Lengyelország (Polski, ZRF), 105 perc, ff., lengyel

Rendező: Andrzej Wajda

Producer: Stanislaw Adler

A második világháború utolsó napján vagyunk. Május 8. A film ezen a napon játszódik. A déli napsütésben kezdődik, és valamikor pirkadat után ér véget.

A führer már nyolc napja (április 30-án) úgy döntött, inkább végleg lelép, nyilván pontosan tudta, hogy számára az öngyilkosság lehet a legoptimistább kimenetele a dolognak... minden más esetben nagyon kellemetlen számonkérés, és végső soron nyilván a jól megérdemelt halálbüntetés várt volna rá.

Utolsó intézkedései között köztársasági elnökké nevezte ki Karl Dönitz admirálist, aki új, ügyvezető kormányt alakított. Hitler utolsó kívánsága az volt, hogy a háborút a lehető legtovább el kell húzni, és lehetőleg hősként bukjanak el. (azaz minél több hozzá csatlakozó kollégára számított volna odaát a túlvilágon)

Az új kormány viszont nem volt ennyire eszement. Próbált lavírozni kicsit, hogy legalább ne a vörös hadseregnek kelljen megadniuk magukat, de az angolok jelezték, hogy vagy teljes és feltétel nélküli a kapituláció vagy megy tovább a háború. Végül nem volt mit tenni, Dönitzék Május 7-én aláírták a fegyverletételt, ami Május 8-án lépett életbe. Ez a nap tehát amelyen a film játszódik.

Lengyelországban két ellenállási mozgalom harcolt a német megszállók ellen a háború alatt. Egyrészt voltak a kommunista mozgalom tagjai, akik nyilván a Szovjetunió támogatását élvezték, és volt a Honi Hadsereg (Armia Krajowa) nevű mozgalom, melyet Londonból irányítottak. 

A Honi Hadseregről érdemes tudni, hogy ők robbantották ki 1944 Augusztus 1-én a Varsói felkelést, amivel a nácikat próbálták kiűzni. Elvileg a szovjetek segítségére is számíthattak volna, azonban ők pont, hogy akadályozták a felkelőket azzal például, hogy a szövetséges hadseregektől érkező utánpótlást szállító repülőket nem engedték leszállni az általuk felügyelt repülőtéren. A felkelést végül a nácik leverték, a Honi Hadsereg nagy részét koncentrációs táborokba zárták. Zárójelben jegyzem meg, hogy a háború végét követően a túlélő Honi Hadsereg tagokat a szovjetek vették üldözőbe, vezetőiket nagyrészt kivégezték, már, ha nem sikerült korábban nyugatra szökniük.

A fentiekből is látszik, hogy a két ellenálló társaság a közös cél ellenére igencsak külön utakon járt.

A film első jelenetében ebben a gyönyörű májusi napsütésben a Honi Hadsereg két tagja sütkérezik a mezőn. Beszélgetnek erről-arról. Mint egy Tarantino filmben. Egyszer csak egy harmadik férfi jelez, hogy messze, az út végén megjelent a dzsip, amire vártak. A két férfi fölkel, akkor látjuk meg, hogy gépfegyvereken feküdtek. Egyikük ügyetlenkedik a fegyverekkel, mert hangyák másztak beléjük. Még jó, hogy véletlenül nem sült el valamelyik.

Pár másodperccel ezután azonban szó nélkül, és kegyetlenül kivégzik a dzsip két férfi utasát. Mint utóbb kiderül, a kommunisták egyik vezetőjét kellett volna kivégezniük, ehelyett azonban két cementgyári munkást végeznek ki, akik pechükre pont akkor haladtak arra dzsipjükkel, amikor a célszemélynek kellett volna érkeznie. Mi tagadás, a gépfegyver golyóitól lángra kapó kapó zakó kicsit fura...

A sötétített napszemüveges fiatalember egyébként a film főszereplője, aki annak ellenére, hogy láthatóan egy hidegvérű gyilkos, végül mégiscsak a film szerethető főhősévé válik. Visszaemlékezések szerint emiatt a film miatt hirtelen nagyon megnőtt a kereslet az ilyen sötétített üveges szemüvegek iránt akkoriban. Magát Zbigniew Cybulski-t, a fiatalembert alakító színészt is James Dean-hez hasonlítható kultusz övezte hazájában. Sok párhuzam közül az egyik, hogy ő is fiatalon, balesetben vesztette életét.

A sötétített üveges szemüveggel egyébként a rendező (Andrzej Wajda) saját előző (második) mozifilmjére, a Csatorna (1957) című filmre is visszautalt kicsit ironikusan: Amikor a srácot megkérdezi egy lány, hogy miért hord ilyen szemüveget, akkor a fiú azt válaszolja, hogy az ellenállásban sok időt töltött a csatornában, és hozzászokott a szeme a sötéthez.  (Egy ilyen csatornában zajlik az említett korábbi film)

Még nem tudják a gyilkosok, hogy nem a valódi célszemélyt likvidálták. A közeli szállodában tervezik tölteni az éjszakát, ahol a fiú megismerkedik a pultos lánnyal, és bizony közeli kapcsolatba kerülnek. Együtt töltik az éjszakát. Közben mintegy mellesleg szembesül azzal, hogy akit lelőni gondolt, az a személy ott száll meg ugyanabban a szállodában, sőt, pontosan az ő szobája mellett. A kilövési parancs továbbra is érvényben van, a munkát el kell végezni, de most, hogy beleszeretett abba a vonzó pultos lányba, az egész mozgalom hirtelen olyan értelmét vesztettnek tűnik...

