Nagy-Britannia (Springbok Productions), 112 perc, ff., angol

Rendező: Joseph Losey

Producer: Joseph Losey és Norman Priggen

Az 1001-es listáról ez volt számomra az utóbbi időszak egyik legkülönösebb, legfurcsább filmje. 

Joseph Losey rendezőre általánosságban is jellemző volt ennek a filmnek az egyik legkarakteresebb vonása, nevezetesen, hogy amikor a néző érteni véli, hogy mire megy ki a játék, hogy hova látszik kifutni a történet, akkor rá kell jönni, hogy szépen belesétáltunk a csapdába. Sőt, a végén még arra is rá kell jönni, hogy még az sem egészen egyértelmű, hogy tulajdonképpen mi volt ez az egész... ?

Ez persze nem olyan nagyon nagy baj, hiszen ennek köszönhető, hogy órákkal, vagy adott esetben napokkal később is az ember fejében marad ez a film, próbálva helyére rakni a dolgokat.

Nálunk "A Szolga" címmel ment ez a film a mozikban. Ezt a fordítást kicsit szerencsétlennek tartom. A szolga szó szerintem nem azt a jelentést sugallja, ami itt helyénvaló lenne. "Az Inas" vagy "A komornyik" - azaz egy olyan férfi alkalmazott, aki gyakorlatilag vezeti a háztartást a főzéstől a takarításig, akár még a háziúr tisztálkodásába is besegítve - sokkal szerencsésebb lehetett volna.

A nyugágyon alvó Londoni üzletember, Tony (James Fox) épp beköltözik üresen álló új lakásába. Ahhoz segítségül, hogy a lerobbant ingatlant felújítsa, és utána abban lakjon, felveszi maga mellé Hugo Barrettet (Dirk Bogarde) az inast. 

Az inas tökéletesen végzi a dolgát. Bár vannak apróbb ízlésbeli különbségek közöttük, alapvetően harmonikus kettejük együttélése. Tony barátnője, Susan (Wendy Craig) viszont nem nézi jó szemmel az inas felbukkanását. Kettejük között egy olyan rivalizálás alakul ki, mint amilyenek a jól ismert anyós - meny konfliktusok szoktak lenni.

Később megismerjük az inas húgát is, aki tervezi hamarosan meglátogatni bátyját...

Nagyjából ilyen mederben zajlik a film első negyvenöt perce... amikor váratlanul kiderül, hogy a két férfi közül az egyik nagyon nem az, akinek mutatja magát... nem akarom lelőni, hogy pontosan mi történik, de ahhoz képest, hogy 1963-at írunk - bár igaz, hogy nem Hollywoodban vagyunk - nagyon fülledten erotikus jeleneteket látunk. Olyan irányba megy el a történet, amire nagyon nem számít az ember...

Csak egy példa arra, hogy zéró meztelenséggel is mennyi szexualitást lehet csempészni egy jelenetbe:

A rendező, Losey ekkor már 10 éve elhagyta Amerikát. Ő is egyike volt azoknak, akiket a vérszomjas McCarthy szenátor ellehetetlenített, kommunista gyanú miatt feketelistára került, és így hivatalosan nem rendezhetett. Egy darabig megpróbálkozott más neve alatt tevékenykedni, de a végső megoldás az lett, hogy Angliába emigrált. 

Itt láthatóan lazábbak voltak ekkoriban a filmesek kezét kötő szabályok, mint Hollywoodban. Még egy jó pár évig elképzelhetetlen marad, hogy a tengerentúlon egy olyan (meztelenség nélküli) orgia jelenet kerüljön bele egy filmbe, mint ami eme film végén látható.

Kevéssé ismert film ez, mégis azt kell mondanom, hogy ez az eddig látott 60-as évekbeli filmek közül az egyik kedvencem...

