek hívni, holott összesen négy Piedone film létezett, míg Bud Spencernek vagy hetven)

Scott is jellemzően ezt az udvarias, de mindig kissé szomorkás, magányos karakterét hozta.

A címet kissé meghazudtolva gyakorlatilag soha nem látjuk a Scott által alakított Ben Brigade-ot magányosan lovagolni. A film elején rögtön elfog egy kőrözött gyilkost, akit Santa Cruz-ba kell leszállítania, hogy megkapja az érte járó vérdíjat. Útja során mellé szegődik két bűnöző, és egy nő, akinek férjét korábban megölték az indiánok, akik elől most főhősünk szárnyai alatt remél menedékre lelni. 

Így öten vándorolnak Santa Cruz felé. Road Trip tehát amit látunk, nem is akármilyen helyszínen: Hollywoodtól úgy 300 km-re a kaliforniai Sierra Nevada hegyláncai között forgatták a filmet.A már említett női szereplő Karen Steele elsősorban arról volt emlékezetes ebben a filmben, hogy gravitációt meghazudtoló női idomaival (erről egy összeállítást közlök az alábbi galériában) minden szereplő tetszését elnyeri, - még az indiánokét is!

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Más "kiemelkedő" dolgot nem nagyon tudnék említeni vele kapcsolatban, - igaz, maga a szerep sem adott túl nagy teret különösebb bravúrra. 

Az ötvenedik percig kellett várni, hogy megjelenjen egy színész, akitől végre valami olyat láttam, amit egy színésztől látni kívánok. Lee Van Cleef ekkor jelent meg először a filmben. És mondhatom, hogy nyúlfarknyi kis szerepéből kihozta a maximumot. 

Az amúgy nem túl hosszú, hetven percet (igazi B-filmes hossz!) alig meghaladó film utolsó húsz percében pörögnek fel igazán az események. Ekkor derül ki, hogy a fejvadász igazából nem is a gyilkos utáni vérdíj miatt fogta el a bűnöződ, hanem azért, mert tudja, hogy annak bátyja (Lee Van Cleef) megpróbálja majd kiszabadítani... és hát nekik, kettejüknek van egy elrendezetlen ügyük... 

• 
• 
• 

Nem tudnám igazán megindokolni, hogy mivel került fel a listára ez a film. Egy kis DVD extrából kiderül, hogy ez Martin Scorsese kedvencei közé is tartozik, és ha Scorsese szereti, akkor olyan rossz nem lehet, mint amilyennek én éreztem...

Nagy pechem, hogy én a Volt Egyszer egy Vadnyugatot minden más westernnél előbb láttam, és így minden más westernt ahhoz mérek... és annak az élménynek bizony nehéz a közelébe kerülni.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Franciaország (Champs-Élisées Productions, Lux Film), 88 perc, ff., francia

Rendező: Georges Franju

Producer: Jules Borkon

A rendező Georges Franju dokumentumfilmesként kezdte. Filmes pályafutásának első 25 évében kizárólag abban a műfajban alkotott, például 1949 egy vágóhídon forgatott, Az állatok vére címmel.

Először 1959-ben tett kirándulást a fikciós filmek világában. 

Franju második (jelen) filmje Jules Borkon producer felkérésére született, aki megvásárolta a Jean Redon által írt történet jogait, és olyan rendezőt keresett hozzá, akit képesnek tartott megfelelően hozzányúlni az anyaghoz.

Borkonnak három kérése volt a rendezőhöz: Olyan horror-t kért tőle, melyben az eredeti történettől eltérően (1) nem lesz vér, a francia cenzorok miatt, (2) állatokat sem kínoznak az angol cenzorok miatt, (3) nincsen őrült tudós, ami a még nem túl távoli világháborús náci orvoskísérletek miatt hozhattak elő rossz emlékeket a németekben. 

Franju elfogadta az ajánlatot, de végül mindhárom "tabuból" belecsempészett picit a filmbe. Nincs benne ugyan őrült tudós, de van egy orvos, aki egy autó-balesetben eltorzult arcú lányának próbál új arcot csinálni úgy, hogy szép arcú fiatal lányokat rabol el, arcuk kimetszése és átültetése céljából. 