- Van cigarettájuk?

- Milyet parancsol, amerikait vagy magyart?

 

Ez a kérdés többször is elhangzik a filmben a szálloda portása és egy-egy vendég között... Egyenesen meglepett, hogy 1945 Lengyelországában a magyar és az amerikai cigaretta voltak egymás alternatívái. A kérdésre adott válaszok is érdekesek voltak. Aki a minőséget kereste, már akkor is az amerikait választotta. Viszont magyart kért az, aki jó erőset akart. De akinek a torka nem bírta a karcosabb változatot, az mindenképpen tartózkodott a magyar cigitől.

Wajda láthatóan szereti a nagy mélységélességet. Szeret elhelyezni valamilyen hangsúlyos tárgyat az előtérben, és hagyja, hogy a lényegi történés messze a háttérben látszódjon. Az egyik legemlékezetesebb ilyen kép a romos templomban lelógó Krisztus mögötti beszélgetés:

Izgalmas hatásokat tud elérni az ilyen nagyon hangsúlyosan ott levő, de szinte funkció nélküli elemekkel, adott esetben például egy ott ténfergő fehér lóval.

A film alapja egyébként egy 1948-as regény, mely ekkoriban kötelező olvasmány volt minden iskolában. A legnagyobb probléma ezzel a filmmel azonban az volt, hogy a kommunista-ellenes főszereplő összességében mégiscsak szimpatikus. Igaz, a kivégzendő célszemély is jól van kitalálva, ő az a tipikus idősödő mozgalmár, amilyennek akkoriban a jóságosabb pártfunkcionáriusokat elképzelték az emberek. Mint mondjuk Gomulkát, aki ekkoriban a Lengyelországi olvadás emblematikus figurája volt.

Érdemes tudni, hogy 1956-ban nem csak nálunk, de pár hónappal korábban Lengyelországban is volt egy levert felkelés, mely után a konszolidáció szárnyvizén Gomulka került a legfelsőbb vezetésbe, aki először a szovjetektől való elszakadásban gondolkozott, majd amikor a szovjet tankok elindultak Varsó felé, még jó ütemben váltva, a szovjetekkel egyeztetett lengyel konszolidációban gondolkozott. Támogatta Nagy Imrét a mi forradalmunk során, ő volt az egyetlen a keleti blokkban, aki nem támogatta a magyar forradalom leverését, sőt, kiállt Nagy Imre elítélése ellen. Érdekes, hogy az 1968-as prágai tavasz leverését már lelkesen támogatta, és odahaza a diáklázadásokat is gátlástalanul leverte ugyanebben az évben. Ekkor már ő maga vált a reformok kerékkötőjévé, így 1970-ben már a szovjetek jóváhagyásával távolították el a hatalomból.

De a film készítésekor, 1958-ban még reform-szelek fújtak, feltehetően ezért készülhetett el egy olyan film, melynek pozitív hőse kommunistákra lövöldözik... Érdekes információ, hogy nálunk ezt a filmet eleinte csak a Filmmúzeumban (!) játszották, tehát talán illendőségből bemutatták, de azért nem tolták nagyon előtérbe. A MOKÉP mozihálózatban csak jó pár évvel később, 1963-ban tűzték műsorra.

USA (Paramount), 129 perc, Technicolor, angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: Alfred Hitchcock

A vertigo latinul szédülést jelent, és így is nevezi az orvostudomány a szédülést mint tünetet.

Mi tagadás, jól csengő ez a cím, feltehetően ezért esett rá a választás, holott a főszereplő - mint ahogy ezt hangoztatja is - valójában nem szédül, hanem egy korábbi traumához köthetően akrofóbiában, azaz tériszonya miatt szenved. Még egyszerűbben: fél a magasságtól.

John 'Scottie' Ferguson (James Stewart) egy nyugállományba helyezett nyomozó, aki egyik bevetése során olyan helyzetbe került, hogy egy másik rendőr azért zuhant le a magasból, mert őt próbálta megmenteni a leeséstől. Az eset óta csak apróbb magánnyomozói eseteket vállal. Egy barátja azzal a megbízással keresi meg, hogy tartsa szemmel feleségét, aki egyre furcsább dolgokat csinál. Néha olyan, mintha megszállná a nőt dédnagyanyjának szelleme, akiről tudni lehet, hogy öngyilkosságot követett el. Félő, hogy esetleg a gyönyörű Madeleinre is ez a sors vár, ha nem figyelnek rá. A film összetett szerkezetű, kísértet-historiának indul, majd krimi és melodrámai elemek keverednek benne.