Japán (Daiei), 114 perc, Eastmancolor, japán

Rendező: Kon Ichikawa

Producer: Masaichi Nagat

A rendezőről, Ichikawaról érdemes megemlíteni, hogy rajz- és bábfilmkészítőént kezdte karrierjét 1936-ban, és onnan váltott az élőszereplős filmekre. A másik dolog, amit több helyen olvastam róla, hogy nem volt kifejezetten sajátos stílusa. Amolyan mindenevő volt, szinte bármihez örömmel nyúlt hozzá. Találkoztunk vele korábban A Burmai Hárfa (1956) című filmnél, és majd hamarosan látni fogjuk, hogy az 1964-es Tokiói olimpiáról is készített filmet. Nagy izgalommal várom azt, hiszen jelen film sejteti, hogy valami különleges látványvilágban lesz részünk.

Ez a film is elsősorban izgalmas képi világa miatt olyan érdekes. Maga a történet már 1935-ben is kicsit ódivatúnak számított, amikor először filmre vitték. 1963-ban Ichikawa a 28 évvel korábbi film főszereplőjével Kazuo Hasegawa-val forgatta újra. 

Tulajdonképpen a gombhoz varrták a kabátot, hiszen Hasegawa számára ez egy jubileumi film volt, egészen pontosan a háromszázadik, amelyben szerepelt, és ehhez kérte fel a Daiei Studios Ichikawa-t a film elkészítésére. 1935-ben, amikor Hasegawa még csak 27 éves volt, lehet, hogy működött vele a dolog, de így 55 évesen a történetet sajnos önmagában zárójelbe teszi az, hogy egy pillanatra sem tudom elhinni az egyébként is kissé pocakosodó ötvenes éveiben járó főszereplőről, hogy női szívek elrablója és mellesleg még a japán harcművészetben is jeleskedik.

Hasegawa egyébként kettős szerepben látható: egyrészt egy Robin Hood jellegű rablót játszik kevésbé jelentős szerepében, másrészt egy onnagatát, azaz a tradicionális japán kabuki színház női ruhába öltözött férfi színészét. 

A kabukiról Az Utolsó Krizantém Története (1939) kapcsán már írtam részletesebben. Itt most csak arra térek ki, hogy a még a tizenhetedik században bizonyos erkölcsi okokból kitiltották a nőket a kabuki színpadról, ezért a női szerepeket is férfiak vették át. Ezek az onnagaták gyakran színpadon kívül is női ruhában, sminkben és nőiesen éltek. Tulajdonképpen a mai transzvesztiták elődei voltak. Illetve vannak is, hiszen a múlt idő használata indokolatlan ez esetben: a kabuki ma is létező és népszerű művészeti ág Japánban. 

Az alábbi képen egy Taichi Saotome művésznevű kortárs kabuki színész látható női jelmezben és civilben.

Az onnagata szerep nem feltétlenül válik kizárólagossá egy kabuki színész életében. Vannak kabuki színészek, akik férfi és női szerepet egyformán vállalnak. Filmünk főhőse, Yukinojo azonban 24 órában onnagata.

A történet dióhéjban: Edo városában jár Yukinojo társulata, ahol elégtételt akar venni azon a három emberen, aki miatt gyerekkorában szülei öngyilkosságba menekültek. Ehhez többek között igénybe veszi egy gyönyörű nő segítségét, aki halálosan szerelmes belé. 

Ez a vonal kicsit bizarrá teszi a történetet, nehéz eldönteni, hogy a gyönyörű fiatal lány szívét vajon a női ruhába bújt férfi dobogtatja meg, vagy az idősödő "nőbe" szeret be, ilyenformán leszbikus érzelmektől fűtve...  ennek kibogozására a film kísérletet sem tesz, úgyhogy mi se bonyolódjunk mélyebben ebbe a problematikába.

Mint bosszúfilm (lásd Kill Bill) akár izgalmas is lehetne, és a főszereplőn kívül tulajdonképpen az összes karakter jól kitalált. Kár, hogy pont a főszereplő teszi hiteltelenné az egészet.