• 
• 
• 

Vér, és úgy általában gusztustalan jelenetek is alig vannak benne, nem ilyesmivel kívánja elérni a feszültség növelését Franju. Egyetlen olyan jelenet van csak, amelyik viszont kiverte a korabeli nézők egy részében a biztosítékot.: az egyik elrabolt lány arcának kimetszését telibe mutatja a kamera. Persze mai szemmel nem mondható tökéletesnek az operáció filmes kivitelezése, sokkal látványosabb megoldásokkal dolgoznak a mai filmkészítők, de azért működik a dolog, kimondottan segíti a látványt a fekete-fehér nyersanyag.

Végezetül az állatok kínzása valóban minimális, ki is maradhatott volna az egészből, ha nem lett volna szükség rájuk (főleg a befogott kutyákra) a film záró jelenetéhez. Valamiért kóbor kutyákon hajt végre bőrátültetési kísérleteket az orvos. Ha jól tudom, állatkísérletekhez külön erre a célra tenyésztett fertőzésektől garantáltan mentes állatokat használnak az orvostudományban, de itt ez most mellékes.

Az eltorzult arcú lány a film egyik kulcsfigurája. Furcsa, és talán nem is lehet túl hálás egy olyan szerepet eljátszani, ahol a szereplő (Edith Scob) valódi arca szinte alig látszik. Többnyire egy fehér maszk takarja el a sérült, bőrmentes arcot, feltehetőleg a fertőzés és egyéb komplikációk elkerülése érdekében.

Ügyes megoldás mégis ez a maszk, hiszen annak formája azért jórészt követi a valódi arcot. Nem rejti el teljesen annak karakterét, mimikája viszont értelemszerűen nulla. Így a film nagy részében hanggal és testmozdulatokkal tudja csak játszani a színésznő. És persze a szemek... ahogy a cím előzetesen sugallta is: Szemek arc nélkül.

A lányt játszó színésznő légies mozdulataival szinte mintha lebegne, ártatlanságához cseppnyi kétség sem fér. Nem ő biztatja édesapját a lányok elrablására, sőt... Mozdulatainak könnyedségéhez sokat hozzátesz a köpeny szerű ruha, melyet ez esetben Givenchy tervezett számára.

Több lány elrablásáról írok, nem véletlenül. Maga a film is azzal kezdődik, hogy az első áldozat hullájától szabadul meg éppen a doktor úr asszisztensnője (Alida Valli !!!), a helyzet pedig az, hogy a technológia még nem teljesen kiforrott, újabb és újabb nekifutásra van szükség a tökéletes eredmény eléréséhez.

Az Alida Valli által játszott asszisztensnőről menet közben kiderül, hogy azért lett igazi elkötelezettje Génessier doktor úrnak (Pierre Brasseur), mivel ő is neki köszönheti arcát...

Érdekes külön megemlíteni a film zenéjét, mely régi cirkuszos verklis, egy kicsit creepy, hátborzongató felhanggal megspékelve. Nagyon jó!

Végezetül csak mint érdekesség íme egy Billy Idol szám, amiről feltehetően sok korabeli rajongó sem tudta, hogy ez a film ihlette. Aki jól figyel, hallhatja is, hogy az angol nyelvű refrén mellett egy kellemes női hang az eredeti francia címet is énekli. Az alábbi klipben sok jelenet látható a filmből .. de figyelem, ez a video lelövi a film néhány jelentős fordulatát...

USA (Otto Preminger Films), 162 perc, ff., angol

Rendező: Otto Preminger

Producer: Otto Preminger

Robert Traver írói álnéven egy John D. Voelker nevű ügyvéd írta meg egy korábbi esetét regény formájában, amelyben egy gyönyörű és flörtölésre igencsak hajlamos fiatalasszonyt megerőszakol egy taverna tulajdonosa, majd miután az összevert feleség hazamegy, annak férje bosszúból hidegvérrel lelövi az erőszaktevőt. 

Az igen hosszú - közel három órás - film első egy órájában megismerjük a szereplőket, a gyilkosság elkövetésének helyszínét, nagy vonalakban az eseményeket, majd a film további részében egy klasszikus, igazi amerikai bírósági büntetőper tanúi leszünk.