A furán viselkedő platinaszőke feleséget Kim Novak alakítja. Róla érdemes tudni, hogy Marilyn Pauline Novak-kén született Chicagoban, cseh származású szülők gyermekeként. A Columbia stúdió egy Marilyn Monroe-hoz hasonló szex-szimbólumnak kívánta felépíteni magának, és pont azért beszélték rá a névváltoztatásra, hogy ne tűnjön sima Marilyn Monroe utánzatnak. A filmet készítő Paramount kölcsönkérte a Columbiától Kim Novak-ot, és ezzel ez lett az első olyan filmje, amivel a színésznő kilépett az üresfejű csinibaba figurájából.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Túl mélyen nem merek belemenni a történet taglalásába, mert több helyen is olyan csavar következik be, amit lelepleznék, ha az azt követő eseményre utalnék. Maradjunk annyiban, hogy főhősünk végül elvállalja a megbízást, de beleszeret barátja feleségébe, végül mégsem tudja megakadályozni az öngyilkosságot. Később az öngyilkossá lett nőre nagyon hasonlító (de barna hajú) nőben próbálja megtalálni elveszett szerelmét, úgy, hogy mindenben próbálja az elveszett nő képére formálni. A np ilyen módon való átalakítása már-már kényszeressé válik, a nő minden tiltakozása ellenére az utolsó részletekig vissza akar térni a férfi halott szerelméhez... majd végül kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik... 

• 
• 
• 
• 
• 

Nem volt valami nagy siker ez a film a maga korában. Hitchcock - nem túl elegánsan - Stewart-ra tolta a sikertelenséget, mondván, 49 évesen túl idős volt már ahhoz, hogy bevonzza a moziba a nézőket a 24 éves Kim Novakkal fonódó szerelmi románcával. Ez mondjuk nem Stewart hibája, hiszen az életkor adottség, a rendező választhatott volna más színészt a szerepre, ha csakugyan problémásnak látta a Stewart korát. A színészlegenda nekem egyébként nem tartozik a kedvenceim közé, eszköztára szerintem néhány modorosságban ki is merül, de ehhez a filmhez szerintem nem volt rossz választás. Hitchcock és Stewart nem is csináltak több közös filmet ezután.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ez a film is egyike volt annak az öt "eltűnt" Hitchcock filmnek, melyek vetítési jogait megvásárolta a mester, hogy lányára örökül hagyva az újravetítési jogokkal biztosítsa az ő megélhetését. Csak az 1983-as újra-bemutató után fedezték fel a kritikusok a film rejtett értékeit. Manapság Hitchcock legjobb filmjei között tartják számon.

Engem már a kezdő képsor lenyűgözött:

Ez a szép, élénk vörös persze a technicolor sajátossága. De ezen kívül is rengeteg szép vizuális megoldás található a filmben. Némelyik szintén a színekkel variál:

De van olyan trükk, amely egy igen kreatív megoldást használ. Nagyon leegyszerűsítve az operatőr rázoomol a tárgyra (mely jelen esetben egy toronylépcső) míg a segédje gyorsan hátrarohan a kamerát tartó kocsival. Ez a mozdulat ellensúlyozza a zoomolást, amitől érdekes "perspektíva-torzulás" tanúi lehetünk. Bár sok helyen említik, hogy ehhez a filmhez találták ki ezt a megoldást, korábbi filmben is megtalálható. Mégis sokan vertigo-zoomnak nevezik, de még rengeteg elnevezése létezik, pld. dolly-zoom, counter-zoom.

Itt jegyzem meg, hogy jelen esetben a kamera hátrarántás a lépcsőházban nem volt könnyen kivitelezhető, ezért megépítették vízszintesen (fektetve) a díszlet makettjét, és így már nem volt akadálya a kamera kocsiztatásának. A fenti trükkfelvételen tehát a makett látható, a fotón pedig a valódi díszlet:

A szőke Kim Novak valóban esztétikus jelenség, a barna változat már kevésbé fogott meg. Róla mindenképpen érdemes elmondani, hogy 84 évesen a poszt írásának idején még mindig köztünk van. Elrettentő példája a plasztikai sebészek gátlástalanságának, akik azt a hiú reményt keltik idősödő hölgyekben, hogy aranyárban megvehető tudásukkal újra vissza tudják hozni a páciensek fiatalságát. Sajnos ez nem így van. 

USA (Curtleigh - Stanley Kramer), 97 perc, ff., angol

Rendező: Stanley Kramer

Producer: Stanley Kramer

Egy rabokat szállító kisbusz felborul. Senki nem sérül meg végzetesen, de két rab megszökik. A rabok párokban össze vannak láncolva, hogy az esetleges szökést ezzel is nehezítsék. A szökésben levő páros tagjai egy színesbőrű és egy fehér rab.  

A mai Amerikában valószínűleg sokan nem is értenék, hogy ebben mi az izgalmas, de az ötvenes évek Amerikájában például Robert Mitchum azért nem vállalta a fehér rab szerepét, mert véleménye szerint elő sem fordulhatott volna, hogy egy fehér embert összeláncoljanak egy feketével, hiteltelen volt szerinte a történet. A diszkrimináció tehát olyan erős volt Amerikában (főleg délen), hogy a feketék gyakorlatilag másodrendű állampolgárok voltak.

Valóban hihetetlennek tűnik, de ez igaz. Abban az Amerikában, ahol a politikai korrektség olyan fokúvá vált, hogy az ember már nem is tudja, hogy merjen-e a bőrszínre egyáltalán utalni, 1958-ban még sok déli államban külön törvények vonatkoztak a színesbőrűekre.