Ebben a filmben azonban van más néznivaló is a cselekményen kívül: a már említett látványvilág! A film 2:35:1 CinemaScope méretarányú, mely nagyon széles, sokkal ritkábban használták, mint a standardnak tekinthető 1,85:1 képarány. Ez a széles képformátum kedvezett a nagy történelmi filmeknek, itt viszont egész más célból került használatra. Itt nincsenek hatalmas totálok gyönyörű tájakról. A film minden másodperce stúdióban készült.

Ellenben ez a széles képarány kimondottan emlékeztet a kabuki színpadkép hasonlóan széles arányára.

Gyönyörű és kreatívan filmezett harcjeleneteket látunk, úgy csillog a fény a szamurájkardon, és úgy suhognak, ahogy suhogni csak filmeken tudnak. (Aki látta a Kill Billt, vagy legalább egy vacak "nindzsás" filmet, az tudja, miről beszélek.

Hogy egyértelművé tegye a rendező, hogy itt valami szokványostól eltérőt látunk, még a zenével is tréfát űz. Bár sok helyen hagyományos japán zenét hallunk, esetenként a legváratlanabb pontokon lágy "cocktail jazz" szólal meg, ami annyira nem ideillő, hogy ettől válik eredetivé az egész. 

雪之丞変化 

Jukinodzso Henge - Így ejtendő japánul a film eredeti címe.

雪之丞 Jukinodzso a film főszereplője,

変化 Henge pedig ebben az esetben szellemet jelent.

Tehát a cím valami olyasmit jelent, hogy Jukinodzso Szelleme. 

Nagy-Britannia (Argyle), 112 perc, ff.

Rendező: Robert Wise

Producer: Denis Johnson

Robert Wise rendezőt nem lehet azzal vádolni, hogy egyformák a filmjei, hiszen az a három film, - mellyel tőle eddig találkoztunk az 1001 film között - mindegyik más műfajba sorolható: A nap, mikor megállt a Föld (1951) sci-fi, a West Side Story (1961) musical, míg a most tárgyalt film igazi, klasszikus horror. És mindháromról elmondható, hogy remek film. (Na jó, a West Side Story-nál nyögtem néhány helyen, de az nem is igazán Wise filmje)

Egy amerikai írónő, Shirley Jackson The Haunting of Hill House című 1959-es regénye alapján készült a film forgatókönyve. 

Egy Dr John Markway nevű antropológus (Richard Johnson), - tehát az embert tanulmányozó tudós - mellesleg paranormális jelenségek tudományos magyarázatait is kutatja. (az alábbi képen balra)

Jelen esetben éppen egy Hill House nevű kastélyt övező misztikus események magyarázatát próbálja megtalálni. Ezt az házat egy fura szerzet építtette 90 évvel ezelőtt magának és családjának. Az eltelt időszak alatt négy nő is igen furcsa körülmények között halt meg itt. A tudós teóriája szerint ez a ház esetleg kulcs lehet a túlvilág felé, de legalábbis feltételezhető, hogy valamilyen kísértetek lakják a villát.

Nem egyedül vág neki az üresen tátongó épület felderítésének. Hat főből álló csapatot szervez maga köré, akikből végül egy férfi és két nő marad, a többiek az utolsó pillanatban elrettennek a feladattól.

Hogy már a film eleje is feszültséggel telve induljon, a "kísértetvadászok" nem is egyszerre érkeznek ebbe a fura kastélyba. Először az amúgy is láthatóan lelki problémákkal küzdő Eleanor (Julie Harris) érkezik az elhagyatott környékre. 

Róla a későbbiekben kiderül, hogy akarva vagy akaratlanul okozója volt rátelepedő édesanyja halálának, és ez a bűntudat azóta is gyötri. Szinte azonnal beleszeret az amúgy házas professzorba.

Később érkezik a csapat másik hölgy tagja: Theodora (Claire Bloom). Ő viszont Eleanorba szeret bele. Ez nem félregépelés... A hatvanas évek angolszász filmes környezetében ugyanolyan tabutéma voltak leszbikus  érzelmek, mint a 21. századi Magyarországon a melegellenes törvény elfogadása után.