Az ügyvéd tiltakozik az ügyész tanúhoz intézett kérdése miatt, a bíró helyt ad a tiltakozásnak és megkéri az esküdteket, hogy ne vegyék figyelembe az imént elhangzott mondatokat... satöbbi, satöbbi... Ilyen és ehhez hasonló jelenetek zajlanak egy tipikus amerikai bírósági tárgyaláson, mely rendszerint azért hatalmas színjáték, mert ebben a jogrendben nem a jogvégzett bírót kell meggyőznie a vádat képviselő ügyésznek illetve a védőügyvédnek, hanem azt a laikust 12 esküdtet, akik végül döntést hoznak majd a vádlott bűnösségével kapcsolatban. A bírói szerepkör itt gyakorlatilag egy részlehajlás mentes műsor-vezetőnek felel meg, aki felügyeli a szabályok betartását, és mintegy levezeti a műsort tárgyalást.

Nem akárki játssza - megjegyzem remekül - ezt a bírót: Joseph Welsh, aki amolyan botcsinálta színészként élete első filmes szerepében látható ezúttal. Ő ugyanis valójában jogász volt, és azzal lett közismert, hogy a kommunista-faló McCarthy szenátor ellen csapott össze az amerikai hadsereg jogászaként egy meghallgatáson, melyet a tévé is közvetített. Azzal feltehetően nagyban hozzájárult a kártékony szenátor nem sokkal későbbi bukásához.

A jóságos öregúr végtelenül korrekt. Amilyennek egy ideális bírót el lehet képzelni.

Van továbbá egy áldozat, Barney Quill, a fogadós, róla tudjuk a legkevesebbet. Csak amit elmesélnek róla. Hiszen flashback egyáltalán nincsen. Minden, amit a gyilkosságról megtudunk a szereplők szájából hangzik el. 

Ezért tehát még abban sem lehetünk teljesen biztosak, hogy valóban erőszakról volt-e szó. Mi van, ha a feleség lebukott, és csak védekezésül mondta férjének, hogy megerőszakolták? Ilyesmiről is hallottunk már...

Amikor olvastam, hogy a fogadóban, a gyilkosság helyszínén rögzített jelenetet egy Big Bay (Michigan állam) nevű kisvárosban vették fel, először nagyon nem értettem, hogy egy Hollywoodi stáb, akik ekkoriban nagyon szerettek stúdióban forgatni, vagy, ha nem is stúdióban, de lehetőség szerint viszonylag közel Los Angeleshez, vajon egy nem túl hosszú jelenet miatt miért utazik Amerika egy viszonylag távoli államába?

Természetesen nem kellett sokat keresgélnem a válaszért. Ebben a kis vendéglőben történt ugyanis a valódi gyilkosság. Preminger ezért itt akarta felvenni a jelenetet. Megjegyzem, az étterem ma is üzemel, Lumberjack Tavern néven. Ahogy a képeken is látható, ügyesen utalnak is a filmre, ügyesen használják a film ikonikus plakátján látható szimbolikus hullát.

• 
• 
• 

Főszerepre, mellékszerepre, nagyjából mindenhova sikerült kifejezetten jó színészeket találni. James Stewart nekem mondjuk nem tartozik kifejezetten a kedvenceim közé, de nyilván ő volt a filmben az igazán nagy húzónév. Paul "Polly" Bieglert, a gyilkos védőügyvédjét (korábbi ügyészt)  alakítja, nyilvánvalóan a regény írója saját magáról mintázta ezt a szerepet.

• 
• 
• 

Nem volt rossz a feleséget (Laura Manion) alakító Lee Remick sem, aki gyakorlatilag minden férfival, aki csak az útjába akad, megállás nélkül flörtöl. Egy igazi szexi bitch. Szinte ott motoszkál az emberben, hogy vajon mi értelme lenne megerőszakolni ezt a nőt, hisz szinte menekülni kell, ha valaki el akarja kerülni, hogy magába szippantsa a nő (képletesen értem). Ezt az ellentmondást talán feloldja a férjéről tett kijelentése, mely szerint a férjnek nagyon imponál, ha tetszik más férfiaknak, de azt nem tűri, hogy ez a szimpátia realizálódjon is. Azaz feltehetően az a fajta nő lehet, aki kikezd mindenkivel, majd az utolsó pillanatban lelép... 

A két kedvencem azonban a gyilkos és az egyik ügyész.