Egy afrikai barátomat egyébként a "néger" szó egyáltalán nem zavarja, az viszont annál inkább, amikor politikai korrektségből afro-amerikainak hívják, holott semmi köze Amerikához. Oké, ha már a néger szónál tartunk, meg kell említeni, hogy ez egy olyan szó, ami elsősorban az amerikai rabszolgák leszármazottaiban kelt rossz érzéseket, hiszen az ő felmenőiket hívták a spanyol "negro-fekete" szóból származtatva "nigger"-eknek. Amerikában ott tartanak, hogy nyilvánosan már utalni sem mernek a szóra, mulatságos jelenetet teremtett ez egy Samuel L. Jackson interjú során, amikor a riporter ezzel kapcsolatban szerette volna kérdezni a színészt, aki viszont mondta, hogy addig nem válaszol, amíg a kérdező nem mondja ki a szót. Az viszont amikor minden bátorságát összeszedte, akkor is csak N-szóként (N-word) mert utalni rá. Így Samuel L. Jackson széttrollkodta a kérdést. Semmi köze jelen filmünkhöz, de kár lenne kihagyni egy jó röhögést...

Kicsit messzire mentünk, térjünk hát vissza a menekülő pároshoz, leginkább ahhoz, hogy miért tűnt ez akkora képtelenségnek az ötvenes évek Amerkájában.

Ahhoz, hogy megértük a két összeláncolt ember helyzetét, nézzük csak, hogy is állt ekkoriban Amerika a rasszizmussal...

Talán hihetetlennek hangzik, de 1955-ben az egy Rosa Parks nevű hölgy azzal lett híres, hogy színesbőrűként nem adta át a helyét egy fehérnek a buszon. Az Alabamai Montgomery városban a következő szabály volt érvényes a buszok használatára: Az első tíz ülés kizárólag fehéreknek volt fenntartva. Az utolsó tíz ülés kizárólag a feketéké volt. Középen volt 16 ülés, mely vegyes használatú volt. Ezekre is volt azért szabály: A fehérek elölről tölthették fel ezt a középső szekciót, a feketék hátulról. Azonban ha a fehéreknek nem jutott hely, a feketéknek át kellett adniuk az ülésüket. Továbbá a törvény azt is tiltotta, hogy fehér és fekete ember egymás mellé üljön. A menetdíjat elöl, a buszvezetőnek kellett fizetni, de a feketéknek ezután le kellett szállniuk, és a hátsó ajtón kellett felszállniuk, hogy ne menjenek keresztül a fehérek szekcióján. 

Ezt a bizonyos Rosa Parksot, több korábbi sorstársához hasonlóan, tettéért letartóztatták és a bíróság pénzbüntetésre ítélte. Többszöri fellebbezés után az amerikai legfelsőbb bíróság ilyen ügyekben először, 1956-ban kimondta, hogy a szegregáció alkotmányellenes, és minden államnak megtiltotta, hogy a buszokon hasonló törvények alapján különítse el az embereket.

Ez a diszkrimináció egyébként a déli államokra volt elsősorban jellemző. ("Déli államok"-nak a keleti országrész déli államait szokás tekinteni. Kalifornia vagy Arizona tehát nem számít déli államnak ebben a tekintetben, még ha technikailag az USA déli határán helyezkednek is el. Hagyományosan ezek a déli államok álltak szemben a haladóbb szellemű északiakkal.)

A buszon ezután a feketéknek nem kellett átadni a helyeket a fehéreknek, de a rasszizmus nyilván nem szűnt meg egy legfelsőbb bírósági döntés hatására. Azonban az egész ország figyelmét felhívta a problémára.

A fentiek fényében talán jobban érthető, hogy az összeláncolt fehér (Tony Curtis) és fekete (Sidney Poitier) helyzete az ötvenes évek végén izgalmas szituációt jelentett a néző számára.

- Hé Max, hogy láncolhattak négert fehérhez?

- Az őr humoránál lehetett...

A film 9 oscar-jelölést kapott, amiből kettőt - a legjobb forgatókönyv és a legjobb operatőr - szoborra is váltott. Itt jegyzem meg, hogy Sidney Poitier volt az első, aki afro-amerikaiként Oscar-jelölést kapott a legjobb férfi főszereplő kategóriában.

Én nem érzem annyira jónak a filmet, mint amekkora jelentősége lehetett abból a szempontból, hogy felhívja az emberek figyelmét a problémára. Minden korszaknak megvannak azok a filmjei, amik csak abban a pillanatban igazán fontosak, de pont az üzenetük aktualitása miatt idővel elvesztik jelentőségüket, elavulnak.

Ezt is egy ilyen filmnek érzem. Ettől még nézhető film, de sok olyan hibája van, amire mindjárt visszatérek.

A két eltérő bőrszínű ember természetesen első pillanatban nem tud mit kezdeni a helyzettel. Idealista nézőpontja szerint természetesen a fehér provokálja a konfliktusok nagy részét, a fekete pedig tűr, esetleg elhárítja a támadásokat. Idővel azonban összecsiszolódnak, a film végére pedig egy egészen negédes lezárást kapunk...

• 
• 
• 

Legnagyobb  bajom azzal volt, hogy az adott kiindulási pontot (fekete-fehér inkompatibilitás) a film végpontjával (fekete-fehér barátság) összekötő út nagyon sok hamis pillanattal van kikövezve. A két férfi kapcsolata a menekülésük során rájuk váró akadályok leküzdésével válik egyre szorosabbá. Ezeknél az akadályoknál azonban mindig egy olyan fordulat lendíti előre az eseményeket, ami teljesen valószerűtlen. Az olajfúró telepen, ahol elkapják az összeláncolt szökevényeket, és lincselésre készülődnek, egy vadidegen saját testi épségét kockáztatva védi meg őket, majd az éjszaka folyamán még segít is nekik megszökni, mielőtt megérkezne a serif csapata. Vagy a nő, akinek a rájuk fegyvert fogó kisfiát leütik, azonnal beleszeret egyikükbe, és együtt akar vele menekülni! (nem vicc!)