Nem is kerül kimondásra, csak erőteljesen vibrál a levegőben a dolog. A korabeli cenzorok elvileg még ahhoz is ragaszkodtak, hogy a két színésznő soha nem érhet egymáshoz (egy ujjal sem), hogy bizonyosan elkerülhesse a produkció az obszcenitás vádját. Theodore mellesleg elmondása szerint belelát mások gondolataiba...

A professzorhoz és a két hölgyön kívül csatlakozik még a ház jelenlegi tulajdonosnőjének unokaöccse, Luke (Russ Tamblyn). Vele találkoztunk a West Side Story Riff-jeként (az alábbi képen fehér kardigánban).

Vannak olyan horrorok, melyek gusztustalan hullákkal, torz, csonka illetve vérben fürdő testekkel érik el a néző rettegését. A skála túlsó végén vannak az olyan filmek (mint ez is), melyek úgy tartják félelemben az erre nyitott nézőt, hogy nem igazán mutat semmit. Mégis dermesztő a feszültség.

A félelmetes hangulatot hanghatásokkal, és megfelelő vizuális technikákkal (izgalmas díszlet, ferde képkivágások, tükröződések, halszáloptika) éri el. Azok közé a filmek közé tartozik ez, melynek kifejezetten jól áll, hogy fekete-fehér. Alapvetően jobban kedvelem a színes filmeket, de ezúttal gyakorlatilag észre sem vettem, hogy ez nem az. Talán a noir filmekben volt utoljára akkora jelentősége a fény-árnyék játéknak, mint most ebben.

A különleges épület küseje egy valódi angol kastély, a belsőt viszont stúdióban építették fel, pazar díszletekkel. A kísértetvadászok "operációs központja" az úgynevezett bíbor szalon, de a legemlékezetesebb szoba az összes közül a valószínűtlenül szűk, magas és labilis vas csigalépcsőt tartalmazó könyvtár.

Ha valaki magyarázatot vár a film végén a félelmetes dörömbölésekkel és megmagyarázhatatlan eseményekkel kapcsolatban, akkor csalódni fog. Mégis korrekt, kerek lezárása van a filmnek. Az ilyen jellegű történetek egyik nagy veszélye ugyanis, hogy a feszültség nőttön-nő a film során, és a végén a néző csalódottan áll fel, mert valami egész bugyuta magyarázattal próbálja a rendező kiszúrni a szemét.

Már-már kamaradráma jellegű, hiszen tulajdonképpen a 4 fő szereplő körül zajlik a film túlnyomó része, szinte bezárva a kastélyba. Egy-egy mellékszereplő jelenik meg néhány percre csak.

Valamiért újra és újra megihleti ez a film a későbbi korok rendezőit. Stephen King akarta mindenképpen megcsinálni a remake-et Steven Spielberggel. Abból a projectből végül nem lett semmi, pedig már kész forgatókönyv-terv is volt hozzá. Stephen King végül másik rendezővel egy mini-tv-sorozatot csinált belőle Rose Red címmel.

1999-ben többek között  Liam Neeson és Catherine Zeta-Jones főszereplésével már az 1963-assal azonos című remake készült igen mérsékelt sikerrel.

És itt még mindig nem álltunk meg. The Haunting of Hill House - azaz az eredeti regény címével azonosan - a Netflix is készített egy sorozatot.

Irán (Golestan), 21 perc, ff., fárszi

Rendező: Forugh Farrokhzad

Producer: Ebrahim Golestan

A +18-as tag itt sem jelent semmilyen szexuális tartalmat. Viszont olyan betegségtől eltorzult emberi testrészek, arcok kerülnek bemutatásra melynek megtekintése gyerekek számára megterhelő lehet.