A gyilkost, aki egy percig sem tagadja azt, hogy lelőtte az áldozatot, Ben Gazzara alakítja. Túl sokat nem beszél a közel három órás film folyamán, a bírósági tárgyaláson mégis végig jelentőségteles a jelenléte. Nézésével, arcizmai rezdülésével pontosan érzékeljük, hogy mi járhat a gyilkos fejében.

Részére az egyetlen nyerő kimenetel az lehet, ha sikerül bebizonyítani, hogy a védelem által felkért pszichiáter szakvéleménye helyes, azaz a gyilkosság pillanatában átmenetileg olyan beszűkült tudatállapotban volt, hogy nem volt beszámítható.A másik kedvencem az egyik ügyész, akit George C. Scott alakít. Már az arcberendezése is tökéletesen alkalmassá teszi erre a szerepre, ezt egészíti ki tökéletes játéka. Ha egy bíróságon egy ilyen ügyésszel találnám szemben magamat, azt hiszem azonnal felhagynék minden reménnyel.

Hasonlóan a Tizenkét dühös emberhez itt sem tudjuk meg minden kétséget kizáróan, hogy valóban hogy történt az eset. minden tanú elmeséli a maga szemszögéből amit látott, előkerül néhány váratlan bizonyíték, és a film végére lehet is egy valószínűleg nagyon pontos képünk az eseményekről. Mégis hangsúlyozom, hogy saját szemünkkel soha nem látjuk, hogy mi történt, és nem kapunk megnyugtató lezárást sem ezzel kapcsolatban.

1959-ben járunk. Az európai művészfilmek a nyitás előtt állnak, a hatvanas években egyre több mindent lehet majd megmutatni, hogy aztán a hetvenes években végképp ledőljenek a gátak. Ám Amerikában még szilárdan tartotta magát a prüdéria masszív bástyája.

Az, hogy a filmben egy büntetőeljárás keretében elhangozzanak ezek a szavak: bugyi, nem erőszak (rape) sperma, behatolás... Nos ezek rendkívüli módon kiverték a biztosítékot egyesekben. A Chicago-i polgármester például betiltotta a filmet. Premingernek bíróságon kellett érvényteleníttetnie ezt a tiltást, hogy a Chicagoi mozik vetíthessék a filmet.

• 
• 
• 
• 

Hosszúnak tűnik ez a közel három óra, amiből maga a bírósági tárgyalás olyan hosszú, mint egy átlagos mozifilm megszokott hossza. Mégsem éreztem, hogy vontatott, vagy unalmas lett volna. Ebben valószínűleg sokat segített, hogy végig sikerült fenntartania a rendezőnek bennem a feszültséget azzal kapcsolatban, hogy végül is mi történhetett valójában. És ez esetben talán nem filozófiai kérdésről van szó. Úgy értem, hogy ha egy író megír egy történetet, de nem árulja el a megoldást, akkor túl sok értelme nincs beszélni arról, hogy mi történt valójában, mivel ez az író fejében dől el.

Itt viszont egy valós gyilkosságról beszélünk, melyet a történet írója elég alaposan megismerhetett, és mivel Preminger ragaszkodott az eredeti helyszínhez, ezért talán jogosan feltételezem, hogy az általa megismert tényeken sem akart nagyon változtatni. Ez alapján úgy gondolom, hogy nekem van egy elég pontos elképzelésem a dolgok valódi alakulásáról. 

USA (Ashton, Mirisch), 122 perc, ff., angol

Rendező: Billy Wilder

Producerek: I.A.L. Diamond, Doane Harrison, Billy Wilder

Az emberek igen nagy hányada elképesztően szórakoztatónak tartja egy női ruhába öltözött férfi látványát. (Ebben a filmben két ilyen férfi is látható).  Előre kell bocsájtanom, hogy jómagam nem tartozom közéjük, ami nyilván magyarázatot ad arra, hogy miért nem váltam rajongójává ennek a sokak által rajongott filmnek. Érdekes módon egy férfiruhába öltözött nő általában nem okoz semmilyen derültséget.

Joe (Tony Curtis) és Jerry (Jack Lemmon) Chicago-i jazz muzsikusok egyrészt állásukat vesztik, mivel a szesztilalom idején a rendőrség felszámolja azt a titkos szórakozóhelyet mely egy ravatalozón keresztül volt megközelíthető a beavatott vendégek számára. Nem elég, hogy új munka után kell nézniük, de akaratukon kívül tanúi lettek a maffia egyik belső leszámolásának is, ami miatt még életük is komoly veszélybe kerül.