Ilyen, és ehhez hasonló hiteltelen fordulatok miatt tudtam kevéssé átadni magam a film izgalmainak.

A film alatt végig volt valami szokatlan érzésem, és csak a legvégén esett le, hogy mi okozott bennem nagyon erős hiányérzetet. Nincs filmzene! Semmi! Szól ugyan néhányszor rádió a filmben, illetve a fekete rab többször is énekléssel üti el unalmát, de filmzene - mint olyan - egyáltalán nincs. Ettől kicsit furcsán realisztikus, kicsit dokumentumfilmszerű hangulata van a mozinak.

Tony Curtis-el kapcsolatban sokáig tévesen hittem azt, hogy magyar kivándorló, holott Bronxban született, a szülei viszont valóban magyarok voltak. Róla érdemes elmesélni, hogy annyira érdekelte a diszkriminációról szóló téma, hogy saját produkciós cégével (Curtleigh Productions) is beszállt a film finanszírozásába. Úgy tudni, hogy a poszt elején említett Mitchum-on kívül Brando is felmerült a fehér szökevény eljátszására, aki benne is lett volna a dologban, de a fekete rabot alakító Poitier - akihez a rendező joggal nagyon ragaszkodott - csak egy későbbi időpontban ért rá, akkor viszont már Brando volt betáblázva. Tovább már nem tudták halasztani a forgatást, így esett végül a választás Curtis-re.

USA (MGM), 116 perc, Metrocolor, angol

Rendező: Vincente Minnelli

Producer: Arthur Freed

Bár ezt a musical-t csak a zeneszerző-dalszövegíró páros neve köti össze a My Fair Lady-vel, gyakorlatilag egy percre sem lehet elfelejteni, a kettő rokonságát. Meglepő módon míg a My Fair Lady-t úgy általában ismerik az emberek, a Gigi-ről még az általam megkérdezett musical-kedvelők sem feltétlenül hallottak.

Frederick Loewe zeneszerző és Alan Jay Lerner dalszöveg- és forgatókönyvíró a G.B. Shaw által írt Pymalion című színdarab alapján 1956-ban elkészítették My Fair Lady című musical-üket, mely egy Londoni virágáruslány úrinővé neveléséről szól, amit egy híres nyelvtudós professzor (Higgins) visz végbe egy fogadásnak köszönhetően. A nagy sikerű Broadway előadásból csak 1964-ben született film George Cukor rendezésében 8 Oscart elnyerve.

A Gigi című musical szintén a fent említett Loewe - Lerner szerzőpáros közös műve, viszont a My Fair Lady-vel ellentétben ez rögtön filmre készült (két évvel a My Fair Lady színházi bemutatója után), és csak a film sikere utána került színpadra. Viszont 9 Oscart nyert! Azaz eggyel többet, mint a manapság sokkal ismertebb "testvére".

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A Gigi esetén a My Fair Lady Londonja helyett Párizsban vagyunk, nagyjából ugyanabban az időszakban, az 1900-as évek elején. Itt azonban nem egy virágáruslányt kell kimosdatni a koszból, hanem egy Gigi nevű úrilányból próbálnak a felmenői olyan hölgyet nevelni, aki férfiak szerelmének kihasználásával a lehető legtöbb anyagi hasznot húzza. Mindenhol, angol elemzésekben is kurtizánnak (courtesan) nevezik azt, amivé Gigi-t nevelni próbálják. Ez azonban nagyon félrevezető, mivel magyarban a kurvákat szoktuk kurtizánnak hívni, ha ezt irodalmi formában próbáljuk megtenni, azonban itt semmiképpen nem közönséges értelembe vett kéjnőnek nevelik a lányt, egész egyszerűen arra, hogy hogyan kell kihasználni a legfelső körökben forgó gazdag férfiakat.

• 
• 
• 

Ellentétben a későbbi My Fair Ladyvel, melynek Londonja teljes egészében stúdióban lett felépítve, itt a film igen nagy része Párizsban forgott, ami igen jót tett a képek hangulatának. Ha jól tudom, ez a rendezőnek, Vincente Minnelli-nek köszönhető.

Ami különösen tetszett, hogy Párizs mintha kizárólag szecessziós épületekből és belső terekből állt volna. Ami persze nem igaz, de mivel ez az egyik kedvenc stílusom, örültem, hogy a film hemzsegett ezektől.

• 
• 
• 

Az egyik leglátványosabb enteriőr a ma is létező - és igazából is erre a névre hallgató -, Párizs talán leghíresebb étterme, a Maxim's. Mely egy igazi szecessziós motívumkavalkád. Az alábbi képek mostaniak, de a filmben is nagyjából így néz ki.