Ennek a dokumentumfilmnek a rendezője - aki egyébként egy mindössze 27 éves iráni hölgy volt - ellátogatott egy Tabrizi (ÉNy-Iráni) lepratelepre, hogy dokumentálja az ott élők mindennapjait. Láthatunk orvosi kezeléseket, iskolai tanórát, játékot... és közben maga Farrokhzad (a rendező) hangját halljuk. De ellentétben a szokványostól, nem a képen látható dolgokat kommentálja, hanem az Ótestamentumból, a Koránból és saját verseiből idéz.

És ettől lesz igazán különleges erejű ez az alig több, mint 20 perces film. Amit hallunk, az harmonikus, a fülnek kellemesnek tetsző (világnézettől függetlenül), amit látunk az viszont szörnyű és borzalmas.

A dokumentumfilm elkészítésének vállalt célja volt felhívni a figyelmet arra, hogy ez a szörnyűség alapvetően gyógyítható lenne. 

Nézzük csak, mi is ez a lepra?

A lepra egy nem túl fertőző, és igen lassú lefolyású bakteriális megbetegedés. Amellett, hogy nem fertőz könnyen, az emberek 95%-a eleve immunis rá, azaz ha akarná sem tudná elkapni. Pontos magyarázatot erre nem találtam.

Ez a baktérium sokféle tünetet okozhat. Megbetegítheti a szemet, végső soron vakságot okozva. Megbetegítheti a légzőszerveket. Göböket képezhet a bőrön, és megtámadhatja az idegeket is, mely végső soron az adott testrész teljes érzéketlenségét, és akár annak elvesztését is eredményezi.

A "jó hír", hogy a lepra ma már hónapokon, éveken át tartó kombinált antibiotikumos kezeléssel gyógyítható. A rossz hír, hogy ezt a betegséget sem sikerült még mindig eltüntetni a Föld színéről. Állítólag jelenleg is vannak lepratelepek Ukrajna, Románia is Oroszország területén is, hogy csak a saját kontinensünket említsem.

A film producere - Ebrahim Golestan - mellesleg a korábban elvált rendezőnő szeretője volt. A hatvanas évekbeli Iránban ez még nem okozott különösebb problémát, hiszen még több, mint 15 évvel az 1979-es iszlám forradalom előtt vagyunk, amikor Irán még teljesen szabados, világi életet élt.

Farrokhzad-nak ez az egyetlen filmje, melyet igen rövid élete során készített. 32 évesen egy súlyos autóbalesetben életét vesztette. A filmen látható egyik gyermeket, kinek mindkét szülője a telepen élt súlyos állapotban, a rendezőnő adoptálta és magához vette. (nyilván a szülők beleegyezésével)

Nagy-Britannia (Woodfall FIlm), 121 perc, Eastmancolor, angol

Rendező: Tony Richardson

Producer: Tony Richardson

A címadó névről a legtöbb embernek valószínűleg az a Thomas John Woodward néven született énekes jut eszébe, aki állítólag ennek a filmnek a hatására vette fel a keresztneveiből kis átalakítással kapható Tom Jones művésznevet. Ő 23 éves volt a film bemutatásakor, és talán mondanom sem kell, hogy nem róla szól ez a vígjáték.

Egy 1749-es Henry Fielding regény alapján írta a forgatókönyvet John Osbourne, aki a "Dühöngő Ifjúság" című darabjával vált igazán híressé. A rendező pedig az a Tony Richardson, aki ugyanebből a drámából megrendezte a Nézz Vissza Haraggal című filmet. Az 1001-es listán egyébként rendezőként A Hosszútávfutó Magányosságával is szerepel.

Egyáltalán nem meglepő tehát a forgatókönyvíró és a rendező együttműködése. Ami viszont nagyon meglepő, hogy kettejüktől egy ilyen könnyed, helyenként kifejezetten erotikus vígjáték volt az, amire a legkevésbé sem számítottam. Hiszen a "dühöngő ifjúság" gyakorlatilag az angol újhullám (free cinema) szimbólumává vált, sehogy sem illik a róluk kialakult képbe ez a súlytalan vidámság. Ezzel egy pillanatig sem szeretném azt a hatást kelteni, hogy ez a film nem jó! De valami olyasmi, mintha Tarantino kitalálná, hogy filmre viszi mondjuk a János vitézt...