Egy Floridába tartó női zenekarban pont szaxofonost és nagybőgőst keresnek, így Joe és Jerry számára kézenfekvőnek tűnik az a megoldás, hogy Josephine-t és Daphne-t (azaz nőket) varázsolnak magukból. Már az utazás során, a vonaton összebarátkoznak az együttes egyik szőke, butácska, de csupa szív tagjával, akit Sugar-nak (magyar szinkronos változatban Virág) hívnak. Ő Marilyn Monroe. Természetesen a zenekar többi tagja is fiatal és gyönyörű, és persze semmiképpen nem tudhatják meg, hogy hőseink valójában férfiak.

• 
• 
• 
• 
• 

Már a vonatút is tele van különböző vicces szituációkkal, de az igazi kavalkád akkor jön létre, amikor az együttes megérkezik a floridai tengerparti üdülőbe. Mely valójában Hollywood-tól nem olyan messze, egy ma is működő San Diego-i szálloda, a Hotel Del Coronado. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Így néz ki a szálloda ma. (Gyakorlatilag semmit nem változott)

A női ruhába öltözött férfiakat természetesen azonnal "megtámadják" a pénzzel teli nyugdíjas bájgúnárok, de egyikük néha férfinak visszaöltözve sikeresen keresi a szép szőkeség kegyeit is. Romantikus komédiává alakul a történet, bár a romantikus szálat inkább erősen zárójelbe helyezném.

Curtis-tt és Lemmont kezdetben egy profi nőimitátor tanította női ruhában mozogni és magassarkúban járni, de pár nap után rájöttek, hogy teljesen fölösleges ilyesmibe energiát fektetni, hiszen nem az a cél, hogy a főszereplő férfiak tökéletes nőnek tűnjenek, hanem akkor lesz igazán vicces, ha esetlenül csetlenek-botlanak azokban a női ruhákban, cipőkben...

Érdemes megemlíteni, hogy Tony Curtis nem tudta megoldani a nőiesen magas falzettet. Állandóan megbicsaklott a hangja, így az ő nőies hangú megszólalásait egy másik férfiszínész szinkronizálta a végső változathoz.

• 
• 
• 
• 
• 

Akinek esetleg a női ruhába bújt férfiak nem okoznak különösebb izgalmakat, azoknak még mindig ott van mentőövként Marilyn Monroe. (Már akinek bejön.) Ekkorra már elég nagy sztár volt ahhoz, hogy megengedhesse magának, hogy órákat késsen a forgatásról, és ha méltóztatott is megérkezni, akkor sem feltétlenül tudta a szerepét.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Monroe-nak állítólag még az az egymondatos szerepekhez is súgótáblára volt szüksége. Billy Wilder rendezőnek annyira elege lett a vele való munkából, hogy a forgatást lezáró partira meg sem hívta. 

"Az orvosom és a pszichiáterem szerint túl üreg és túl gazdag vagyok ahhoz, hogy ezen mégegyszer keresztülmenjek" - mondta Wilder. Monroe közönséges stílusára jellemző, hogy amint olvasta a rendezőnek ezt a szellemes nyilatkozatát, azonnal fel kellett hívnia őt, és a telefont felvevő feleségén keresztül üzente meg neki, hogy "Ba....djon  meg!!!"

Nem csak a rendező, de nagyjából az egész stáb utálta az elkényeztetett színésznőt. Egyedül Lemmon fogadta el őt olyannak amilyen. Valami olyasmit mondott, hogy ezzel a tehetségtelen és nemtörődöm hozzáállással csodát művelt a művésznő azzal a végeredménnyel, ami végül is a filmen látható.

• 
• 
• 

A prűd amerikaiakra jellemző, hogy Kansas például betiltotta ezt a filmet, mondván a kansasiakat zavarná nőnek öltözött férfiak látványa. 

1984-ben ezen a tengerparti helyszínen tartottak egy találkozót a film stábjának és szereplőgárdájának élő tagjai. 

Aki szereti a filmet, annak biztos jól esik látni, ahogy Billy Wilder, Tony Curtis és Jack Lemmon nosztalgiázik a San Diego-i szállodánál a 25 éves évfordulón.