• 
• 
• 

Túl nagy fantázia nem kell ahhoz, hogy kitaláljuk, a vénlányok mesterkedése, hogy Gigiből (akinek nevét egyébként franciásan "Zsizsi"-nek kell ejteni) pénzéhes férfikopasztó nőt faragjanak, nem működik tökéletesen, hiszen szinte azonnal egymásba szeretnek egy ilyen kifosztásra amúgy igen alkalmasnak tűnő férfival.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Gigi-nek egyébként van édesanyja, de őt sosem látjuk, mert annyira elfoglalt. (Egyszer halljuk énekelni egy másik szobából) Gyakorlatilag nagymamája neveli a kislányt. Nem ő a legrosszabb a családban, sőt a kedves nagyanya voltaképpen egy bűbájos úrhölgy. A nagynéni az, aki teljesen érzelemmentesen próbálja beleverni a nagylányba a férfiak megkopasztásához szükséges fortélyokat, na meg olyan tudományokat, hogy hogy lehet könnyen felbecsülni egy nyakék, vagy egy drágakő értékét...

Az egyik legérdekesebb információ, amihez eme oktatás során hozzájutottam, az egyik legnagyobb francia delikátesz, ami egyébként már évtizedek óta tiltott eledel Franciaországban, a sült kerti sármány. Ez egy verébszerű énekesmadár. (Igazi állatbarátoknak javaslom, hogy egy határozott scrollozással lendüljenek túl a következő két bekezdésen, és az alattuk látható képen is)

Ezt a madarat jobb esetben teljesen sötét zárkába zárják, rosszabb esetben megvakítják, ez esetben nincs szükség elsötétítésre. A madár így egy helyben gubbaszt, illetve csak eszik. Ettől kis teste viszonylag hamar elhízik, elzsírosodik. Amikor a madár elérte a kellő elhízottságot, egy Armagnac nevű brandybe fojtják. Így tüdeje megtelik az említett italkülönlegességgel. Az így kivégzett állatot 8 perces hőkezeléssel saját zsírjában megsütik.

Az egyik különlegessége ennek az eledelnek, hogy egyben fogyasztandó. Azaz szigorúan ellenjavallt kicsontozni. Az apró csontok könnyen elropogtathatóak, és ez a tevékenység önmagában is hozzájárul a különleges kulináris élményhez. 

Az ennél is furcsább megkötés, amire a pontos magyarázatot sem sikerült megtalálnom: (bár megjegyzem, hogy ez már nem szerepel a filmben) : Ezt az ételt úgy illik elfogyasztani, hogy egy kendőt teszünk a fejünkre. Nem vicc. Van olyan magyarázat, hogy azért, mert ez egy tiltott étel, és így ne legyenek egymás bűnének tanúi az emberek, de ezt nem tartom túl valószínűnek, hiszen húsz évvel ezelőttig ez egyáltalán nem volt tiltott, mint ahogy a Gigi-ben is ezt az ételt az egyik legmagasabb szintű kulináris élményként mutatják be. Sokkal valószínűbb a másik elterjedt magyarázat, hogy a brandy illatát, mely átjárja a sült madarat, a kendő segítségével tartsuk meg minél tovább orrunk közelében. Megjegyzem, ennek a madárnak a vadászatát nem a belőle készülő étel kegyetlen elkészítése miatt tiltották be, hanem azért, mert ennek hiányában kihalása fenyegetett volna. Az alábbi sármányfogyasztást ábrázoló kép nem a filmből való.

A főszereplő Gigi-t a francia Leslie Caron játssza, aki egyébként 89 éves lesz idén. Érdekes, hogy énekhangját egy Betty Wand nevű énekesnő adta a filmben, holott, ha jól tudom, Leslie Caron jól énekelt.

• 
• 
• 
• 

Ha azt hisszük, hogy a női oldalon találunk csak furcsa életvitelű embereket, tévedni fogunk. A férfi főszereplőnek (Gigi szerelmének) egy férfi mentora van, aki szintén megéri a pénzét. Az úr vélhetően kényelmetlenül érezné magát a #metoo világában, hiszen hatvanon felül is azt vallja, hogy a nőknek nagyjából az az egy hasznuk van, hogy szépségükkel megédesítsék a férfiak életét. De ami ma biztosan tömeghisztériát váltana ki: legnagyobb dicsőség egy férfi számára, amikor életében először követ el miatta öngyilkosságot egy nő. Abban a világban, ahol egy ország jajveszékel azon, hogy Norbi óva inti az elhízott feleségeket, hogy így férjüknek nem fognak kelleni, nem csodálkoznék, ha az (egyébként sikertelen) öngyilkosságon érzett büszkeség megjelenítése miatt a film betiltását követelnék manapság...

Maurice Chevalier játssza ezt az idősödő mentort, és számomra a film egyik kedvenc figurája ez az öregúr.

• 
• 
• 

A dalok pont olyanok, mint a My Fair Ladyben, ami nem meglepő, hisz ugyanazok voltak a szerzők. Kedves, nézhető musical. Varázsa azonban valamiért elmarad a My Fair Lady-től, és ennek oka semmiképpen nem a látványban keresendő, ami nagyon rendben van. Talán a történet lett túl sablonos, és kiszámítható...

Egyiptom, 74 perc, ff., arab

Rendező: Youssef Chahine

Producer: Gabriel Talhami

Ez az egyetlen egyiptomi film az 1001-es listán. A nemzetközi cím magyarul Kairói (vasút) állomást jelent. Az arab cím kiejtése Bab al-Hadid, ami vaskaput jelent. Nem tudok róla, hogy létezne magyar címváltozat.