Ha megnézzük ezt a képet, akkor a "dühöngő ifjúság" egy további alakja is ismerős lehet: a Szombat Este Vasárnap Reggel-ben főszereplő Albert Finney. 

Kíváncsi lennék, hogy mennyire zavarhatta Osbourne-t és Richardson-t, hogy munkásságuk során ez volt az egyetlen film amiért Oscar díjat kaptak. Richardson kettőt is (legjobb film, legjobb rendező). Brit filmként ez a három Oscar is felettébb meglepő, de, hogy még nagyobbat nézzünk, ezé a filmé lett a legjobb zene díja is!

Tom Jones egy nemesi családba keveredett talált gyerek, akit nevelőapja elzavar a háztól egy botrány miatt. Hasonló kalandteli vándorlásba kezd, mint Voltaire Candide-ja. Mivel a Candide-ot ismertem, viszont ennek a filmnek az alapját adó Fielding regényt nem, meg voltam győződve, hogy gyakorlatilag egy Candide utánérzést látok. Akkor ért a meglepetés, amikor utána olvastam, és megtudtam, hogy a Candide 1759-es regény, azaz 10 évvel a Tom Jones után készült el... tehát, ha valamelyik mű ihletet vagy ötletet adhatott a másiknak, az pont a Tom Jones lehetett a kettő közül...

A hasonlóságok sora azzal kezdődik, hogy mindkét regény főszereplője egy végtelenül jóindulatú és naiv fiatalember, akikkel saját akaratától szinte teljesen függetlenül történnek a dolgok, úgy kerül mindig bajba, hogy végül mindig megmenekül a sors/szerencse segítségével.

Albert Finney nagyon nem szerette ezt a (mellesleg antihős) szerepet, ami érthető, nem is éreztem benne itt semmi karizmatikusat abból, amit mondjuk a Szombat Este Vasárnap Reggelben láttam rajta... Egyáltalán nem tűnt hihetőnek, hogy ennek a "töketlen" fazonnak folyton az ölébe omlanak a nők... gyenge jellemű, rossz hős, vagy hívhatjuk ellen-hősnek is... egy szatirikusan kalandfilmben.

Az viszont már komolyan elgondolkoztatott, hogy a film Oscar díjas rendezője évekkel később is szégyenkezve emlékezett vissza erre a filmre, ha valaki szóba hozta neki. Egyértelműen büszkébb volt a lázadó fiatalokról szóló alkotásaira. Ezt félresikerültnek, tökéletlennek tartotta.

Holott tele van igen kreatív megoldásokkal: a szereplők néha kiszólnak a nézőhöz, jó ütemben elhelyezett gyorsításokkal, lassításokkal, helyenként kép-kimerevítéssel, no meg humoros narrációval törte meg a film tempóját.

Az alábbi kép abból a jelenetből való, melyben Tom és pillanatnyi szeretője evése - mit evése, zabálása - szinte szexuális orgia metaforájává válik... inkább vicces, mint erotikus, a jelenet nagyszerűsége az abszurditásában rejlik.

Én magam sem tartom egyébként a filmtörténelem legkiemelkedőbb alkotásai közé tartozónak, de mindenképpen kellemes és főképp felhőtlen két órát ígér megtekintése.

Kedvenc mondatom a narrátor szájából:
"Tom úgy gondolta, hogy még mindig jobb egy akármilyen nő, mint egy semmilyen... Molly viszont nem gondolkozott... azaz sohasem gondolta úgy, hogy egy férfi van olyan jó, mint kettő..."