Egyiptom a második világháborút követően elnyerte függetlenségét, semmilyen formában nem volt többé a Brit Birodalom része. 1952-ben megpuccsolták a királyt, és a fiát nevezték ki helyette uralkodónak, de egy év múlva őt is elunták, és inkább kihirdették a köztársaságot. Az egyik puccsista (Naguib) lett az első elnök, de egy évre rá a másik puccsista (Nasszer) elirigyelte ezt a címet, és rövid pengeváltás után átvette tőle a hatalmat. Nasszer keménykedett egy kicsit a Szuezi-csatornánál, és ezt elég jól menedzselte ahhoz, hogy otthon győzelemként adja elő a válságot követő békekötést. 1958-ban Szíriával szövetkezve létrehozták az Egyesült Arab Köztársaságot. Gondolom arra számítottak, hogy a többi arab állam szép sorban csatlakozik hozzájuk, ehelyett azonban három év tökölődés után Szíria inkább kilépett a tárulásból. Ettől függetlenül  még tíz évig Egyesült Arab Köztársaságnak hívta magát Egyiptom... 

Most tehát az EAK megalapítása környékén járunk, amikor egy Youssef Chahine nevű rendező elkészíti ezt a filmet.

Van egy kép, ami él az emberben, ha egy észak-afrikai ország nagyvárosát képzeli maga elé, és a Kairói pályaudvar képe (ahol ez a film elejétől a végéig játszódik) nem pontosan egyezett ezzel az elképzeléssel. A férfiak még csak-csak úgy néztek ki, mint manapság, a nők azonban nem. A fiatal nők lezser ruhákban, esetenként festett hajjal járnak, az egész filmben talán egyetlen hidzsábos nőt láttam. Igaz, az ő férje jól megvert egy másik férfit csak azért mert az asszony szólt a férjének, hogy amaz megbámulta őt.

Ezek szerint itt is visszafelé pörög az idő, a kései ötvenes évek haladóbb (vagy legalábbis európaibb) öltözködést engedett meg, mint a 21. század Egyiptoma.

A fiatalok Pepsi és Coca colát isznak a vasútállomáson, elhagyott kocsikban spontán örömzenét tolnak, gitároznak, táncolnak.Gyakorlatilag rock&roll-oznak...

A főszereplő hölgy még ki is néz a nézőre, ami kicsit zavaró, váratlan és kissé megmagyarázhatatlan rendezői szándékot mutat, mert amúgy a film stílusa inkább az olasz neorealizmushoz áll közel, azaz mindent a legvalóságosabbnak igyekszik láttatni, amibe nem fér bele egy ilyen kikacsintás az én ízlésem szerint.

Lazább erkölcsök ide vagy oda, amikor idióta főhősünk (Kinavi) bemószerolja titkos szerelmét a szőkére festett Hannumát annak vőlegényénél, hogy a nő táncol (!), akkor a vőlegénynél azért elszakad a cérna, és jól elveri a lányt. Lehetett táncolni tehát az ötvenes években, de egy menyasszony azért mégse tegye ezt...

Van tehát egy félig idióta főszereplőnk, az újságárus Kinavi, akit maga a rendező játszik. Szerelmes az üdítőital árus lányba Hannumába, aki feltehetően engedély nélkül árusít a pályaudvaron, hiszen a rendőrség folyton a nyomában jár. Kinavi szabadidejében újságokból vagdossa ki lenge öltözetű hölgyek képeit, hogy azokat kiaggassa szállásának falára. Rájön azonban, hogy neki inkább a démonian vonzó Hannuma kell, és megkéri a kezét. Hannuma épp, hogy csak nem röhög az arcába eme ötlet hallatán. De türtőzteti magát, és azzal a kézenfekvő kifogással él, hogy neki már vőlegénye van, ami egyébként igaz is, ezt mindenki tudja róla. 

Kinavi az elborult agyúak logikáját követve úgy gondolja, hogy ha az esküvőből nem lehet semmi, akkor van egy B terve is a dolog megoldására... (lásd az alábbi képen)

Mivel egy idiótáról van szó, nem igazán tud haragudni rá a néző, amikor a nő meggyilkolását veszi a fejébe a férfi, de azért azt sem lehetne ráfogni, hogy különösebben szerethető lenne ez a félnótás karakter. 

A nem túl hosszú (egy óránál alig hosszabb) film záró jelenete egy Hitchcock-i feszültségeket idéző hajszával zárul. 

Amikor láttam, hogy egy arab film következik, nagyon nem ilyen filmre számítottam. 

Egyetlen nagy kérdőjel maradt számomra a film végén, és nagyon örülnék, ha valamelyik olvasóm tudná erre a választ. Van egy fiatal női szereplő, aki néhányszor látható a filmben, de csak annyiban kapcsolódik a történethez, hogy többször is összeakad a tekintete a mi félnótás hősünkkel. Arra számítottam, hogy a film legvégén valami kitüntetett jelentősége lesz ennek a lánynak, de számomra nem jött le semmi... Én néztem el valamit, vagy a rendező tényleg a levegőben hagyta ezt a szálat?

 

Magyarország (MAFILM), 91 perc, ff., magyar

Rendező: Fehér Imre

Szinte rajongója lettem ennek a filmnek. Ebben talán az is segített, hogy előzetesen nem vártam tőle túl sokat. A cím - Bakaruhában - azt sejtette, hogy valami első világháborús filmről lesz szó, és  ez valahogy nem különösebben keltette fel az érdeklődésemet.

A film első perceiben kiderült azonban, hogy - bár valóban az első világháború éveiben járunk, a legkevésbé sem háborús film ez, inkább egy nagyon jól sikerült romantikus melodráma. 

A Darvas Iván által játszott Sándoron valóban gyakran van bakaruha (baka: gyalogos katona), de csak azért, mert elszegődött póttartalékosnak. Jó ismeretségének köszönhetően napjait inkább kávéházakban és nőtársaságok köreiben tölti, katonaruhát (bakaruhát) hetente csak kétszer kell felvennie, a laktanyába is csak akkor kell "befáradnia", ha valami felsőbb szintű ellenőrzés jön, és akkor is csak nagy duzzogva tesz eleget eme kötelességének. Rendes foglalkozása egyébként újságíró.

Jó kapcsolatot ápol a Bodrogi családdal, különösen Piri nevű lányukkal (a fenti képen jobbra Piri, balra kedves mamája), aki nagy sok energiát fektet abba, hogy Sándorral elvetesse magát feleségül. Sándor azonban láthatóan a könnyű kis flörtnél többet nem szeretne kihozni ebből a történetből, mint ahogy úgy általában a nőkkel kapcsolatban semmilyen hosszú távú elképzelés nem szokott megfogalmazódni benne.

Mivel rájött, hogy a katonai egyenruha vonzza a fiatal lányok tekintetét, Vasárnaponként abban járkál a sétálgató, szabadnapjukat töltő emberek között. Egy búcsúban össze is akad pillantása egy helyes lánnyal.

Sándor: Te, hová mész?

Lány: Szeretőt keresek magamnak.

Sándor: Hát akkor már ne is keress tovább, mert én is csak így, magam vagyok...

Hát.. ha ez mindenkinek ilyen könnyen menne... Gyönyörű napot töltenek el együtt a búcsúban. Ők még nem, de mi nézők már sejthetjük, hogy ennek folytatása lesz... de ami következik, arra senki nem számíthat...

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ugyanis, mint kiderül ez a kedves fiatal lány pont annál a Bodrogi családnál cseléd, amely család Piri lányának ímmel-ámmal udvarolgat Sándor. És mivel senki szórakozását nem szeretném elrontani, sőt bíztatok mindenkit, hogy nézze meg ezt a filmet, nem árulom el, a film végkifejletét, de annyit elmondok, hogy amit ki lehet hozni ebből a helyzetből, azt az alkotók maximálisan kihozták. Sőt, még annál is többet...

Bara Margit nagyon szerethető karaktert hoz létre Vilmaként, a cselédlányként. A székely lány a film biztos pontja, vele kapcsolatban nem érhetnek igazi meglepetések. Szeretni akar valakit, de nincs felvértezve az ellen, hogyha az a valaki kést döf az ő szívébe.

Sándor karaktere sokkal összetettebb. Többször is jeleztem, hogy Darvasnak mennyire jól állnak ezek a többdimenziós karakterek, amikor szerethető is, de azért jócskán találunk nála jellemhibákat. Itt például simán hagyja állni a zuhogó esőben a rá váró Vilmát, annak heti egyetlen szabad délutánján, mert Sándor éppen úgy érezte, hogy nem volt kedve a randevúhoz (később persze azt mondja, hogy nem engedték ki a laktanyából). Később kiderül, hogy annyi jelleme azért van, hogy lelkiismeretének engedve megpróbálkozzon az igazság elmondásával (azaz, hogy ő valójában nem is igazi katona, nem beszélve arról, hogy Pirinek is kvázi udvarolgat). 

Az időnként Sándor hangjával megszólaló narráció remek - már-már noir-os - hangulatot kölcsönöz a filmnek. 

A befejezéssel kapcsolatban ahány kritikus, annyi véleményt olvastam. Van, aki szerint telitalálat, én egy kicsit bátortalannak éreztem, de még mindig sokkal jobb, mintha teljese happy end-el zárult volna a történet.

Mellékesen jó volt újra látni Márkus Lászlót egy szinte jelentéktelen mellékszerepben. Nagyon örülök, hogy vele viszonylag gyakran fogunk majd találkozni a 303 magyar film megtekintése közben.

Bara Margittal kapcsolatban furcsaság, hogy nemrég, 2016-ban hunyt el, mégis, szinte semmit nem lehetett hallani felőle már nagyon régóta. Ennek oka, hogy a hatvanas évek végén valami egész furcsa - részben politikai, részben büntető - ügybe keverte őt bele valaki, úgy, hogy nagy valószínűséggel nem csak teljesen alaptalanul vádaskodtak ellene, de ő nem is ismerte az elkövetőt személyesen. Mivel a vádaskodás megtépázta jó hírnevét, és képtelen volt ez ellen védekezni, a hetvenes években teljesen visszavonult a színészettől.

Ez már színtiszta bulvár, de nem bírom megállni, hogy ne jegyezzem meg: unokája az olimpikon úszó Szilágyi Liliána.

A rendező Fehér Imrének ez volt első nagyfilmje, ami szerintem zseniálisan sikerült. Ez azért furcsa, mert többi filmjeit általában nem tartják különösebben kiemelkedőnek. Én nem láttam tőle más filmet, akinek esetleg van véleménye erről, azt szívesen olvasnám kommentben!