Visszaolvasva ezt az idézetet, azon gondolkozom, hogy ebben a "liberális" (sic!) korban, ahol Boris Becker-t szexistának és elítélendőnek tartják azért, mert egy nőre azt mondja, hogy csínos... nos a fenti idézet a filmből vajon nem vállalhatatlanul szexista-e??? Bár ki tudja... én magát a "szexizmus" fogalmát sem teljesen értem, de ez legyen az én bajom...meg Boris Beckeré...

Brazília (Sino), 103 perc, ff., portugál

Rendező: Nelson Pereira dos Santos

Producer: Luíz Carlos Barreto, Herbert Richers, Danilo Trelles

A negyvenes évek olasz neorealizmusa közel húsz éves késéssel jutott el Brazíliába, és a jelek szerint beágyazódott a francia újhullámhoz hasonló brazil Cinema Novoba (új film), melynek Glauber Rocha mellett eme film rendezője, Pereira dos Santos volt az egyik elindítója.

Az ötvenes évek brazil mozija meglehetősen hasonlított a Hollywoodi mozira, azzal a különbséggel, hogy a musicalek helyszíne gyakran a riói karnevál volt. A zenés filmek mellett ugyanúgy akadtak persze komolyabb hangvételű, epikus művek is.

A fiatal rendezők azonban - mint ahogy a világon ekkoriban szinte mindenhol - sorra protestálni kezdtek, elegük volt az "öregek mozijából", abból, hogy elsősorban a haszonszerzés motiválja a filmkészítőket. Példaképeik a már említett francia újhullámosok voltak, akik kis költségvetésből készítettek rendezői filmeket. 

A megszokott gyönyörű színésznők és csillogó díszletek helyett a hétköznapi embert próbálták láttatni, és kimozdulva a stúdióból poros, elszegényedett vidéki helyszíneken forgattak. (itt jön a képbe a neorealizmus hatása)

"A neorealizmusból tanultuk meg, hogy az utcán is lehet filmet forgatni, hogy nincs szükség műteremre, hogy ismert színészek helyett egyszerű emberekkel is lehet filmet készíteni, hogy a technika lehet kidolgozatlan, amennyiben a film igazán a nemzeti kultúrához kapcsolódik." - mondja a film rendezője Pereira dos Santos

És valóban, Pereira dos Santos észak-kelet Brazília legsivatagosabb helyén forgatott, elképesztő a sivárság. Bár még egyetlen Tarr Béla filmet sem láttam, valami ilyesmire számítok látatlanban. Valószínűleg a fekete-fehér nyersanyag is jócskán hozzájárul a sivár hangulathoz, hiszen általában a latin-amerikai épületek és ruhák színessége izgalmas vibrálást hozhatna ebbe a kopárságba. De erről itt le kell mondanunk. Ha volt is tudatos művészi döntés a fekete-fehér mellett, gyanítom, hogy elsősorban a költségvetés szűkössége szabta ezt az irányvonalat, hiszen a színes nyersanyag, és az ahhoz szükséges kamerák bérlése ekkoriban még mindig nagyon drága volt.

Egy negyvenes években játszódó klasszikus regény adaptációját látjuk egy család mindennapi nehézségeiről. Férj, feleség, két kisfiuk és kutyájuk harca a mindennapi megélhetésért. Természetesen mindenki kizsákmányolja őket, ruhájuk sincs rendes, a gyerekek ingjén több a luk, mint az anyag.

Bár a családdal történnek dolgok, nem mondanám, hogy van konkrét történet... Amolyan fikciós dokumentarista hibrid ez a film, neorealista stílusban... amatőr szereplőkkel, akik tulajdonképpen nem játszanak, hanem megélik a történetet. Ez bennem inkább távolságtartásra késztet, én kifejezetten szükségét érzem a színészi tehetségnek és eszköztárnak egy színész esetében. Bizonyos keretek között működhet, ha amatőröket szituációba helyezünk, és hagyjuk, hogy tegyék a dolgukat, itt azonban úgy éreztem, hogy a szereplők legjobb pillanatai azok, amikor a sivatagban vándorolnak, és nem szólnak egy szót sem...